HETEDIK FEJEZET • amelyben egy kis rendőrségi história is előfordul.
HETEDIK FEJEZET • amelyben egy kis rendőrségi história is előfordul.
Alvinczi Eduárdnak Budapesten első útja az édesanyjához vezetett.
Özvegy Alvincziné a Hűvösvölgyben lakott, egy magányos villában, amelyet a fia vásárolt részére, midőn az ősi birtokot el kellett hagynia. Itt élt a nagyasszony, mint egy régi rózsafa, amely többé nem hozhat virágokat, de a napocskát megszokásból is keresi a tavaszi felhők alatt. Élt az emlékeinek és az emlékeiből, néhanapján még a nevetését is hallani lehetett, ha véletlenül eszébe jutott valamely régi elfelejtett história a fotográfiaalbum forgatása közben. Vannak olyan öreg asszonyok, akik egyformán tudnak beszélgetni a régi fotográfiákkal, de a bundába öltöztetett rózsafákkal is. Most téli idő volt, a nagyasszony a fényképes könyvét lapozgatta.
Az volt a különbség a fényképek között, hogy az album elején hetyke, pödrött bajszú, „kossuthkás” ruházatú, bálias ifjak és krinolinos, legyezős, turnéros úrnők mutatkoztak; mire az album vége felé megint előbukkantak ezek a régi, kedves ismerősök, a gavallérok fodros fürtjeiből legfeljebb annyi maradt, amennyit a fülük mellé fésülhettek, és a feszes, huszáros kabátok helyett leginkább lötyögős császárkabátban üldögéltek a fotográfus elé. A nők? Ők is változtak együtt a divattal.
Özvegy Alvincziné mesebeli szeretettel fogadta a fiát:
– Köszönöm, köszönöm, hogy eljöttél, Eduárd, mert már nagyon régen nem láttalak… A jó Szilveszter úr azonban itt volt minden héten, néha kétszer is eljött, hogy átadja a leveleidet. Ha Szilveszternek nagyon piros volt az orra, és olyan szaga volt a belépésének, mint szüret táján a hegyaljai szőlőknek, tudtam, hogy jól mennek a dolgaid, és azt velem is éreztetted…
– Remélem, Szilveszter mindig jó hírekkel jött? – mond Alvinczi megölelgetve a nagyasszonyt, aki még most is középen választotta fehér haját, mint abban az időben volt divat, amikor még barna haja volt.
– Ó, Szilveszter emlékezetem szerint mindig a jó embereid közé tartozott.246 Legalábbis tíz újságot hozott magával, amelyben benne volt a fényképed, és ott a lovad képe is. És azt mondta, hogy a magyarok istene segített neked ott az osztrákok között, mert Táblabírónak nevezted a lovadat. A mi családunkban sok táblabíró volt – sóhajtott az öregasszonyka. – Kár, hogy Alvinczi Gazsi nem volt a vendégeid között…
(Honnan is tudta volna az öregasszonyka, hogy Alvinczi Gazsi már tíz esztendeje egy falusi temető sírhantja alól szagolja az ibolyákat, és a jókedvű, verses leveleket a névnapokon és nagyobb ünnepnapokon a felejthetetlen atyafi helyett Szilveszter úr költi és küldi? Ez volt Szilveszter úr igazi hivatala az Alvinczi családban. Ő fogdosta el a fekete szegéllyel érkezett leveleket, és a különböző gyászjelentéseket a maga budai lakásában szegezte ki a falra, hogy az idők folyamán olyan lett az özvegyi lakása, mint valami temetésrendező boltja. Hátha egyszer eszébe jutna Alvinczinek számon kérni a családi halottakat?)
Az öregasszonyka az örökké élő fotográfiaalbumban lapozgatott.
– És nagyon rosszul esett az is, hogy Küllőynét, tudod, a régi barátnémat, aki keresztanyád is volt, nem látom a meghívott vendégek névsorában a bécsi „Karl”-ban. Ez a barátném szívesen elment volna, ha hívod, mert Fruzsi mindig szeretett utazgatni, mióta özvegy lett. Az a felfogás, hogy megérdemel most már egy kis szórakozást, miután az üveglábú Küllőyt húsz esztendeig tologatta kerekes székében egyik szobából a másikba. Ugyan miért nem hívtad meg Küllőynét a bécsi Derbyre?
