ELSŐ FEJEZET • amelyben megtudjuk, mi különbség van az agarászat és a falkavadászat között, ugyanakkor egy élet elmúlik, hogy új …
ELSŐ FEJEZET • amelyben megtudjuk, mi különbség van az agarászat és a falkavadászat között, ugyanakkor egy élet elmúlik, hogy új életnek adjon helyet.
A Pest környéki agárverseny után az urak és a dámák, szokás szerint, Kürtön, egy régi Beleznay-házban találkoztak, amelyet némelyek ugyan csak udvarháznak mondtak, mert építészei annak tervezték, később kastély lett a lak neve, mert emeletet is húztak rá.
Történetünk kezdetén Kürtnek egy özvegy grófnő, bizonyos Máriássiné volt a tulajdonosa, aki nagyon szerette maga körül a társaságot, és ismeretei révén körülbelül minden számottevő magyar atyafiságnak az eredete a kisujjában volt.
Máriássiné özvegyasszony létére nem lovagolt a kopófalka után, még csak az agarászatokat se nézte végig, mint más korabeli dámák a hintójukból, ellenben igen nagy sértésnek vette volna, ha báró Podmaniczky Geyza, az országos falkanagy máshová hirdetett volna vadászat utáni találkozót, mint Máriássiné úriházához. Ha véletlenül nem ismert volna valakit az özvegy asszonyság az Agarásztársulat tagjai közül: itt bemutatkozhatott az illető. Ha arravaló embernek látszott, könnyen meg lehetett állapítani a rokonságot valamely közös atyafi révén.
Természetesen, ennek a századnak legelején vagyunk történetünk idejében, amikor a „magyar özvegyek”-nek és a magyar úriházaknak nemigen volt egyéb gondjuk az atyafiságos szeretet ápolásánál.
Igen érthető dolog az is, hogy majdnem ugyanazok az urak hódolnak az agarászatnak, akik a falkavadászatnak.
Máriássinénak ez volt a véleménye erről a dologról:
– Mióta Erzsébet királyné meghalt, és Ferenc József is abbahagyta a falkavadászatot Gödöllő tájékán: a középosztályban megint elsimultak az ellentétek. Nem volt „udvarképesség”-hez kötve többé a kopó után való hajsza. A vörös frakk majdnem egyenlő lett a közönséges, kerek szélű lovaglókabáttal, amelyben az agár után futtatnak. A bársonysapka és a kacsatollas vadászkalap megint kezet fogott – fejtegette álláspontját Máriássiné, aki édesanyja révén a középosztályhoz számította magát, de163 férje, az ezredes révén duplán is „udvarképes” lett volna. A tisztikabát az az egész világon kivételes helyzetet biztosít viselőjének.
A grófnő társalkodónője, barátnője és „legkedvesebb húga” helyeselt:
– Igen, a katonatisztek éppen olyan kivételes lények a társadalomban, mint akár a diplomaták.
Sziromi Ilonának hívták a grófnő „legkedvesebb húgát”, aki nélkül állítólag az idős dáma egy napig sem tudott volna élni. Elszegényedett arisztokratacsaládnak volt a sarjadéka, a zsebkendőiben hétágú korona volt az Sz. I. betűk felett, franciául és angolul tudott, mint akár egy „tanítónő”, mondták abban az időben, mikor a sárga kötésű francia könyveket csak a szalonokban lapozgatták a dámák, ha vendégeiket várták. Ilona szép, szomorú teremtés volt, mint egy eltévedt őzike. Szerette a fehér galléros és fehér kézelős fekete ruhát, lenvirág színű szeme több könnyet ismert a magányosság óráiban, mint mosolyt. Némelyek szerint megkereshette volna karcsúságával és izmaival kenyerét az artistavilágban is, de mindig olyan halk volt, mint egy befejezetlen szerelmes levél. Végzetes komolysággal gondolt sorsára.
– Te olyan vagy, mint egy regényhősnő lehetne az életben, akit a királyok balkézről szoktak feleségül venni, mert egyebet nem tehetnek velük – mondta néha a temperamentumos özvegyasszonyság, aki ugyancsak szerelmes volt, de csak az életbe, ami egészséges gondolat.
Más alkalommal így szólt Máriássiné:
– Ha férfi volnék, csak beléd volnék igazán szerelmes, de egy vadászkastélyba zárnálak a hegyek közé, hogy senki meg ne láthasson az emberek közül, mert neked nem szabad a világot megismerni. Ha a lányom volnál: mérgemben mindennap megvernélek, amíg eszedbe jutna fellázadni ellenem. De mert csak a húgom vagy: szeretlek és szánlak, és szeretnék néha sírni a jóságod, a szelídséged miatt.
Az özvegyasszony, miután atyafiságban volt Recskytől kezdve Gencsyig minden valamirevaló úriemberrel ebben az országban, és a legtekintélyesebb kegyelmes úrral is fidélisen barátkozott, mikor az udvari vadászat után az panaszkodott Ferenc József fáradhatatlansága miatt: az özvegyasszony úgy ismerte a férfiakat, mint a „tenyerét”. Mindenkit „ugratott” maga körül, leginkább azokat, akik féltek a kedélyes kiszólásaitól. Csak Sziromi Ilonával nem bírt:
– Nem lehet evvel a leánnyal komolyan beszélni. Nem csodálnám, ha egyszer kiderülne, hogy még mindig Celesztinbe szerelmes, akit a Nebáncsvirág-ból ismerünk – mondogatta szélpiros, ropogós, nótás agarászó164 uraknak, akik néha lóhátról beszóltak a kastélyba, hogy tiszteleghetnek-e a Pest megyei Mária Teréziánál.
