HARMADIK FEJEZET • amelyben megtudjuk, hogy az Alvincziak valóban lóháton jöttek Magyarországba
HARMADIK FEJEZET • amelyben megtudjuk, hogy az Alvincziak valóban lóháton jöttek Magyarországba
Két dáma a Derby napján, a Jockey Club részére fenntartott tribünön, egy páholyban így beszélgetett:
– Ki az a leányképű katonatiszt, akinek Alvinczi most magyarázza, hogy az ő lova verhetetlen a Derbyben?
– Valamelyik fiatal főherceg. A kapitány, aki a társaságában van: a gárdatisztek buzérpiros galléros, fehér köpenyegét viseli. De nem jelent sokat Alvinczi magyarázata, ő mindig bízik a lovában, ha indítja.
Most egy gavallér recsegő hangja avatkozott a diskurzusba:
– Az a fiatal katonatiszt Károly főherceg, Ottónak a fia. A társaságában levő gárdatiszt pedig egy Esterházy, aki arról híres, hogy két-három filléres differenciákban kártyázik, ha néhanapján bevetődik a klubba. Temérdek dolga van az ilyen gárdatisztnek, ha véletlenül azzal bízzák meg, hogy „dajkája” legyen egy fiatal főhercegnek.
– Ó, ez a Károly?… Ez véletlenül a legszolidabbak közül való. Éppen a leányos természete miatt „vattában” nevelték Schönauban, ahol Mária Josefa parancsnokol eleveneknek és holtaknak.
A gavallér tovább „látcsövezi” a freudenaui közönséget, majd így szól:
– Károly a zsebpénzéből úgysem „plönzsölhet” többet egy ezüst ötkoronásnál; már láttam őt vagy Esterházyt fogadni. Mondhatom, nagyon savanyú arcot vágnak mind a ketten, ha a fogadott lovuk „lemarad”. Nem teremnek az elveszíteni való ötkoronások Schönauban a diófán. És az „adjutáns” is a szegény Esterházyak közül való.
Az egyik dáma:
– Én arra a „tipp”-re volnék inkább kíváncsi, amelyet Ferenc Ferdinándnak vagy a „Chotek”-nek szolgálna, az ördögöknek ez a bécsi nagykövete. Én mindig pokolbeli patát keresek a felöltője alatt, amikor ránézek…
A másik dáma:
– Igen, ha a „Chotek” itt volna… Annak megmondaná, hogy melyik194 ló „dugja be az orrát elsőnek” a célba. Hiszen mindenki tudja, hogy százezer forintot tett fel csak a zsokéknak a részére, akik a versenyben lovagolnak. A zsokéknak nyerni kell, mert ők is a „mi” pénzünkből élnek.
– Azt volna jó tudni, hogy melyik lovon „fut” a zsokék pénze – avatkozott megint a társalgásba a gavallérhang.
Az első dáma:
– Hát a „Chotek” tudna valamit? Mit akar ez az Alvinczi, hogy mindig Ferenc Ferdinánd meg a „Chotek” körül somfordál?
– Külügyminiszter óhajt lenni, ha az Öregúr lehunyja a szemét. Egy pesti barátnőmtől hallottam – felel nagy hirtelenséggel a másik dáma.
– De hölgyeim!… Ha egy újságíró hallaná? – dörmög ismét nevetősen a gavallérhang ott a páholy mögött. Majd rövid látócsövi szemlélődés után folytatja:
– Az újságoknak, úgy látszik, igazuk lesz. Mégis az Alvinczi lova fog nyerni. Ezért üres a császári páholy. Az öregúr nem bocsát meg egykönnyen. Nem akarja annak a kártyásnak még a lovát se látni! Ezek a magyarok Andrássy Gyula óta még itt Bécsben is magasan hordják az orrukat. Tele van magyarral a Freudenau… No, most már indulnak a lovak. Figyelem, hölgyeim. Az Alvinczi-ló elég jól indul. De Dreher vezet.
És a Jockey Club páholyában és végig a többi páholyokban, amerre a szem ellát, mindenütt egy Derby-napi sugár futamodik az arcokon.
191. .-et írnak, Bécs talán a legszebb az esztendőben, mintha sejtené a végzetet. Az utolsó „békebeli” Derby, az utolsó kacagás és az utolsó hang, amelyet úgy megszoktunk Ferenc József hosszú uralkodása alatt, hogy eleinte még a háború ágyúdörgését is csak siketen hallgatta minden fül és minden szív.
A Freudenauról a legtöbb kézikönyvben azt olvashatjuk, hogy a Práterhez tartozik, amelyet Mária Terézia ajándékozott a bécsi népnek, hogy ott kedvére mulatozzon. Három perc alatt futamodik ide a gyors bécsi fiáker, harminc perc alatt az omnibusz, ha meg van rakva utasokkal. A lóvasútra azonban jó már egy órával előbb várakozni… És a nép ugyanazt teszi most is, amikor a villamosvonatok járnak. Itt, a Práter százesztendős fái alatt találták ki, hogy csak „egyetlen Bécs” van a világon.