– Nyilván a boros fejű Szilveszter követett el megint valami baklövést – mormogta Alvinczi. Hogyan is vallotta volna az édesanyjának, hogy meghívták özvegy Küllőynét szokás szerint, de az öregasszonyka nem válaszolt a meghívásra, mert táncra vágyó bokáit odahelyezte az ura üveglábai mellé!
– Ne bántsd Szilvesztert, Szilveszter nélkül semmit se tudnék a világról, és néha azt se tudnám, hogy merre vagy, szegény fiam – simogatta fiát az öreg asszonyság.
Alvinczi úr csak ezt várta, mert hiszen néha még az édesanyákkal is ravaszkodni kell, ha valamit könnyedén el akarnánk érni a szeretetükben.
– Mondd, anyám, nem fogod itt nagyon egyedül érezni magadat a közelgő téli napokon? Jól fűtenek-e a kályháid? Meg vagy elégedve cselédeiddel? A kirándulók zaja nem zavar-e nyugalmadban? Nem volna kedved a telet Ilonkánál tölteni?247
– Nem, fiam, én már anélkül halok meg, hogy valaha bécsi flaszterre tenném a lábamat. Édesapád se ment Bécsbe, mert nem akart úgy járni, mint Riszdorfer János, a nyíregyházi főjegyző, aki valamely hivatalos dologban járván Bécsben: egy fél esztendeig maradt oda, mert rabságban tartották a fogadóban. Végül is két esküdtpolgárnak kellett útra kelni, hogy a város pennáját kiszabadítsák a zálogból.
Alvinczi türelmesen végighallgatta az édesanyja szavait.
– Ilonka már nem Bécsben lakik, hanem Magyarországon.
– Ezt még Szilveszter is eltitkolta előttem. A ravasz! – kiáltott fel a nagyasszony.
– Szilveszter se tudta még olyan pontosan a dolgokat, hogy referálhatott volna neked – szólt Alvinczi úr, és elmondta a költözködés eseményeit. A leányunoka a kürti kastélyában lakik háznépével, és a nagyanyját szeretné látni, miután az orvosok nem engedik meg az utazást.
A nagyasszony először az érzékeny oldalról vette szemügyre a kérdést.
– Az unokámnak Bécsből Kürtre is csak utaznia kellett valahogyan. Nem az angyalok vitték a szárnyaikon. Amint én a földiratra emlékszem: útjába estem volna.
– Velem utazott – mond egyszerűen Alvinczi. – És én jónak láttam a gyermek egészségi állapotára való tekintetből: a kacskaringós utazást úgy irányítani, hogy a kürti kastély udvarán szálljunk le. Aminthogy ez veled is megtörténik, anyám, ha meghallgatod kérésemet.
– De mi lesz a rózsafáimmal? Azokat már szalmabundájukba rakta a kertész. Mi lesz a komódjaimmal, sifonérjaimmal, az apró tárgyaimmal, amelyeket már megszoktam magam körül? – jajdult fel a nagyasszony, ami nem is olyan csodálatos, ha meggondoljuk, hogy már közelebb volt a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez.
– Ezért van Szilveszter a világon, akit annyira magasztaltál az imént.
– Szilveszter minden kocsmánál stációt tart, hogy kereket igazítson – mond a nagyasszony, mert minden jóhiszeműsége mellett ismerte az embereket.
De hát úgy volt megírva a végzet könyvében, hogy az üveges verandán terjedelmes köhintgetés jelezze, hogy Szilveszter úr megérkezett, miután Alvinczi urat szerteszét kereste a városban, és kieszelte, hogy Alvinczi csak az édesanyjánál lehet. Szilveszter hosszú élete folyamán megtanulta, hogy mindenhová a legjobb a kellő időben megérkezni, és mikor248 Alvinczi úr kocsiját a hűvösvölgyi villa előtt meglátta, habozás nélkül köhécselni kezdett az üvegfalakkal védett verandán.
– Itt van a vén tengericsősz! – kiáltott fel a nagyasszony, amikor az ismerős köhögést meghallotta. (Szilveszter ugyanis mindig azzal fenyegetőzött, hogy késő öregségére a legnyugodalmasabb állást szemelte ki magának, elmegy a Pest megyei Fáy Bélához kukoricapásztornak.)
