ELSŐ FEJEZET • Költő és királyfi
ELSŐ FEJEZET • Költő és királyfi
A kaszinó pengő huszárja hajnali négy órakor a következő levelet vitte a szomszédos Újvilág utcába:
Kedves Róza néni!
A velszi herceg adja a bankot, én már elsvarcoltam. Kérem küldjön még ötszáz forintot.
Kezeit csókolja
Pincédi
A borítékból egy ötszáz forintos váltó hullott ki.
„Róza néni” széles Mária Terézia-ágyban feküdt; befejezte előbb pasziánszát, amelyet álmatlanság ellen kezdett. A kis alakú kártyák szokatlanul jól viselték magukat ezen a hajnalon. Pontosan kijött a kártya. A házmesterné, aki a levelet a huszártól átvette, válaszra várt. „Róza néni” az ágyból a szekrényhez lépett, és kivette onnan pénzestáskáját egy csontkoponya mellől, amelyet azért tartott a szekrényben, hogy cselédei ne merjenek belenyúlni.
A táska olyan nagy alakú, amilyen nagyot akkoriban csak a bábaasszonyok, vagy a sürgönyhordók viseltek Pesten. Behelyezte a váltót anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá. Pincédi be szokta váltani a váltóit. Ügyes kézzel, mint a harisnyát, kifordította a kaszinói levélborítékot, a hosszúkás alakban összegyűrt bankjegyeket a borítékba helyezte, aztán aranyos pecsétviaszkot tartott a gyertyához, a pecsétre ötágú koronát és R. betűt nyomott. Gazdasszonyos nagy betűkkel, ceruzával írt a borítékra:
Pincédi méltóságos úrnak.
A levelet egy darabig kezében tartotta:
– Hol alszik ma éjszaka Bimy úr? – kérdezte a házmesternét.
– A herceg szobájában vetettem meg az ágyat.411
– Holnap kitakarítani, mert a herceg Pestre jön. Bimy úr darab ideig a fejedelem szobájában lakik.
A házmesterné átvette a levelet, de az ajtónál még megállította „Róza néni” szava:
– Mondja, Klebákné, Bimy úr nagyon részeg volt, amikor hazajött? – kérdezte különösen lágy hangon.
– Egy kicsit boros volt.
„Róza néni” felsóhajtott, és a házmesterné kilépett a hálószoba tapétaajtaján.
„Róza néni” ismét a pasziánszot rakta a bíborvörös paplanra, közben halkan fütyörészgetett, mint mindig, ha valami bánata volt.
„Róza néni”-t harmincesztendős korában – mikor az akkor divatos nyelvjárással: Pest rózsájá-nak nevezték – két férfi érdekelte ez idő szerint a városban.
Az egyik férfi fehér szalagos, szürke cilinderkalapban érkezett, és az angol királynőnek, akiről tengeröblöket, aranytallérokat, szigeteket és hintókat neveztek el, volt az elsőszülött fia. Közönségesen a velszi hercegnek szólították, míg ő a levelei alá, amelyet hébe-korban Viktória anyjának küldött, Edwardnak írta magát.
A másik férfi, aki jelenleg odalent aludt az Újvilág utcai ház földszintjén, Odescalchi herceg szobájában: sokkal kevesebb poggyásszal érkezett a városba. Tarka, világos szövetű táskával, amellyel valamikor egy bizonyos nagymama szökött meg egy komáromi honvédkapitány után, a táskában egy félig kész regény passzusai, amely regénynek inspirátorai hol Dickens, hol meg Turgenyev író urak voltak régen megírt műveikkel. A család, amelyből származott, korántsem volt olyan előkelő, mint az angol királyi ház. „Hétszilvafás”-nak mondják Magyarországon az ilyen családokat, de ez még nem jelenti azt, hogy valóban rendelkeznek is a hét szilvafával. Az apját e fiatalembernek, amíg fiától leveleket kaphatott e földön, Ipolynak hívták, a levélíró Eduárdnak írta nevét alá.
Ebben a házban, ahol senkit sem szólítottak az igazi nevén, mert mindenkinek volt valami spitznáméja, amint abban az időben mondták a becézőneveket: a velszi herceget Ödön-nek szokták emlegetni, míg a hétszilvafa koronahercegét Bimy-nek nevezte el a ház tulajdonosnője,412 mint valami kedvenc ebét, vagy a szeretőjét, akinek az ember néha minden indoklás nélkül ad valami furcsa nevet.
„Róza néni”-t se emlegették a barátai az igazi nevén. A távolabbi ismerősei „Pest rózsájá”-nak mondták. Nevezték őt Nagyasszonynak is, akik kérni jöttek hozzá, míg bizalmasabb barátainak megengedte, hogy az öregesítő „Róza néni”-nek szólítsák, holott még nem töltötte be a harmincadik évét.
A velszi herceget négylovas kocsin hozták a ház elé pesti ismerősei egy Stefánia úti kocsikázás után, míg Bimyt úgy szedte fel valahol a világszép asszony, mint valami eltévedt kutyát, amely gazdátlanul kuncsorog az utcákon.
És Róza néni, amikor álmatlan éjszakáiról számot adott magának, okos nő létére kénytelen volt bevallani, hogy az álmatlanságot nem a herceg okozta. Sőt az örökös pasziánszkártya sem azért terült ki az ágytakarón a csendes éjjelen, hogy a herceg dolgairól számot adjon, hanem Bimy sorsát mutogatta legtöbbször a kártya. A hercegről majd csak gondoskodik a nagy hatalmú anyja ott a messzi Angliában, de vajon ki fog törődni Bimyvel, ha egyszer megint az utcára kerül?
És a halk, bánatos fütyölgetés okozója vajon nem odalent alszik-e a földszinten e percekben, egy francia duplaágyban, és az alvó lélegzetétől apránként megtelik a háromszoros függönnyel ellátott szoba rácürmös és belvárosi kiskocsmák fokhagymaszagával?
Reggel a herceg szobájából a király szobájába költözködött Bimy. A király szobája nem messze volt a herceg szobájától, a kapubejárat másik oldalán. Az ajtó rézlapján királyi korona volt kivésve, alatta e név: Gróf Takova. Minden pincér, fiákeres és feslett életű hölgy tudta Pesten, hogy ez a név Milán exkirályt jelenti.
Bimy most is csak a virágos szövetű, kopott nagymamatáskát vitte magával a hurcolkodásnál. Az ingeit, amelyeket rávarrott keménygallérral és kézelővel tucatszámra rendelt meg részére a legjobb kereskedésben Róza néni, a házmesterné cipelte utána. Ugyancsak nem törődött a ruháival sem, amelyeket az a szabó varrt, akinek címét a kaszinói urak közölték Róza nénivel.
Bimy a király szobájában egy nihilista egykedvűségével nézegette a bútorokat, szőnyegeket. Ritka műdarab valamennyi, századok elfinomult ízlését hozza tudomására a lakónak. A mosdótálban francia királyok413 szeretői mosakodtak meg a tánc után, az ágyban Pompadour nyújtózkodott, selyemdíványon ártatlan szüzek hallgatták valamikor az öreg nagyurak bókjait. Bimy az aranylábú piros fotelben, amelyet a budai királyi palota trónjának a mintájára készített egy asztalos, a bütykös lábú ragyás szerkesztőre gondolt, aki megígérte, hogy majd ha ideje lesz, elolvassa regényét.
„Róza néni” takarítókesztyűben, menyecskésen bekötött fejjel és fehér pongyolában nyitott be a vendégéhez. A sűrű függönyökön át májusi napsugár világította meg a tündöklő fehérségű arcát, mint valami látományét.
– Arra akarom kérni, hogy délig ne menjen el hazulról, ma jön Rosenberg bácsi, a francia nyelvmester. Ideje, hogy megtanuljunk franciául.
Bimy fejfájósan nézett kivörösödött szemével. (Más tervei voltak délelőttre.)
– Róza néni azt hiszi, hogy kellner vagy idegenvezető lesz belőlem?
– Azt akarom, hogy művelt ember legyen, akit ne nevessenek ki a társaságban. Idegen nyelven mondják a legnagyobb gorombaságokat annak, aki nem érti. Délután aztán kocsizni megyünk a Zugligetbe. Visszafelé jövet megállhatunk a „Vörös Béká”-nál, ahol a koma borral vár.
Bimy felsóhajtott.
– Ismét az elhagyott Zugliget, ismét az a rossz szagú csárda. Miért nem jön ki velem Róza néni sohasem a lóverseny térre?
– Majd azt is megtudod egyszer, fiam. Én veled nem mutatkozhatom olyan helyeken, ahová az én barátaim járnak. Majd egyszer, ha nagyon művelt ember, nagyon híres író leszel! Addig csak járjunk a Zugligetbe az öreg vallásalapítóhoz.
– A vén bolondhoz, aki fatetőkre mászik!
Róza néni szelíden mosolygott.
– Nos, meg vagy elégedve az új szobáddal? Őfelsége most Párizsban van, nem jön vissza ősz előtt. Sok volna annyi király egyszerre ennek a kis városnak. A velszi herceg mellé nemsokára megérkezik a perzsa sah is. Itt van már az egész osztrák főnemesség a májusi versenyekre. Alvinczy minden este ebédeket ád a Kaszinóban. El is nevezték Traktárovicsnak. Mi tehát a Zugligetbe megyünk.
