MÁSODIK FEJEZET • A Derby hőse; vagy a Károly főhercegről nevezett fogadóra ezüst-piros színű lobogót húznak fel.
MÁSODIK FEJEZET • A Derby hőse; vagy a Károly főhercegről nevezett fogadóra ezüst-piros színű lobogót húznak fel.
A bécsi Derby napja volt, amikor a tizenkilencedik századbeli hagyomány szerint „a legszebb május” van Bécs városában. Így mondták a költők és az újságírók, így tudták az osztrák Jockey Club tagjai, akik a monarchia minden részéből összegyülekeztek és rendszerint a hölgyeiket is magukkal hozták.
Alvinczi Eduárd a Károly főhercegről (Erzherzog Karlról) nevezett bécsi fogadóban az első emeletet az összes vendégszobáival és inasszobáival egy hónapra terjedő időre lefoglalta meghívott vendégei részére, mert a Derbyre, a lófuttatásra nem arra az egy délutánra szokás vendégeket hívni, hanem legalábbis néhány hétre, amíg a bécsi „Derby-idény” tart. Alvinczi Eduárd, bár több háza volt Bécsben, úgy intézkedett, hogy vendégei egy hónapig a legkényelmesebb ellátásban részesüljenek attól a perctől kezdve, mikor lábukat a bécsi Keleti pályaudvaron osztrák földre tették a nemzetközi futárvonat hágcsójáról, addig a percig, amíg eszükbe jut igénybe venni az előre megváltott vasúti jegyet az elutazáshoz.
Ebben az esztendőben Alvinczi Eduárdnak volt egy versenylova, amellyel a bécsi Derby díját megnyerni remélte, s ebből a szempontból volt szüksége a vendégseregre, amely majd szemtanúja lehet annak a diadalmas percnek, amikor a hosszú lábú versenyló, nyergében egy ezüstszínű zubbonyba és sapkába öltözött sovány fiatalemberrel a meghatározott pillanatban kiválik versenyző lótársai közül, és valamennyit megelőzi a célkarika elérésénél.
Alvinczi Eduárd sokszor megálmodta ezt a pillanatot, mert kedvére való álmai közé tartozott ez az álomkép, amely feledtette vele mindazokat a bajokat, amelyek az ötven esztendő felé közelgő úriembereket meglátogatni szokták, akár hívják e baj-vendégeket, akár nem hívják. „Derby-szezon” idejére azonban illett egészségesnek, jókedvűnek és fiatalnak lenni úgy magának a vendéglátó gazdának, aki erre az179 időre ugyancsak a „Károly főherceg”-be költözött, hogy mindig vendégei szolgálatára lehessen – valamint a meghívott úrhölgyeknek és úriembereknek, akik rendszerint bécsi tartózkodásuk alatt ezüsttel és pirossal kombinált jelvényeket viseltek: az urak például az említett színekből összeállított nyakkendőket, pénztárcákat, bőrkötésű versenynaptárakat találtak a vendégszobák subládáiban, míg a hölgyekről, ha ezt megengedték: egy előkelő grabeni szabócég kiküldöttei vettek mértéket, hogy a futtatás napjára (a Derby Day-re, mint angolosan mondták) ezüsttel és pirossal kombinált toalettekben jelenhessenek meg. A meghívó szövege ez volt:
„Kedves Barátom! Bizonyára tudomásod van Táblabíró nevű három éves pej ménem kitűnő képességeiről. A csődört a folyó évi bécsi Derby szokásos távján, 2400 méter távolságon megfuttatom. Helyszín: Freudenau. Idő: 19… június 6. délután 4 óra. Kérlek, tisztelj meg jelenléteddel, midőn a Kékszalagot a bécsiektől elviszem. Bécs, Hotel z. Erzherzog Karl. Alvinczi Eduárd.”
A bécsi meghívók egyike, mint már ilyenkor szokás, az írnokok szorgalmas munkájában, eljutott Pestre is.
Az írnok nem cifrázta betűjét, se az „őexcellenciája”, se az „őméltósága”, de még csak az „őnagysága” szó leírásához se, amikor a meghívó adresszálásához érkezett. „T. Regényi N. úrnak” címezték a levelet az Erzherzog Karl irodájában, ahol ugyanaz a kéz máskor a szálloda prospektusait szokta megírni.
Alvinczi úrnak azonban az volt a kérdése, mikor a szállodai berendezés felett szemlét tartott, hogy vajon Regényi úr címére elküldetett-e a meghívó, majd azt indítványozta a szállodai igazgatónak, aki kemény feketekalappal kezében kísérte a vendéglátó urat a folyosón, hogy Regényi úr szobáját lehetőleg az ő lakosztálya közelében jelöljék ki. „Ez a szoba, a numero 7 talán alkalmas lehetne Regényi úrnak?” – kérdé az igazgató. Alvinczi úr megnézte a szobát. „Jó volna egy összekötő utat találni itt az én szobáimmal, hogy Regényi úrral zavartalanul meglátogassuk egymást” – mond Alvinczi fátyolozott, csendes hangon. A szálloda igazgatója egy pillanatig azon gondolkozott, hogy a különös vendég kedvéért ajtót töret a falra, mert hisz a Derby megéri az ilyen újítást. De később az erkélyre esett tekintete, amely erkély összekötötte a lakosztályokat.