…Alvinczi urat a Derby-versenyhez felhangzó csengetés egy emelvényen találta, ahonnan aztán nem mozdult el mindaddig, amíg lova valóban elsőnek futamodott el a célban. Ezt az emelvényt, amelyet meglehetős195 távolság választott el a Jockey Club, az Udvar, a páholyok számára fentartott tribüntől, a véletlen adta Alvinczi úrnak, amint kezdődő szívbajával és meglehetős izgalmában a Károly főherceggel való beszélgetés után éppen erre a helyre került, ahol csak annyi ideje volt, hogy látócsövét használható állapotba hozza.
A bécsi tribün arról nevezetes, hogy bármely pontjáról igen jól láthatni a pályán történő eseményeket, mondja egy Verseny Naptár. Tehát ott állott Alvinczi úr, baljával egy lépcső karfájába kapaszkodva, míg jobbjával a látócsövet tartva, de későbbi bevallása szerint alig látott valamit a lóverseny lefolyásából. De tán akkor is felmondta volna egyébként éles tekintetű szeme a mindennapi szolgálatot, ha rendes páholyában foglalja el helyét. Egy nagy, fekete 5-ös számra gondolt, amelynek a versenybíróság fehér tábláján a zöld mező közepén majd meg kell jelennie, amikor a célbíró a Jockey Club szolgájának bediktálja, hogy melyik számokat kell felhúzni az árbocra, a táblákra, a fehér darulábú oszlopokra, amelyek azt jelentik, hogy csak az 5-ös szám után jöhetnek mindazok a lovak, amelyek a Derby távolságán egymás után célba érkeztek.
És a nagy fekete 5-ös szám valóban megjelent az árbocon, utána kattogtak a fehér táblák és sudár oszlopok gépszerkezetei, és mindenütt legelöl az 5-ös számjegy.
5-ös száma volt Alvinczi úr lovának.
A táj, mindaddig, ahol az ég a földre hajlik, ezt a szót hangoztatta: Alvinczi. Nem a ló nyerte a versenyt, hanem Alvinczi. Nem a halálsápadt lovas árnyéka suhant el a céltábla előtt, mint egy másvilági fantom, hanem a testes, vállas, sárga-fekete arcú Alvinczi nyargalt ott ezüstszínű zubbonyban, piros színű sapkában. Azok a zöld uszályos angyalok, amelyek a „gyep” felett a Derby délutánján szolgálatban vannak, hogy májusszínű szárnyukra emeljék azt a paripát, amelynek valamennyit meg kell előzni, fúvószerszámukon egy tatáros hangzatú nevet kiáltottak a világ négy tája felé: az Alvinczi nevet.
Hogy a néptömeg a megszámlálhatatlan emberfő ismételte a magasból kiáltott nevet: azon már csak annak lehetne csodálkozni, aki megsiketült volna, ha a puskaporos hordó robban fel alatta. De Alvinczi úr talán csak megvakult egy másodpercre azoktól a köszöngető kalapoktól, arcoktól, kezektől, amelyek mindenfelől körülvették hirtelen, mintha a tribün deszkáiból nőttek volna ki, hogy megmozdulni sem lehetett tőlük, nemhogy egy lépést előre tehetne. Csak nagy nehezen sikerült tokjába eresztenie a látócsövét, mert bizonyosan azt is kiveszik a kezéből azok a196 kezek, amelyek minden oldalról feléje nyúltak, a ruháját simogatták, a vállát érintették, a lábába kapaszkodtak. Az arcok felismerhetetlenné váltak körülötte, pirosak, sápadtak, zöldek, rózsaszínűek lettek a legközömbösebb arcokból. A bajszos, borotvált vagy szakállas férfiarcok keveredtek a női arcokkal, hogy Alvinczi úrnak ideje se maradt szokásos, elgondolkozott, bágyadt fejtartásán mozdítani, csak a szemével nézte ezt a feléje hömpölygő, hullámként hullámzó, örvénylő, kavargó tömegét az ismerősöknek és ismeretleneknek. Préselték, taszították, ölelgették, magyar, német, francia és angol szavakat kiáltoztak mellette. Mily jó volna, ha valaki karjába kapaszkodna, és kirántaná ebből a néptömegből, amelyből most már jóformán senkit se ismert. Mégiscsak az uraknak van igazuk, akik az ünnepeltetés elől páholyokba, tornyokba zárkóznak, és szolgákat tartanak maguk körül, akik testi épségükre vigyáznak, úgy az örömben, mint a bánatban.
Ah, mit nem adna ilyenkor az ember egy helyénvaló, jó erős, nyugodt, szinte közömbös szívért!
No hát, ha éppen azt akarta az ünnepelt, ebben is volt része, mikor egy bő pepita nadrágos, szalonkabátos, pókhasú, pedrett bajszú emberke megszólalt mellette a maga bécsi humorával:
– Zsidó ló, grófi ló már elnyerte tőlünk a Derbyt. De hogy valaki magyar is legyen, meg Táblabíró is! nem, az még nem volt. Herr von Derby bizonyosan megfordul a sírjában.