– Nem kell már falusi hivatalról gondoskodni, Koma úr – szólt a nagyasszony, amikor a már Bécsből ismert úriembert többszöri felszólítására leültette a „nappali”-ban, ahol kedvére pipázhatott, mert a „nappali” volt a legkönnyebben szellőztethető az úriember távozása után. Csak egy tetőablakot kellett zsinórral meghúzni, hogy mindenféle szag elmúljon, amelyeket Szilveszter a város különböző kocsmáiban összeszedett.
– Anélkül is falura akar küldeni a fiam, mert attól fél, hogy a nagyváros közelsége, az Ördögárok partján mászkáló kirándulók meg a messzeségből csengető villamosok megártanak az egészségemnek – mond meglehetős jókedvűen özvegy Alvincziné, mert szokás szerint jó hangulata támadt, amint a bohém kedélyű Szilvesztert megpillantotta. Ez a gyűrött kalapú, ázott köpenyeges, foszlott nyakkendős, öreg úriember, aki fia régi ruháit viselte, soha el nem szívott egyet sem azokból a finom Havanna szivarokból, amelyekkel Alvinczi vendégeit kínálgatta, ellenben oly dohányt tartogatott zacskójában, amely nem ismert fináncot; – aki büszke volt arra, hogy a főváros pesti és budai oldalán egyformán ismerik a bormérők a kurtakocsmákban, ahol mindig barátságos pohárral kínálja azokat, akik véletlenül ott tartózkodnak, és mégse látta emberfia még esti nyolc óra után kocsmában – mondom, ez a piros-fehér úriember mindig a kellő hangulatba hozta a nagyasszonyt, ugyanezért „Koma úrnak” nevezgette a szertartásos, Szilveszter helyett.
– Hát kedve van Koma úrnak falura költözni? – kérdezte ismételten a nagyasszony.
– Én mindenhová szívesen elmegyek, ahová Eduárd parancsa szólít, mi már nem változunk meg arra a kis időre, ami az életünkből hátra van – felelt egyszerűen a kérdezett úriember.
– Kürtre kíséred az anyámat, Szilveszter.
– Gondoltam.
– És ott maradsz vele.
– Gondoltam.
– Az ottani intéző, Regényi úr majd gondoskodik a továbbiakról.249 Te itt maradsz az úti készülődésnél is. A postakocsi akkor jön, amikor megrendeled. Egyébként tudod a dolgodat.
– Azarról is én kísértem ide a nagyasszonyt.
– Csakhogy akkor még fiatalabbak voltunk mind a ketten – szólt a nagyasszony.
Alvinczi elbúcsúzván édesanyjától, a hűvösvölgyi villából a Nemzeti Kaszinóba hajtatott.
A várószobában már ott ült Péterfalvy úr. A kaszinóban egy kis különszobában terítettek Alvinczi úr és vendége részére. A pincérek nem csodálkoztak a bizalmas vacsorán. Az ilyen löncsön vagy szupén szokott tárgyalni azokkal az úriemberekkel Alvinczi, akikkel magánügyei voltak. Ide jöttek a szomszédos ebédlőből, a betting roomból a vele fogadni akaró bukmékerek, itt tárgyalt a nevezetesebb lókereskedőkkel, akik valamely rendkívüli paripát szaglásztak ki a számára, itt beszélgetett a szótlan Péterfalvy úrral, amikor előadta neki azokat az intézkedéseket, amelyeket a kürti kastély védelmére tett a ház lakóinak érdekében.
– Majd kiküldöm két megbízható emberemet, akik velem szolgáltak a rendőrségnél. Magyari Gyula és segédje, Kepányi neve nem lesz ismeretlen előtted. Ezek majd körülnéznek Kürtön, hogy teljes legyen a nyugalom – mond Péterfalvy úr, és néhány sort írt a menükártyára, amelyet borítékba zárt, és egy inassal a kellő címre elküldött.
Most aztán nem volt miről beszélgetni, mint arról az emberről, aki ellen a kürti kastélyt meg kell védelmezni.
– Megmondhattad volna előbb a nevét emberednek, Eduárd – mond némi szemrehányással Péterfalvy. – Ez ellen az ember ellen csak az öreg Grimmet lehet igazában használni, mint a modern amerikai pisztolyt használják a késelők ellen.
– Azt mondtad, hogy Grimm öregember.
– De haladt a korral. Azonkívül személyesen is találkozott egyszer Frigyes úrfival.
Újabb menükártya felhasználásával üzenetet küldetett az „öreg Grimm”-nek is.