Regényi úr Pestről sokkal kisebb poggyásszal érkezett, mint bárki a szálloda vendégei közül.180
Nem volt valódi angol útiplédje, sem hódító, ezüsttel, címerrel ékített bőrkofferje, de még szállítójegye sem arról az utána érkezendő ruhaszekrény nagyságú ládáról, amelyben különböző holmiknak kellene megjönni egy dunai hajóval, mert a kényelmesebb uraságok egy dunai utazással is egybe szokták kötni bécsi kirándulásaikat.
Regényi úr úti felszerelése egy cilinderskatulyából állott, amelyben azt a kalapját hozta magával, amelyben a bécsi lóversenypályán megjelenni illik.
Volt azonkívül a hóna alatt egy csomó pesti újság, amelyeket azokon az állomásokon vásárolt rettentő izgalmak és kiabálások között, ahol a futárvonat percnyi stációkat szokott tartani Budapest és Bécs között.
Egyébként utazósapka fedte a fejét, a felöltőjét is csak oly hanyagul gombolta be, mintha néhány órai mulatozásra jött volna ide, és kékbabos, fehér nyakkendőjét se volt érdemes alaposan megcsokrozni az utazáshoz.
De nem csodálkozott, mikor a „Károly főherceg” kapujában a szálloda igazgatója fogadta azzal a szertartásos kalapemeléssel, amelyet ebben az időben csak Bécsben tudtak a direktorok. Amely köszönés kissé régimódis volt, és éppen nem Derby-idényszerű, amikor a szállodák amúgy is tömve vannak, hogy a fürdőszoba kádjában is alusznak. Az igazgató személyesen akarta kitűnő szobájába kalauzolni a különc vendéget, aki azonban csak kalapskatulyáját dobta oda a portásnak. „Kratochvill úr, szokás szerint a negyedikre” – szólt a pesti vendég, és ismerősként fordult be a házban levő fodrászüzletbe, ahol a legkülönbözőbb bécsi újságokat kezdte hátrafelé forgatni, amíg arra a helyre ért, ahol a sportrovat kezdődik. Szinte oda se figyelt, amíg a fodrász borotválta, és borotválás után Regényi úr, mint valami rövidáru-utazó, megmosta arcát, kezét a borbély tálában, lekeféltette csíkos ruháját (sötétkék kelméjű volt, vékony fehér csíkokkal), jobb napokat látott cipőjét letöröltette a borbélyinassal, és a kölnivizes üvegből jókorát öntött, hogy kezét még egyszer megmossa. A mellényzsebéből előhalászott ezüstkoronát oly csengetéssel csapta a műhely márványasztalára, hogy akkor se tehette volna különben, ha az aranypénz lett volna. Regényi úr ezután kellő gonddal helyezte el utazósapkáját pomádésan fésült fején, mintha bécsi tartózkodása alatt többé nem volna hajlandó sapkájától megválni. Határozottan illett a fejére a sapka, amint elindult, hogy a környékbeli utcákban az összes kávéházakat végigjárja, ahol különböző181 asztaltársaságoknál helyezkedett el, mintha a tavalyi Derby óta mindig azon a bizonyos széken ült volna. Hallgatózott, nevetgélt, szótlan kézfogásokat és bizalmas szemhunyorításokat váltott ismerőseivel – csak akkor szólalt meg, amikor egy külvárosi kávéházig ért, és itt egy régi ismerőse, egy idejét múlt, hervatag hölgy üdvözölte őt a kassza Makart-csokrai közül. Itt azt mondta a hölgynek:
– Nem Rothschild, nem Mauthner, nem Dreher, de még a német császár se veheti el a Kékszalagot ez évben Alvinczi úrtól.
Miután régi ismerősével, Ninussal ilyenformán végzett, Regényi úr azt gondolta magában, hogy ha már Bécsben van, megborotválkozott, megmosakodott, megfésülködött: még nem érdemes a szállodájába visszatérni az egyéb dolgok elintézése céljából, hanem mindenesetre látogatást tesz a cirkuszban, ahol Henry Swoboda volt a cirkusztitkár, aki mindig bevezette Regényi urat az öltözőbe, a cirkusznak abba az elkerített részébe, ahová még a császári hercegek sem juthatnak be, mert a cirkuszban nagyobb fegyelem van a mindenkinek szükséges lélekjelenlét miatt, mint akár a Nagyoperában. „Itt az életükkel játszanak a művésznők, nem pedig a hangjukkal” – mondogatta Regényi úr, mintha csak az életveszélynek volna barátja: a trapézművésznőnél tette első látogatását, majd Slenk asszonynál (művészi nevén Mademoiselle Yvette-nél), aki kisgyermekek helyett oroszlánkölyköket dajkált, amíg a mutatványához felöltözött, hogy az oroszlánatyákkal és oroszlánanyákkal együtt tolassa ki magát egy vasketrecben a porondra a közönség elé. A cirkusz mellett volt egy szolid kiskocsma, ahol leginkább tejet, vajat, főzeléket és más ártatlanságokat fogyasztottak a művészek, csak az „igazgatóság” és vele Regényi úr sörözött, mert annak amúgy sincs szüksége az idegeire.