Abban igaza volt Máriássinénak, hogy Sziromi Ilona a kürti kastélyban is úgy élt, mintha kolostorban volna.
…Az agarászok társasága most is ellátogatott az özvegy grófnéhoz, megitták valódi kínai teáját, megkóstolgatták kivételesen jó külföldi borait, elfogyasztották azokat a pompás harapnivalókat, amelyeket a Nemzeti Kaszinóból „hozatott át” az özvegyasszony, mintha az csak itt lett volna a szomszédban: megbeszélték az agarászat eredményét, különböző módon magasztalták a kutyákat, amelyekről törzskönyvet vezetett egy Jászkunszolnok megyei fiskális, akit ezzel a teendővel megbíztak.
– „A szabolcsi agaraknak nincs párjuk!” – Ezen az őszön az általános vélemény ez volt, mert éppen egy Gencsy-tenyésztés tűnt ki.
Persze, Liptay Béla vélekedett így, aki arról volt nevezetes, hogy az inggallérjait és kalapjait egy külföldi (gráci) gyárban csináltatta mérték szerint, hogy sohase tudhassa meg senki, hogy voltaképpen mennyi is „nyakbősége”, így felelt erre Podmaniczky Geyza (aki ez idő tájt a legöregebb agarász volt Magyarországon, miután 70-ik életévét a nyeregben már betöltötte).
– Várjuk meg Borbély Gyurka agarainak a bemutatkozását is, mielőtt végleges véleményt mondanánk, Béla öcsém. Nehogy megismétlődjék az 1839-i eset, mikor a Bácsbodrog megyei billikomot Wenckheim Laci „Cická”-ja vitte el, és Vayék, Szapáryék még a hatvanas években is emlegették, hogy az eredmény kétséges lett volna, ha a versenyen ők is részt vesznek vala a kutyáikkal.
Az országos elnök véleménye kissé lehűtötte az agárderbyre készülődő szabolcsi urak kedvét (a társaságban volt egy Kállay is), de majd elválik a szabolcsi agarak dolga november elején véglegesen, amikor a döntő mérkőzést amúgy is hazai földön, Nyíregyházán vívják – a szokásos bállal egybekötve.
Az ellentétek áthidalása céljából az özvegy ezredesné kínálgatás közben felemlítette, hogy az „udvari falkát” vajon hová tették mostanában, holott emlékezete szerint a nyúlfalkát rókafalkára cserélték fel, és róka elegendő volna a környéken:
– Nagyon nehéz megfelelő kutyát kapni – mondta ugyancsak Geyza báró. – Hiába kínálok két hízott ürüt négy jó kutyáért, nem tudok jó kutyákhoz jutni. Akinek még van kutyája, mint báró Orczynak Újszászon165 vagy gróf Eszterházy Miklósnak Tatán: annak nem kell az én két ürüm. Hol van már az az idő, amikor Erzsébet királynétól tíz és fél kuplit kaptam ajándékba! Az ekvitáció huszártisztjeinek is más dolguk van manapság, mint falka után lovagolni.
Vannak bizonyos dolgok, amelyekre vigasztalódást nem lehet találni, legfeljebb csak egyet-kettőt hümmög az az ember, aki hallja. Így voltunk a kiskartali falkanagy panaszával is.
– Szerencsére a középbirtokosság ragaszkodni fog mindig ősei nemes passzióihoz, így az agár kiveszendőségét nem kell félteni – mond Liptay úr, mintha meg volna elégedve ezzel a körülménnyel.
– Igaz, hogy a falkavadászatot leginkább Angliában űzik, ahol a lordok egész vagyonokat áldoznak arra a célra, hogy egyik grófság kutyái legyőzzék a szomszédos countyban székelő vadásztársaság ebeit. A tatai várúr, Eszterházy Miklós elhozatta a szigetországból a legjobb róka-, szarvas- és harrier-kopókat. Mi sem maradhatunk ölbe tett kezekkel itt, a Duna és Tisza között, meg kell tartani a „meet”-eket, amelyeken Erzsébet királyné maga adott példát, hogyan lehet Óbudánál a megszökött szarvas után átúsztatni a Dunát kutyástól és lovastól. Igaz, hogy a hímszarvasnak megkegyelmezett a királyné, amikor egy óbudai ház udvarán utolérte, nem lett „kill” a vadászat eredménye, de ezt a dolgot csak mi, beavatottak tudtuk. Az elcsípett szarvasgím a gödöllői kastély udvarán legelészett, amíg kedve tartotta.
– Hát így szoktak végződni azok a vadászatok, ahol jószívű királynék lovagolnak a keményen nevelt írlandi paripák hátán – mond kárörömmel a terjedelmes Liptay úr, mintha ő volna a legvérszomjasabb ember a birodalomban. – Nálunk Vay Miklósné saját kezűleg puffantott le a múlt télen egy farkast, amikor a hófúvás miatt hetekig álltak a vonatok.
…Hagyjuk most Máriássi ezredesné gondjaiban a mindinkább nekitüzesedő agarász urakat, akik éppen szavazni készültek amaz új kérdés felett: vajon Ferenc József lefúvatta-e valaha a „run”-t, mint valamely hadgyakorlatot, a sötétség teljes beállta előtt? – Nézzük, hol volt ezalatt Sziromi Ilona kisasszony, aki a vadászok zajos társasága elől a beláthatatlan, ködös kertbe menekült, és itt véletlenül ugyancsak találkozott egy úriemberrel, aki vendégségben volt a háznál, de ugyancsak nem volt kedvelője az ostoros „huntsmanok”-ról való vitatkozásnak.