Bimy alapjában véve jó fiú volt, megadta magát sorsának.
– Csak arra kérem, Róza néni, hogy ne menjünk a kirándulásra ismét azzal az öreg papi batárral, amelyen a kanonokok szoktak utazni.414
– Jól van. Mindjárt megrendeltetem a házmesternével Lucziánovicsot a Barátok teréről. És most megengedem, hogy írjál a regényeden, de a tintát ki ne döntsd a király szőnyegeire.
Róza néni könnyű, anyáskodó csókot lehelt az ifjú hosszú fürtös homlokára. Bálványszépségű arcán őszies felhő halk árnyéka suhant át.
– Istenem, néha úgy érzem, hogy te vagy az a fiú, akit Párizsban Madame Thébe nekem megjósolt. Akire büszke leszek még valamikor az életben.
Kiment a király szobájából, mint valami jóságos szellem.
Bimy pedig kihúzta az íróasztalka fiókját, ott találta az egykori szerb király aranykoronás levélpapirosát. Bocsánatkérő, lángoló levelet írt Josephine-nek, akivel déli tizenkét órakor a városligeti tónál találkozója lett volna.
„Aki téged örökre szeret, Eduárd.” – Ezt írta a levél végére.
A ház kapuja előtt az első gumiabroncsos kocsi állott meg, amely Pesten járt. A bécsi Planner kocsija volt, aki a májusi versenyekre a Jockey Club urai után Pestre jött.
A velszi herceg Károlyi Pista gróf kíséretében szállott ki a fiákerből.
„Róza néni”, akit viharvert, elnyűtt korú tisztelői, akik a falka mögött már meggondolva vették az akadályokat: Laborfalvi Rózához hasonlították, míg a fiatalabb urak Blaháné sírva is mosolygó, tulipános tekintetét vélték a szemében, mély meghajlással, halk térdhajlással, alázatosan összekulcsolt kézzel várta vendégeit az aranyozott karfájú lépcső első fordulójánál. Az Újvilág utcai barátságos házban tudták az illendőséget, amikor az egyemeletes palota állott még ott a mai Gentry Casinóval (az akkori „Arany Sas”-sal) szemközt.
A királyfiakat Pesten ez idő tájt még nehéz volt elképzelni egyenruha nélkül. Hozzájuk tartozott az aranyos kabát, mint a népmesebeli tündérekhez a szárny. A velszi herceg kabátja pedig nem különbözött ama Koronaherceg utcai szabóétól, aki a legújabb férfidivatokat mindig a saját öltözködésében akarta bemutatni. Persze az urak húzódoztak attól, hogy egyforma ruhát viseljenek a Stüccer snájderral. Nem is lett itt divat addig semmi, amíg a Hatvani utcai kastély kapuján át nem lépett az aszfaltra.415
Galambszürke felöltője volt a velszinek, amely térden felül végződött, nagy, kerek gyöngyházgombok voltak a kabáton, amelyek közül a legfelső talán feledékenységből nyitva maradt.
(Egy év múlva minden valamirevaló úriembernek ilyen nagy zsebű kabátja volt Pesten. Két év múlva ebben hajtottak a fiákerosok, és ebben érkeztek meg a vadkacsatollas kalapú vidéki urak a Pannoniába.)
Fején valamivel világosszürkébb, gömbölyű keménykalap, amelyet hívtak pincsnek is. Fehér selyemszalag a kalapon. (Később Pesten, e kalapdivat korában persze fekete szalagot varrtak fel a kalaposok, mert ez feltűnőbb volt.)
Mondják, hogy ennek a szürke keménykalapnak az őse az a fehér süveg volt, amelyben Stanley hírlapíró Livingstone felkutatására ment a legsötétebb Afrikába, amely süveg az angol gyarmati katonaság felszereléséhez tartozott.
Hát a cipőjére nézve mit találtak ki a suszterei otthon, Angliában, mielőtt világ körüli útjára engedték volna, hogy az egész földön évtizedekre biztosítsa a párizsi és a Made in Germany felett az angol férfidivat szupremáciáját? – A cipője oldalt gombolt, igen alacsony sarokkal és gömbölyű orral (mintha csak a franciák ellen volna ez is kitalálva), a kabát színéhez alkalmazkodó szürke betéttel.
Pepita nadrágja már egyezett Károlyi Pistáéval, aki ugyancsak könnyű fekete zakót viselt, amelynek úgynevezett gyufazsebéből vadgalambszínű bőrkesztyűk fityegtek. Míg a zakó szivarzsebében alig látható fekete monogramos, nagy, fehér zsebkendő – minél nagyobb, annál előkelőbb.
Manapság az efféle öltözködés nem állítana meg senkit az Újvilág utcában, hogy utána bámuljon a kapun bévüli színes üvegajtó mögött eltűnő uraknak. De akkor Pesten a bécsi, úgynevezett gigerli divat uralkodott. A gavallérok májusban olyan keskeny karimájú Girardi-szalmakalapot viseltek, hogy azt csak két ujjukkal tudták megfogni. Tarkabarka színű szalag a kalapon és ugyanilyen színű hosszú nyakkendő, valamint deréköv, amely ruhaneműek akkor voltak a legkedvesebbek, ha valamelyik ismert delnő alsószoknyájából varrattak. A kecsegeorrú lakkcipőkbe bokrétás szalagok voltak fűzve, és a nadrágszár magasan felgyűrve a kockás harisnya felett.
De elvégezte a divat dolgát Pesten a herceg, jobban, mint egy kereskedelmi utazó.
Fel volt-e gyűrve a velszi herceg és Károlyi Pista nadrágja?416
Legyen szabad a végleges megállapítást kimondani ez évtizedes vitában. Komoly, félig árnyakká váló szemtanúk szerint: fel volt gyűrve a pepita nadrágjuk, bár esőnek nyoma sem volt a májusi utcán. De csak annyira volt az a nadrág felhajlítva, hogy a sarokkal ne érje a földet. Manapság nyugalmazott, öreg katonatisztek hajlítják fel ilyen módon harmonikás, königgrätzi csatát látott, bő nadrágjukat, de a velszi herceg igazat adott az elnyűtt hadfiaknak.
Még valami igen fontosat kell feljegyeznünk, mielőtt követnénk hősünket az Újvilág utcai barátságos házba.
Ekkor nem volt kesztyű a herceg kezén.
Lehetséges, hogy más időkben India jövendőbeli császárja nem mert mutatkozni kesztyű nélkül a nagy nyilvánosság előtt, de éppen e kesztyűtlenség jelezte a délelőtti látogatás bizalmasságát. Hogy a zsebében volt-e valahol kesztyű? Erről nem tud a krónikás.
„Róza néni” alattvalói térdhajtással állott a lépcső kanyarulatánál.
Az urak oly délcegen jöttek fel a lépcsőkön, mint olyan férfiakhoz illik, akik még a nemes paripát is megülik, és nemcsak Szent Mihály lován nyargalásznak.
„Róza néni” természetesen úgy beszélt angolul, mintha egész életében pofaszakállas, kockás kabátú turisták jártak volna az Újvilág utcai Montblacra.
– Íme, Pest rózsája, fenség – szólt Károlyi Pista.
– Hallottam szépségéről és szelleméről – mondá a királyfi.
– Most már vén vagyok, fenség. A hírnév jelenti a megöregedést – felelt Róza néni, és oly tündökölve nézett vendégeire, mintha élete legszebb napját élné.
Az urakat abba a kisszalonba kormányozta a háziasszony, amely szalonban a falakról az urak ismerősei tekingettek alá. Itt herceg Festetich falkavadászaton, amott Rezső trónörökösnek arcképe a görgényi vadászatokról. Férfiak, mindenütt férfiak, akik előkelő hűvösséggel nézegettek most a szalonban, ahol egykor bizonyára élénkebb gesztusokkal mozgolódtak. Már azon sem csodálkoztak, hogy mennyien gyűltek össze.
És rozmaringillat volt a szalonban, mint akár faluhelyen.
Egyszerű, természetes, szinte rafinériamentes női lényt lehelt ki magából minden bútordarab. Itt nem hazudott a csipkefüggöny, őszinte417 tekintetet vetett a pamlagra tűzött kézimunka. Holtig tartó hűséggel helyezkedett a karosszék a látogató alá, és a szőnyegek oly üdék voltak, mintha sohasem lépett volna rájuk más, mint mezítlábas cseléd. Házőrző komondor nyújtogatta nyelvét az óra ketyegésével együtt. Ezüst darulábakon állott a névjegytartó, amelyen legfelül Kneipp páter, a wörishoffeni plébános látogatójegye feküdt.
– Fenség bizonyára meg van elégedve a pesti koszttal? – kezdte a társalgást szemérmetes mosollyal Róza néni. – A hús nálunk többnyire fehér és kövér. Még a Dunából is olyan halakat fognak ki nálunk a nagyuraknak, amelyekben nincsen szálka.
– És a forrásaink! – mosolygott a kicsit himlőhelyes Károlyi Pista, akinek az arca egész barna volt, mint valami ázsiai káné, de ha mosolygott, megszépült a kedvetlenséget mutató arckép.
– Forrásainkban kevés a só, mert a magyar a könnyeit inkább hullajtja Somló vagy Tokaj borába. Itt a források többnyire arra valók, hogy megfehérítsék a nők kezét, hogy azokon szebben csillogjon a gyémánt – mondta Pest rózsája.
