MÁSODIK FEJEZET • Az álkirályfi
MÁSODIK FEJEZET • Az álkirályfi
Mikor másnap reggel Róza néni a király szobájába belépett, Bimy mint jól kigondolt haditervvel fogadta:
– Én ismerem azt a nőt, akibe a Traktárovics úr szerelmes. Ismerem Josephine-t, a régiségkereskedő feleségét.
Róza néni elsápadt, mintha nem tette volna fel Bimyről, hogy valakit ismerhetne a városban. Különben is józan reggel volt, mint gitáros, mámoros éj után ébredni szokott a reggel. Róza néni arca friss hidegvíz szagú volt, fogai olyan fehérek, mintha ezen a reggelen kapta volna őket ajándékba a teremtőtől, és fehér ruhája is oly üde, mintha először volna testén. A kezének, melyet Bimy szájára tett, tejszaga volt, mint a csecsemőknek.
– Ne törődj te senkinek a dolgával, semmi közöd a férfiakhoz, nőkhöz, akiknek ebben a házban a nevét hallod. Távoli idegen világ az ő világuk. Ők nem ismerik a bánatot, mert kikacagják. Ők nem tudják a fájó szívet, mert pázsitnak nézik az egész életet, amelyen gondtalanul lépkednek át. Ők olyan messzire esnek tőlünk, mint akárcsak a holdbéli emberek. Nagyuraknak nagy kedvük, nagy egészségük, nagy étvágyuk van. Mi pedig csak amolyan szegény falusi emberek vagyunk, akik mécsvilágnál megelégszünk a falusi kannával, a falusi tollfosztóka mesemondásaival.
Bimy a mennyezetre bámult:
– Hát álom volt az egész tegnapi nappal és éjjel? A hercegek, a grófok, akik az örömök hajlékává tették a házat? Álom a király is, akinek az ágyában alszom? Álom volt a cigányképű méltóságos úr, aki úgy beszélt hozzám, mint második apám? Az a valóság, hogy ismét szegény fiatalember vagyok Pesten, aki úgy akarja kenyerét megkeresni, hogy magyar parasztlegénynek öltözve táncol egy ruhásbolt kirakatában?
– Hallottál a bibliából Lóth feleségéről, aki sóbálvánnyá lett, mert hátranézett? – kérdezte most nagyon elkomolyodva Róza néni. – Ebben439 a házban sem szabad visszanézni az elmúlt napra, az elmúlt éjre. Minden nap úgy kell felébredni, mint a kertben a fának, amely elfelejti, hogy tegnap diadalmasan virágzott, vagy leveleit hullatta. Mint ahogy az itt megforduló nagyurak sem gondolnak addig erre a házra, amíg ismét bolond kedvük kerekedik, vagy idekormányozza őket az ismeretlen szomorúság.
– És Traktárovics?
– Az a legnagyobb bolond közöttük, mert nem akar megöregedni. Minden hónapban halálosan szerelmes valakibe. Hol egy grófnőbe, hol egy színésznőbe, hol meg belém. Ha el nem árulod magad hallgatózásodban, még sírt is volna, mert ez a szokása hajnal felé.
– A büszke úriember sírt volna?
– Csitt. Az orvosok már régen tudják, hogy az alkohol vagy nikotin megmérgezi az embereket, és ideggyöngeséget idéz elő. Ilyen állapotban a legbüszkébb úr is könnyedén jut sírógörcshöz. De ezt illik másnapra feledni. Traktárovics a földre szokta vetni magát, és a fejét verdesi. Vagy végrendeletet ír kusza betűkkel, amelyet másnapra ő maga sem tud elolvasni. Ám déltájban, amikor felébred, menj át hozzá az „Arany Sas”-ba, köszönd meg, hogy kezet fogott veled, mert ez jól fog esni a hiúságának. De a nőről ne merj szólni, mert szégyenletében ledobat az emeletről a háziszolgával… Holnap aztán falura utazunk.
Az „Arany Sas” szemközt volt Róza néni házával. Ódon szálloda, ahol a bolthajtáson Pest megyei urak törték össze a cigány hegedűjét, a poharat és a szívüket. A lépcsők úgy nyikorogtak, mintha mindegyik alatt valamely régi ember volna eltemetve, aki bűnei teljében forgolódik. Az emeleten Szilveszter titoknokot találta Bimy kisírt szemmel és piros mellényben. Nagy gyászkravátli a nyakában. Reszkető kézzel írt: élete regényét…
– Mondd meg Rózának, fiam, holnap lesz a temetés – szólt suttogó hangon, mintha titkolni akarná még a falak előtt is a bánatát az akasztott leány miatt. – Kérd meg nevemben, hogy ne szóljon senkinek arról, ami történt, mert sajnos, nekem még tovább kell élni, és kenyeret keresni.
Meghatotta-e Bimyt a szegény öregember alázatos félénksége a kiszámíthatatlan életről? Türelmetlen volt, szeretett volna már Alvinczi Eduárd előtt állni, untatta az öregember suttogó hangja.
– Sohase mondtam el senkinek, ha bánatom, szomorúságom vagy csalódásom volt, egyedül Rózának, mert ő az egyetlen megértő lélek ebben440 a társaságban. Nagy szív, nagy jellem, nagy asszony! Különben várnod kell a méltóságos úrra, mert éppen a tengerészkapitány van itt.
Ámde az „Arany Sas” szobáit olyan keskeny falak választották el egymástól, hogy a szomszédban Alvinczi meghallotta Bimy hangját.
– Fiatal barátomnak itthon vagyok mindig jegyezd meg, Szilveszter – így szólt ki az ajtón a tegnapi Traktárovics.
Bimy belépett a szobába, ahol olyan rossz levegő ütötte meg az orrát, mintha évek óta nem szellőztettek volna.
– Nos, hogy van kedves közös barátnőnk, Róza nagyasszony? – hangzott egy firhang mögül a kamarás hangja.
– Remélem, hogy jókedve van, mert gyomra, szíve egészséges – felelt ugyanaz a hang magának, és a kéz most oly barátságos szorítást adott, mintha évek óta tartó barátság zálogát nyújtaná.