Nem csodálható, hogy ilyen körülmények között jóval éjfél után ért haza a „Károly főherceg”-be a pesti vendég, persze holtfáradtan, mert gyalog szeretett kószálni. – Bolond ember, aki kocsira ül, ha nem fiákerség a foglalkozása – mond Regényi úr.
A vendégnek még nem volt sok ideje, hogy az ébren levő szállodaigazgatónak elmondhassa szemrehányásait az első emeleti, szalonszerűleg berendezett szoba miatt, miután egészséges ember csak aludni jár haza a fogadóba, amikor az erkély üvegajtaján halk kopogtatás hallatszott, és Alvinczi Eduárd lépett be.
– Százat tettem volna egy ellen, hogy csak a méltóságos úrnak lehet182 ilyen ötlete, hogy az ablakon jön be a szobába – kiáltott fel Regényi, felöltőjét kezében tartva.
– Azt akartam megkérdezni, hogyan is hívták magát azelőtt? – szólt Alvinczi úr.
– Romhányinak, méltóságos úr, amíg valaki ki nem találta a kávéházban, hogy éppen úgy nem vagyok befejezett ember, mint Gyulai Pál verse.
Alvinczi Eduárd igen ünnepélyes ember volt, talán megtestesítője Magyarországon annak a fogalomnak, amelyet angolul gentlemannek neveznek. De babonás ember volt, mint minden játékos, aki a szerencse forgandóságát figyelemmel kíséri. Alvinczi úr azon alkalmakkor, mikor lovaival valamely híresebb verseny megnyeréséhez készülődött, Regényi-Romhányi urat a föld alól is előkerítette, mert szüksége volt neki e jelentéktelen külsejű, szimpla, de jókedvű emberkére, hogy a lóversenytér csalfa gyepén cilinderkalapban végigsétáljon, és a remélhető ajándék fejében Alvinczi úr győzelme mellett fohászkodjon.
– Hát csak érezze magát jól Bécsben, tisztelt barátom – mond Alvinczi úr, és az asztalon egy meglehetősen tömött bugyellárist felejtett, mert az is lehetséges, hogy Regényi-Romhányi urat megint csak akkor fogja látni, amikor elbúcsúzik, de a közelében kellett lenni, mint valamely szerencsét hozó tárgyacskának, amilyenekkel Alvinczi úr körül volt véve. Néha egy Indiából való óarany Buddha-szobrocska, máskor Romhányi úr hozta meg a keresett szerencsét. E babonás dolgokról hiába is vitatkoznánk tovább, amint Regényi úr se gondolkozott az események felett; az erszényt párnája alá helyezte, és bizonyosan hosszú kávéházi virrasztások után kényelmes ágyában mély álomba merült.
– Hortyog már! – jelentette a szomszédban Alvinczi úr inasa, egy Zemplénországba való, huszárképű legény, míg gazdája levetkeztetéséhez látott.
– Most már bizonyosan megérkeznek a többi meghívott uraságok is. Senki se fogja kimentem magát távolmaradásáért – felelt Alvinczi úr megnyugodva.
Azok közül az uraságok közül, akik lovaikat a Derbyre felnyergeltetik, senki se töltötte ágyában olyan bizakodva az éjszakát, mint Alvinczi úr.
Talán még báró Rothschild Alfonz is, akinek palotáját ott láthatjuk a Keleti pályaudvarról jövet: nyugtalankodva tette le szemüvegét, amikor183 az óramutató az éjfél felé közeledett, sietni kell az alvással, mert holnap Derby-nap van. De a báróné, a Montefiori kisasszony, aki versenylovakat és Ch. Trigget hozatott a maga részére Angliából, bizonyosan meghatottan gondolt a kék zubbony és sárga sapka másnapi szereplésére; régmúltnak tetszett az idő, amikor a Rothschild ház, még báró Nathaniel idejében, bécsi Derbyt nyert Zsupán nevű lovával.
És báró Springer, akinek talán majdnem annyi pénze van, mint Rothschildnak, és a világ legjobb lovasai, Mr. Taral és C. Ferguson, valamint a lovaglás virtuóza, Mr. Carslake igazítják a nyeregszíjat a holnapi versenyhez: vajon ez a kövér, nyárspolgár külsejű uraság hogyan tölti a mai éjszakáját? A bárókisasszony már előkészítette azt a tízforintost, amelyet atyja lovának győzelmére fogad, de Gusztáv báró szívesen lemondana mindenféle izgalmakról, csak már túlesne a holnapi napon.