Bár királyfi volt a vendég, mégis ez volt első megjegyzése:
– Pesten a nők lába igen kicsiny.
(Persze, a nagy lábú nők országából jött a fejedelmi utas.) Róza néninek nem remegett meg magas szárú cipőkbe bújtatott lába. (Volt neki aranyozott papucsa is, de most a fehér pamutharisnyához fekete cipőt választott.) Zavartalanul nézett tündöklő szemével:
– Különösen azok a lábak kicsinyek, amelyek görbe utakon járnak.
A velszi herceg hirtelen Róza nénire vetette a szemét. Különös fejmozdulattal (amelyet élete végéig megszokott), felfigyelve szólalt meg:
– Úgy gondolja, asszonyom!
Róza néni könnyedén sóhajtott:
– A legtöbb láb csak addig szép Pesten, amíg lyukas talpú cipőben jár.
Mezítlábas szobaleány nesztelenül nyitotta fel az ajtószárnyat. (Valami orosz regényből tanulta ezt Róza.)
Az urak az asztalhoz telepedtek, Róza néni természetes mosollyal jelölte meg a helyeiket. Jobbjára a herceg, baljára Károlyi Pista. A szobaleány villámgyorsan, de zajtalanul tett az asztalra egy befödött ezüsttálat.
– Ez virsli! – kiáltott fel Károlyi Pista.
Róza néni szelíden mosolygott:418
– Tudom, hogy lesz nevetés a Kaszinóban. Róza néni virslivel traktálja a vendégeit. De csak nevessenek. Én tudom, hogy ez az igazi villásreggeli, a Karlnál, az „Arany Palack”-nál vagy a „Kiskoroná”-ban ezt eszi ebben az időben minden fiákeres. És a fiákeresek jól élnek.
Bár nagyúri asztalnál nem szokás az ételek minőségéről beszélgetni, Róza néni túltette magát a törvényeken.
– A virslit Bécsből hozattam, de a szaftját a „Kiskoroná”-ban csináltattam. Nem tudják annak a módját, csak a kövér sörházi szakácsnék.
A következő fogás főtt marhahús volt. Csontos, omlós, zöldséggel körítve. Ecetes torma fehérlett, paradicsommártás piroslott.
– Ha ízlik, ne engem dicsérjenek, hanem Szikszayt, a restoratőrt, akinek itt van a kocsmája a legközelebbi sarkon – jegyzé meg szelíden Róza néni.
A királyfi úgy evett, mint egy kiéhezett vándorló. És evés után kinyitotta és nyitva felejtette a mellénye alsó gombját, ami azóta is divat Pesten.
– Mint egy vanderburs – mondta Róza néni egy fertály óra múlva, mikor a vendégek eltávoztak, a szobát kiszellőztette, és azon a helyen ahol az imént az Indiák hercege ült, letelepedett Bimy, a költő.
– Ne panaszkodj, hogy egyedül kell az asztalnál ülnöd, végigeszem veled még egyszer az ebédet – szólt Róza néni, és saját kezűleg szolgálta ki Bimyt a virslivel.
De Bimy nem szívesen nézett a virslire.
– Ha láttad volna, hogyan nyitotta kerekre szemét a herceg! – lelkendezett Róza néni. – Az ilyen hercegféle ember nem tudja, mi a jó, azt eszi, ami már a szakácsoknak sem kell. Én legjobban földön ülve szeretek enni a falusi szőlőben. A születésnapom szüret idejére esik, ott tartjuk meg.
De Bimy még aggodalmaskodott:
– És nem várta a herceg a jégbe hűtött zöld dinnyét, amit ebéd előtt szoktak szervírozni az uraknak? Nem várta a lengyel levest?
Róza néni két ujjával a zaftba mártott egy Breslmayer-zsemlét:
– Így evett, miután megismerkedett a paprikás lének az ízével. A vöröses bajsza, bár nyírva volt, piros lett a létől. Bár nem mondható sovány embernek, mert némi hasacskája is van már, mint valami fiatal kanonoknak Vácott, szemmel láthatólag kidudorodott. A keménygallérja, amelyet maholnap a Bécsi utcában árulnak Prince of Wales név alatt, két lyukra szól. Bizonyosan azt is kinyitotta, amikor nem láttuk.419
– És a keze, a lába, a haja? Utóvégre egy királyfi… – tudakozódott Bimy.
– A keze nem nagyobb, mint egy svájci kártya. Csak a hüvelykujja vastagsága mutatja, hogy ez a kéz evezőt, vívókardot, kantárt is szokott fogni néhanapján.
– Nem nagyobb, mint egy kártyalap, és mégis birodalmi almák férnek el benne! – ábrándozott Bimy.
– Kicsit szőrös a keze, mint a gazdag embereké – folytatta elbeszélő hangon Róza néni. – A tenyere hűvöskés, mert még nem melegítették fel eléggé a pesti nők. De azt már tudja, hogy kézfogásnál a mutatóujját ki kell nyújtani, és annak a hegyével meg kell kopogtatni a nők ütőerét.
– És mit ivott, mikor megszomjazott?
Róza néni komikus pátosszal felelt:
– Dupla márciusi sert, amit te is mindjárt inni fogsz, amint a házmesterné megérkezik a kancsóval a Szikszayból. Sör után, a húshoz, az én pilisi savanyú boromból hajtott fel egy pohárral. Jó vizes ez a bor. Bernula koma, a vincellérem, gondoskodik róla.
– Velős csontot is evett?
– Mégpedig, mint egy szakember a „Kispipá”-ban. A bal kezével fogta a csontot, a jobb kezével ráütött a bal karjára. Aztán belenézett a csontba, hogy nem maradt-e benne valami: így!
– Bocsásson meg, Róza néni: volt valami szaga a ruhájának?
– Azt hiszem, pipafüstszaga volt. Igaz, hogy nem olyan, mint a pesti uraké, akik abból a füstös Kaszinóból hordják ide a büdösséget. Lehet, hogy havannaszivar szaga volt. Habár evés után virzsinia szivarra gyújtott, mint Ferenc József vagy a bakakáplár.
– Én úgy hallottam, hogy az uralkodóknak külön szivarokat és cigarettákat gyárt egy havannai szivarkereskedő.
Róza néni legyintett:
– Az Alvinczi is külön szivarokat csináltat magának Hollandiában. Majd, ha ide vetődik „Nárcisz”, aki amióta szegény lett, cigarettaügynökséggel foglalkozik, rendelek a neveddel ellátva egyiptomi cigarettát. De annyit mondhatok, hogy Eszterházy Niki csak a vendégeinek ád külföldi szivart; ő igen jól érzi magát egy belföldi jó portorikóval.
A hangulatos, vidám csevegés mellett Bimy lassacskán eszegetett, mire Róza néni rászólt:
– Az igazi nagyurat elsősorban az jellemzi, hogy olyan étvágya van, mint egy ökörhajcsárnak. Azért bírják ki a nagyurak késő vénségükig420 az éjszakázást, a sportot, a mértéktelen ivást, és azt a sok rongy nőt, aki beléjük akaszkodik, mert kétszer-háromszor annyit esznek, mint a rendes polgárember. Az oroszlánnak is több hús kell, mint a macskának. Húst kell enni, behunyt szemmel, nem gondolva semmire, csak az evés gyönyörűségére. Falni kell – te kis velszi herceg!
Bimy megszédült, és bár „össze volt zsugorodva” a gyomra a régebbi nélkülözésektől és az ivástól, nagy falatokat eregetett le a főtt marhahúsból, amelyet egyébként, mint a szegénység eledelét, megvetett.
– A jó étvágy, fiam: az megvigasztal minden sérelemért, amely velünk az életben történik. Egy jó ebéd – és bőghet valahol az elhagyott szerető. Egy bőséges vacsora – és haldokolhat az is, akit legjobban szeretünk. Enni kell, étvággyal, falánkan, zabálva, mint a krokodilus. A jól táplált emberrel nem történhetik semmi nagyobb baj. Most pedig nyisd ki a legalsó mellénygombodat – te kis velszi herceg!
Bimy kéjelegve foglalt helyet Lucziánovics fiákerében.
Még az sem zavarta, hogy Róza néni felhajtatta a kocsi ernyőjét (ő tudta, hogy miért). Repültek, mint a nászutasok! Csak sohase állna meg a hintó. És mindvégig találkoznának – gondolta Bimy – skatulyát cipelő varróleányokkal, akik szeplősen, kerekre nyílt szemmel bámészkodnának a hintó belsejébe! A Vérmező táján Róza néni egy szikár öregúrra mutatott, aki látszólag csak arra fektetett súlyt már életében, hogy katonás tartása legyen:
– Sván gróf, volt fővadászmester. Most is mezítlábas cselédleányok után futkos. Régi susztertallérokat burkol ezüstpapirosba, és azokat nyomkodja a pesztonkák markába.
Bimy álmélkodva nézett az öregúr régimódi cilinderkalapja után.
A Zugligeti úton, ahol ilyentájban az öngyilkosok méregetik a fákat, szerelmes szökevények ugranak be a sűrűségbe, Róza néni megállította a fogatot. A piros képű, fekete bajszú kocsis kesztyűs kezében tartotta a keménykalapot, amíg az utasításokat átvette, hol várjon az uraságokra.