A függöny hasadékán át csakhamar megpillantotta a vendég a házigazdát is.
Térdig érő vörös, úgynevezett Garibaldi-ingben, mezítelen lábakkal állott a szoba közepén, és apró labdákkal dobálózott egy tengerészképű, lakatszakállú öregemberrel, akinek arca tán embervérrel volt bemázolva, és valamely érthetetlen nyelven vezényszavakat kiáltozott. A labdázás pár percig tartott. A kannibál alázatosan köszönt és távozott. Traktárovics gladiátorként nyújtózkodott Bimy előtt:
– Ajánlom ezt a sportot önnek is, fiatal barátom. Élesíti a szemet.
Bimy egy láda tetején foglalt helyet.
Általában a szoba berendezése olyan volt, mintha lakója örökké útra készen állana. A legkülönbözőbb bőröndök, ládák mindenfelé. Ezüsttel kivert kézitáskák, amelyeknek olyan titokzatos zárjaik voltak, mint a diplomaták, futárok táskáinak, amelyekben hadüzeneteket visznek át a határon; másfelé hatalmas vásáros ládák, aminőkben a csizmadiák vagy a mézeskalácsosok hordják portékájukat. Őszpiros bőrtárgyak, préselt tárcák halomba rakva, mintha tulajdonosuk egy mappagyár utazója volna. Alvinczi Eduárd könnyed mozdulattal nyúlt a pénztárcák közé, mintha csak úgy találomra tenné. Aranysárga, ezüstfehér címerrel ékes levéltárca került a kezébe:
– Tegye el tőlem emlékbe! – mondta, és máris elfordult, hogy a szoba sarkában keresgéljen.
(Bimy, mikor későbben megnézte a fejedelmi pénztárcát, nagyon meglepődött, hogy annak rekeszei vadonatúj bankókkal voltak megtöltve, ezer forintnyi értékben. Vajon a többi pénztárcában is ennyi bankó volt?)441
A szoba sarkában különböző borosüvegek voltak felállítva. Alvinczi kiválasztott egy dupla pezsgősüveget Pomery et Greno pincéjéből.
– Azt hiszem, ez itt a legrégibb. Az évszám 1833-at mutat – monda, szakértelemmel forgatva az üveget. Aztán Bimyre villantotta szemét, amely nappali világításban szurokfeketének látszott. – Egy régi mondás azt tartja, hogy a pezsgőből és a bosszúból csak a régi jó.
Az ajtón a vívómester, egy táncmesterképű olasz perdült be. Néhány „menetet” csinált Alvinczivel, számtalanszor bravózott a kardok csattogása közben. Alvinczi, mikor kibújtatta fejét a rostélyos kosárból, kék és sötétvörös volt, mintha guta környékezné. Egy darabig elfulladva tapogatta a szívét, amíg a táncmester bravózva elfutamodott.
– A kardvas már kimerít – monda darab idő múlva. – Tud ön vívni? – kérdezte hirtelen, s a sarokból egy keresztes fejű, pallos nagyságú, meztelen kardot vett elő. – Őseim még ezt hordták az övükön, én már könnyű olasz pengével sem állom a sarat. Ha nem volna biztos a vívásban, szívesen felajánlom önnek mesteremet. Kicsit hevesen támad, de az öreg Keresztessy már nem bírja a tempót. És a pisztolylövéssel hogy állunk, fiatal barátom? Ebben tán én is lehetek tanítója.
Bojtos végű csengőzsinórt húzott meg, odakünn a folyosón megkondult egy harang, mire villámgyorsan a szobában termett egy fehér kötényes, felgyűrt ingujjas inas.
– Bodnár, a pisztolyokat.
A legény áhítatosan hozott elő egy bőrtáskát, aztán felnyitotta a szomszédos szobák ajtajait, a harmadik szobáig, ahol a falra golyófogó párna volt szegezve, a párna előtt kis háromlábas asztalka. Az asztalkán égő gyertyaszálat helyezett el a Bodnárnak nevezett férfi olyan gondossággal, mint a bűvészinas.
Alvinczi ezalatt pisztolyaiban gyönyörködött. Hosszasan tartogatta fehér kezében a fekete agyú, fekete és arannyal kivert csövű fegyvereket, mintha kezet fogna velük, mint hű barátaival. Aztán csendben felemelte az egyik pisztolyt, amelyre a két jó barát közül e napon választása esett. A gyertyára célzott, halk durranásra a gyertyaláng lobbanva elaludt. És kissé rózsaszínűen nézett Bimyre:
– Nos, akar ön tanítványom lenni? Én már csak ilyen dolgokra taníthatom, nem szerelmi cselszövésre. Őszi falevelet hordok a kalapom mellett.
Hogyne akart volna Bimy ilyen mester tanítványa lenni. Az álarc már pontosan befödte arcvonásait, amelyek tegnap tán még födetlenek voltak.442 Ha szokásban lett volna ez idő tájt piros karinget viselni, mint a régi orgonataposók a kántor háta mögött: Bimy karingben áll vala mestere mellé, így csak arca áhítatosságával fejezte ki mindazt a rajongást, bámulatot, lelkesedést, amelyet a különös férfiú iránt érzett. Ezüstderekú nyárfa ő, aranysárga őszi lombok alatt, mint családai színei is bizonyítják. A kertekben boszorkányok jártak fiatal nők alakjában, akik keringő körtáncba viszik a kis faleveleket, de az ezüstderekú fa babonás nyugalommal áll helyén, bármily édes álmatagságot dúdol a déli szél. Ilyen férfi csak férfiak barátságát kívánja igazán. A női ismeretség csak éppen egy-egy kis- vagy nagybetű a könyvben, amelyben élettörténete össze van írva.
Hát még aztán, amikor beljebb vezette a vetélytárs Bimyt mindennapjai misztériumában!
Szilveszter vérvörös arccal lépett be. Eduárd ráförmedt:
– Megint sok pálinkát ittál az éjszaka, pedig ezt nem állhatom!