És a létratermetű Dreher Antal úr, akinek cilinderkalapja úgy kimagaslik a gyepen az urak kalapjai közül, mint sörgyárainak kéményei, amikor Ausztria területére ér a vonat a világ négy tájéka felől, és aki majd szívbaja következtében nem nyugodalmas irodájában, hanem a versenypályán hal meg, holott csak Smart és Sharp newmarketi lócsiszárok gyakorlatoztak lovaival, és sehogy se értették meg egymás között, hogy a dúsgazdag sörgyáros egyetlen ötforintos bankót sem rak fel kincseket érő lovai győzelmére. Dreher úr bizonyára ott „gibicel” most is a játékasztalnál a Jockey Clubban, esetleg annál a játékasztalnál, ahol azok a kisebb erszényű urak játszanak egymás között, akik csinos terjedelmű kölcsönöket szoktak kérni sörgyáros barátjuktól, amely összegnek kölcsönadásáról éppen Dreher úr feledkezik meg legelőször. „Nem emlékszem” – mondja hüledezve, swecháti hanghordozással, amikor egyik-másik úr vissza akarná adni a kikölcsönzött összeget.
Ezen az éjszakán a Jockey Clubbal együtt minden valamirevaló társaskör, szálloda, vendéglő, de még a szolid városházi sörpince is ki van világítva reggelig: annyi az éjféli nevezetességekre kíváncsi idegen a város területén. De még a bennszülött bécsi is, aki már látta a Styrian és Morphet győzelmét a Derbyben, a megszokottnál több korsót engedélyez magának, és a nagy idegenforgalom láttára hajlandó elfelejteni a perzsa sahnak ama klasszikus mondását, hogy nincs mit csodálkozni azon, hogy egyik ló jobban fut, mint a másik… Az még megérthető, hogy valaki azért akar nyerni a szerencsejátékban, hogy beteg184 leánykáját meggyógyíttathassa a legjobb doktorokkal, a földkerekség enyhe tájaival. De ki látott már passzióból kártyázni, lovagolni nagy pénzek kockáztatásával?
És ezen az éjszakán, mikor a bádeni zsokészállásokon, a freudenaui istállók előtt fegyveres őrök vigyáznak, hogy valakinek eszébe ne juthasson megvesztegetni a lovasok lelkiismeretét, vagy kárt tenni a Derby futására idomított paripákban: éppen a holnapi nap dicsőségének legtüzetesebb aspiránsa aludt legnyugodtabban annak a tartománynak határáig, ahonnan a bécsi István-torony látható.
Alvinczi elhozatta Pestről Regényi urat, aki most szobájában horkol. Nem történhetik baj Táblabíró lovával, amelynek „könnyű kenterben” kell holnap nyernie.
…Amíg a babonás Alvinczi és nem mindennapi pesti vendége angyali nyugalommal várják a holnapi győzelmet, nézzünk körül ama úrhölgyek és úriemberek között, akik az „Erzherzog Karl”-ban előző estén már Alvinczi Eduárd „medvebőrére” ittak-ettek az ebédlőben, mint valami követválasztáson. Hangosak és vidámak voltak, akár bécsi polgármesternek is megválasztották volna ez estén Alvinczi urat, hiszen a magyarok kirándulásaikban, amelyeket „rákosok”-nak neveztek: amúgy is megszokták a királyválasztásokat. (Igaz, hogy Alvinczi úrral néhány év előtt az a malőr történt, hogy „egy alkalommal” kiutasította Ferenc József Bécs városából, igaz, hogy a dolgok azóta rendbe jöttek, de az agg ebnek van kedve felejteni!)
Itt volt mindjárt egy Zemplén vármegyei főszolgabíró a meghívottak között, aki Magyarország északkeleti csücskéről utazott ide, lóháton, szekéren (mint a peleskei nótárius), majd személy- és futárvonattal, mint az új idők lovagja. „Mert elkelne az a kis pénz, a Derby százezer forintja odafent a tót magyarok között is, kedves Eduárdom! – mondta kordiális, atyafiságos hangon. – Utóvégre van még egypár szegény rokonod ott Zemplén körül is, ahol te pillantottad meg a napvilágot… Nem mind járnak már csizmában azok közül, akik Huba vezérrel jöttek be Magyarország elfoglalására. Már csak azért is el kell vinni a kincset a német orra elől.” – Hiszen ez is szempont – felelt Alvinczi Eduárd, amíg az ebédlőben hadain végignézett.
Az ebédlőben persze magyar cigányok muzsikáltak, akiket ugyancsak a Derby-aspiráns hozatott a Hegyaljáról a maga költségén, és a szüreti nóták keveredtek a Gömör megyei dalokkal, Tompa Mihály ábrándjai a szvihorai nótával. Volt itt egy hosszú termetű főispán is nejével és eladó185 lányával a magyarországi felső vármegyékből, de a gömöri asszonyság még eddig hiába nézelődött amaz ausztriai herceg után, akihez esetleg férjhez adná szilvaszemű leányát. „Majd a delegációkor. Tudod, hogy Eduárdot nem szeretik az udvarnál” – nyomogatta a főispán türelmetlen életpárjának éberlaszting cipőjét az asztal alatt. Addig is táncoljon a fruska, mintha eperjesi vagy bártfai bálban volnánk. Itt van mindjárt Szemere Gyuri, igaz, hogy nem tánchoz való a lába, ám derekabb, szebb magyar embert még nem láttak Bécsben.