A jó bécsi házmester nyilván azt gondolta, hogy Derby is valami sörfőző volt Bécs környékén.
Hát Alvinczi úr erre összeszedte magát, amikor a magyar táblabírák ivadékát bántották meg győzelme napján. Most már nyugodtabban nézte a körülötte áradó embereket, és szokásos kesernyés humorral kiáltott fel:
– Boszorkányosát! Az nyer, akinek jobb lova van!
Már ekkor magyar éljenek, üdvrivalgások vették körül, a hívei felfedezték azon a kakasülőn, ahonnan lovának győzedelmes futását végignézte. (Szerette az ilyen búvóhelyeket Alvinczi úr, ahol észrevétlen lehet darab ideig.) Úgy kísérték a magyarok, mint valami királyt, aki a magyar becsületet vágta ki az idegenben.
– Beszélhet nekem Bruce Lowe, amit akar! – ismételgette a Zemplén vármegyei főszolgabíró. – Mi vagyunk a tromf! A többi mind sifli! Beszélhet Bruce Lowe…197
(Ez a Bruce Lowe valami lócsillagász volt, vélte főbíránk, aki Angliában a lőcsei kalendárium módjára megjósolta a lovak nyerését.)
Kállay András (a szabolcsi főispán) ezt a megjegyzést tette:
– Most már valószínű, hogy az Alvincziak is lóháton jöttek Magyarországra.
– Váljék egészségére! – mond Zsennyey Pista, aki ama bizonyos ötös fogattal jött Bécsbe.
A „szép Hadik Sándor” gróf és a párbajviselt és emiatt az ólomgolyóval bicegő Pázmándy Dénes egy másik csoportban magyar politikai szempontból bírálták a Derby eredményét.
– Megint borsot tört a bécsiek orra alá Eduárd – vélekedett Hadik Sándor. – A nyáron összeülő magyar delegációban bizonyára felemlítik a dolgot. Több adót fizetnek a magyarok.
– Azt hiszem, a „párton kívüli politikusok” száma, akikhez Eduárd tartozik: megszaporodik az újonnan nyert százezer forint kedvéért – mond szokott gunyorosságával Pázmándy Dénes.
A Zemplén vármegyei főbíró, aki végighallgatta a politikusok beszélgetését, az akkori pesti „tájszólással” avatkozott a dologba.
– Kendósz és társa.
– Csak úriember engedheti meg magának azt a luxust, hogy egyetlen politikai párthoz se tartozzon, mint Eduárd – szűrte tovább Hadik Sándor, mert ilyen független politikus szeretett volna lenni hajdanában ő is, amíg kedvet érzett magában az élet aprólékos ügyeivel foglalkozni.
– Magyarországon maholnap egyetlen úriember marad, s az Alvinczi – vélekedett a főszolgabíró.
– No, csak nem kell ellágyulni – kiáltott fel Pázmándy Dénes, aki nem szerette maga körül az ábrándozást. – Nem olyan nagy dolog volt ez az egész győzelem. Egyetlen francia ló sem vett részt a Derbyben. Ez nem igazi mérkőzés, amit az osztrákok kitaláltak. Bezzeg Franciaországban…
– A százezer forint ott is százezer forint, amit Eduárd ma behúzott – nyomta meg a szót a főszolgabíró. S ezzel vége is lett a vitatkozásnak.
Száz szónak is egy a vége. Annyi kidüllesztett mellű magyart – volt pedig néhány ezer – már régen nem láttak a bécsi gyepen! Amikor Alvinczi úr higgadtságát visszanyerve, kantáron fogta lovát a bíróság páholya előtt! Professzionátus fotográfusok és állatfestők állítgatták meg paripájával Alvinczi urat, de ott volt egy hórihorgas lengyel, akinek családja a negyvennyolcadiki szabadságharcban került Magyarországra,198 a lengyel nem akarta elmulasztani a történelmi pillanatot, és már messziről integetett az ünnepelt felé.
– Majd én lefestem a Táblabírót, mint annyi más lovát a méltóságos úrnak.
– Várom a festményt! – intett Alvinczi a fotográfusgép előtt megfelelő arckifejezését öltve, mert ez az arcképe körülbelül a világ legtöbb képes újságjában megjelenik, mert az emberek még szerfelett érdeklődtek a Derby-nyerő lovak tulajdonosai után.
A tömegen most egy cilinderes, kopottas, egykedvű emberke furakodott át:
– Üzen valamit Pestre? Az esti vonattal Pestre megyek, már megvan a szokásos utazókompániám is. Mit üzen? – Alvinczi úr „szerencsemalackája”, a már említett Regényi úr volt a megszólaló, aki még a szokásos gratulációt is elmulasztotta, mert oly természetes eseménynek vélte a Táblabíró győzelmét, ha ő nézi végig a versenyt.