Szilveszter némán bólintott, és egyetértő pillantást váltott Bimyvel.
Inkább a pálinkára fogta kiveresedett szemét, mint a szakadatlan sírásra, amely fojtogatta.
– Itt vannak a lóverseny-zsidók. Bebocsássam őket?
Eduárd némán intett. És magára rántotta nevezetes „szerencsenadrág”-ját.
Két titokzatos férfiú lépett be oly ünnepélyesen, mint végrendeleti tanúk.
– Nos, mért oly borúsak, kedves uraim, mintha temetésre invitáltam volna önöket? – kezdte olyan barátságos hangon Alvinczi, amely feltűnt Bimynek. – Pedig egyébről sincs szó, mint arról, hogy elszívjunk együtt egy jó szivart, és megkóstoljuk ezt a konyakot, amellyel Hollandia megajándékozta Európát.
Bimyt szertartásosan bemutatta az újonnan jött vendégeknek.
– Fiatal barátom előtt nincs titkom, szabadon beszélgethetünk tehát.
L. és H. bukmékerek voltak az újonnan érkezettek. L. magas, szakállas ember volt, mint a középkorban a bécsi hóhér. H. kövér, kis termetű és félszemű ember volt, mintha verekedés közben kiverték volna valahol a szemét. L. gyorsan felvidult, mint egy hiszékeny nyárspolgár, ellenben H. mindvégig savanyú, óvatos és keserű maradt.
A „szerencsenadrág” azonban akkor mutatta meg, hogy mit tud igazánban. Voltak ezen a nadrágon foltok Európa minden országából, amely foltokkal a szerencséjét vagy balszerencséjét varrta bele Alvinczi443 Eduárd a nadrágba. Egyébként vastag, vásott, kopott nadrág volt, és úgy pengett-csengett, mint a kutyadudásé, aki sarkával is tud csengetni. Marékszámra kerültek elő a nadrág feneketlen zsebéből a különböző aranypénzek, amelyeknek most az volt a tennivalójuk, hogy segítsenek elbűvölni a két bukmékert.
A bukmékerek darab ideig védekeztek, mert hiszen a pénz drága volt ezekben a kezekben is, amelyek eszkamotőri gyorsasággal szokták azt táskájukba rejteni. Mandelbaum Mózsi, a híres pesti fiákeros, nem hajtott oly gyorsan, mint amilyen sebesen ledarálta H., a félszemű, azoknak a kaszinótagoknak a névsorát, akik adósok maradtak fogadásaikkal.
– Miért nem kérik a pénzüket?
A zsidó nevetett:
– Szabad azt nekünk tenni?
A hóhérkülsejű L. viszont arról panaszkodott, hogy a zsokék az orruknál fogva vezetik őket. Sohasem lehet megtudni előre a nyerő lovat. A szerencsenadrág úgy csörgedezett, mint patak partján a fuvola.
– Belátom, hogy nehéz foglalkozásuk van, uraim. Maholnap rongyos szoknyában fog járni L. úr barátnője, a Hédi-Dédi a Somosyban. H. úr pedig elveszti hitelét, amelyet eddig korlátlan mértékben élvezett a bécsi kávésoktól és tanyatulajdonosoktól.
A két bukméker zavarodottan hallgatott. L.-nek minden büszkesége az volt, hogy barátnője viselte a legszebb toaletteket a Télikertben, míg H. úr rosszul lett, ha hitelezőiről hallott.
– Tehát melyik lovával akar nyerni a méltóságos úr? – kérdezte L. úr üzleti hangon és bécsi német nyelven.
– Eltolival az István-díjat!
H. úr nyomban rá vágta:
– Négy és pari.
– Rövid – felelte a szerencsenadrág.
– Legyen öt és másfél – javított L., és megrázta vöröses szakállát.
– Tíz az egyhez. Helyre pedig három az egyhez. Ebben az esetben százezer forint a tétem – monda felvillanva Alvinczi.
– Százezer és százezer? – kérdezte izgatott kétkedéssel H. úr, és mind a két szemére megvakulni látszott a hallatlan összegtől.
– Legyen kétszázezer és kétszázezer – kiáltotta a szerencsenadrág.
A bukmékerek egymásra néztek.
– És a fiatal barátom részére külön ötven-ötven körmöci csikó! – tódított444 Alvinczi, hogy a bukmékerek ne gondolkozhassanak kellő hidegvérrel a szédítő nagyságú fogadáson.
De azok csak mereven néztek egymásra, mintha varázslat érte volna őket. A szájuk hangtalanul járt, amint magukban számoltak. A belső zsebükből előkerültek a kis jegyzőkönyvek, és azon a gumiszalagot pattogtatták. A szerencsenadrág úgy csörgött, mint bohócsapka.
H. úr (aki később a tébolydában halt meg) homlokán kidagadt erekkel számolt, anélkül hogy eredményre tudott volna jutni. L. úr lassan az ajtó felé húzódott, hogy kiugorjon, ha Alvinczi még valamit mond. De a törökbasa képű úriember felvont szemöldökei alól egykedvűen nézett, csak szája széle remegett.
(Az izgalmas percek alatt Bimy mozdulatlanul ült. Félig sem értette az előtte lefolyó üzleti tárgyalást, csak azt látta, hogy pártfogója, Traktárovics úr, hallatlan fölényben van az üzleti emberek felett. Krőzusként dobálózik a nagy számokkal, amíg azok lassan meggörnyednek a teher alatt.)
H. úr végre nagy nehezen felnyitotta az ép szemét.
– Eltoli… Cleminson… István preisz… – dörmögte. – A monarchiában még nem kötöttek ilyen fogadást. A könyvünket ezzel úgy félrecsapjuk, mint Mikulik báró a kalapját.
– Kerek legyen a könyv, mint az alma – sóhajtott az ajtóból L. úr.
A szerencsenadrág türelmetlenül szökött fel Alvinczi derekáig.