– Ezentúl neked kell a férficselédséggel rendelkezni, Bimy, nem való ez asszonyhoz – mondta Róza néni.
Bimynek egy vers és Josephine jutott eszébe:
– Tavasz, szerelem idénye, jöttöd mily bánatos nekem! – írta Puskin.
– Igen, az feltétlenül szükséges, hogy jó könyveket is olvasson, barátom – mondta Róza néni, amint szürke lódenruhájában, falusias kék421 csókatollas kalapjában, sűrű, kék fátyolban, esernyőre támaszkodva, Bimy oldalán ballagott. – Én csak tudatlan asszony vagyok, nemigen ismerem az irodalmat, legfeljebb azokat a divatos, többnyire pornográf regényeket, amelyeket el kell olvasnom azért, hogy a kaszinói látogatóimnak, a grófjaimnak tudjak mit mesélni. De hében-korban megfordul nálam egy öreg íróbácsi, aki átlag minden házbérnegyedkor meghal, és a kisfiú engem keres fel temetési költségek végett – ezt az öreg vadásztarisznyást majd vallatóra fogom, ha ugyan el nem itta még azóta az eszét.
– Hogy hívják az illetőt?
– Perecznek vagy Berecznek, én bizony sohasem láttam nyomtatásban a nevét. Azt mondja, hogy ünnepelt férfiú volt a maga korában. Majd beiratkozunk a Lauffer-féle kölcsönkönyvtárba, ahová engem is beíratott fiatalkoromban Artúr gróf, amikor a Szervita téri virágkereskedésből kivett, és művelt úrihölgyet akart belőlem nevelni. Igaz, hogy Lauffer könyveiből semmit sem tanultam, annál többet utazásaimban. Nyáron mindig megváltottuk a Cooknál a körutazási jegyet – szlíping-kárban aludtunk, és Artúr fejből tudta az európai vonatok menetrendjét.
– Én azt hiszem, hogy Róza néni nagyon művelt asszony – mormogta Bimy.
Róza néni szerényen, szelíden, bocsánatkérőleg mosolygott a fátyol alatt. A szeme, mint az őzé, a hangja mint a galambé…
– Bocsáss meg, fiam, hogy nem vagyok elég művelt. De majd kipótolom, ha az Isten megengedi, hogy te az enyém legyél. Amit tudok: a nagyuraktól tanultam, akik fiatalkorom óta felkaroltak. Akárcsak valami kedvükre való pincért, inast vagy fiákerest. Isten ne vegye bűnömül: nagyon utálom a grófokat és hercegeket! Ó, milyen ordináré tud lenni egy mágnás!
– Róza néni! – kiáltott fel Bimy. – Ők kiválasztott emberek.
Róza néninek a fátyola alatt mosolygott az arca, mint Újházié, mikor bölcs öregembert játszik a színpadon.
– Az úgy van, fiam, hogy aki bundapálinkát iszik: az közönséges korhely; aki francia pezsgőtől részegszik le napról napra: az előkelő úriember. Aki felakasztja magát a szegre lelkiismeret-furdalásból: az megérdemelt sorsot ért gonosztévő, aki a legszennyesebb bűnökkel terhelten is mosolyogva, fölényesen tud szemközt nézni a világgal: az tiszteletre méltó, okos ember. így vannak a nagyurak is. Nekik még az is422 szabad, amiért más embert agyonütnek, de én utálom őket. Ha egyszer fiam lenne, mindig csak arra nevelném, hogy egyszerű, ártatlan ember maradjon, mint Pilisen a kukoricacsősz, a komám komája. Az nem ismer ilyesmit…
Róza néni a szürke kabátja zsebébe nyúlt, és egy marék aranypénzt vett kesztyűs kezébe. Angol aranyak voltak, Viktória képével díszítve. India napja, Anglia gazdagsága az érettbúza színű tallérokon.
– A herceg hagyta a tálcán mai ebédje után. Azt hiszi, hogy engem meg lehet fizetni néhány csikóval – kiáltott fel szenvedélyesen Róza néni.
Meglóbálta a kezét, és a maroknyi aranyat az erdő sűrűjébe dobta.
A sárga pénzdarabok úgy hullottak a bokrok zöld leveleire, mint valamely hirtelen jött ősz hírnökei. Bimy elsápadt, és az eldobott aranyak után szökkent két kinyújtott kezével, de Róza néni hirtelen rákiáltott, mint valami vadászkutyára:
– Bimy!
Az ifjú szégyenkezve, vérpirosan tért vissza az árok túlsó oldaláról.
– Menjünk a kocsihoz! – szólt Róza néni, és igen elszomorodott, hogy Bimy egész úton hátrafelé kapdosta a fejét, mintha a helyet akarná megjelölni, ahol az aranyak elhullottak.
Róza néni halkan és bánatosan fütyörészett magában. Azon gondolkozott, hogy megmondja-e Bimynek, hogy játékpénzek (tantuszok) voltak azok, amelyeket a bokrokba dobott, vagy pedig megvárja, amíg Bimy holnap maga jön rá a keserves csalódásra.
Azt határozta, hogy nem szól, további próbáknak veti alá Bimyt.
– Azt ígértem neked, hogy elviszlek a komám kocsmájához, a „Veres Béká”-ba – kezdte Róza néni, amikor a hintó a Vérmező tájékán járt.
– Én azért buktam meg az életben, mert meztelenül sétáltam a budai bástyán – kezdte nevetős, reszelős, duhajkodó hangon a piros mellényes öregember, akit a kocsmában találtak.
Szilveszter volt ő, most már nyugodalmas pipaszárrágó, tekintélyt tartó, mint a betlehemes játékban az öreg juhász. Arca zúzmarás, mint késő ősszel a piros szőlőlevéllel befutott présház fedele. Egykor író, most titoknok egy úriember mellett, aki esténként szabadságot ád neki.
Hamisan csippentett véres szemével Bimyre.
Most már úgy beszélt a kalandjáról Szilveszter úr, mint valami igen423 mulatságos dologról, de Róza néni jelt adott lábával az asztal alatt Bimynek, mire az nem mert kérdezősködni az öreg kalandjáról.
Általában Bimy ünneplés központja volt a „Veres Béká”-ban. Ünnepelték őt Róza néni miatt, akinek íme kedvence lett, és most mutatják be a kis trónörököst először a „világnak”.
A „világot” még egy furcsa öregember és még furcsább öregasszony képviselte a félig földbe szakadt csárdában. Az öregember így mutatkozott be:
– Második Artúr vagyok.
A hölgy viszont „Csitt grófné”-nak mondta magát.
Az öregúr fia volt ama híres hadvezérnek, akinek nevéhez fűződik a szabadságharc bús befejezése. Míg a hölgy egy ausztriai főherceg törvénytelen leányának mondta magát. Délutáni előadáson voltak a Népszínházban, és most hazafelé igyekeznek a lipótmezei Elmegyógyító Intézet megfigyelőjébe, ahol körülbelül húsz esztendeje tartózkodnak. Nem volt más senkijük, semmijük, mint az elmeháborodottságuk. Ebből kellett valami szűkösen megélni.
Szilveszter piros spriccerrel kínálta a vendégeit. De csak „Csitt grófné” ivott, a tábornok fia kijelentette, hogy a bor ártalmas az egészségre. Kopottan, lemaradottan, elfelejtve üldögéltek a szállóban, és irigyen, alázatosan, tisztelettel nézegették Bimyt, az élet vőlegényét.
Ámde Róza néninek más dolga volt itt, mint ünnepeltetni magát az ötödik kerekekkel.
– Úgy tudom, hogy ebben az évben tölti be keresztlányom tizenhatodik évét, komámuram – kezdte Róza néni Szilveszterhez intézve a szót. – Az anyátlan leány kend mellett nem maradhat. Úgy hallom, hogy a minap is egy tűzoltó kísérte haza a színházból.
– Csak egy önkéntes tűzoltó. Ott lakik a házunkban! – felelt mentegetőzve Szilveszter, és nyakát vállába húzta.
– Magamhoz veszem a leányt. Majd megtanul egyet és mást az életből. Nem fog tűzoltókkal barátkozni. Megcsinálhatja szerencséjét! – mondta Róza néni, és valóban oly jóságos kifejezése volt arcának, hogy a jelenlévők csendes meghatottsággal néztek rá.
Szilveszter kezet akart csókolni:
– Megyek – mondta. – Hisz csak itt lakunk a harmadik házban. Elhozom a leányt.
Pár perc múlva olyan léptekkel jött vissza Szilveszter, mint a madárijesztő, amelyet a szél fúj.424
– Az a leány anyja szerencsétlen természetét örökölte – kiáltott fel kétségbeesetten. – Bezárkózott a kamrába, és onnan kiabálja, hogy inkább felköti magát a ruhaszárító kötélre, de nem engedi magát elvinni.
Róza néni arcán őszinte szomorúság ömlött el. Felsóhajtott:
– Bizonyosan rosszakat mondtak annak a leánynak a keresztanyjáról. Szegényke, még fiatal és tapasztalatlan, nem ismeri a jó szívemet. Menjünk a leányhoz.
Róza néni talpra állott; a két megfigyelőbeli vendég ugyancsak kötelességének tartotta, hogy Szilveszter barátjuknak a lányát a boldogsághoz és szerencséhez hozzásegítse. Szintén felemelkedtek az asztaltól, és Róza nénit körülvették.