– Regényi! Majd még mondani akarok valamit… – szólt Alvinczi úr szokatlanul érces hangon Regényi úr után, aki régi pesti kompániájával, egy sánta nőszabóval és egy bizonytalan foglalkozású kávéházi gibiccel már eltünedezőben volt a versenytér tarkabarkaságában, hogy majd reggelig, a személyvonaton „alsós”-t kártyázzon a pesti állomásig. (Bécsbe utaztában ugyanezek a kiváló urak voltak Regényi úr társaságában.) S így Regényi nem nagyon örült a szíves marasztalásnak, de Alvinczi úr fegyelmezett környezete ettől a perctől kezdve megfigyelés alá vette Regényit, mint akit semmi körülmények között nem szabad elereszteni. Először Szilveszter úr vette szemügyre a pesti kis férfiút, míg hátulról Bodnár, a megbízható komornyik ügyelt Regényi lépteire.
Szilveszter nyomban sörözést indítványozott a „szerencsemalac”-nak, és elvezette őt a versenytéren abba a hosszú, folyosószerű sörmérőbe, ahol az első hely és a második hely közönsége találkozni szokott az ötpercenként csapra vert hordó körül, amely a sörgyár „különtöltését” tartalmazta a Derby napján. De Szilveszternek egyébként is kötelességévé tétetett, hogy huszonnégy hordó sört üttessen csapra, az Alvinczi úr költségére, aki emígy akarta megvendégelni a „bécsi népet” győzelme alkalmából. A hordók persze már előre felsorakoztak az ezüst-piros papírszalagokkal (az Alvinczi-színekkel), és a titokba beavatott és foglalkozás nélküli angol lovasok, idomítók és más nemzetközi népség: már dél óta ittak, ettek a Derby-nyertes kontójára, mint az már ilyenkor szokás.199 (Legfeljebb a szalagokat cserélték volna ki más színű szalagokkal, ha Alvinczi úr nem nyer.)
Szilveszter úr ezüstfejét, lángpiros orrát, bohókás arcát és szomorkás kedvét a Demmel kocsmában, a bécsi lóversenytéren éppen úgy ismerték, mint a birodalom valamennyi bormérő helyén. A vendéglősök igen jól tudták, hogy feneketlen erszényű ura megbízásából rendeli a söröshordókat és a pezsgőbatallionokat, a számlák kifizetése körül nem szokott fennakadás történni. Ezért Demmel úr, egy testes bécsi polgár, személyesen sietett a kopott, zöld köpenyes öregúr fogadtatására, amikor a Derby-közönség forgatagában azt feltűnni látta. És Szilveszter úr görbe meggyfa pálcájával a söröshordókra mutatott:
– Ma mindenki az én vendégem, amíg ezekből a hordókból tart. Történetesen Károly főherceg (a későbbi magyar király) és gárdatisztje is ugyanekkor lépett a büfébe, hogy a szenvedélyes versenynap okozta szomjúságát oltsa. Demmel nem esett a feje lágyára, hogy söröspohárral kínálja a ritka vendégeit, francia pezsgőt bontott a tiszteletükre, és mikor a gárdakapitány köpönyege szárnyát félrevonva, keresgélni kezdett nadrágzsebében az aprópénzes tárca után, a pufók bécsi vendéglős hajlongva szabadkozott:
– Ma Herr von Alvinczi fizeti a számlákat.
(Amely „kedélyesség” napjainkban tán szemet szúrt volna valamerre a világon a „legmagasabb udvari körökben”, de akkoriban a kedélyes Bécsben nevetni volt szokás az ilyesmin.)
– Hát az bizonyos, hogy ez a Traktárovics nem sajnálja a pénzt – mondogatták azok az idősebb, „szebb napokat látott” bécsi pincérszakmabeli sportsmanek, akik még a Milán exkirály ajándékozta néven ismerték Alvinczi urat, amikor Ronacher Antal, a híres mulatóhely alapítója is a lófuttatók közé tartozott. Akkor még érdemes volt pincérnek lenni Bécsben. A „weinbursch”-okból lehettek Frohnerek, szállodások, Sacherek, világhírű vendéglősök, Ronacherek, akik egy kis szerencsével a földkerekség legnobelebb mulatóhelyét teremtették. És nem is volt olyan lehetetlenség, hogy idővel versenyistállót alapítson a vendéglős, mint Capt. Violett (Frohner fogadós) példája is bizonyítja. A lóversenyzés tudományát együtt lehetett tanulni a pincérséggel.
Máshol angolok fogyasztották nemzeti italaikat, a teákat, pálinkákat, de a fizetőpincérrel ők sem fogadtathatták el jó aranyaikat:
– Ahá, ez az az Alvinczi, aki őfelségének, Edward királyunknak velszi herceg korában itt jó barátja volt – magyarázták az angol vendégek egymás200 között a bécsi Derby napján, mikor fizetés nélkül kényszerültek távozni a fedett folyosóról.
Egy főúri külsejű lady, bizonyos Jersey Lilly, aki híres énekesnő létére maga is versenyistállót tartott Angliában, és csak passzióból utazott a kontinensen, kissé méltatlankodott:
– Nincs szerencsém személyesen ismerni az említett gentlemant.