– Önök csak nyerni akarnak, de reszkírozni nem! Jól van, nem teszek egyetlen fillért sem önöknél. Sem most, sem máskor. Majd Angliába küldöm az öreg Grimmet, az talál ott bukmékert, aki a fogadást tartja.
– Kegyelmes úr! – kiáltott közbe L. – Grimm egy csaló. Éppen a múltkor csalta meg Ferenc József braganzai herceget hatvanezer forint erejéig.
– A herceg megbocsátott neki, az öreg a piacon van! Ha jól látom, éppen odalent sétál az Újvilág utcában, és azt várja, hogy intsek neki az ablakból.
A bukmékerek az ablakhoz ugrottak. Valóban odalent járkált fel és alá az utcán egy kövér öregember, a híres Grimm, a bécsi és a budapesti lóversenyek ismert alakja, nagydarab ember, mint egy zsákhordó, kezében vékony lovaglópálca, fején keskeny karimájú fiákerkalap. Sétált Pesten is, éppen úgy, mint Bécsben, a szállodák előtt, ahol az urak szoktak megszállni lóverseny idejében. A legjobb tippet és a legszebb szeretőt ő ajánlotta.445
– Az áruló! – fenyegetőzött az öklével H. – Nyomunkba jött.
– Nos, tartják a fogadást, vagy nem? – kérdezte a szerencsenadrág.
– Az összeg oly nagy, hogy társakat kell vennünk hozzá. És a társak fedezetet szoktak kérni – aggodalmaskodott L. úr, és nagyon szégyellte magát.
Traktárovics úr németre fordította a szót.
– Koldusok! Kéregetők! Alamizsnagyűjtők!
Aztán szótlanul az íróasztalhoz lépett, és valamit írt. Fehér papírlappal állott a bukmékerek elé:
– Ne mondhassák, hogy Alvinczi nem segített magukon, mikor pénzzavarban voltak. Íme egy utalvány százezer forintról a bécsi Rothschildhoz. Beváltási napja az István-díjat követő első hétfő.
A bukmékerek hajlongtak ültükben, mint fiákeresek a bakról. L. úr, mint tipikus bécsi ember, a kalapját kereste fején, hogy azt is megemelje. A gumiszalagok pattogtak a jegyzőkönyvecskéken. Mind a három úr egyszerre írt be valamit a maga könyvébe.
H. úr Bimyre csippentett ravaszdi szemével:
– Azt hiszem, a legjobb lesz, ha a kis méltóságos úr részére nyomban kiállítjuk a tikettet.
– Nem – kiáltotta rákvörösen Traktárovics –, a könyvbe megy ő is.
– Becses neve? – kérdezte H.
Traktárovics felelt:
– „A kis Eduárd!”
(Bimy a beszélgetés alatt nem vette le szemét Traktárovicsról. Érezte, hogy valami különös dolog történik körülötte, de miután nem volt járatos a lóversenyfogadásokban, nem értette meg a dolgot. Csak azt jegyezte meg nagy csodálkozással, hogy H. bukméker könyvében „a kis Eduárd” néven szerepel. Miért? Hogyan? Ki az a kis Eduárd? Talán a kis velszi herceg, amint Róza néni mondja? Vagy talán e különös jelenetben is Róza néni messzire érő keze van?)
– Most menjenek önök, és hirdessék ki, hogy Eltoli verhetetlen az István-díjban.
– Másfél az egyhez nálam a heréit! – felelt L. úr.
Alvinczi úr az „Arany Sas” ablakából sokáig nézett az eltávozó bukmékerek után. Az Újvilág utcában valóban a legkülönösebb emberek léptek elő a kapuk alól, amikor a bukmékerek az utcára értek. (Bimy nem ismerte őket, de kalapjuk, ruházatuk azt mutatta neki, hogy ezek a várakozók úgynevezett turfemberek. A malommunkás termetű Grimm futólépésben446 jött át az utca túlsó oldaláról. Kis karimájú kalapokban, pepita nadrágokban, piros nyakkendőkben, lovaglóvesszővel jöttek öreg és fiatal urak, akik körülvették a bukmékereket.)
– Ezek mind arra kíváncsiak, hogy mit fogadtam! – nevetett különösen Traktárovics úr. – Azt hiszem, a mai napra eleget dolgoztunk, ebédelhetünk.
Ebben a percben olyan formának látta őt Bimy, mintha a bukmékerek eltűnése után ő maradt volna meg a szobában az az örökös üzletember, aki magában kacag, magában töpreng, magában számolgat. A bukmékerekkel való tárgyalás alatt eltűnt a gőgös nagyúr a szobából, mintha szabadságra ment volna, és darab ideig nem is tud visszatérni ide. Talán ki kellene szellőztetni a szobát, hogy elmenjen a bukmékerek szelleme?
Bimy távozni akart, hisz Róza néni várta ebédre.
– Semmi szín alatt nem engedem el, velem fog ebédelni, mert úgy veszem észre, hogy jelenléte nincs rossz hatással a sorsomra, szerencsémre. Persze ezt önnek nem szabad észrevenni. De régen nem sikerült oly pontosan a pisztolylövés, mint éppen ma. És a bukmékerek?
Ismét nevetett. Hangtalanul, magában, mintha még mindig látná azt az öregembert, akinek nadrágja hátul lecsüngött, mint valami kimustrált hivatalnoké, amint az utcán a bukméker után szaladt. Azután beszólította a paradicsomszemű Szilvesztert, hogy menjen és jelentse Róza néninek Traktárovics hódolatát és azt, hogy Bimy az „Arany Sas”-ban ebédel.
– Várj, Szilveszter. Itt van ez a nagy télikendő, még Londonban vettem. Vidd el Rózának, tán hasznát veheti.
Gyapjas, hosszú, hatalmas kendőt akasztott az öregember karjára, hogy az szinte meghajolt a terhe alatt.
Nagy bajszú pincér futott be az asztalterítővel, és olyan nesztelenül kezdett teríteni, mint valami ezeregyéjszakai szellem. Egy utazóláda tetején volt az ebédlő. Traktárovics a mosdótálnál állott, és különböző kefékkel dörzsölte szappanos kezét. Még mindig a bukmékereken morfondírozott.