Alvinczi Eduárdnak hívták az illető úriembert, és akkoriban a szentpétervári követségnél szolgált. Szabadságidejét töltötte hazájában, és166 mint sportokért hevülékeny férfiú került a kürti kastélyba, ahol a földszinti szobák amúgy is a vendégek részére voltak fenntartva, míg az emeleten a ház hölgyei laktak. Keleti szokás, de jól van így. A nőtlen úriembernek éppen elegendő a hölgyekkel az ebédlőben, a falkavadászaton, a bálteremben találkozni, nem kell az életben megismételni azokat a mitológiai jeleneteket, amelyeket éppen egy Podmaniczky (a jelenlevőnek a nagybátyja) rendelt meg a Magyar Királyi Operaház freskói gyanánt Lotz festőművészmesternél.
Alvinczi Eduárd régi ismerősként sétálgatott Ilona kisasszony társaságában az őszi kertben – mintha már régen tisztázták volna egymás között azokat az életkérdéseket, amelyek a nő és férfi vonzalmából kifolyólag annyi mindenféle regényes elképzelésre adhatnak alkalmat. Ők jóformán gyermekkoruk óta ismerték egymást, mert Azar, ahol Alvinczi született: nem messzire esett attól az ősi birtoktól, Sziromtól, ahol Sziromiék valaha sokkal hosszabbra tervezték pazarló életmódjukat, mint azt valóban megvalósíthatták. Az esztendőről esztendőre növekedő anyagi gondok következménye volt, hogy Ilona szülei korán megöregedtek, és elfoglalták helyüket a családi kriptában, ahonnan a végső imádságra kulcsolt kézzel sem befolyásolhatták árván maradt gyermekük sorsát. Ilona a francia apácák bécsi intézetében szánta eltölteni az életét abban a csendes foglalatosságban, amelyet az apácarend tagjai számára megjelöl. Amíg Máriássi grófné úgy érezte, hogy Istennek tetsző cselekedetet művel, mikor az árva leánykát kimenti a nyugodalmas kolostori életből, és magához veszi. A grófné könnyen bebizonyíthatta az atyafiságos jogait, mert valóban testvérnénje volt az elhunyt Sziromi Garibaldinénak. És vajon hová nem menne el egy leányka a kolostor egyhangú életéből?… Alvinczi, a remény, a jövendő mind távolabbnak látszott abból a kőfalakkal kerített bécsi apácakolostorból. Vajon megtalálná-e valaha Eduárd a kolostorhoz nyíló ajtót, ha Ilona felveszi az örök lemondást jelentő fátyolt?
– Nem megyek vissza többé Pétervárra, nagyon messzire van hazámtól, és olyan idegen ott minden, hogy esténként szomorúbb vagyok, mint valaha – mond Alvinczi úr a kertben.
– Nem gondolja, Eduárd, hogy a pályáján való előhaladást késlelteti azzal, hogy mindig cserélgeti az állomáshelyeit? – kérdezte szorongó hangon Ilona. – Én meglehetősen távol éltem a nagyvilágtól, nincsenek még ismerőseim között sem olyanok, akik csak megközelítőleg is felvilágosítanának arról, hogy milyen előhaladások várhatók az ön pályáján,167 de magamban azt gondoltam, hogy a diplomáciai pálya valamiképpen hasonlít a katonai pályához.
Alvinczi úr komolyan felelt:
– Ez a gondolat az ön természetes eszélyességét bizonyítja, kedves Ilona. Az én pályámon valóban úgy vannak rangfokozatok, mint a hadseregben. Csak éppen a csapatszolgálatnál töltünk kevesebb időt, mint a katonatisztek. A hadseregben legfeljebb főhadnagyi, de legtöbbször kapitányi sorba kerül oda az ember, hogy a vezérkarba nyerjen beosztást. A mi pályánkon pedig mindig készen kell arra lenni, hogy a vezérkarhoz vezényelnek.
(Jól megjárhatná az esetleges hallgatózó, aki az egész világon mindenütt árnyékként követi az „egymáshoz illő párok” nyomait, és leshelyéről a titkos csókokat szeretné megszámlálni, amelyeket a szerelmesek váltanak: – Alvinczi úr és Sziromi Ilona kisasszony itt a kürti magányban is olyan komolyan beszélgettek egymással, mintha egy láthatatlan zárdafőnöknő ügyelne minden szavukra.)
Alvinczi úr töviről hegyire elmagyarázta a kerti találkozón a diplomáciai pálya minden csínját-bínját. Miért jobb Szentpétervárott szolgálni azoknak, akik hajlamot éreznek magukban valamely szláv nyelv tökéletes elsajátítására, ami különben is kötelező a francia és német nyelven kívül a diplomaták iskolájában. Pétervárott gyorsabb az előhaladás, mint például Párizsban vagy Rómában, vagy pláne Berlinben…
A régi Moszkvában egy kis szerencsével könnyebben lehetett követségi tanácsos az ember, mint itthon tábornok. Egy tábornoknak pedig már nem kell kaució a házassághoz…
– Ezt hallottam a gyöngyösi és jászberényi huszártisztektől, akik Máriássi grófnőt mindig meglátogatják, amikor ezen a környéken lovagolnak. El is mondtak különböző eseteket, mikor a hűséges és szegény szerelmesek megvárták azt az időt, amíg a vőlegény vörös lampaszt varrathatott a nadrágjára – felelt Ilona, és némi jókedv érződött a hanglejtésében.