– Gyerünk, komámuram!
De Szilveszter eltakarta síró arcát, öklébe fogta könnyeit:
– Ismét rám jött a betegségem. Nem tudok lépni. Mindig így vagyok, ha baj ér.
Róza néni tehát Szilveszter nélkül indult el.
Kis budai házban akkora lakás, mint egy mogyoró belseje. Az ajtók sírtak, mint a szegényház lakói. Az ablakok az esőcsatornát hívták, amikor a szokatlan társaság megjelent a dohos, koporsószagú szobában, ahol még mindig olyan csendesség volt, mint mikor sok év előtt az ebédlőasztalon volt kiterítve a ház asszonya. Ez a holt asszony állott most is szemközt a benyomulókkal, és kísértetlepedője alá dugta a leányát.
– Csina! Csina! – kiáltott Róza néni, mint a kis csikónak szokás. De felelet semerről sem érkezett.
Végigkopogtatták az ajtókat. De azok a holt asszony szolgálatában állottak, és nem adtak választ. Benézegettek az ágyak alá, de ott nem leltek egy porszemet sem. Végre előkerült az a fiatalember, aki a kis ház udvarából darab idő óta figyelte a történteket. Az önkéntes tűzoltó.
Most ő kiáltott:
– Csina! Kis Csina!
Mire az ő hangjára valamerről sóhajtás és nyögés hallatszott.
Ott álltak valamennyien a kamraajtó előtt, és sorban megpróbálták a kilincset. De a kilincs nem engedett se Róza néninek, se a tábornok fiának.
Az önkéntes tűzoltó verejtékező homlokkal rázta meg az ajtót, de többé már ő sem kapott feleletet. Fejszéért rohant, és úgy rontott az ajtóra, mint tűzveszedelemkor.
Az ajtó felrepedt, mint a vadgesztenye héja. A kamra sötétjében egy425 fehér zsák himbálódzott, mint valami órának az ingája, amely az utolsó másodperceket mutatja. Az önkéntes tűzoltó a leány holtteste alá állott, és vállával felemelte.
– Vágja el valaki a kötelet – kiáltotta torkaszakadtából.
De oly fejvesztettség vett erőt a társaságon, hogy senki se talált kést vagy ollót. Végre Róza néni észrevette az ablakzáron azt az öregasszonyos, megbámult ollót, amely bizonyára a holt asszony ollója volt. A tábornok fia lehajolt, és talpra állította azt a kis fekete zsámolyt, amely az öngyilkos leány lába alól kifordult, és most úgy feküdt a küszöbön, mint egy hátán hentergő kiskutya.
A farkasszakállas öregember kopasz fején verejték csurgott, amíg a rozsdás ollóval a kötelet nyiszálta.
Így vették le Krisztust a keresztről…
A tűzoltó nyögve, zokogva csúsztatta vállára a kis holttestet. Tántorogva vitte a kamrából a szobába, és ott az ebédlőasztalra fektette, ahol az a régi asszony feküdt valaha, és most másvilági ujjaival a leánya szemét eltakarja.
– Miért tetted? – kiáltott megrendítő hangon a tűzoltó.
– Az apja, az apja! – kiáltott fel az ötvenéves, kis kalapot viselő „Csitt grófnő”, és úgy szaladt ki a szobából, mint egy szürke egér.
A tábornok fia eldobta a kezében tartott kötelet, és ugyancsak a társnője után menekült.
Róza néni nagy, fehér zsebkendőjébe takarta arcát, és Bimy karjára támaszkodva zokogott.
Csak Bimy állott megrendülés nélkül a szerencsétlen házban, mint egy járókelő, akinek szeme láttára idegen hullát húznak ki a folyóból. A leány puffadt, veres arcát figyelte, amely úgy fakult, halványodott, mint a múlt idő.
– Szegény komámuram – rebegte Róza –, ismét visszament a Svarczerbe, ahol már annyi időt töltött.
A holttest mellett nem maradt más, mint az idegen fiatalember, aki összekulcsolt kézzel, lehajtott fővel állott a leány fejénél.
Lucziánovics, a piros képű kocsis, leugrott a bakról a kék és sárga kockás kocsitakaróval, betakargatta az uraságok lovait. Róza néni egész úton görcsösen kapaszkodott Bimy karjába, mint egy fuldokló. Végre lélegzethez juttatta egy hirtelen gondolat:426
– Én fogom eltemettetni a leányt, és síremléket állítok neki – kiáltott fel, és mélyet, hosszút lélegzett a május este hűvösségéből.
A Dunában megszokott unalommal fénylettek a parti lámpások.
– Valaha én is ilyen szegény leány voltam. Nem volt egyebem, mint az a hat akácfám, amelyet a nagyapó a születésemkor a ház körül elültetett. Más lányoknak a hozományául néha ötszáz nyárfát is elültetnek. Nekem csak akácom volt – mondta melankolikusan Róza néni, amikor kettesben megvacsoráztak, olyan bús hangulatban, mintha temetésről jöttek volna.
Bimy korán lement az emeletről a király szobájába, és az égkék színű selyempaplan alatt, a hattyúpehellyel töltött ágymelegítő alatt, a rendkívül széles ágyban, a panorámásan színes csillár alatt nem tudta megtalálni azt a biztos jó érzését, amely az utóbbi időben, mióta Róza néni végleg a kegyébe fogadta, mindig nyomába jött, amikor elnyújtózkodott a felséges ágyban. Az akasztott leány, a medvehangon bömbölő fiatalember árnyai belépkedtek ebbe a szobába, ahol egyébként oly csendesség volt, mint a búvárharangban a tenger fenekén. Valami ellenséges hidegség huzakodott a lelkébe, mint valami nyitott ablakon: Róza néni iránt. Éppen azt álmodta, hogy Josephine, szerelme, felköti magát egy hintázó akácfára, amikor halk, majd erősbödő kopogtatás hallatszott, mintha a zöldharkály kopogna a fatetőn.
Bimy felfigyelt. Felcsavarta az éjjeliszekrény lámpáját, és az ágy mellett pihenő papucsába ugrott. Az első percben azt hitte, hogy a király érkezett váratlanul haza: most aztán lesz nemulass…
A tapétaajtó mögül Róza néni hangja hallatszott:
– Én vagyok, Bimy, ne ijedj meg! – Fehér pongyolában, piros papucsban, bekötött fejjel surrant be Róza néni.
– Itt van a nyakamon az egész Kaszinó. Részeg a herceg, részeg a Tizenkét szemű gróf, részegek még a cigányok is. Kiugrattak az ágyból, én pedig megszöktem előlük.
Az emeleten éppen akkor gyújtott rá Berkes bandája egy szomorú magyar nótára.
Bimynek kirepült az álom a szeméből, amint hirtelen jövő megalázkodással hallgatta a távoli zeneszót és pohárcsengést.
– Miért hagyja ott őket, Róza néni? Majd megsértődnek, megneheztelnek… – hullott ki az első hang Bimy száján. – Nagy urak haragja427 nagyot üt. Menjen vissza hozzájuk, Róza néni, amíg keresni kezdik.
Róza néni az ágy szélére telepedett:
– Bánom is én az ő haragjukat! – kiáltott fel dacosan, elszántan, őszinte mérgelődéssel. – Ez a Tizenkét szemű gróf hozta őket a nyakamra, aki, ha többet ivott a kelleténél: mindig feleségül akar venni. Német verseket ír hozzám, és a cipőmből iszik pálinkát. Nem bírom el a butaságukat, az erőszakos magaviseletüket. A múltkor is úgy megszorították a derekamat, hogy napokig beteg voltam. Nem megyek vissza közéjük, mert attól félek: felpofozom őket. Csak részegen jutok eszükbe…
A cigánymuzsika andalogva szüremlett, mint valami éjjeli zene.
– Ezekben a cigányokban több tisztesség van, mint az urakban. Otthon hagyják a cimbalmot meg a klarinétot, mikor hozzám jönnek. Tudják, nem szeretem a duhajkodást meg a lármát.
– Róza néni, nem lesz baj?
Róza néni hirtelen kerekre nyitott szemmel nézett pártfogoltjára, és hűvösen fütyörészett. Gyermekes melankólia íródott az arcára:
– Neked kellene mondani, hogy itt maradjak. És te küldesz a részeg urak közé?
Bimy nyomban a kezét kezdte csókolgatni Róza néninek, és őszinte megbánással beszélt:
– Róza néni sokkal okosabb, mint én. Jobban tudja, hogy mit csinál. Nem is tudom, hogyan adhatok én tanácsot Róza néninek.
– Én azt szeretném, ha te erélyesebb volnál – vallott Róza néni. – Azt szeretném, ha te vezetnél engem, hisz annyi esztendeje vagyok egyedül, szegény, gyenge asszonyeszemre támaszkodva! Az mind csak látszat, hogy én olyan eszes, elszánt, bátor vagyok. Végül mégiscsak én sírok, amikor senki sem lát.
Asszonyi visítás, pohártöréshez hasonló kacaj, üres vihogás futamodott szét a folyosón, mint a patkánycsapat.
– Hát mégis elhívatták a balerinákat, hiába tiltottam meg! – pattant fel Róza néni.