Demmel nyomban előkerítette a betyáros kalapú Szilveszter urat, aki éppen egy csoport Pest megyei úriembernek központjában alsódabasi anekdotáit beszélte. Szilveszter úr rövid szárú, kupakos kis pipáját nyomban egy sarokba tette, míg hiányos angol nyelven megmagyarázta a fejedelmi Ladynek, hogy ez már Magyarországon így szokás… Mégpedig mindaddig tart a vendégeskedés, míg a következő versenyhez csengetnek; ugyanezért itt söröznek a versenypálya összes alkalmazottai is, nehogy valaki bolondjában megkongassa a harangot. Persze, az angol dáma talán mai napig is azt hiszi, hogy a bécsi Derbyt igazándiban Magyarországon futják. Ennyi erkölcsi haszna mindenesetre volt Alvinczi úr vendégeskedésének. Anyagi kára pedig a bojtos, karcsú nyakú, félig kiszívott tajtékpipájának az eltűnése volt, amelyet egy ügyes bécsi kéz még füstölgő állapotában emelt el arról a helyről, ahová Szilveszter úr letette. Lesz dolga a pesti Király utcai pipakereskedőnek, amíg Szilveszter urat egy hasonló kedves pipával megvigasztalhatja.
…Alvinczi úr ezalatt, míg a bornemissza Regényi úr és borissza Szilveszter úr nevében a különböző házigazdái teendőket ellátták a fedett folyosón (ahová külön bejáratuk volt a szabadban tanyázó bérkocsimestereknek is, akiknek privilégiumuk volt gazdáikat a versenypálya közvetlen közelében megvárni, s így Holcer is itt álldogált szótlanul egy sarokban), Alvinczi úr ezalatt a Jockey Club emelvényén, az üvegteraszokkal, bíborral bevont korlátokkal, legelőkelőbb uraságokkal díszített karzaton járt fel és alá, hogy sorjában kezet fogjanak vele a birodalom leghatalmasabb urai.
Tudom, hogy szívesebben megölnétek egy kanál vízben, mintsem örülnétek az én örömömnek. De hát csak tartsátok be a szertartásokat, mint ahogy velem is betartatjátok azóta, mióta ősi hazámból, a pénzetek kedvéért, közétek keveredtem – gondolta magában Alvinczi úr, amint megjelenésével kényszeredett mosolyt erőszakolt a jól nevelt arcokra.
Nagyon buta embernek kellett volna Alvinczinek lennie, ha elhiszi,201 hogy minden gratuláció szívből fakadt, amely e délután elhangzott. Sőt azt is tudta, hogy ellenségei táborának a számát jelentősen növelte a nem mindennapi sikerrel. De csak mosolyogjanak a csehországi hercegek, a morva grófok, a sziléziai bárók és a lengyel lovagok, akik a monarchia minden tartományából egybekerültek a Jockey Club Díjára (amint a Derbyt hivatalosan nevezni szokták). Alvinczi úr titokban lenézte őket amúgy is, miután a honfoglaló magyar királyok vérét vélte ereiben csörgedezni … No de egy úr kézszorításának komolyan megörvendezett ebben a társaságban. A német nagykövet üdvözlése volt, amelyre a legbüszkébb volt Alvinczi úr e délután. A német császár ugyancsak futtatta lovát a Derbyben. A császár nagykövete irigység nélkül gratulál…
– Habár – mondta a „Szép Hadik Sándor” gróf, aki Alvinczi urat a Jockey Club emelvényén jó barát módjára elkísérte, és a lépcsőkön lefelé menet is mellette maradt –, habár a német császár nem olyan igazságos a lovai megítélésénél, mint egy cézártól várhatnánk. Éppen Esterházy Miklóssal tűzött össze egyszer Hoppegartenben, a németek lóversenypályáján. Vilmos császár azt mondta, hogy az ő „Geier” nevű lova nyerte a versenyt. Mire Esterházy Miklós azt felelte, hogy az bizony tévedés, mert az ő lova jött belső pályán és elsőnek az „Union Rennen”-ben. Mire a császár azt mondta: Az lehet Tatán – de nem Hoppegartenben. Esterházy Miklós nem küldte többet versenyezni a lovait Németországba.
– Emlékszem. Holtversenyt futott a két paripa. „Nem szabad”-nak hívatta e naptól kezdve Esterházy a lovát – szólt Alvinczi úr a zsebkendőjébe.
Ez az emelvény arról híres, hogy vigyázni kell minden kiejtett szóra, pláne Alvinczi úrnak, akit sohase néztek jó szemmel Bécsben. Mindig volt vele valami baj. Most pláne a Derby kékszalagját viszi el ez a kurtanemes.