– L. fiatalkorában fiákeros volt, a bécsi Bristol előtt volt a standja, még most is érzik a kezén a lóhulladék, amit a tiszta Bécsben a kezével kellett elkapnia, mielőtt a kövezetre ért volna. A félszemű? Az pedig tipikus örömlegény még ma is.
Szilveszter lihegve, kalimpáló lábakkal jött vissza, egy kis üveg befőttet szorongatott a kezében:447
– A nagyasszony küldi. Savanyított paprika van benne azon recept szerint készítve, amelyet a nagy Alvincziné hagyatékában találtak. Olyan erős, mint a méreg.
Alvinczi anyja említésére elmerengett, aztán gyorsan körülnézett a szobában. Egy kisebbfajta ezüstcímeres táskán akadt meg a szeme.
– Délután küldjétek el a derék Rózának a táskát. Bizonyosan kell neki az aprópénzhez.
Falusias nagy tálban hozta a kellner a levest, amelyhez Alvinczi a nyakába tűzte az asztalkendőt. Hosszú tészta volt a levesben, amelynek aranyszínét sáfrány pirosította.
– Igaz, hogy hizlal a leves, de mi, régi magyarok, mégsem tudunk lemondani róla. Az asszonyaink ettől voltak kövérek, és a levesek tették, hogy a férfiak öregségükre sem soványodtak meg.
Így beszélt Alvinczi, mialatt olyan nagy kanalakkal nyelte a levest, mint egy falusi ispán utazás után.
– Csak tegyen bele kenyérhéjat, fiatal barátom, ha úgy szereti. Én szeretek egyszerűen, de bőségesen étkezni.
Most két hatalmas, csontos marhahús vonult fel, mint két levágott rabszolgafej, amelyet a vezér elé tesznek. A csontokból ügyes kézimunkával kaparta ki Alvinczi a „legfinomabb húsrészeket”. Egy üveg mustárt vett elő a szekrény tetejéről:
– A váci államfogházban ül egy Pucér nevű férfiú, akit azért tettek be, mert a parasztokat heccelte az urak és zsidók ellen. Ez készíti a legfinomabb mustárokat Magyarországon, vetekedik az angollal. Szilveszter minden hónapban meglátogatja, és hoz tőle néhány üveggel.
Sem bor, sem sör nem került az asztalra, ellenben egy kosár narancs fejezte be az ebédet.
– Ejnye, elfelejtettem a Róza néni paprikájából enni, de meg ne mondja neki, fiatal barátom. Ne szegjük kedvét a derék nőnek.
Délután a Stefánián futamodott Holczer fiákeros kocsija. A kocsiban Traktárovics és Bimy.
(Bimy a délután folyamán gyónást tett „atyai barátjának” szerelméről, Josephine-ről. Alvinczi szemrebbenés nélkül hallgatta… Miért tette ezt Bimy? Sok év múlva sem tudott magának számot adni erről a délutánról. Valószínűleg annyira hatalmába került a különös úrnak ott az „Arany Sas”-ban, hogy tán az apját is elárulta volna.)448
– Tehát itt szokta várni? – kérdé Traktárovics.
– Ha vár, akkor itt kell lennie valahol a tóparton.
– Sok szerencsét, fiatal barátom! – szólt Alvinczi, és olyan melegen szorította meg Bimy kezét, hogy az a meghatottságtól csaknem megcsókolta „atyai barátja” kezét.
Holczer elrobogott, Bimy pedig futott pörgő, dobverő lábbal a városligeti tó partjára.
A csónakház mellett egy padon napernyőjével titkos jeleket írt a földre egy úrnő, aki oly merengő volt, mint a messze szálló gondolat.
Josephine volt – Fehérné volt –, a régiségkereskedőné volt – szerelem, élet, halál Bimy jelentéktelen életében.
A félcipője olyan nyelven beszélt, mint tavaszkor a szarkaláb.
A bokájában ezeréves tánc, szerelem útjain való vándorlás és örök női alázatosság gömbölyödött és térdelt.
A lábszára harangnyelv, amely a selyemfalakon az örök nászhoz csenget. – A dereka izgékony, mint a kőrisbogárnak az öve, ahol a világ teremtése óta a szerelmi ingerlékenység mérge rejtőzik. – A két keblén merengve könyökölhet öreg és ifjú tudós, mint földgolyón. – És az arca tündöklő, mint az első hó, amely az ablak előtt elsuhan. – Hosszú szempillái seprők, amelyekkel útjában elsöpörgeti a bánat sárga faleveleit. – Haja fekete göndörülésébe álmok, ábrándok vannak elhelyezve, és hosszú ez a haj, mint a lajtorja, amelyen Jákob az égbe ment. – Az orra kissé hajlott, mint a vitorla, amelyet messzi szigetekről jövő széláramlatok, illatfelhők dagasztanak, és orrcimpái oly remegők, mintha a képzelet mindig egy különös virág izgalmas illatú kelyhét szagoltatná velők. – Vértelen, keskeny ajkán ama bánatos jel, amely messziről mutatja a női arcokon, hogy a kéj skorpiója költözött be szívük gödrébe. Ez az a bánatos jel, amely felbátorítja a gyáva férfiakat: – az ajakra költözött Vénusz-öv.
És van valami drágalátos hervatagság ezen az arcon, amely csak annyi madárlépésnyi nyomot hagyott itt, mint egy álmatlanul eltöltött éjszaka, mégis bölcs tapasztalatról, hangfogóval tompított zenéjű szívről, a homlok eresze alá költözött bánatmadárról ád hírt. Olyan volt ez az arc, , mint a tündöklő napsugár alatt a virágoskert, amelyen azonban már átvonult az első korai dér. A csalódás, a kiábrándulás, a tegnap hintett alig látható porszemeket e képre. És a hangjában a melankólia fanyar méze, melytől nyugtalanok lesznek a legbölcsebb férfiak.