– Hát a kürti kastély lakóinak a dolga ezekkel az urakkal rendben volna. Kezeskedem róluk, mint magamról. Tudom, hogy megérik a napidíjukat – mond az egykori detektívfőnök.
– A pénzem addig nem az én pénzem, amíg ez az ember biztos helyen nincs – felelt Alvinczi úr.
Aztán sokáig szivaroztak még hallgatagon. Az előbb küldött inas250 csak azzal az üzenettel tért vissza, hogy minden rendben van. A második inas az „öreg Grimm”-et már személyesen is elhozta.
Egy elegáns öregúr lépett be a különszobába, akinek csaknem frissen volt borotválva az arca, fehér pofaszakálla fodorintva, ragyogott az inge, és az estélyi kabátja felett himbálózó monokliját szeméhez illesztette, amikor kifogástalan lakkcipőiben a szobácskába lépett. Leginkább egy külföldi ügynökhöz vagy vállalati igazgatóhoz hasonlított, aki maga is abból a szempontból időzik Pesten, hogy ebből a városból némi eredménnyel távozzék. Ha feltette volna gomblyukába a francia becsületrend kokárdáját: még diplomatának is látszhatott volna. De az „öreg Grimm” nem dolgozott csalárd eszközökkel. Ő elegáns ember volt, bár csak nyugalmazott rendőrfelügyelő volt polgári állása szerint. Elegáns embernek született, és erről nem tehetett.
Az „öreg Grimm” legelőször is rendőri újságból kivágott fotográfiát csippentett ki levéltárcájából. Pecsétgyűrűs jobb kezével kisimította az asztalterítőn a képecskét, amelynek sarkában: „55591”-es szám volt.
– A külföldön bolyongó magyaroknak egy ritka példánya. Senki se mondaná rá, hogy magyar, ki az életrajzát nem ismeri – mond Grimm, miközben az arcképet nézegette, mintha valamely régi emlékek után kutatna a memóriájában. Átadta a képecskét megszemlélés végett Péterfalvy úrnak, aki továbbadta azt Alvinczi úrnak.
– Én nem ismerem ezt az embert – mond Alvinczi úr rövid nézelődés után. – Én más alakban, más külsőben tettem el emlékezetembe Frigyes fotográfiáját. Azt kell hinnem, hogy a rendőrségnek külön szeme van, amely többet lát, mint a közönséges halandó szeme.
– Majd megmutatom ezt a képet Regényi úrnak, aki állítólag legutoljára látta volna Frigyesünket – mond Grimm visszarakva a rendőrségi arcképet tárcájába. – Különben is, az a véleményem ebben a dologban, ha ugyan kíváncsiak a véleményemre az urak, hogy nem eszik a levest olyan forrón, amint azt feltálalják. Mit követett el Frigyesünk? Ha voltak is bűnei: azokat külföldi területen hajtotta végre. Ám kérdés, hogy azonos-e valóban Frigyesünkkel az az úriember, aki hamisítás céljából jelentkezett Regényi úrnál? Én régi rendőrközeg létemre már igen sok csalódáson mentem keresztül. Sokszor megütöttem volna a bokámat, ha elindulok az első nyomon, amit elembe adnak az ijedt, rémeket látó emberek. Várjuk meg, amíg Frigyesünk újra jelentkezik, mégpedig Alvinczi úrnál személyesen, hogy összehasonlíthassuk a fotográfiát eleven alakjával.251
– Szóval engedjük Frigyest „dolgozni”? – kérdezte Alvinczi úr szokatlan keserűséggel. – Hiszen éppen azt akartam megakadályozni, hogy ez az ember valaha is feltűnjön az életemben. Én a gyermekemet féltem a következményektől, a magam személyéről nem is beszélve.
Grimm helyeslőén bólingatott, mintha mindenben igazat adna Alvinczi úrnak, és megvárta, amíg az elhallgatott, várta egykori főnöke, Péterfalvy úr megjegyzését, de miután az exkirály külsejű úriember is csak a szivarját nézegette, Grimm udvariasan megtörte a gobelines szobácskában terjeszkedő csendet (amely szobácska egyébként arról volt nevezetes, hogy pesti tartózkodása alatt itt szeretett legszívesebben löncsöt tartani a velszi herceg, mégpedig többnyire igen bizalmas társaságban. Nem ebben a szobában történt az az emlékezetes affér, amikor a kaszinói urak kiemelték az ezüstvedrekből a pezsgősüvegeket, hogy azzal verdessék a taktust egymás fején Berkes zenekarának asszisztálása mellett.)