– A diplomáciánál nem kell az ilyen szorosan vett katonatiszti kaució, ott körülbelül mindenkinek a jó ízlésére van bízva, hogy mikor mer családot alapítani… Ezért van annyi agglegény a diplomaták között, mert jóformán csak a nagyköveteknek illenék megházasodni, hogy kellően képviseljék a monarchiát a külső országokban – mond Alvinczi úr.168
Ilonának megint elkomolyodott az arca. Szegény, remegő szíve körülbelül sejtette, hogy miért kellett előhozakodni Alvinczi úrnak azokkal a titokzatos szabályokkal, amelyeket Bécsben, a Ballplatz környékén mindenki ismert, de Magyarországon talán csak az egyetlen Andrássy családban tudtak arról, hogy mit is jelent voltaképpen a „monarchia külképviselete”. Rejtelmes fogalom! A tíz ujján összeszámlálhatta az ember azokat a magyar ifjakat, akik komolyan a diplomatapályára éreztek magukban hivatottságot. Már csak inkább menjünk Egerbe kispapnak, vagy a Ludoviceumba a vármegye alapítványi helyére, hogy hamarább megmutathassuk a bennünk rejlő erényeket!
De szerelem is van a világon, és a Rómát, Párizst és Szentpétervárt kiszolgált Alvinczi Eduárd nem maradhatott meg sokáig a diplomatikus hallgatás mögött. Ilona ugyanis minden nagyvilági ceremónia mellőzésével megsimogatta most a mellette ülő férfiúnak az arcát. Erre az érintésre még nagykövet korában is reagálna Alvinczi úr.
– Beszélj nyíltan. Mi bajod van? – kérdezte Ilona, mint akár csak otthon, Zemplén vármegyében, amikor rozmaringot szagolgattak.
– Az a bajom, hogy magyar vagyok – mond Alvinczi, és olyan barnapirosság öntötte el az arcát, mint a szerelmesekét szokta. – Emlékszel, szegény kis virágszálam, hogy milyen eget verő ambíciókkal indultam el Azarról! Így megmutatom, úgy megmutatom, hogy egy magyar köznemesi családból való ifjúból is lehet valami, miután ősei nevét tisztábban örökölte, mint sok gróf vagy herceg a maga történelmi címerét. A diplomatapályán aztán nyomban megkaptam azt, amihez a katonatiszti és más állami pályákon sem kell egyéb, mint a szükséges kamarási őspróba, a hat nemes ős apai és anyai ágon: császári és királyi kamarás lettem, hogy a monarchiát kellő méltósággal képviselhessem Párizsban. A Chambellanság igen jól fest egy követségi jelentéktelenség vizitkártyáján… De tovább aztán nem is jutottam a pályámon, mert annyi eszem mindig volt, hogy magyar ember létemre csak az ötödik kerék lehetek, akár Rómában, akár Pétervárott. Még csak az úgynevezett futári teendőket sem bízzák rám, mert ahhoz a diplomáciai szervezetnek megvannak a maga jól kipróbált, megbízható küldöncei. Ott lehetek frakkban, Szent Lázár vagy Szent Móric rendjeleimmel feldíszítve a követségi estélyeken, hivatalos szobám is lesz a követség épületében, élvezhetem mindazokat a jogokat, amelyek idegen ország területén egy diplomáciai testülethez tartozó tisztviselőt megilletnek, de ha édesanyám az azari postára elfelejtené elsején feladni a169 szokásos pénzküldeményeket, bizony nem tudnám, hogy miből fizetem ki a mosónőmet. Hát még a minden helyen feltalálható Nemesi Kaszinókban levő tagsági díjaimat, amely kaszinókat követségi titkár létemre nem kerülhetem el! Nem járhat az ember kurtakocsmába Rómában, hanem a „Nobilék” kaszinójában kell terített asztalhoz ülni.
– Nem hiszem, hogy édesanyánknak lett volna ez ellen kifogása – mond Ilona, mert már nagyon régen megszokta, hogy Eduárd édesanyját tekintse a maga édesanyjának. (Az anyósokat csak jóval a házasságkötés után szokták megismerni.)
– Édesanyánknak valóban nem is volt kifogása ezek ellen a dolgok ellen, amíg csak egyszerű levelekben köszöntem meg hozzám való jóságát, de jött egy váratlan nap, amelynek történetét még ma sem tudom kellőképpen megmagyarázni magamnak. Egy orosz herceg bálján voltunk, ahol mindenféle tatár, kirgiz meg kozák mutatványok láttára azt találtam mondani, hogy ezeket a táncokat, dalokat, pláne a magányos férfitáncokat jobban tudják Zemplén vármegyében. „Merre van az a Zemplén megye?” – kérdezte a muszka herceg. „Az én hazámban, Magyarországon” – feleltem. A muszka herceg rám nézett: „Hát te magyar vagy?” – kérdezte, és olyan tisztelettel bánt velem, mintha én lettem volna az osztrák–magyar nagykövet, nem pedig herceg Lichtenstein János. A muszka herceg aztán elmondta, hogy az ő nagyapja volt egyszer Magyarországon, ahol azok az emberek laknak, akik gondolkozás nélkül meghalnak a hazájukért. Ahol a haláltól még annyira se félnek, mint Kaukázusban. A herceg nagyapja a doni kozákok ezredese volt. És Magyarországba küldték megtanítani a magyarokat arra, hogy ne szeressék a hazájukat… Ezen aztán messzi éjfél utánig elbeszélgettünk, hol könnyek, hol poharak között. A barátkozás vége kártyajáték lett, amelyben százezer forintot vesztettem. „Pajtás, magyar pajtás, ellenségeddé teszel, ha ezzel az adósságoddal azután is törődsz, amint felébredtél” – kérlelt a muszka herceg. De én még elalvásom előtt megírtam mindent édesanyánknak. Mégpedig sürgős levélben. A százezer forint a legrövidebb idő alatt megérkezett Magyarországból, amilyen rövid idő alatt csak a követségi futárok jönnek-mennek. A hercegnek megfizettem adósságomat. Nehezen ment, a bolond muszka előbb engem, aztán önmagát akarta agyonlőni. De az osztrák-magyar követségnél szolgáltam, nem tehettem másképpen.