Itt vannak a pesti Országos Kaszinóból is néhányan, akik egymás között még mindig „Arany Sas”-nak mondták a társaskörüket, mert a régi kocsmának a helyére építették a kaszinó palotáját. Ezek az urak, mint évtizedek óta mindennap, most is egymás között ültek, mint a sasbeli Gyökér-asztaltársaság tagjaihoz illik, akik az Eduárd (Ede)-napokat hosszadalmas ceremóniák között szokták megünnepelni. Rohrer Géza a közjegyzői irodáját hagyta Pesten, amikor hírét vette, hogy Eduárdnak sansza van a Kékszalagot Pestre hozni. Besztercei úr, egy nyugalmazott kúriai bíró, az évek óta tartó pikéjátszmáját függesztette fel a kaszinó egy csöndes szobájában, hogy Bécsbe jöhessen. És meghívást kapott az öreg Samu nevű bérszolga is, aki az „Arany Sas” idejében a vendéguraknak szokta a cipőit és ruháit kefélni; most ugyanezt cselekedte az agglegények körül a bécsi „Erzherzog Karl”-ban.
A „szép Hadik” és Santelli, a vívómester most is azon a travezón-vágáson vitatkoztak itt a bécsi fogadóban, amelyen Pesten szoktak, amikor a vívóleckének vége volt, és az olasz mester homlokát törülgeti, hogy mennyi baja volt megint ezzel az ördöngös tanítványával. Az „ördöngös tanítvány”, Alvinczi úr már az emeleten pihent. A „szép Hadik” (Sándor gróf) most is mélabúsan nézett maga elé, mint mindig; általában keveset érdeklődött a reális dolgok iránt, mintha valamely végzetes szerelemben szenvedne. Titkos költő volt, mint ismerősei rebesgették.
Éjfél után, amikor a társaság már félig-meddig „eltette magát holnapra”, mint mondani szokás, és az étteremben csak a vidéki főispán és családja, valamint a határ menti főszolgabíró üldögélt, mert aludni otthon is lehet Magyarországon: az éjfél utáni szél lobogtatta az árbocra vont lobogót az „Erzherzog Karl” kapuja felett, és a magyar vendégek fogadására Samu bérszolga vezetése alatt kirendelt huszárok és hajdúk szundikáltak a portásfülke körül – hangos kiáltás és erőteljes csengetés hallatszott186 a kapu felől. Ugyanakkor a postakürt is megszólalt valahol az utcában, és lovak dobogása, nyerítése hallatszott, mintha egy száz esztendő előtti utazótársaság kísértetalakjai érkeztek volna meg nagy dübörgéssel az éjfél utáni időben, a fogadó még mindig a „Hotel zum Post”-hoz van címezve, és a társaság valószínűleg majd más hely hiányában az ebédlőbe hozatja be kocsijait, és bekötteti lovait.
Az emeletről a postakürt riadozására Szilveszter úr sietett az éjfél utáni társaság fogadására.
Szilveszter úrnak azelőtt szokása volt mindaddig a kocsmában maradni, amíg a pesti vagy bécsi konstáblerek hivatalosan fel nem szólítják vala a távozásra, és másnap esetleg újra a kapitányságra hívják kijózanodása után. De most Derby-idény volt, és Szilveszter úr se gazdája, se annak a lova érdekében nem találta kívánatosnak, hogy a bécsi policájjal összetűzzön. Ki tudná, hogy mit találna ki a bécsi rendőrség a Derby megnyerése ellen, hisz Alvinczi úr nem tartozott a „kívánatos” magyarok közé, mióta emlékezetes afférje volt a császárral! Szilveszter úr tehát már nyolc órakor ágyba bújt, és az ágyból, zárt ajtó mögött mondogatta el szokott pohárköszöntőit, amelyeket rendszerint a mohácsi csatavesztésnél kezdett. Hallgatója Bodnár úr volt, egy Zemplén vármegyei betyár kinézésű urasági huszár, aki néha benézegetett az öregúr szobájába, amikor azt hosszadalmasán köhécselni hallotta: „De tekintetes úr, a «Farkasvadászok» fogadtatása előtt csak nem halunk meg?” – mondá, megütögetve a vén titkár hátát. (Arra nézve, hogy a másnapi Derby-győzelmet is végignézhesse a betegeskedő titkár: erre nézve nem volt biztatási szava az Alvinczi úr komornyikjának.) Szilveszter szokásos pohárköszöntőjével válaszolt, és éjfél után nyomban talpon volt, amikor a postakürtöt megzendülni hallotta a ház előtt.
Az ő barátai, az ő ismerősei, a Pest megyei vadászok érkeztek meg, szerencsére még idejében, bár bizonyosan elég stációt tartottak útközben.
A „Farkasvadászok” természetesen külön cigánybandával érkeztek – mert hátha elfelejtett Alvinczi úr megfelelő cigányról gondoskodni. Az öreg Banda Marcit és fiait pakolták fel egy kocsira, míg véglegesen útnak ereszkedtek. De hát ez nem baj, a hegyaljai muzsikusokkal majd felváltva „szolgáltatják a zenét”, hiszen a győzedelmes Derby után nem lehet elegendő a városban se cigányból, se magyar nótából, ha nem hagyja cserben a szerencse a magyarokat. (Ha soká tart: hovatovább „nemzeti ügy”-gyé fejlődik a bécsi Derby kérdése. Egy sárga-fekete zsinórért is tűzbe mentek már a magyarok, nem pedig egy világhírű Kékszalagért187 és a velejáró százezer forintért, amit az osztrákoktól lehet elvenni. Utóvégre elég pénzt adtunk mi eddig Ausztriának.)