Grimm tehát megtörte a csendet:
– Hogy azt a két „fogdmeg”-et, akiknek egyike testi erejéről, a másika pedig emberfölötti ügyességéről híres, a kürti kastély őrizetére vezényelte Alvinczi úr: mindenben helyeselhetem, mert ez a két ember ér annyit, mint egy eszkadron huszár, amely Pászthy kapitány úr vezénylete alatt elég gyakran gyakorlatozik ezen a környéken…
– Honnan tudja ön ezt? – kiáltott fel Alvinczi.
Az egykori rendőr csodálkozott:
– Ismerem azt a környéket, mint akár a pesti Andrássy utat – felelt Grimm. – Az volna a helytelen, ha nem ismerném Magyarországot, mint a mellényzsebemet, és a közbiztonság szolgálatába állottam volna. Azt is tudom, hogy Jászberénybe, a honvédhuszártiszti lovasiskolába van most bevezényelve az ön egyik rokona, Alvinczi Móric, akit Mózsinak szólítanak a tiszttársai, és rendkívüli népszerűségnek örvend a főhadnagy úr. A nem messzire eső kürti kastélyból csak egy telefonüzenetet kell küldeni, hogy a jászberényi kaszárnyában riadót fújjanak a kisasszony megvédelmezésére.
– Ha ugyan annak a szerencsétlen Regényinek eszébe jut! – kiáltott fel Alvinczi elvörösödve.
– Hogyne jutna eszébe! – nevetett Grimm. – Magyarországon vagyunk, vagy mi a szösz! A honvédhuszártisztekkel jó barátságban van a középosztály, hisz annak a fiaiból telik ki a tisztikar. Próbáljon ön egy bált adni a közeli farsangban Kürtön. Majd meglátja, hogy annyi huszársarkantyú252 peng végig az ámbituson, mint egy udvari bálon. Egy Alvinczihez bálba menni! Galícia legmesszebb garnizonjaiból kaphat ön ulánus táncosokat.
– Én özvegyember vagyok – mond Alvinczi, hogy véget vessen Grimm úr ábrándozásának; nem mondhatta meg ennek a „közönséges kopónak”, hogy ő eddig nem lakott együtt a leánykájával… De hát Grimm mintha ezt is tudta volna:
– A méltóságos úr amúgy is azt határozta, hogy a sportpályától visszavonul, feloszlatja istállóját, és felcsap falusi gazdaembernek, hogy kipihenje a nagyvilági élet fáradalmait. Sehol jobb alkalom nem kínálkozik erre, mint Kürtön. Mi pedig itt, Pesten, de másfelé is helyünkön leszünk, ha Frigyesünk jelentkeznék.
Alvinczi még szótlanabb lett a Grimm egészséges, józan szavaira. Azt is ki kellett találnia, amit Grimm nem mondott ki élőszóval, hogy bizony kissé érthetetlenül viselkedett, amikor otthagyta a kürti kastélyt, a leánykáját és nőcselédjeit idegen emberek őrizetére bízva. Kije, mije neki az a Regényi úr, aki ugyan teljesen megbízható emberének mutatkozott eddig, de hát se nem rokona, se nem atyafia, egy idegen ember végeredményében, akinek nagyon tetszhetik egy darabig a hősi pozitúra, amelyben egy árva leánykára vigyáz, de előbb-utóbb mégiscsak visszavágyik igazi otthonába, a pesti kávéházba. Alvinczi világéletében gyanakvó ember volt (mint akár a Frigyes esete is bizonyítja), csak annak hitt, akit látott, a távollevőknek legszívesebben nem adott igazat, mert az volt a meggyőződése, hogy az emberek gyengék és ingadozó jelleműek. Kivéve, ha szeretnek…
Hát ha még azt is sejtené ez a pofaszakállas titkosrendőr, akinek nagy füleit csak most vette észre Alvinczi úr, amely füleket hallgatózásra teremtett a végzet, hogy Alvinczi úr édesanyját is kímélni akarta a rejtélyes Frigyes látogatásaitól, és ugyanezért már a hűvösvölgyi villában is javában pakolnak ezen az éjszakán, mert a megbízható Szilveszter percnyi pontossággal szokta végrehajtani a parancsokat…
Grimm, a nagyfülű azonban ezt is tudta, mert nyilván hallgatózással töltötte darabig az időt, amíg a kabinetbe belépett volna.