– Ezért nem akarsz tehát Pétervárra visszamenni? – kérdezte Ilona, aki visszafojtott lélegzettel hallgatta az elbeszélést.170
– Azért nem mehetek sehová a világon, mert édesanyánk elküldte az egész vagyonát!
Ilona és Eduárd jó darab ideig hallgatagon üldögéltek a kürti kastély kertjében, nem messzire attól a helytől, ahol egy kőrisfa növekedett, amely majd csodálatos, földig érő gallyakat és lombokat ereszt néhány esztendő elmúltával, amely lombok földig érve sátorként veszik körül azokat, akik a fa alá ülnek, és itt nevüknek kezdőbetűit a fa görcsös derekában megörökítik.
Ritkaság volt az ilyen kőrisfa Magyarországon: az a Beleznay, aki valaha itt a kőrisfát ültette, éppen a nők miatt bolondult meg, mert sohasem volt elegendő nőismerőse. Ilona féltette Alvinczit…
– Ismét nyakadba veszed a világot, Eduárd. Vajon mi lesz gyermekkori álmunkból, amelyben azt terveztük, hogy majd egy régi kastély könyvtárában üldögélünk szép és jó könyvek között, amelyek hozzánk méltóak? – kérdezte Ilona, mintha nem is törődne egyébként azzal a nagy vagyoni veszteséggel, amely Eduárd könnyelműsége miatt az Alvinczi családot a tönk szélére juttatta.
Alvinczi bizonyos női hanghordozásra (ha például Ilona mesélgető, dajkáló, altatgató hangot is vegyített a társalgásba) jobban felélénkült, mint akár a szemrehányásokra, amelyeket Ilona ajkáról várt.
Alvinczi elnevette magát:
– A sánta könyvtáros álmára gondolsz, Ilona?… Botondy úrra, aki mindig azt regélte Zemplénben a kaszinóban és a vendéglőben, hogy ő bizonyosan tudja, hogy mely magyar családoknak folyik még ereiben a honfoglaló vezérek vére… Nem felejtettem el a sánta könyvtáros mesemondását, aki azon kezdte mindig krónikáját, hogy a hét magyar vezérnek ivadékai még itt élnek közöttünk, és ő akármikor bebizonyíthatja, hogy az Árpád-ház nem halt ki, mint a történelem ebben megnyugodott, hanem az Árpád-ház és a többi vezérek leszármazottai folytatódnak a magyar nemesi, leginkább köznemesi családokban.
– A Süttőkre emlékszel? – szólt Ilona, hogy megerősítse Alvinczit vidámságában.
– Hogyne emlékeznék a Süttő családra, amely csaknem minden vagyonát elköltötte arra nézve, hogy történelmileg is bebizonyítsa származását a hét vezérek egyikétől.
– Töhötömtől!
– De csak annyira vihették, hogy a temetők sírköveire írathatták fel171 a kőművessel a család fejedelmi eredetét. Én már jobban megfogom majd ezt a dolgot, amint a sánta könyvtárnoknak csak ígérte szegény apám, aki szeme világát veszítve is ábrándozgatott karosszékében az Alvincziek fejedelmi eredetéről – mond Alvinczi. – Sajnos, eddig még sohasem értem rá, hogy a szent családi ügyet méltóan tovább építhessem és befejezhessem.
– De foglalkoztam én az Alvincziak ügyével – szólt Ilona az előbbi ábrándozó, elbeszélő hangon, amely hang oly varázslatosan hangzik néha mesemondó fiatal nők ajkáról, hogy a felnőtt férfi is legszívesebben a regélő ölébe hajtaná fejét.
– Hát hallgasd, mit tudtam meg az Alvincziakról és általában a régi magyar fejedelmekről. Az Alvincziak ősapja történelmileg is kimutathatóan Tass magyar vezér volt, aki nem ment tovább a Tiszánál, amikor az ősmagyarok a szorosokon beözönlöttek, hogy új hazát keressenek. Tass vezér vállalta magára, hogy harcosaival minden ellenségtől megvédelmezi azt a tájat, amelyen a Tisza eredt, és mellékfolyóit magához hívogatván, a tavaszi zöldárral elindul a tokaji hegy felé. Tass vezér itt telepítette le sátoralját, és az ő fiai vállalták magukra még a kereszténység idejében is a Felső-Tisza őrzését, és pecsétnyomóikon a „de genere Tass” jelzőt használták nevük mellé. Ebből a családból származnak az Alvincziak. De genere Tass!
– Hallottam gyermekkoromban, talán még a bölcsőben fekve, amikor az öregek erről disputáltak felettem – merengett Alvinczi Eduárd.
– De én a sánta könyvtároson kívül Jósa Andrástól is tudom, aki Szabolcs megyei főorvos létére nemcsak arról nevezetes, hogy minden betegséget meg tud gyógyítani, akár operációval, akár világhírű Jósa-piluláival, hanem nevezetes történelmi tudományosságáról is.