– Hol járt annyi idő óta, kedves kis barátom? – szólalt meg Fehérné, mint egy emlékkönyvbe tett virág beszél a boldog napokról.449
Bimy nagyúri barátai fesztelenségével felelt:
– Társadalmi kötelességeim voltak.
Különös lágyságú, fehér kelméből készült kerti kalapja alól mamás elgondolkozással nézett Bimyre.
– Ugyan, Eduárd, miféle társadalmi kötelességei volnának magának? – és fehér, kövérkés kezét, amely arra is alkalmas lehetett, hogy az öreg férfiak hátából kinyomkodja a csúzt, de alkalmas arra is, hogy fiatal férfiak nyaka alatt megkösse a nagy kravátlit, Eduárd vállára tette.
A fiatalember fölényeskedve felelt a polgári asszonykának:
– A druszámmal, a velszi herceggel kellett együtt lennem. Nagy korhely az öreg. Dőzsöl, mint egy török.
Josephine olyan fürkészve nézett Eduárd arcába, mint a gazdasszonyok nézik a kenyeret, vajon megkelt-é? Ha az előbbi merengésében, ülésében, magatartásában volt is valami nagyvilágias, most egyszerre aggodalmas ráncok – mint gondterhelt őszidőt jelző vándordarvak alakjai – jelentkeztek homlokán, és szavai úgy hulldogáltak, mint számolás közben az aprópénz.
– Eduárd?… maga?… a velszi herceg? Mi is olvasunk otthon Journalt, és abból tudjuk, hogy az angol trónörökös miféle urakkal szokott mulatozni.
– Igen, akár a Becsali-csárda kocsisaival is, ha kedve úgy hozza magával.
(Miért hazudott Bimy? Talán csak nagyzási hóbortból, mint sok jelentéktelen fiatalember titkolni véli szegénységét a nőkkel közölt hazugságok álruhájában? Vagy tán vérmes fantáziáját annyira megzavarta a környezet, amelybe darab idő óta pottyant, hogy valónak vélte álmát?)
– Nem kapott tőlem levelet, asszonyom, királyi koronával díszítve? – kérdezte fojtott hangon Bimy.
– Őszintén megvallva, én nem néztem a koronát a levélpapiroson, csak a maga fiatalos rajongását olvastam. Azt hiszem, valamikor jó költő lesz.
Bimy még titokzatosabb hangon folytatta:
– Nem beszéltem még önnek pártfogómról, amaz előkelő, gazdag asszonyságról, akit tollammal meghódítottam? Nem mondtam el még új lakásomat: a király szobáját, ahol koronás paplan alatt alszom, és aranytollal írok olyan tintával, amely megszáradása után aranyporszemecskékkel fénylik?450
Josephine csendesen bólintott. Aztán felsóhajtott, mintha egyszerre búskomor ősz lett volna körülötte.
– Beszélt nekem ilyesmit, Eduárd, de én mindig azt hittem, hogy valamely készülő regényét mondja el, és engem tesz próbára, hogy majdan olvasói tetszését kiérdemelje…
– Pedig az mind igaz volt, amit mondtam. Csak egyszer megmutathatnám magának a király hálóingét, amelyben alszom!
Josephine elmosolyodott;
– Megint csak azt gondolom, hogy a fantáziája működik, Eduárd. Előbb-utóbb minden férfi ilyen fantasztikus lesz, akit szülei különös, szokatlan névre keresztelnek. Legjobb Jancsinak vagy Józsinak lenni.
– Miért nem mondja mindjárt, hogy Nácinak?
– A Nácik gyakran boldogabbak, mint az Eduárdok. A Nácik megelégednek azzal, ha sétálgathatnak az erdei úton azzal a nővel, akit állítólag a világon legjobban szeretnek. Megelégednek, ha gondosan összeszámolt aprópénzecskéjükből kifutja egy ozsonna a „Szép Juhászné”-nál. A Nácik szívesen ülnek a máriaremetei omnibuszra, és az erdő zöld pázsitján jobban érzik magukat, mint királyi ágyakban.
Bimy elgondolkozva hallgatott, mintha megtért volna. Pedig azon törte a fejét, hogyan alázhatná meg az egyszerű asszonyt, aki mindig csak jó volt hozzá:
– Azt hiszi, hogy emelkedésemhez nincs szükségem új ismeretségekre? Elfelejtette már, Josephine, hogy mind a ketten szegények vagyunk? Hiszen, ha maga gazdag volna, régen elválasztottam volna férjétől!
– A férjemet ne bántsa. Jó, derék ember, aki magának nem vétett.
– Tudom, tudom – felelt izgatottan Bimy. – De ugyebár, ő sem lehet segítségemre a pályámon. Hiszen sokszor megbeszéltük, hogy több tehetségem van, mint azoknak az íróknak, akik mostanában népszerűek, „fent vannak”, míg engem senki se ismer a városban. Ha férje, Josephine, egy befolyásos kritikus vagy egy laptulajdonos vagy főszerkesztő volna – akkor nekem is könnyebb volna a helyzetem. Sajnos, Fehér urat csak az ócska csészék, régi edények érdeklik.
Josephine nem sértődött meg az ifjú szavain, sőt csillapítólag simogatta meg a kezét.
– Tehetséges ember saját magának a pártfogója.
– Így tanították ezt a tanítóképzőben, de a világ mást mutat. Az én pályámon el van zárva az út azok előtt, akiknek nincsenek barátaik, emeltyűik. Egy maffia van az írók között, amely maffia áttörhetetlen451 gyűrű idegennek. Nem vesznek be maguk közé senkit, csak azt, akinek pártfogója van. Szigorúbb felvételi szabályok vannak itt, mint a Nemzeti Kaszinóban. Nos, tehát a Nemzeti Kaszinón keresztül fogok kitörni, a bütykös lábú, öreg szerkesztőkön átgázolva; az asztal alá fogják dobni főúri pártfogóim a vén salabaktereket, akik kiskocsmák piros asztalainál döntik el, hogy kinek van helye az irodalomban… Csak nagyurakkal fogok barátkozni, mert így lehet valamire vinni. Barátom, a Traktárovics, majd megsegít.