Szilveszter tehát nyomban kinyittatta az „Erzherzog Karl” kapuját, amikor a kürt odakünn megharsant, és természetesen Zsennyey István, a leghíresebb magyar lóhajtó ugrott le először az öt lóval vontatott magas postakocsi bakjáról. Jó dolog volt, hogy éjfél utáni idő járt ekkor az István-torony környékén, mert nappali időben bizonyára megrekedt volna a forgalom a jeles kocsik láttára az összegyülekező néptömegtől… „Zsennyey Pista” – mint Magyarországon nevezik – a London és Brighton közötti kocsiversenyekben is hajtotta már mokány lovait, a világ legjobb lóhajtóival mérvén össze ügyességét.
– Csak Tatától jöttünk egyhuzamban Bécsig, mert pihentetni akarom holnapra, a Práterbe való kivonulásra a macskáimat – mond Zsennyey Pista, megcirógatván a lovait. – Jól viselték magukat. Vasalás nélkül tették meg az utat Zemplén vármegyéből.
A postakocsiból zempléni urak és hölgyek szállottak ki megfelelő utazóládákkal, málhákkal, elemózsiás kosarakkal… Nem, sehogy se lehetne elmondani Mailáthékról, Sennyeiékről, Barthosékról, hogy egy-két napi mulatozásra jöttek volna Bécsbe, akár győz az azari Alvinczi-fiúnak az a Táblabíró nevű lova a Derbyben, akár nem.
– Az igaz, hogy a londoni Hyde-parkban többen voltunk annak idején – mondta Pista báró végignézve a mögötte érkező kocsikat.
Négy lóval jött Erdélyből egy Wesselényi ivadék, hiszen a Wesselényieknél családi tradíció a lóhajtás, mióta az a bizonyos Miklós báró megkocsikáztatta Zsibón az öreg Ferenc császárt, aki holta napjáig nem értette meg, hogyan lehet egy hosszú, éles füttyszóval megállítani a meredélyen rohanó négy lovat. Megjött Szabolcsországból az öreg Kállay Andris, ugyancsak négylovas hintóval és pazonyi Elek Guszti ezredessel, akit Pesten átutaztában a Nemzeti Kaszinóból szólított ki, ahol a vénülő huszár ezredes az olvasószobában iddogálta a teáját. „Guszti, nem volna kedved egy kis kocsikázásra?” – invitálta Kállay András földijét és régi pajtását. Az ezredes csak azon vette magát észre, hogy Bécsben vannak azzal a négy lóval, amelyet éppen egy Sztáray nevű főhadnagy hajtott a 14-es huszárezredből, csak úgy zsinórtalan, főhadnagyi zubbonyban, a bakra maga mellé fektetett kardjával, mintha a Sóstó-fürdőre hajtana ki a poros Nyíregyházáról. No majd lesz dolga úgy az ezredes, mint a főhadnagy kutyamosójának, ha az úti felszereléseikkel meg akarják találni gazdáikat a monarchia másik országában.188
De hát a Pest megyeiek voltak igazándiban szívéhez nőve Szilveszter úrnak, mert hiszen maga is Pest megyei születésű lévén, többször bejárta a vármegyéjét lóháton és kocsin, hol Pálmay Ilka, ama híres grófné társaságában, hol meg Vay Sarolta, ama férfiruhás írónő kompániájában, amikor arról volt szó, hogy Ormódy Vilmos a vagyon- és életbiztosítás szükségességére hívta fel a Pest megyei urakat. Szép utazások voltak ezek, amikor minden régi udvarházban stációt lehetett tartani. Ilkánk énekelt, Sarolta grófnő megírta a ház históriáját, Szilveszter biztosított. Egyformán szegényen maradtak mind a hárman, csak a biztosító társaság építette fel palotáját.
A Pest megyeiek éjfél utáni érkezését egy egérszínű agár jelentette, amely agár befutamodva az „Erzherzog Karl” kapuján, nyomban felismerte Szilveszter urat, aki tarka hálóingére vetett köpönyegben és papucsban állt a kapu alatt.
– A Borbély Gyuri Cickéje, amely a Waterloo Cupban is futott! – kiáltott fel Szilveszter, felismervén az agarat, és az agár a köpenyeget akarta lehúzni, hogy életnagyságban láthassa régi barátját.
– Mondd, Cicke, mit csinálnak a birtoktagosítással? – kérdezte meghatottan Szilveszter, amikor az agár fejét tréfásan köpenyegébe burkolta.