– Szegény apám is mindig készülődött hozzá Nagykállóba! – szólt Alvinczi úr, és a messzi orosz tájak, aranygombos tornyú téli városok, kozákok és hercegek, muszka grófnék és francia táncosnők mintha egy pillanat alatt eltűntek volna emlékezete kocsijából. Valaki, egy jóságos női szív csókkerek lyukacskát lehelt az emlékezet zúzmarás ablakára, és a csókablakocskán át feltünedezett a boldog, ifjúkori idő, amikor az elbeszélő Jósa András nevét említette. Az ősmagyarok kultúrájának ez a tudós kutatója már azokra a nótákra is betanította Benczi Gyulát, a híres Szabolcs megyei cigányprímást, amely nóták mellett a honfoglaló magyarok mulatoztak, mielőtt elfoglalták volna sírhelyüket a buckában vagy a homokdombon, ahonnan Jósa András sarkantyújuknál172 fogva húzogatta elő az egykori táncosok csontvázait… Benczi Gyula pedig vitte a bandájával együtt az ősmagyar melódiákat szerte a világba, ahová muzsikálni hívták az „európai hírű” prímást.
Alvinczi nevetett, mintha most jutott volna először eszébe, hogy milyen jó dolog is volt a nagyképű diplomatapályának örökre hátat fordítani.
– Hát még mit csinált Jósa András doktor úr?
– A muzsikán kívül a festészethez is értett, de magának nem volt ráérő ideje a pemzlivel foglalkozni, ugyanezért elhívatta Szabolcs vármegyébe Ábrányi Lajost, a festőművészt, aki amúgy is Szabolcsból, az Eördögh családból származott Pestre, és a festővel egy esztendeig az ősmagyarok arcképeit festette. A legénysorban lévő ősmagyaroknak kétágú szakálluk volt – mint Jósa doktor úr azt megállapította –, a vezéreknek, fejedelmeknek ellenben tömött szakállat festetett Ábrányi Lajossal.
– Hát az Árpád-királyoknak milyen szakálluk volt? – kérdezte Alvinczi úr ugyancsak a mesemondáshoz illő hangon.
– A legnagyobb szakállt Szent László királynak festette Ábrányi Lajos a főorvos úr utasítására. De olyan ember is volt Szent László, még a csontjaiban is egy métert és kilencvennégy centit mértek róla. Általában az Árpád-királyok mind megtermett, kimagasló férfiak voltak, ellentétben a lóhátra termett, zömök vállú és rövid lábszárú magyar fajtával. Igaz, hogy Ábrányi Árpád-királyai, amelyeket a régi szabolcsi és nyírségi kúriákban osztott szét Jósa András, majdnem mind egyformán sikerültek: hogy megfeleljenek a történelmi hűségnek. Jeruzsálemi Endre, IV. Béla és más királyok aláírásával láttattak el. A legnehezebb volt Gizella királynő arcképe, mert szakálltalan, bajusztalan asszonyokat nem szeretett festeni Lajos, aki távoli rokonunk is egyébként.
– Ismerem – felelt álmodozva Alvinczi úr, és azt szerette volna, hogy a mesemondásnak, amely Ilona ajkáról mézédesen csurgott: sohase legyen vége.
…Érdekesek az ilyen hangulatfordulatok a színdarabokban meg a regényekben, a való életben azonban előjön valamely bizalmas szobalány, aki jelenti, hogy a grófné őméltósága már fáradtnak érzi magát a háziasszonyi honörökben, és felváltását kéri a méltóságos kisasszonytól.
És amíg Alvinczi lassú léptekkel az őszi kert útjain kíséri Ilonát, az nyugalmat erőszakol magára, és halkan kérdezi:173
– És most mit teszel, Eduard?
– Mindenekelőtt beváltom a neked tett ígéretemet, feleségül veszlek. Mégpedig titokban, hogy megmaradhass darab ideig ebben a házban, amíg én elmegyek megpróbálni valamit.
– Eduárd! Ne tégy semmi jóvátehetetlen dolgot. Ne tégy semmit se, amihez az édesanyánk beleegyezését nem kérnéd, ha már olyan szegénnyé tetted, hogy neked kell gondoskodni róla. Hogyan akarsz rólam is gondoskodni?
– Ez az én dolgom. Az igazi férfinak felelni kell minden tettéért itt és a túlvilágon. Két nő sorsa van a lelkiismeretemre bízva. Az anyámé és a tied. Felelni fogok értetek. Nem leszek gyáva, hogy megszökjem a felelet elől.
Ilona némán kezet nyújtott Alvinczinek. Ez volt a szótlan beleegyezése mindazokba a dolgokba, amelyekben személy szerint kellett részt vennie.
…Ugyanezért nem vonakodott Sziromi Ilona attól a társaskirándulástól sem, amelyet Eduárd indítványára másnap reggel megvalósítottak.
A kürti kastély vendégei közül az éjt báró Podmaniczky Geyza és a már említett Liptay Béla a kastélyban töltötték, mégpedig azon a címen, hogy az angol Waterloo Cup mintájára agárversenyt akarnak rendezni, és ennek módozatait kell megbeszélni az éj folyamán. Özvegy Máriássinénak kedvére volt, hogy a tanácskozás révén bizonyos mértékig bekapcsolódik a hazai, közéleti eseményekbe. Az országos elnökök megkérdezték Máriássiné véleményét arra nézve is, hogy mely vármegye területét vélné legalkalmasabbnak a Waterloo Cup eldöntésére, ahol mindenképpen barátságos fogadtatásra számíthatnak az agarászok.
– Természetesen az ország első vármegyéjében, Pest megyében kell a versenyt rendezni.