No de a páholybeli hölgyek, akiknek beszélgetését az imént hallottuk: annál mézédesebben üdvözlik Alvinczit, még ha férfiak nem is tudták kellően elrejteni a kajánságot jól szabott arcvonásaik mögé. A nők azonban egytől egyig született művésznők a társadalom felső, legfelső köreiben, egy hódító mosolyért nem kell a szomszédba menniük, mint akár a hivatásos színésznőknek.
– Maga egy pompás ember, Alvinczi!
– Milyen impozáns volt a lova! Mén vagy kanca ez a Táblabíró? – kérdezte egy grófné, aki húsz esztendeje jár a lóversenyre.202
– Csak egy magyar képes ilyesmire! – szólt a háttérből a recsegő gavallérhang, amelyhez hasonló egy félszázad előtt más véleménnyel volt a magyarokról. (A gavallér atyja a magyar hazafiakat régen becsukatta.)
A Hűségfalvy, a Szépváry, a Csillaghegyi hercegnők, grófnők, bárónők különben nem is nagyon erőltették meg magukat a jó kívánságokban, mert az bizonyos volt, hogy Alvinczi úr valamely elmés emléktárggyal lepi meg mindazokat az előkelő hölgyeket, akik szívesek voltak végignézni a Derby győzelmét. Nőnélküli ember volt, bált tehát nem adhatott az arisztokrata hölgyek tiszteletére, de bizonyos, hogy kellő ajándékokról gondoskodik. Bár hír szerint haragot tart a női nemmel.
(S így nem is nagyon csodálható, hogy Regényi úr, aki még mindig abban reménykedett, hogy az éjjeli vonattal elutazhatik Bécsből, így sóhajtott fel: „Azt a pénzt szeretném magam és a többi pesti szegény gyerekek zsebébe, amit Alvinczi a Derbyre ráfizet.” És Regényi úr tovább számlálta magában az osztrák arisztokrácia leggőgösebb hölgyeit, amint nyájasan rámosolyogtak Alvinczire, amikor páholyuk mellett elhaladt. A nők, a legelőkelőbbek is szeretik, ha a férfiak valamely kedves meglepetésről gondoskodnak a számukra. Ha minden meggyőződés nélkül is. Csak az illedelem kedvéért. Szeretni már nem szokás.)
Regényi úr pedig a freudenaui versenypálya fehér korlátjának támaszkodva a negyvenezernyi ember közül tovább küldözgeti „Marconi-telegram”-jait a tribünön udvarló Derby-győztesnek:
Mit akar maga mindig a legdölyfösebb osztrák arisztokraták között? – mondja magában a jelentéktelen kis pesti ember olyan élénken, hogy az ajkai szinte mozognak a gondolatoktól. – Ezek a hétágú, kilencágú, tizenkilencágú csukott koronájú főnemesek és főnemesnők úgyse tekintik magát egyenrangúnak önmagukkal, ha százszor meg százszor lefőzi őket gavallérságban, nobelségben, nemességben. Bókokat mondhat a vén, kifestett Nagyharang hercegnének, akinek már semmije sincs a családi ékszer utolsó zálogcéduláján kívül, és hiába váltaná ki meglepetésül számára az ékszereket: akkor se becsülné önt többre, mint idáig. Nem, Alvinczi, hiába küld majd engem holnap a zálogházba, hogy ennek vagy annak a dámának a karkötőit, a diadémjait vagy az ezüst evőeszközeit diszkréten szállítsam a lakására… Becsületemre, megtagadom az engedelmességet, pedig önnek a kedvéért sok mindent megtettem életemben. Ezek a bécsi vénasszonyok úgyse fognak imádkozni önért, se a fogadalmi templomban, se Ferenc Józsefnél, még ha megígérnék is. Ami pedig a szerelmüket203 illetné, Alvinczi úr! A Renz-cirkuszba menjünk, ha még igaz érzelmeket keresnénk a városban.
Ilyeneket és hasonlókat gondolt magában a kis pesti emberke, akinek igazi ismerősei jelenleg is a versenytér harmadik helyén voltak, és az ottani fehér korlát mögül integettek át, ha Regényi cilinderét észrevették, mintha a nyerő lovat kérdezgetnék tőle a messziségből… De Regényi kitartóan figyelte Alvinczit, amint az az emelvényeken, a karzatokon ismerősei között bolyongva: különböző viszontagságok után végre eljutott a „Karlsbadiak” társaságához.