Bimy olyan izgatott lett, hogy csaknem kiugrott az ágyból. A viháncolás felkavarta az agyát s lelkét. A halántékára nyomta a két tenyerét. Táncosnők vannak a házban, és ő nem láthatja őket! Mit adna, ha most kimászhatna az udvari ablakon, és végignézhetné a hercegek és grófok mulatságát! Minden idege megnyúlt. Merev nyakkal feküdt az izgalomtól.428
– Talán csak nem szűk neked a király hálóinge? – kérdezte Róza néni, amint szemügyre vette Bimyt. Az egyik kezével hirtelen felpattantotta a hálóing gombját, és a keze végigsimogatta Bimy nyakát és arcát.
– Hogy szeretnék ilyenkor messzire lenni innen! – sóhajtott Róza néni. – Ott falun, az én házikómban, és az őszi szél zúgását hallgatni. Az ablakok előtt az udvaron hajtja a szél az őszi nyájat, a faleveleket, az ördögszekereket, a kitépett bokrokat. Nagy robajjal hullanak le a fatetőkön elrejtőzött diók és a vadgesztenyék, amint a szél rájuk akad. Elviszlek innen ősszel, Bimy. Remélem, ez lesz az első ősz életemben, amikor nem akarok majd meghalni, mert nem leszek egyedül.
– Bort szűrünk – mondta Bimy, hogy ő is szóljon valamit.
Róza néni összekulcsolta a két kezét térde felett, és végtelen bánatosan ejtegette szavait:
– Engem tulajdonképpen senki se értett meg eddig, mert azok a férfiak, akik nálam megfordulni szoktak, nem hisznek az érzelmességben. Azt gondolják, mindenkinek csak léhaságon jár az esze, mint nekik. Nevettetni szoktam őket, és ők nem veszik észre, hogy én nem nevetek velük együtt. Tréfákat, léhaságokat mondogatok nekik, és ők azt hiszik, hogy ez a természetem. Harmincéves vagyok, és úgy érzem magam, mintha hatvan volnék. Nincs senkim, csak megunt barátaim, ismerőseim, pártfogóim. Mindig egyedül, mindig magamban. Ha kinyújtom a kezem: nem találok egy kezet, amely megfogná. Ha vigasztaló szóra áhítozom: a bolond kártyához kell fordulnom. Az álmaimat legfeljebb a házmesterné hallgatja meg… Isten bizony, igaza volt annak a lánynak, aki délután felkötötte magát. Mi lett volna a sorsa?
Bimy a két kezét a feje alá helyezte, és úgy hallgatta Róza néni szavait. Eddig azt hitte, hogy csak a regényekben vagy a színpadon beszélnek így.
– Pest rózsájának meg fehér kaméliás hölgynek neveznek. És én legjobban szeretném, ha valaki Rózsinak szólítana, mint egy cselédet. Vagy egy feleséget.
Bimy jó darabig törte a fejét, amíg az elszomorodott nőnek szavakat tudott mondani:
– Drága Róza néni, én nem hagyom el soha. Mindig itt maradok a király vagy a herceg szobájában, és magára várok.
– De nekem már elég volt a királyból is, a hercegből is, mindenkiből, aki most odafent összeöntözi a bútoraimat. Ábrándi Róza nincs itthon, ezt szeretném végre a kapura kiírni.
– Mondok én mást. Van nekem falun egy édesanyám. Olyan szent,429 mint az a virág, amelyet a kis falusi templomokban az oltárra tesznek. Fehéredő haja van, mint ősszel a pókfonál, amely a levegőben úszik. Imádság minden lépése. Jótett az ébredése. Gyógyítás van az ujja hegyében. Őt majd magunkhoz vesszük, és ő lesz Róza néninek is az édesanyja.
– Mit csináljak én egy asszonnyal? Sírni tanítsam? Ahogy én sírok? – mormogta Róza néni.
– Tudok még jobbat. Lapot fogunk alapítani. Szépirodalmi hetilapot, amelynek én leszek a főszerkesztője. A munkatársak a legelőkelőbb magyar írók, minden vasárnap nálunk ebédelnek, de azonkívül is mindig lesz egy-két költő a háznál, akinek kvártélyt, kosztot adunk.
– Költők ugyan, de mégis idegen emberek. Semmi közünk sincs egymáshoz, amint kiteszik a lábukat a kapun. Amíg enni és inni kapnak, addig itt lesznek, de aztán elszaladnak a szeretőik, a kocsmárosleányok, bukott nőszemélyek után.
– Menjünk utazni! – vélte a legbizonytalanabb hangon Bimy. (Mi lesz Josephine-nel, ha elmegy a városból?)
– Hogy azt mondják rám: megöregedtem és elszöktettelek? A világ nagyon rossz. Sokat beszélnek az emberek. Nem lehet úgy viselkedni, hogy mindenkinek kedvére tegyünk. Itt akarok boldog lenni, ahol annyi évig boldogtalan voltam. Ezeknek a falaknak kell látni engem újra mosolyogni, felvidulni. A lépcsőnek, ahol roskadozó, kétségbeesett léptekkel jártam, kell hallani a kacagásomat. A tükrömben akarom látni, hogy ismét boldog, elégedett és szerelmes vagyok.
És Róza néni, mikor ezt kimondta, váratlan zokogással odahajtotta szegény, búbánatos fejét a párnára, Bimy feje mellé, és szép teste megrázkódott a kíntól és fájdalomtól.
Odafent az emeleten a táncosnők rúgták a port, részeg nagyurak bomlottak, cigányok lábujjhegyre állva muzsikáltak. A ház ünnepelt úrnője boldogtalanul zokogott egy földszinti szobában, és egy Bimy nevű jelentéktelen fiatalember szájából várta a megváltó szót.
Az pedig csendesen, komolyan, ünnepélyesen feküdt a király ágyában, mintha ő volna az igazi velszi herceg, nem pedig az, aki odafent a kánkánt vezényli a púderezett lábú és arcú baletthölgyeknek.430
– Jön az ördög! Itt van a bon-gyűjtő is, a „Traktárovics”! – riadt fel Róza néni, amikor az ablak felől kocsirobogást hallott a hajnali órákban. – Ez az ember, aki abból él, hogy adósságokat gyűjt. Kis adósság, nagy adósság: neki mindegy. Összeszedi és elrakja a bon-okat, mint a bogarász a rovarokat.
Róza néni már kisírta magát akkorára. A király mosdószekrényéből egy nagy üveg kölnivizet vett elő, és letörölte vele arcát. Haját megigazította a rózsaszínű velencei tükör előtt. Bimy ezalatt az ablakhoz lopózott, és a függönyön kis rést feszített.
Odakünn az Újvilág utcában, a lámpás alatt az ördög állott.
Bár májust mutatott a kalendárium, az ördög vastag télikabátban állott, amelynek a gallérját is felgyűrte, mint valami garabonciás. Ámde nagy zsebei tele voltak ajándékkal. Az egyik zsebéből egy borosüveg feje kandikált ki, a másikból aranypiros szivarskatulya és cigarettadoboz. A hóna alatt egy egész kucséberkosarat tartott, amelyet akkor nyert valahol az éjszakában… A kocsin még egy nagyobb fajtájú kosár látszott, éppen most emelte le a kocsis, francia pezsgőgyárosnak a neve volt a kosár fehér vesszőoldalára festve.
Cselédség nem nyithatott ajtót „Traktárovics”-nak – ha cselédet látott megjelenni a küszöbön, azt olybá vette, hogy a házban nem látják szívesen –, Róza néni tehát maga vette a kapukulcsot, amely kulcs hasonlított azokhoz a furfangos szerkezetekhez, amelyekkel a wertheimszekrényeket és őrülteket lezárják.
„Traktárovics”-ot a herceg szobájába kormányozta Róza néni. A vendég saját kezűleg vitte be a pezsgőskosarat, a kucséberkosarat. Már nem volt valami fiatal ember, ugyanezért lassan és óvatosan lépegetett.
Róza néni visszasurrant Bimyhez:
– Most a kezét mossa Traktárovics. Nem szereti, ha ilyenkor nézik. Tudtam én előre, hogy eljön. Elhozza a kíváncsiság. Mert mindent szeret tudni. Szereti tudni, hogy mit beszélnek ivás közben az urak.
– De hiszen Róza néni nem volt az ivók között!
– Baj is az. Mindig ugyanazt beszélgetik. „Traktárovics”-ot szidják, mert elnyeri a pénzüket.
Bimy a király hálókabátját – nagy virágos, törökös, selyemtapintású, vattával kivarrott kaftánt, amelyben bizonyára országa dolgain szokott gondolkozni –, a király papucsát, amely egyenesen az ezeregyéjszakából jött, kapta fel.
Miután a herceg szobájában darab ideig lakott, jól ismerte annak berendezését.431 A fürdőszobát egy tapétaajtó választja el a szobától, a fürdőszobába pedig az udvarra nyíló ablakon át is be lehet jutni. A földszinten nem jár senki, macska módjára beugorhat az ablakon egy fiatalember, aki még nem töltötte be a harmincadik évét.
…A tapétaajtóhoz szorította a fülét. Odabentről Róza néni patakként csengő hangja hallatszott:
– Igenis, nagyúr, már éjfél után részegek voltak. A Tizenkét szemű grófnak mind a tizenkét szeme kancsalított. Borovicskaszaga volt, mint egy tót napszámosnak. Tudjuk róla, hogy a legfinomabb pezsgő mellett sem tud megmaradni. A konyhára szökdösik a cselédleányok után, és borovicskától vesz bátorságot.