A „Farkasvadászok”: közöttük Beretvások, Dabasi-Halászok, Podmaniczkyak, Nyáriak, Rádayak, Prónayak, Szapáryak, akik az egész földkerekségen mindenütt Pest megyét jelentik zsindelytetős, többnyire Mária Terézia-korabeli kastélyaikkal és Magyarország utolsónak megmaradott udvarházaival, mintha Pest megyében nem szeretnének építeni – a Beniczkyek, a Fáyak, az Orczyak, az Almássyak, a Vayok, akik mindig a tizenkilencedik század gáláns történeteinek hősei maradnak, ha agarászatról, falkavadászatról, csárdásról, lovaglásról vagy kocsikázásról volna szó: megjöttenek, hogy Szilveszter felköltötte a fogadó imént nyugalomra tért szakácsait, pincéreit, szolgálóit.
– Ki látta már a Derby napján aludni? – kiáltott Alvinczi úr megbízottja. – Ha a cigányok elfáradtak volna az eddigi muzsikálásban, van új banda helyükbe!
A „Farkasvadászok” anélkül, hogy az úti port leverték volna magukról a hosszú kocsikázás után, a bécsi fogadóban olyanformán reggeliztek, mintha csak útközben stációznának.189
Megtelt az „Erzherzog Karl” a vendégkoszorúval.
Magyar szavak pattogtak mindenfelé a házban, és huszárok, hajdúk, csatlósok kifent bajszai ijesztgették a szobalányokat. Sarkantyúpengés és felvidékies tájszólás, pengő Pest megyei nóták a délben is muzsikától zengő ebédlőben és szobalányok futkározása a kolmizó vasak és cipőkanalak után, borbélylegények szaladgálása egyik szobából a másikba, a masamódok száguldozása gombostűkkel, cérnaszállal a szájukban, itt-ott egy félig elmondott fohászkodás a németek istenéről és szentségéről, elgurult inggombok keresgélése, dámák egymáshoz való kopogtatásai a falon át: ez a Derby délelőttje az „Erzherzog Karl”-ban. A portás fülkéje körül ravaszdi képű, sunyi tekintetű, cilinderkalapos lókereskedők és lóversenyügynökök várakoznak, amíg Alvinczi úr szobájába bejutni lehet, mert ezek az ügynökök, bukmékerek mindenütt nyomába járnak Alvinczinek, akár Karlsbadban, akár Pesten, mert rendszerint Alvinczi úr nyeri el a pénzüket, és már esztendők óta az az egyetlen ambíciójuk, hogy a nagy pénzekben játszó úriembert egyszer olyankor is megcsípjék, amikor majd nem kedvez neki a szerencse.
Csakhogy Alvinczi úrnak van valami különös bűvszere ezek ellen a merényletek ellen, amelyek habozás nélkül irányulnának egész vagyona ellen, mert hiszen egy régi közmondás szerint „egy játékosnak nincs igazi vagyona, amíg életben van”. Alvinczi úr pedig minden esztendőben vesz egy bécsi palotát vagy egy pesti házat, és a lóversenyügynökök (az ellenfelei), száma évről évre fogyatkozik, amint elmaradoznak nyomából, és egy napon vörös sipkában állnak már csak az utcasarkon, amerre Alvinczi úr elhajtat, vagy pedig szállodai portásnak csapnak fel egy fürdőhelyen, ahol Alvinczi úr gyengülő egészségét kúrálja. „Mi az, Mr. Miller, ön felhagyott a játékkal?” – kérdezte egyszer Alvinczi úr a hotelportást, aki szobája iránt intézkedett Monte-Carlóban. – „Ó, korántsem, Lord úr, csak némi tőkét gyűjtök új foglalkozásommal, hogy Calcuttában folytathassam mesterségemet. Indiában még nem ismerik annyira a turf rejtelmeit, mint Ausztriában” – felelt őszintén a tönkrement bukméker, aki éppen Alvinczi úrral kezdett ki a lóversenyjátékban. S mialatt levett sapkával kísérte Alvinczi urat szobájába a riviérai hotelben, tiszteletteljesen szólott: „Egy jó tippet azonban nagyon megköszönnék a holnapután kezdődő nizzai lóversenyekre.”
Alvinczi urat mindenütt ismerték Európában, ahol a lovak futkározását figyelemmel kísérték… de Alvinczi úr annak örült legjobban, hogy190 Bécsben, a Kohlmarkton levő 15-ös számú, ódon külsejű, egyemeletes házban nem felejtették el őt ma sem, amikor Alvinczi úr vizitet tett, mint élete kritikus helyzeteiben szokta. Itt volt az a varázslat, amely Alvinczi urat megóvta életében.
Holcer, bécsi fiákeres szinte egyetlen kézmozdulattal állította meg kocsiját az első kerületben levő komor külsejű palota előtt, tudta ő, hogy itt még a lovaival sem illik hangosan beszélni. A kapu hangtalanul nyílott és zárult a portás kéznyomására, amint a ház belsejéből meghallotta, megismerte a gazda lépteit, mint valamely jó kutya, amely a Kohlmarkton (a szénpiacon) elhangzó ezer emberi lépés közül is felneszel gazdája közeledésére. Csak a magyar férficselédek között akadnak ilyen emberek. Igaz, hogy gyermekkora óta tanulta ezt a lépést megkülönböztetni a többi lépésektől: mégpedig Alvinczi atyjától, aki vakon, világtalanul várta a falusi udvarházban mindig a fiát, mikor az iskolai szünidőkben hazalátogatott. Antal, a szótalan férficseléd állott már a vak Alvinczi, az öreg „megboldogult tekintetes úr” karosszékének háta mögött is.