Josephine a napernyő hegyével valami betűt írt a homokba. És csendesen így beszélt:
– Én nem vagyok érzéki nő, és nem irigykedem a maga testére, de féltem ifjú, ártatlan lelkét, amely olyan szép virágzásnak indult, mint a cseresznyefa. Magamban mindig azt hittem, hogy maga az az ifjú vándor, akiről valamelyik német költő verset írt: a vándor mindig dalolva jár, lelke oly üde, mint a rétek virágai, jelleme pataktiszta… És most garabonciás akar lenni, aki ráolvasással indítja meg a tehenek elapadt tejét. Nem, Eduárd, maga nem eléggé ravasz, sem élelmes ahhoz, hogy a romlott nagyurak között boldoguljon. Maga lehet hűséges, mint a kardvas, bátor, mint a pisztoly…
Josephine egy percig elhallgatott, álmodozó, ópiumfátyolos szemével hosszan nézett az elsápadó Eduárdra, aki Róza néni szavait vélte ismét hallani, mint az elmúlt éjszakán. Az angyal ismételte az elkárhozott lélek szavait, de megtoldta a magáéval:
– Elvetemült azonban nem tud lenni, akármily nagy a csábítás.
– Gondolja? – kérdezte olyan hangon Bimy, mint Traktárovics úrtól hallotta e szót kiejteni. – Hm… Gondolja?
Josephine remegő szempillákkal merengett az ifjú csúfolódásán.
– Menjek tán valami ruhásbolt kirakatába?
Josephine csendesen felemelkedett, mint az esti szél. Távozni akart, de Eduárd megragadta a kezét, és kimondhatatlan megbánással csókolgatta azt.
– Ne hagyjon elkárhozni, Josephine… Maga az a szentkép ebben a nagy, gonosz városban, akihez imádkozni járok, ahol néha kinyithatom a lelkem. A kocsmárosok, a húsvágók, a szatócsok úgysem kíváncsiak arra, hogy mit hord a kabátja alatt az idegen fiatalember, aki boltjaik előtt elhalad. Aranyat vagy sárgöröngyöt? Legfeljebb a gömbölyű, talpas feleségeiket, pesztonkahajú leányaikat féltik az idegen mohó tekintetétől.452
Aztán Josephine Rothschild-kék ruhafodraira került a sor, azokat árasztotta el könnyeivel, csókjaival Eduárd.
– Ne hagyjon el, asszonyom, mert pokolra juttat. Nem lesz erőm megállani ebben az idegen városban, ahol mindenkinek oly dölyfös a pillantása, a könyöke, mintha egyedüli ura volna a városnak. Az ablakok becsukódva, mintha csupa gőgös várkisasszonyokat rejtegetnének. Mindenki sehonnai koldus, aki a fehér vagy zöld ablakokon kívül van. És a kapuk hogy tudnak becsukódni esténként! Mintha mennyországot zárna el mindegyik kapu, ahol a boldog emberek laknak, akiknek minden sikerül, akik mindig önérzetesek, mindig készek gőgösséget, lenézést mutatni egy szegény, ismeretlen fiatalemberrel szemközt. Pesten csak a svindlerek, a zsebtolvajok nyájas emberek, a lakosság többi része olyan dölyfös, mint a velencei patríciusok.
Az ifjú csaknem letérdelt az asszony előtt, amint szenvedélyes szavai megállás nélkül bugyborékoltak ajkán:
– És a boltok cégtáblái mily gyanakodva néznek ilyen magamforma ágrólszakadtra! Ha tudná, asszonyom, hogy mennyit szenvedek a boltosoktól, akik mind olyan portékát árulnak, amelyeket én nem vehetek meg! A Párizsi utcai kis suszterbolt pápaszemes cipészei valószínűleg megvetőleg nézik a lábbelimet, amelyet készen vettem. A telt keblű kalaposnék, az előkelő fűzőkészítőnők és az elérhetetlen szabónők nem törődnek velem, akármeddig állok kirakataik előtt. Itt nem szokás mosolyogni, csak az ismerősökre. Boldog vagyok, ha egy piros sapkás hordár vagy fiákeros köszönt az utcán, és oly hévvel viszonzom köszönésüket, mintha földiim volnának. És mind gőgösek a cégtáblák a belváros utcáin! Pórfi, Brachfeld, Várady, Laky ékszerész és mások, ahol én sohasem vásárolhatok: mily dölyfösen nézegetnek rám a magosból. Nyilván nem is számítanak arra, hogy valaha üzletükbe én is beléphetek. És a Váci utca járókelői, az idétlen uracsok és ostoba nők olyan pillantást vetnek rám, mint valami betolakodottra… Pedig énbennem több gőg-ördög lakik, mint bennük. Ha egyszer le mernének ereszkedni hozzám: majd megmutatnám nekik, hogy kinek az ereiben folyik nemesebb vér!… Sajnos, még eddig nem kerültem abba a szerencsés helyzetbe, hogy éreztethetném velük megvetésemet. Még sohase mertem végigmenni a Váci utca közepén, csak a fal mellett suhanok el, mint valami kísértet… – Ne hagyjon el, asszonyom, mert én félek, és megőrülök ebben a városban, ha nem lesz többé senkim, akivel őszintén, álarc nélkül beszélhetek.453
Eduárd hangjában annyi fájdalom rezgett, hogy Fehérné szeme könnybe borult.
– Uralkodjon magán, fiam. Még sírógörcsöt kap.
– Pedig nem élvezem se az alkoholt, se a nikotint oly mértéktelenül, hogy az megzavarná idegrendszeremet.
Így szólt Bimy, és Róza nénire gondolt, akitől ezeket a szavakat tanulta! De mégis úgy kapaszkodott Fehérné kezébe, mint haldokló az életbe.
Az angyali nő kisimította Eduárd homlokából a zilált hajfürtöket. A kezének varázslatos érintése volt, mint valami ereklyének. Jóságos nők adománya ez a tulajdonság. Fájás és szívszomorúság múlik el ilyen kéz érintésére. De előkerült valahonnan egy kóborló macska is, amely Josephine szoknyája mellett babonásan helyet foglalt.