– A herceg? – kérdezte egy lusta, fáradt hang.
(Bimy elképzelte magában azt a nagy, aranykarmos karosszéket, amelynek falusias kézimunkáján maga is eleget nyugtatta a fejét, amíg a szoba lakója volt.)
– A herceg nem részeg. Ezek az angolok rettenetesen győzik az italt. Telerakják a bendőjüket véres marhahúsokkal, salátákkal, mustárokkal, ecettel, olajjal, elbai halikrával, nantes-i ajókával, és sokkal kevesebb kenyeret esznek, mint a mi uraink. Ilyen táplálék mellett jóformán csak arra való az alkohol, hogy a gyomor gőzeit eloszlassa.
– Hm. Nem vette észre a ráncokat a herceg halántékán, asszonyom? – kérdezte ugyanaz a hang. – Nem lehetséges, hogy a szívének van baja, amin nem segít Karlsbad?
– Az én véleményem szerint a herceg szokatlanul erős férfi. Többet evett életében, mint az egész Hatvani utcai kaszinó. Ökörszíve van, mint a legtöbb angolnak. De kell is ilyen hatalmas szív azokhoz a testi fáradalmakhoz, amelyeknek mindennap aláveti magát a trónörökös, de majd hazamegy Európából, és a hajón kifújja a szél fejéből az itteni gőzöket.
– Hm. Azt hiszi, hogy a beleivel sincs semmi baja?
– Bocsásson meg, nagyúr, hogy ismét a régi teóriámat hajtogatom. Ezek a külföldi nagyurak jobbféle csontokból és izmokból vannak összerakva, mint a mi uraink. Több bennük a vérkeveredés. A mi grófjaink többnyire egymás közül házasodnak. Legfeljebb a Lajtántúlra mennek feleségért. Míg a külföldön a nagyúri famíliákban gyakori a vértisztítás. Ha majd a vörös Lányi Manó terve sikerül, és néhány gazdag és egészséges amerikai lányt ad férjhez grófjainkhoz, akkor nálunk is új csontok és izmok keletkeznek.432
– A beleihez mit szól, asszonyom? – ismételte az a fáradozó, de elég érces hang, amely megremegett, amikor a betegséget említette.
Más hölgy Pest rózsája helyén és a hajnali órákban bizonyára csodálkozna azon, hogy a herceg beleiről beszélgetnek vele, holott mulatságosabb témák is akadnak. De Róza néni már régen leszokott arról, hogy barátai furcsaságain csodálkozzon.
– Nagyjóuram, én azt hiszem, hogy a Térdszalagrendnek valóban olyan hatása van, hogy egészségessé és hosszú életűvé teszi a lovagjait. Nálunk is tovább élnek a valóságos belső titkos tanácsosok, mint más közönséges emberek. Az arany gyapjasok pedig, akik ezen a réven rokonságba keverednek a császárral, sohasem halnak meg.
Traktárovics „haragban volt” Ferenc Józseffel. A császári és királyi kamarásságon kívül nemigen várhatott nevezetesebb kitüntetésre. R. et Imp. Chambellan marad, amíg Ferenc József él.
– Hm. Én azt hiszem, a jó embereknek semmi közük sincs a rendjelekhez. Néha elég egy karcolás, teszem azt, az ételbe keveredett tojás héjától vagy egy csontdarabkától, hogy az első osztályú Lipót-rend lovagja is ellovagoljon az őszi ködbe. Nem gondolja, asszonyom?
– Én azt hiszem, hogy a Térdszalagrend kapitányának olyan jó belei vannak, hogy egész marhalábat lenyelhetne, akkor se kapna vakbélgyulladást – felelt Róza néni.
(Akkor még úgy értelmezték a vakbélgyulladást.)
– Ezek az angol trónörökösök furcsa emberek – vélekedett némi elgondolkodás után Traktárovics. – Nagy Imre szokott játszani a Nemzetiben valamely Henriket, aki koronaherceg létére Falstaff és más tolvajok barátja. Az égő lámpa lovagja volna ő? Gondolja, hogy ez lehetséges?
– Minden lehetséges. Az is, hogy a velszi herceg belei és a színház között valami összefüggés van. Nagyjóuram csak akkor szokott az egészségével törődni, amikor szerelmes. És színházba se szokott ok nélkül járni.
– Boszorkányos! Az eszének! Róza, maga okosabb, mint valaha. Vagy talán pletykázott valaki? Sejtenének valamit a Kaszinóban, és nevetnének rajtam?
– Esküszöm, nagyjóuram, hogy senkinek sincs sejtelme a dologról. Csupán az én furfangos, gazdasszonyos észjárásom találta ki. Értek én a kiskakasok megkappanolásához, jobban, mint az egyetemi tanárok. Miért ne találnám ki a férfiak gondolatait?
Traktárovics néhány aranypénzt csörgetett nadrágzsebében, amint433 fel és alá járt a szobában. Ha elgondolkozott, nem tudott erről az árendás szokásáról.
– Hm. Hát mit tagadjam, a maga eszére van szükségem, asszonyom. Sohase felejtem el, hogy egyszer a szerelmet a Vezúvhoz hasonlította – kitör az, amikor a föld mélyében, a földrétegek között előrecsúszó láva a tűzhányó hegy alá érkezik. Így csúszik lappangva a szerelem patakja is az emberi erekben. Mikor a szívhez ér a tűz, halált vagy őrültséget idéz elő. Így mondta, asszonyom?
– Lehetséges. Azelőtt én is másképpen néztem még a szerelmet. Azt hiszem, hogy nem lehet ellene védekezni – felelt Róza néni olyan vidoran, mintha nem is ő volna az, aki fehér kaméliák között óhajtana meghalni.
Traktárovics tovább csörgette az aranyait:
– Tudja, asszonyom, én mindig különb embernek gondoltam magam, mint az ismerőseimet, akik az én koromban legfeljebb egy táncosnő papucsából isszák veres borral és pezsgővel keverve azt az érzelmet, amit szerelemnek vélnek. De legtöbbször csak egy gondosan elkészített böftökbe szerelmesek. Én mindennap veszek vívóleckét az öreg Keresztessytől, és nagyra becsülöm a költőket, akik emlékkönyvbe való verseket írnak. Hiszen Tompa Mihály az én családom falujában paposkodott. Én lelkes lénynek, kemény férfinak, bátor embernek és rajongó fiatalembernek tudom magam. Miért ártana meg nekem, ha szerelmes volnék egyszer istenigazában?
– Most azon az úton van, nagyjóuram – felelt szelíden Róza néni.
– Hm. Azt gondolja, asszonyom? – kérdezték az aranyak a nadrágzsebből. – Van valami jel az arcomon, ami ezt elárulja önnek? Talán tétovázó vagyok, talán szenvedőnek vagy betegnek látszom? Azt gondolja, hogy jobban tenném, ha én is odafent volnék most az emeleten, ahol az operai tánckar első négyesét pezsgőben fürdetik a barátaim?
– Valóban, ez nem pászolna nagyuramhoz – felelt komoly hangon Róza néni.
– Hm. Hát mi illik hozzám? – kiáltottak fel az aranyak. – Talán az illik, hogy estéről estére bejárjam a színházakat, és a páholysorban egy felejthetetlen arcot keressek? Szokásom ellenére sétálok a Váci utcában, beülök a divatos cukrászdába, vacsorázni járok a „Tyúkketrec”-be, és mindig egy női arcot keresek? Hm? Ez illik?
– Hm – tört fel a vígság Róza néniből. – Miért ne illenék nagyjóuramhoz,434 amikor bátor, kemény, életerős, jó étvágyú, jól emésztő, bő erszényű, fejedelmi férfiú?
– Azt gondolja, hogy még belém szerethetne egy asszony? – kérdezték egy darab idő múlva a lesben álló tallérok.
– Hiszen egykor magam is… – kiáltott fel egy könnyes, fájdalmas hang.
Az aranyak most oly csörgést vittek véghez, hogy mindent elnémítottak. Bút, keservet, múlt időket.
– Maga másféle asszony! – kiáltott Traktárovics. – Maga eszes, művelt, szabályos, mint egy kronométer. Magától nem kell félni, Róza, hogy fájdalmat vagy szerencsétlenséget vagy katasztrófát okoz. Magához bizalommal lehet közeledni. Megmutathatja az ember éppen úgy az erszényét, mint a szívét. Nem lesz az ismeretségnek olyan vége, hogy az egyik felakaszthatja magát.
– Sohasem okoztam senkinek fájdalmat. Legfeljebb magamnak – felelt halk, nyugodt hangon Róza néni.
– Maga ilyen! – kiáltottak az aranyak. – De ki biztosít engem arról, hogy ugyanilyen nemes lelkű a többi nő is? Mi, jobbfajta férfiak, mindig az édesanyánk vagy a testvérünk jellemvonásait keressük abban a nőben, akit szívünk királynőjének választunk. Nos, megtalálhatjuk ezt egy zsidó nőben, mondjuk? Egy régiségkereskedő nejében?
– Tehát egy boltosné volna az a bizonyos? – kérdezte Róza néni.