– Kezét csókolom az ifjú úrnak – mond szakállába a kapus, amikor fülkéjéből állva köszönt a belépő Alvinczinak, és ugyanakkor egy lánc segítségével bezárta a kaput.
A bolthajtás alatt még egy kapu következett. Ez már vasrácsos volt, a vasrudakon régi aranyozásnak a nyomával. Innen valamely udvarhelyiség nyílott, s itt állott Péterfalvy úr, Alvinczi egyetlen gyermekkori barátja, atyjafia, leghűségesebb embere, akiben még sohasem csalódott. Ő volt a bécsi palota látható gazdája, akinek elmulaszthatatlan esetekben ahhoz is volt joga, hogy Alvinczi nevét különböző hivatalos papirosokra felírja.
Péterfalvy úr termetben hasonlított Alvinczi úrhoz, ám arckifejezése sokkal egykedvűbb volt még a fanyar uraságénál is. Olajbarna, duzzadt arcán, álmos, lankadt szemhéja alatt sötétlő szemén soha az indulatnak, érzelemnek még árnyéka sem. Alvinczi úr kezét nyújtotta Péterfalvynak.
– Mi újság? – kérdezte.
– Semmi – felelt Péterfalvy egykedvűen. – Ma van a Derby? Megnyered?
– Megnyerem – mondta Alvinczi.
Péterfalvy egyetlen szóval sem folytatta a diskurzust. Az is a rendkívüli nap izgalmának következménye volt, hogy ennyit beszélt gyermekkori191 barátjával. Mit is beszélgettek volna? Tudták egymásnak a gondolatait és érzéseit.
Péterfalvy úr egyetlen szóval sem említette, hogy szeretné a Derby futását végignézni a versenypályán. Sohasem volt még lóversenyen, és mégis mindent tudott arról, hogy ott mi történik. Az ő dolga volt a kisasszonyra felügyelni. Ezért hagyta ott állását, amikor Eduárd intett neki. Odáig a titkos rendőrség főnöke volt Budapesten. Olyan csend volt a házban, mintha a titkok tovább is követték volna lábujjhegyen az egykori rendőrt, holott ő azt hitte, hogy már mindent és mindenkit megfejtett a körülötte levő életből.
A lépcső fordulójánál egy ajtó. Ehhez Alvinczi úrnak volt kulcsa. A kabátja zsebéből egy tollacskát vett elő. Talán darué vagy gémé volt valaha, amelyet reptében elhullajtott. A tollal megérintett egy alig látható lyukacskát a mahagóni ajtón. Mire az nyomban engedett Alvinczi kéznyomására. Így lehetett a kapun át a palota belsejébe jutni annak, aki ismerte a járást. Másnak sehogyan sem lehetett idáig jutni.
Az ajtó mögött egy tizenöt esztendős leányka állott és két karját ölelésre tárta ki:
– Apám!
– Ilona – kiáltott fel Alvinczi úr, és karjaiba kapta a leánykát, amint a hosszú gyermekingben úszó angyallal a belső szobák felé sietett. – Hát nem ígérted, hogy ágyadban maradsz mindaddig, amíg a doktor bácsik engedelmet adnak a felkeléshez?
– Mikor olyan nehezen várlak – felelte a leányka kissé idegenes hangsúllyal ejtvén a magyar szót. – Most már nyugodtan maradok, ha mellettem lehetsz.
És a leányka valóban így tett. Elhelyezkedett hófehér ágyában, és vékony kezeivel átkarolta Alvinczi úr rövid, izmos kezét, mintha e kezében tartott kézzel együtt tenné fogadalmát. (Nem is eresztette el azt a kezet délután négy óráig, amíg Holcer, a mindenható kikeményített bérkocsis személyesen jött az emeletre jelenteni, hogy az ő két kancája ugyan a legjobb azok között, amelyek a bécsi utcákon járnak, de nem bizonyos, hogy ez a két kanca eléri a versenypályát, midőn a Derbyhez csengetnek odakint a gyepen. És a leányka akkor is duzzogva nézett az öreg bérkocsisra, aki néha napfényes időben sétakocsizásra hordta őt, mintha meg-bocsáthatatlanul haragudna, mert Alvinczi urat most elviszi.)
– Estefelé visszahozom a papát! – suttogta Holcer, a kocsis a leányka felé, amikor az búcsúzóra intett kis, aranygyűrűs kezével.192
Sziromi Ilona árva leánykája most holt édesanyja helyett kulcsolta össze kezét imádkozásra, hogy Alvinczi Eduárdot minél előbb láthassa.
Éppen úgy szerette ez a lányka az apját, mint egykor boldogtalan édesanyja. Csak imádkozni tudott érte, ha nem volt mellette.
– Istenem, megérdemlem ezt? – sóhajtott magában a babonás Alvinczi.193