– Nesze neked, Szabolcs! – szisszentett Liptay Béla, de joviális természetű ember létére nem sokáig haragudott a „magyar özvegy”-re. Hogyan is mérgelődhetne komolyan egy olyan ember, aki kezében mindig olyan vékony sétapálcát visel, amellyel egy legyet sem lehetne agyonütni. Igaz, hogy ezüst agárfej volt a nádpálcika végén.
– No, nem baj, majd megmondom otthon, hogy vonatra kell ültetni az agarakat a kasfar helyett, aki Waterloo-t akar nyerni.
És ezzel éjféltájban aludni tért a két hírneves uraság a maga vendégszobáiba, tiszteletükre sokáig ugatták a holdvilágot a kutyák, de korán174 keltek mind a ketten, mint edzett férfiakhoz illik. Az őszi harmat még ragyogott a hervatag füveken, sőt a tévedező ködöt is ott érték a határban, amikor már jókedvűen poroszkáltak az országúton és a dűlőúton, mert az irány a máriabesnyői kettős torony volt, ez a két torony pedig csalékonyságáról nevezetes. Kétszer vagy tán háromszor is megmutatkozik a vonaton utazó pasasér előtt, amint a gőzös az itteni hegyvidéket kerülgeti, mint valamely ércpatak. A két kapucinus torony szeret eltűnni eközben az erdős hegyhátak mögött, de a lovasok keményen tartották magukat egyenes iránynak, amikor még a száraz, mesemondó, apró tengeritábláknak is nekilovagoltak, és nyúl meg róka futamodott el a paripák fújtatása elől.
– Be kár, hogy nem hoztuk magunkkal a kutyákat – mond Podmaniczky Geyza, aki vénségére is mindig ifjonti lelkesedéssel nézett a lompos farkát libegtető róka után.
– Az agarak is találnak itt megfelelő foglalkozást – szólalt meg Liptay Béla, aki szeretett nyitott szemmel utazni, azért ismerte úgy Magyarországot, hogy a sötétben is eltalált akármelyik érdemesebb vadászterületre. A tapsifülesek hiába ugráltak fel a sárguló tökök mellől. – Hej, a nagy kan nyúl! – emlegette még Szabolcsban Liptay Béla. – Még tán egy gyereknek is nekiment volna.
A hátvédet Alvinczi úr és Sziromi kisasszony jelentették az öreg vadász urak mögött, akik néha egymás mulattatására nekirohantak egy-egy akadálynak, ároknak, és ugratás után kalaplengetve integettek a mögöttük jövőknek, de Alvinczi és Ilona nem követték példájukat, sokkal komolyabb megbeszélésbe voltak elmerülve, semhogy ráértek volna az alföldi vadászok példáját követni.
– Tehát megesküszünk most a besnyői kolostorban – mond Ilona kisasszony, amint karcsú lovaglóruhájában, Erzsébet királynés fátyolával, kutyabőr kesztyűiben keményen tartva a kantárt, Alvinczi mellett lovagolt, hogy az esküvői tanúktól ne maradjanak el messzire. (Így is az lett a vége, hogy fél órával megelőzték őket a virgonc öregurak a kolostor előtt.)
– A jegygyűrűk a zsebemben vannak. Két egyforma régi gyűrű Ince pápa híres gyűjteményéből. Nem kell mindenkinek megmagyarázni a jelentőségét, mint a karikagyűrűnek. Hogy mi van a gyűrűk belsejébe vésve, az a mi dolgunk. A besnyői kolostor főnöke régi barátom, már régebben értesítettem őt tervemről. Olyanforma szerepet töltenek be ezek a derék szerzetesek, mint Angliában a Gretna Green-i kovácsmester,175 akinek joga van megesketni a hozzá forduló titkos szerelmeseket.
– Gretna Green egy kis község Skóciában, és az ottani bíró, aki rendszerint az utasok lovait patkolja: huszonegy napi tartózkodás után az öreganyjával is megesketi a vállalkozó fiatalembert, és ez a házasság törvényes – mond Ilona. – Vajon szükségünk lesz nekünk valaha a besnyői gvardián írására?
– Fel kell használnunk az alkalmat, Ilona. Két ilyen megbízható, hallgatag öreg barátra, mint Podmaniczky és Liptay, kivételesen lehet szert tenni. S együtt találni őket egy nekik is tetsző terv megvalósításában. Csak a régi magyar urakban van még gavalléros, nobilis érzés. Ha ők titoktartást fogadtak: mindketten nyugodtak lehetünk – mond Alvinczi.
– Igazad van, Eduárd, ragadjuk meg a kínálkozó alkalmat, hogy a vallás törvényei szerint is egymáshoz kössük magunkat. De engedd meg nekem, hogy kissé szomorú is lehessek ezen a napon, mert nem így képzeltem valaha az esküvőnket, aminthogy talán egyetlen lány sem hiszi, hogy egyszer titkon és hír nélkül kell örök hűséget esküdnie annak, akit szeret.
– Sok álma volt az embernek, amelyet a sors nem valósított meg – felelt Alvinczi Ilona karjára téve kezét. – Te jó és okos teremtés voltál mindig, nem kívántál lehetetlenséget a végzettől. Örültél gyermekként az apró örömöknek, mert a boldogság az embereknek csak kicsiben nem árt. Emlékszel a múlt karácsonyra, mikor Ivánt, a kis kozák inast küldtem neked?
– Ivánka ma is a leghűségesebb inaska a házban.
– Az Ivánkáknak kell örülni a magunkfajta embereknek. A sok Ivánkákból tevődik össze az élet. És mától kezdve asszony leszel – Alvincziné… Csak még titokban.