Az aranyak hevesen tiltakoztak:
– Ne gondoljon valami ócskaruha-árusnéra, asszonyom. Pest legelső régiségkereskedője a férje, és inkább valami professzorhoz hasonlít, mint zsibárushoz. És az asszony olyan, mint valami királynő egy ritka talléron, amelyet száz esztendők óta rejtegetnek a lengyel gettókból a spanyol kék tengeröbölig menekülő zsidók, Montefiorék, Rotschildok.
– Hol látta őt, nagyjóuram? – kérdezte a vallatás száraz hangján Róza néni.
– Az Operában. A színpadon Lundi Camilla, a híres énekesnő, a Zsidónőt énekelte, és egy első emeleti páholyban egy másik Lundi Camilla. Mintha testvérek vonának ama zsidó nővel; mindig azt vártam, mikor folytatja a színpadon leénekelt áriát ama testvér ott a páholyban… A Wulff-cirkuszban szoktak ilyen bohóságot játszani. Egy artista civil ruhában elbújik a közönség között, aztán kötekedni kezd a bohóccal, a manézsba ugrik, és mindent jobban tud, mint a cirkuszművészek. Végre a műlovar helyére, a cirkuszlóra ugrik, vágtatás közben ledobálja kabátját,435 nadrágját, és az ámuló közönség előtt ott áll aranyos ruhájában maga Eduárd Wulff. – Én is azt vártam, hogy mikor emelkedik fel a páholyban az a nézőtéri Lundi Camilla, hogy csengőbben tündöklőbben végigénekelje a Zsidónő áriáját.
– És nem a színésznőbe lett szerelmes, nagyuram?
– Hm. A színésznők bennem nemigen tudnak már illúziót kelteni. Ők valójában a nagydobost vagy a tenort szeretik. Nekem még sohase volt kedvesem úgynevezett civil nő. Milyen lehet az, ha egy olyan asszony szereti az embert, aki hű a férjéhez, a tűzhelyéhez, gondja van az ebédre, a vacsorára, a lyukas harisnyára, a befőttesüvegére, és mit tudom én, miféle gazdasszonyi dolgokra…
– A káposztás hordóra és a kamrára – kiáltott fel Róza néni.
– Lehetséges az, hogy egy ilyen háziasszony kezében megálljon a kötőtű, amikor mélyen elgondolkozik valamin? – töprengtek az aranyak Traktárovics úr nadrágzsebében.
– Hogy hívják őt?
– Hosszas utánjárás után sikerült is megtudnom, hogy Fehérnének hívják. A keresztneve Josephine.
Róza néni elgondolkozott.
– Sokat kell enni, nagyjóuram. A velszi hercegről azt hallottam, hogy egy ültő helyben megeszik egy kiló vesepecsenyét – monda a beálló csendességben Róza néni komoly, megfontolt hangon.
Bimy ugyanebben a másodpercben kiejtett a király kabátjából egy érctárgyat, amely nagyot pendülve esett a fürdőszoba kövezetére. A kapukulcs volt.
– Akár a norfolki hercegnő, ön is férfiakat rejteget a házában, akikből aztán kísérteteket csinál! – kiáltott fel gúnyosan Traktárovics, amint a tapétaajtón hirtelen benézett. Az ajtót ismét bevonta.
Róza néni nem vesztette el lélekjelenlétét. Térdre borult.
– Kegyelem, nagyjóuram. A szeretőm, a vőlegényem, akit más híján itt dugtam el, amíg az urak a házamban mulatoznak.
– Lássuk őt! – dörmögte Traktárovics. – Akit maga szeret, asszonyom, azt én is szeretem. Barátom lesz ő, akárki legyen.
– Ennek a fiatalembernek ügyeinkben még sok hasznát vehetjük – súgta Róza néni zavarodott, de összeesküvő hangon.
– Gondolja? – felelt a vendég.
Róza néni Traktárovics jelleméhez válogatta meg szavait.436
– Lehet a neve: Pisztoly vagy Kardvas. De lehet lantosunk vagy tőrünk, mert ifjú író ő.
– Családi tradícióm a költők pártfogása – felelt a nagyúr.
Róza néni intésére Bimy a szobába lépett.
Korántsem hasonlított azokhoz a lovagokhoz, akik életük jó részét szekrényekben, ágyak alatt, rejtekszobákban töltik, és ha megjelennek, rémületet és félelmet keltenek. Bimy félénk és szemérmes buksi volt, bár termetre nézve lehetett volna olyan cilinderes ember, aki az idő tájt Pesten a kalapján különböző boltok reklámjait hordta. Most még a szokottnál is meghatottabb volt… a házban a velszi herceg tartózkodott… a koronaörökös levegője áradt… az angol Szent György címere látszék a függönyökön. (Bimy még messzi volt attól, hogy okosnak és cinikusnak mondhatná magát.)
A szoba közepén álló Traktárovicsot ebben az órában Bimy azon urak közül valónak látta, akik az angol királyfiakat már évszázadok óta kísérik, mint tavasszal a fiókjaikat féltő varjak a vércsét. Surrey hercege, York lordja vagy Northumberland grófja, az úriember aki a kezét oly lekötelezően nyújtja felé, mintha már régen várt volna erre a találkozásra. Nem volna csoda, ha azon a nyelven szólalna meg, amely nyelven Shakespeare-ben a királyi udvar tagjai beszélnek.
Holott Traktárovics egy sötét képű férfi volt, aki legfeljebb epével és sértett gőggel világosította arcát, mint púderükkel a nők. Válla szétszaladt a nyakából, mint valami faluvégi kovácsmesteré, aki az utazó grófnők paripáit patkolja, de ezért a szép nők még köszönetet sem mondanak. Modorában volt valami a száműzöttekéből, akik azt akarják elhitetni, hogy nem a király űzte el őket országából, hanem a dögvészes levegő és az egészségesebb vidék utáni vágy. S ötvenesztendős volt, mint valami fanyar kökénybokor a magányos hegyoldalon. A kabátját havannai dohánykereskedők füstölték be moly és ócskaság ellen. És szakálla volt, mint azoknak a régi harcosoknak, akik a Coventry téren, Szent Lambert napján karddal és dárdával a becsületért vívtak.
Bár ajka összeszorítva, mintha lantját, hárfáját örökre elveszítette volna, oly nyájas volt arca, mint egy dúsgazdag nagyúré vagy ezer veszéllyel küzdő hamiskártyásé. Lustának látszott és álmosnak, mintha véletlenül töltené ébren az éjszakát, holott józan és tiszta fejjel szokott ő ébren lenni a Kaszinóban mindaddig, amíg az utolsó borgőzös lámpás ki nem alszik a terített asztalok felett, vagy addig, amíg az utolsó kézilámpás el nem bódorog a Belváros kanyargós sikátorain arrafelé, ahol az ódon kapukra437 szív alakú leslyukak vannak vágva, és éjjel-nappal piros papucssarkok kopognak a lépcsőkön. Fiatalkorában lehetett volna Henrik velszi herceg, de nem volt mellette nő, aki érte imádkozzon, csak donna, aki guzsalya nyelével arrafelé mutogatta az utat, amerre Falstaff járt – amint a legtöbb úriember ötvenedik éve felé inkább gyűjti kitanult perszónák kezéből a szerelmi bájitalok receptjét, mint önfeláldozó kisleányok szerelmes leveleit.
Bimy kezén egy sima, indulat nélküli, de barátságos kéz szorítását érezte, mintha különös ajándékot kapott volna ebben a percben a sorstól, a véletlentől.
– Engem Alvinczi Eduárdnak hívnak.
(Mindenki Eduárd ma éjszaka! – gondolta Bimyben egy vérhullám.) Róza néni elfordította a fejét, amikor Bimyhez beszélt, mert nem tudta még leküzdeni neheztelését Bimy hallgatózásáért.
– A méltóságos úr megígérte pártfogását a részedre, Bimy.
– Reméljük, hogy a nemes fiatalság hevével és bátor önfeláldozásával fog ragaszkodni hozzánk, író uram, végig az egész életen át – vette át a szót Alvinczi Eduárd. – Mi pedig nem feledkezünk meg önről, hisz olyan úrihölgy vette pártfogásába, akit mindnyájan tisztelünk és szeretünk. Csak bátornak kell lenni, író úr, és akkor minden sikerül az életben. A gyáva embernek kell alulmaradni.
Bimy azt gondolta magában, hogy hallgatózásáért immár megvan az első jutalma. Bátorság-e hallgatózni?
Majd elválik – vélekedett magában, amikor végre ismét a király szobájában volt, megállott a tükör előtt, és hosszan, fájdalmasan nézett az üvegbe, miután levetette arcáról a tettetés álarcát.
Vajon sikerülni fog-e a második velszi hercegnek az ő Josephine-jét elhódítani? – járt fel és alá a torkában a gondolat, amely csak azért nem tört ki sírásban, mert még nem volt bizonyos benne, hogy a király szobáján nincsenek-e leskelődő lyukak, ahonnan őt szemügyre vehetik, mikor egyedül hiszi magát. Ilyen rejtélyes házban minden lehetséges. Álarcban kell aludni is.
…Az éj további részében az történt, hogy a vendégek eltávoztak, mire Róza néni pattogó veszekedéssel szedte össze a borravalókat a cselédektől, amelyeket az urak elég bőkezűen osztogattak.
Róza néni a borravalóknak csak egy bizonyos hányadát szokta átadni a cselédeinek. Az volt az elve, hogy a cselédséget megrontja a sok pénz.438