– A nagyasszony és Szilveszter megérkezése mindenesetre jó hatással lesz Ilona kisasszony kedélyére. A kisasszony a nagymama jelenlétében nem fogja magát olyan egyedül érezni, mint fizetett cselédei között. Lesz mellette valaki, akinek az ölébe hajthatja a fejét, ha szomorú gondolatai támadnak. A nagymamák nagyon megértők szoktak lenni, ha253 szeretik az unokájukat – mond Grimm, mintha csak abból a szempontból hívták volna ide az éjszaka folyamán, hogy Alvinczi úr gondolatait kitalálja. Voltak a régi világban ilyen gondolatkitalálók – de azok pénzért mutogatták magukat, bűvészeknek hívták őket, és rendszerint valamely titkos társuk volt, aki mindenről pontosan értesítette őket, ha egy vidéki városban felütötték a sátorfájukat. Hipnotizőröknek is mondták az ilyen embereket, vizet találtak a csoda vesszőjükkel a szikkadt talajban.
Alvinczi úr gyanakodva nézett Péterfalvyra, a Takova gróf „ikertestvérére”.
– Nem kell senkit se méltatlanul gyanúsítani magadban, Eduárd – mond most lappadt szempillái alól az egykori detektívfőnök. – Grimmet nem ok nélkül ajánlottam figyelmedbe, amikor egy kipróbált rendőrségi ember ismeretségét kérted tőlem. Ne csodálkozz a mi eszkamotőrségünkön, ez a rendőri nyomozás alfabétája, hogy mindent meg kell tudnunk azokról, akiknek ügyében lelkiismeretesen eljárni akarunk. Grimm úr csak kötelességét teljesítette, amikor utánanézett bizonyos dolgoknak, mielőtt szerepet vállalt volna ebben az ügyben. Láthatod, hogy ügyed lelkiismeretes emberek kezében van.
Alvinczinek keserű lett a szájában a szivar, amelyet egy üvegburkolatból vett elő, amely olyanforma volt, mint a pálinkamérők bádog „fütyülője”, csakhogy üvegből volt. Havannai dohánykereskedők találták ki, hogy rendkívüli szivarjaikat üvegcsőbe forrasztva szállítsák királyoknak és más nagypénzű vendégeiknek. Egyetlen kézmozdulattal az asztalon álló vizes hamutartóba fullasztotta a szivart, és kételkedve nézett az egykedvű Grimm úrra, hogy az kénytelen volt megerősíteni volt főnöke szavait:
– Lehet, hogy a modern rendőrség másképpen használja a policáj mesterfogásait, mi azonban így tanultuk, hogy úgy a panaszos, mint az üldözött viszonyaival tisztába jövünk előbb, mielőtt munkánkat elkezdenénk. Ugyanazért tisztelettel kérdezem, hogy mennyit érhet a kürti kastély és birtok, mielőtt egy pesti zugfiskális esetleg pörrel támadná meg boldogult Máriássiné végrendeletét?
– Landsdowne márki, akinek a kürti birtokot egyszer megmutattam, amikor leányom sorsáról másképp akartam intézkedni: százezer fontot kínált a tehermentes birtokért.
– Lenszdá Károly Henrik márki, akinek az angol konzervatív főurak között viselt szerepéről értesülve vagyok, nyilván jó barátja méltóságos254 úrnak – mond a félelmetes Grimm –, bizonyosan egy karlsbadi fürdőzés után gondolt ön a birtok eladására?
– Uram, vizsgálóbíró ön? – kiáltott fel Alvinczi.
– Méltóságos uram, én önnek ebben az ügyben leghűségesebb szolgája akarok lenni, kérem tehát, ne fukarkodjon bizalmával, amikor Frigyesünket arra kell rávenni, hogy szíveskedjék a birodalom területét elhagyni, és tengeren túli országokba áttenni a székhelyét – felelt csendes, ünnepélyes hangon Grimm, és Péterfalvy úr nagy, álmos szemöldökei alatt felébredt a régi rendőri szenvedély, amikor tanítványát „munkában látta”. – Nyilván kedvezőtlenül végződött a karlsbadi chemin de fer-túra, és ezért gondolt ön a birtok eladására. Ami az angol lordnak százezer fontot érne, az bizonyára jóval nagyobb értékű itt Magyarországon.