– No, most már kezdünk közelebb jönni a magunkfajta, hasonlószőrű emberekhez, Herr von Alvinczi, akik korban, étvágyban, orvosságszedésben, gyomorfájásban, szívgyengeségben, álmatlanságban önnel versenyezhetnek. Itt van ön otthon, azok között, akikkel nyaranta kártyázni szokott a kies gyógyfürdő gázlángtól hevített kártyaszobájában, ahol mindenki el szokta veszíteni a fürdőszezon végeztével pénzét, de ön megrakodva, újabb és újabb kötelezvények birtokában jön vissza Budapestre. Miért? Mert több esze van, mint a pittyedt szájú, kövér selyemgyárosnak, aki még kártyázás közben sem veti le a fehér kesztyűjét, és akit csak Störn, a lóidomárja mond „okos ember”-nek… (Persze, a nagy fizetésért.) – Itt van ön otthon. Mert hidegebben tud gondolkozni, mint akár a monoklis Bleichröder báró, akinek atyja még a Rothschildokkal versenyzett az európai pénzpiacon, és egy magyar mágnást, a Zichy Ferrarist agyon kellett lőni miatta Károlyi Pistának, hogy a Nemzeti Kaszinó a szégyentől megszabaduljon… de ön most „Karlsbadban” mindenért bosszút áll, amikor elnyeri a fia pénzét. Itt ötven százalékig valódiak a mosolyok a nagyiparosok, a nagykereskedők, a bankárok társaságában, akik örülnek annak, hogy olyan férfiút mondhatnak barátjuknak, aki szakértelmével, és valljuk be, disznó szerencséjével ma megnyerte a bécsi Derbyt, amelyről a birodalom minden lótulajdonosa ábrándozik. Az öreg Dreher úr, ez az aranyszívű sörgyáros valóban szívéből mosolyog, mert becsüli önben a „lóversenyiparost”, aki pontosan tudja lovait felépíteni egy verseny megnyeréséhez… Bámulja önt hozzáértéséért báró Üchritz is, aki még egy ötforintosat se mert soha lovai győzelmére feltenni. És tiszteli önt Péchy Andor és báró Sternberg, mert ők tisztában vannak azzal, hogy mily nagy merészségre volt önnek szüksége, hogy már tavaly tizenhatszoros pénz ellenében fogadja lovát az európai piacon… Ha azt hallanák, hogy egymillió forintot nyert lova győzelmével, ők akkor is elismeréssel bólongatnának. Alvinczi! Úgyse lesz jó vége.204
Mire Alvinczi úr lassan lejött az emelkedett helyről, ahol száz és száz kézszorítást váltott barátaival és ellenségeivel: a pesti Regényi úrnak az arca mind derűsebbé válott, amikor az ünnepelt újabb és újabb környezetét felismerte.
Most a szerkesztők és hírlapírók páholyához érkezett a Derby hőse, ahol a külföldi, bécsi és budapesti sajtó munkásai üldögéltek, miután a világ minden tája felé megsürgönyözték, megtelefonozták, megírták lapjaiknak, hogy a magyar Alvinczi Eduárd vágya teljesült, amikor „pompás állapotban starthoz állított” lovával megnyerte a bécsi Derbyt.
– Látja, Alvinczi, most jó helyen van, végre az újságírók páholyában, mert hiszen ön egész életében újságíró szeretett volna lenni, mint más annyian a legmagasabb körökből, a legelőkelőbb uraságok közül. Talán Ferenc József az egyetlen ember a birodalomban, aki gorombáskodni mer a hírlapírókkal, de az utóbbi időben már ő sem teszi, mert rájött, hogy többet árthat az ügyének egy szemtelen újságíró érdeklődése, mint egy ügyetlen tábornok nyugdíjba kergetése. Az újságírót nem lehet Grazba küldeni, mint a kegyvesztett tábornokokat, ezért veszedelmes emberek – mondogatta magában Regényi úr ott a gyepen, amelyről mindig azt olvasta, hogy a „legruganyosabb” a birodalomban. – A sajtó Alvinczi urat is a magasba emeli, megint divatba hozza, pedig a legutóbbi időben hányszor bukott meg a magyar képviselőválasztásokon. Csak csendesebben, Alvinczi, annál a páholynál, ahol ma világgá hirdetik megint az ön nevét, és mindenféle ékes, dicsőséges, kitüntető jelzőkkel illetik. Megírják majd ezek a kopottas kabátú, unott arcú, a legsoványabb erszényű sportsmanek, akik csak a „szabadjegyük” révén kerülhettek a monarchia legjobb társaságának közelébe, hogy a nyomdafestéken kívül azokat az illatokat is szagolhassák, amelyek a hercegnők ruháiból áradnak, és olyan közelről láthassák a dolgokat, mint akár a komornyikok, akik gazdáikat felöltöztetik: megírják majd ezek az urak, hogy milyen kijelentéseket tett Alvinczi, mikor a Derbyt megnyerte, mily elegánsan, nyugodtan, fölényesen fogadta a királyi vérből származott turflátogatók üdvözletét is; mily jótékony alapítványokra határozta el magát, többek között ezer forintot adott azoknak a zsokéknak a javára, akik nyakukat törték a futtatásokban… És így tovább, tovább. Minden lehetetlenséget világgá kürtölnek majd ezek a rosszul szabott, girbegurba megjelenésű, álmatlanságtól ványadt képű tollnokok, akik azért nem hozhatták el feleségüket a látványosságra, mert az asszonyoknak nincs205 cipőjük, és valahol a külvárosban gondolkoznak arról, hogy feltette-e a szerkesztő úr a Derby-napi háztartás költségét, az egyforintocskát a nyerő paripára…
Alvinczi úr a „sajtó munkatársaival” nemkülönben kezet fogott:
– Csak melegen, Alvinczi – biztatta a távolból Regényi úr a kézfogásokat. – Lehet, hogy holnap megint hírlapíró akar ön lenni Pesten, és megérhetjük, hogy állást keres a Gyors futár irodájában.