– Balkézről, mint a nagynéni mondaná, ha megtudná – felelt Ilona. – Köszönöm neked a mai napot, imádkozni fogok, hogy a jó Isten megsegítsen különös Gretna Green-i házasságunkban.
– Ma van a huszonegyedik napja, hogy Kürtre, a mi Gretna Greenünkbe jöttem. Sohase tűnt fel Máriássinénak, hogy annyi ideje időzöm a háznál? – kérdezte Alvinczi.
– Kürtön nem tűnnek fel a vendégek, mert éppen elég szabad idővel és üres szobával rendelkezünk. Az volna a nagynénire nézve a legnagyobb176 csapás, ha elmúlna egy hét vendég nélkül. Kétségbeesne, hogy már mindenki elfelejtette őt a világon.
Alvinczi elgondolkozott:
– És… és Fricről, a mostohabátyádról, sohasem tudakozódik?
– Frigyes gondoskodott arról, hogy elfelejtsük azt a kellemetlenséget, amelyet nekünk két év előtt okozott, amikor azzal a néger szélhámossal megérkezett ide, aki aztán mindenáron feleségül akart venni. Előbb Máriássinét, aztán engem… A csendőröknek kellett beavatkozni az ügybe… Frigyes két év óta nem adott hírt magáról, ki tudná, merre bolyong a világban különböző álnevek alatt? Szegény! Néha, mikor a zápor veri az ablakom, eszembe jut a kopogtatása. Ivánka mindig töltött puskával fekszik a folyosón.
– El kell őt felejtened. Nem hozzánk méltó ember. Útlevelet adattam neki utolsó találkozásunkon Párizsban a követségünknél. Dél-Afrikába készült aranyásónak.
– Szerencsétlen Frigyes! – sóhajtott könnyedén Ilona. – Gyermekkora óta a kalandosságot kereste. Mindig azt ígérte, hogy ő ad majd nekem hozományt, ha férjhez megyek.
Alvinczi szótlan elkomolyodással tartotta kezében a leány kezét. Aztán lassan, mintha azt akarná, hogy a leány jól az emlékezetébe vésse szavait, így beszélt:
– Ígérd meg nekem, hogy Frigyes bátyáddal többé sohasem találkozol, mikor már az én nevemet fogod viselni. Nem szabad a szerencsétlent magunkhoz közel ereszteni, mert betette maga mögött az ajtót. A nemzetközi csendőrségeknél mindenütt őrzik a fényképét. Bár nagyon messzire Magyarországtól következnék be az a szerencsétlenség, mikor egyszer egy titkosrendőr a vállára teszi a kezét, és a fülébe súgja: „Kövess!” Ettől a titkosrendőrtől nem menti meg őt sem a te, sem az én jelenlétem. Neki mennie kell, mikor a vállára nehezül a rendőr keze.
– Mit követett el megint? – kérdezte riadozva Ilona. (Tudta ő szegény, hogy Frigyes a leggyűlöltebb ember a földön Eduárd előtt, mióta gyermekkorában egyszer birkózás közben Frigyes Eduárdot földhöz vágta. Nem volt szabad Eduárdnál erősebb fiúnak lenni senkinek ezen a világon.)
– Nem tudom, nem kérdeztem, és te se kérdezd soha. Én mondom neked, hogy így van, nekem hihetsz, Ilona, mert senki annyiszor nem akarta megmentem Frigyest, mint én. Azért választottam ezt a napot,177 az esküvőnk napját ennek a szomorú hírnek a közlésére, mert mától kezdve a törvény előtt közösen kell felelnünk minden cselekedetünkért. Legalább az egymás szemébe nézhessünk, ha már az egész világ előtt titkolnivalónk lesz. Én az egy hónapi szabadságidőm elteltével elutazom innen. Talán hosszú ideig nem is beszélhetünk ily bizodalmasan, mint most, az esküvőnk előtt.
– Soha. Nekem azt súgja valami, hogy soha! – kiáltott fel Sziromi Ilona, és ott, az őszi mezőn, a kapucinusok kolostora felé lovagolva, olyan keserves sírásra fakadt, hogy a paripája is megrázkódott a fájdalomtól. Ijedten megállott, mintha valamely sötét gödröt látott volna meg hirtelen maga előtt.
…Ebből a titkos házasságból származott Alvinczi Ilona kisasszony. A leányka világrajövetele édesanyja életébe került.
Máriássiné a rendkívüli eseménytől felizgatva nyomban elköltözött az árva leánykával Kürtről egy pozsonyi nőrokonához, ahol ugyancsak rövid idő múlva meghalt, mert vendég nem tudott lenni a Pest megyei Mária Terézia. A végrendeletében úgy intézkedett, hogy a lakatlan kürti kastély a hozzá tartozó földekkel együtt az anyátlan Alvinczi Ilonáé legyen. Miután örökösei, rokonai nem voltak a Pest megyei Mária Teréziának – legfeljebb az a tengeren túli Frigyes, akinek évek óta nyoma veszett –, a végrendeletet kihirdették, és a kürti kastély Alvinczi Ilona nevére íratott. És a kastély tíz évig lakatlan volt. Csak halottak napján járt ide Alvinczi úr a világ másik végéről is, hogy a kert egy rejtett részében emelt kripta sírkövére két koszorút elhelyezzen, és két Miatyánkot elmondjon. Egyet az ő boldogtalan életéért, a másikat az anyátlan leányka boldog életéért. Az egyszerű kereszttel és névtelenül megjelölt sírboltból a holt hitves és a holt édesanya közvetítette az imádságokat a mindnyájunk felett való mennyei Atyához. A holt hitves és a holt édesanya eddig jó közvetítő volt.
Elmúlt tizenöt esztendő.178