– Íme, itt van a macska. Akármerre jár, mindenütt megtalálják a macskák – kiáltott fel Eduárd.
Josephine csöndesen elpirult:
– Én valóban nem tehetek róla. Azt mondják, hogy a macskának van a legfinomabb szaglása. De hát milyen szagom lehet nekem, hogy a macskák messzi vidékről utánam jönnek?
A macska nyűtt, kóbor, bitang állat volt, amely eddig csak véletlenül menekült meg a rossz gyermekek kezéből.
Felálltak és tovább sétáltak.
Josephine-nek olyan lábtartása volt, mint egy lovastisztnek. Egyenes, párhuzamos vonalakban érintették lábai a földet. Eduárd szerette ezt a járást utánozni, akkor is, ha egyedül járt, mert azt hitte, hogy a drága asszony közelebb van hozzá. De most nem utánzá a hölgy lábfekvését. Nem tudta eldönteni magában: vajon elegáns dolog-e így lépdelni. (Traktárovics úr oly csendesen, totyogva járt, mintha életunt lábai nem vinnék szívesen.)
Május vége volt, és a ligeti tavon szitakötő-szerelem csónakázott. Ügyetlen, kedves csónakosok bolyongtak piros és kék ladikokban; valamerre a katonabanda verte a taktust a mámoros szívekhez. Szarkalábtermetű lányok mentek a tóparton, míg Josephine szoknyáját oly bőségesen lobogtatta a szellő, mint valami fehér felhőt a kék égboltozaton… mint a fehér tó körül a fák lombjait…
Eduárd boldog volt, mint gyónás után szoktak boldogok lenni a fiatalemberek. Lehet tovább folytatni az életet… Elővette címeres pénztárcáját, amelyet Traktárovics úrtól ajándékba kapott.
– Mi van ebben a címerben? Sárga táskán kék oroszlán vagy vörösben454 vajnál fehérebb lúd? – kérdezte Josephine elkomolyodva. – Nekem öreg férjem van, aki esténként Dante Poklá-t szokta felolvasgatni, ha odakünn zúg a szélvész. Abban a körben, ahol a kerítők és csábítók lelkei tanyáznak: ott viselnek ilyen címereket az elátkozottak. Ne mutassa nekem, Eduárd!
Eduárd ismét megsértődött, amint visszatette zsebébe büszkeségét, a pénztárcát. Josephine még tartalmára sem volt kíváncsi.
– Akarja látni barátomat, a velszi herceget? – kérdezte Eduárd Josephine-t, miután újabb hazugsági rohama támadt.
Fehérné csendesen ingatta a fejét, mint a nádszál virágát.
A tóparton, ahol legsűrűbb volt a hínár és a békanyál és a homály, lesben ült Alvinczi Eduárd, mint a „zöld vadász”.
A szerelmesek látszólag gondtalanul közeledtek; – útjuk vihetne őket a barátságos mezőkre, ahol a szellő szabadságról és ünnepről beszél; – gondolatuk lehetne szitakötőkönnyed léghajó, amely felszáll a piros tetőjű házbörtönök felett a kék azúrba; – hangjuk lehetne önfeledkezett, mint két madáré, amely az álmokról beszélget, amelyek a zöld lombok alatt meglátogatták őket: – és ők mégis szomorúak, csüggedtek, mintha a sírásó járna nyomukba, aki az órakongatást várja, hogy megássa sírját szerelmüknek.
Eduárd tüntetőleg megemelte kalapját amaz öreg Eduárd előtt… Josephine, mintha veszélyt sejtene, gyáván megkapaszkodott a karban, ahol védelmet és bátorságot vélt. Az öregebb Eduárd, könnyedén, mint a leopárd, nagyúri vakmerőséggel közelgett:
– Mutasson be, kedves fiatal barátom, a legtündöklőbb pesti hölgynek, aki tán még szebb ama vizek felett ülő Nőnél is, akiről Dante írt…
Mi ez? Varázslat? Alvinczi Dantét idézi, holott kisujjnyit se ment az óramutató azóta, hogy éppen Josephine emlegette a halhatatlan költőt?… Bimy tán egy bohózat hőse itt, ahol mindenki tudja a szerepét, egyedül ő áll útmutató nélkül?… De még mindig hajába kapaszkodott a nagyravágyás ördöge, ezért Alvinczi úrra mutatva, csak ennyit szólt:
– Eduárd úr, nemes pártfogóm.
Jutalma egy elismerő pillantás lett az úriember részéről.
Josephine eleresztette a kart, amelyben eddig oltalmat keresett, és szembefordult a bemutatott úrral, hidegen, nemesen, félig lesütött szemmel, mint egy szentkép.
Az öregebb Eduárd úr pedig úgy gyönyörködött szépségében, mint ritka műtárgyat szemérmetlen szemmel nézdel a képtári látogató. Tetőtől455 talpig végignézte a ritka asszonyt, mintha sohasem akarná többé elfeledni. Emlékezete birtokába akarná venni a ruhaszegélyétől kezdve kontya sötétjéig minden tulajdonságát. És végig a hosszú életen át kísértetni akarná magát ezzel a felejthetetlen műélvezettel.
– Végtelenül örvendek, asszonyom, hogy megismerhettem. Nem alkalmatlankodom tovább, mert hiszen önöknek bizonyára jobb mulatságuk van, mint egy magamfajta őszi ember társasága. Kérem, fogadja még egyszer hódolatomat! Isten önnel, fiatal barátom.
Mélyen megemelte sárga szalagos fehér kalapját, és úgy távozott el, mint a gavallér valamely szegény leány életéből.
Fehérné, minden szentimentális tulajdonsága mellett, okos pesti nő volt:
– Nem is hittem, hogy még megelevenednek Pesten a mesék. Álkirályfiak járkálnak a városban. Köszönöm, hogy álkirályfival megismertetett.456