De a különös Regényi úr öröme akkor hágott a legmagasabb pontra Alvinczi úr kémlelésében, mikor az ünnepelt lépteit azon úriemberek felé irányította, akiket már láttunk settenkedni az „Erzherzog Karl” előcsarnokában. A bukmékerek, a fogadóirodák tulajdonosai és vezérei, akik a Freudenau egy különös korlátokkal elzárt részében álldogáltak nyakukba akasztott pénzestáskájukkal, amelyekbe minduntalan belenyúltak, hogy a bankótömegeket megolvasgassák, mielőtt azoktól végleg búcsút vennének. Ezen a napon Alvinczi úr nyerte el minden pénzüket, hogy még az unokáik is emlegetni fogják a bécsi Derby napját. Itt álltak tábláik mellett a megtermett F. Lackenbacher, aki mindig oly kedélyesen vágta félre kalapját, mint egy fiákeros, a félszemű Horner, aki valamikor ügyvéd (advokat) lehetett volna Bécsben, de gonosz szenvedélye a turfra vitte. És Alvinczi most már feledve minden izgalmat, szenvedélyt, ugyanazon fásult, irgalmatlan hangon szólott oda a bukmékerek vezérének, a jogtudós Horner Artúrnak, mint más alkalommal szokta:
– Holnap délben várom az urakat a hotelemben, hogy egymással szemben álló számláinkat kiegyenlíthessük.
Regényi úr, aki már akkor ott volt Alvinczi sarkában, amint az őserdők oroszlánját követi a sakál, bátorságot vett magának a hangos monológra:
– Isten veletek, ti drágalátos bankók, amelyeket a közönség zsebéből egy esztendőn át kiraboltatok, ti kutyák! – mond a pesti kisember csúfondárosan, és ugyancsak igyekeznie kellett, hogy elkerülje a „könyvesek” egyik ügynökének, a hatalmas termetű Pardubitzernek öklét, aki kenyéradó gazdáinak ilyenformán akart elégtételt szerezni.
Már a kapunál voltak, Alvinczi úr élete legnagyobb eseményének a kapujában, hogy kilépjenek az álomvilágból a való életbe, amikor egy kedves, karcsú, aranyatillás, lakktopános, barnára sült arcú, kis bajszú huszárfőhadnagy közelgett Alvinczi Eduárd felé.
– Engedd meg, Eduárd bátyám, hogy a jókívánságokhoz a magam206 atyafiságos jókívánságát is hozzáfűzhessem. Táblabíródra büszke lehetsz.
A fáradt Alvinczi szinte megelevenedett:
– Mózsi öcsém! Te Bécsben vagy anélkül, hogy az én vendégem volnál? – kiáltott fel a rokoni üdvözlésre. (A főhadnagy kedves unokaöccse volt.)
– Éppen csak annyi szabadságot vehettünk Pászthy kapitány úrral, hogy a Derby-versenyt végignézhessük. Este indulunk vissza Gyöngyösre. Megérte a verseny az utazást!
Alvinczi figyelme most az említett kapitány felé fordult. Bronzarcú, széles vállú, szigorú arcú huszártiszt állott oldalvást, akiről már tíz lépésnyire lehetett érezni a „békevilágbeli” őrnagyi aranygallért. (Teringettét! Csak az tudja, aki próbálta, hogy mit jelentett 191.-ban honvédhuszár törzstisztjelöltnek lenni!)
– Pászthy kapitány! – kiáltott fel Alvinczi. – A jeles lovas! Nos, mit szólsz Táblabíróhoz?
A kapitány komolyan nézett Alvinczira.
– Azt gondolom, hogy sokkal előkelőbb származású ez a csődör, mint a kalendárium mondja. Valahol Kincsem-vért is sejtek ebben a Kékszalagosban.
Bár Alvinczi úr természetszerűleg büszke volt, hogy lovai családfáját éppenúgy ismeri, mint a saját családfáját: a lófejedelem, Kincsem nevének említésekor nem tiltakozott olyan erélyesen, mint a háttérben hallgatózó Regényi azt elvárta volna tőle.
– Nem maradnátok estére vendégeim Bécsben?… Hogy a leszármazási táblát megmutathatnám a kapitánynak – kérdezte.
– Kedden tábornok-vizitet kapunk Gyöngyösön! – felelt vidor, egyszerű mosollyal Pászthy kapitány.
– Keresni fogom az alkalmat, hogy veletek Magyarországon találkozzam, ha most itt hagytok egy dongóval a fülemben! – szólt tréfásan, ritka nyájassággal Alvinczi úr.
A huszárok tisztelegtek. Alvinczi úr a kocsiban maga mellé ültette Regényit.
– A kisasszonyhoz! – mondta, és bezárta a fiáker ajtaját.207