– Landsdowne márkit szerencsés vagyok a barátaim közé számítani – mond röviden Alvinczi úr, mintha a vitát befejezni akarná.
– Mármost az a kérdés, hogy Frigyesünk is ebből a szempontból értékeli a kürti birtokot, amelyhez nem is egészen rosszul felfogott értelmezés szerint néki is némi jussa van, mint oldalági rokonnak – szólt a detektív. – De ha nem így volna a dolog, a pesti ügyvédeknek igen kedvükre való volna a bécsi „kékszalag” nyertesét, amelyet itthon sokan összetévesztenek az angol térdszalagrenddel: valamely botrányba keverni.
– Akkor lefogatjuk Frigyest és fiskálisát… – kiáltott fel Alvinczi.
– Kellemes volna önnek, ha az újságokban szerepelne? – kérdezte most Grimm úr.
Alvinczinek szikrázott a szeme, amikor fekete szakállal bevont arca lassan bíborpiros lett:
– Hiszen ez közönséges zsarolási ügy.
Grimm úr megkönnyebbülve sóhajtott fel:
– Csakhogy végre-valahára eljutottunk ennek a megállapításához. Milyen nehéz önökkel, úriemberekkel, megértetni, hogy vannak más gondolkozású, más életkörülményű emberek is, mint önök, akik korántsem válogatósak az eszközökben, amikor vélt vagy igazságos követelésüket érvényesíteni akarják! A mai rendőrségen, ha ön ott panaszt tenne, azt mondaná a bejelentését jegyzőkönyvbe foglaló tisztviselő, hogy a feljelentést ki kell osztani a D. vagy a Z. csoportnak, amely mostanában a zsarolási ügyekkel foglalkozik. Ez a csoport esetleg kezébe venné a dolgot, és nyilván rövidesen előállítanák Frigyesünket, ha az egyáltalában megtalálható volna. Frigyesünk tehát olyan ügyesen riposztozna,255 tagadná múltját, szándékát, magyarországi tartózkodásának az okát, hogy az igazságos rendőrnek bocsánatkérés mellett szabadon kellene őt bocsátani. Az, hogy esetleg csak megfigyelés alatt tartanák: más lapra tartozik. Ez azért nem bizonyos, mert Frigyesünk idáig nem akarta önt megzsarolni, csak valószínű, hogy ez a terve, midőn a kürti kastélyban már körülnézett.
– Ördöngösen tudja ön védelmezni „Frigyesünket” – mond nem minden célzatosság nélkül Alvinczi úr. Szokás szerint megint valamely gyanakvás vett erőt a lelkén, amely gyanakvást nem tudta eloszlatni hirtelen még Péterfalvy úr barátságos közbeszólása sem:
– Ismernünk kell az eset minden fázisát. Az eshetőségeket, kedves Eduárd. Nem akarunk félmunkát végezni, ha már beleavatkozunk a dologba.
Grimm megint hallgatott darab ideig, hogy nem lesz-e valamely mondanivalója Alvinczi úrnak, de miután az csak mozdulatlanul ült a helyén, akkor szólalt meg:
– Feltéve, hogy Frigyesünk gonosztevő… Feltéve, hogy sötét szándékokkal ólálkodik talán éppen a Kaszinó környékén, hogy esetleg a havas utcán, hajnalban megszólítsa önt, uram, amikor szállása felé tart…
Alvinczi önkéntelenül a Kaszinó ablakaira vetett egy pillantást, amely ablakok a Szép utcára nyíltak, és homályos üveggel, vastag függönnyel voltak fedve, hogy a világosságon kívül még az esetleges cigánymuzsika se hatolhasson ki. De ide ma este hiába szálldos Berkes Béla bandájának a gondolata, aligha végződik az ebéd muzsikaszóval…
Grimm szárazon folytatta mondókáját:
– Feltéve, hogy Frigyesünk elkövetné ezt a vakmerőséget, hogy felhatalmazást állítson ki egy pesti ügyvéd számára, hogy örökségi jogait érvényesítse: mit szándékozna ön tenni, méltóságos uram?
– Ezek az eshetőségek még nem fordultak meg a fejemben – mormogta Alvinczi.
– Mi azonban gondolunk az ilyen eshetőségekre. Pénzt kell adnunk Frigyesünknek, vagy pedig hagyjuk őt a maga útján, amikor előbb-utóbb beleszalad valamely csapdába, amit felállítunk neki?
Alvinczinek hideg borzongás futott keresztül a hátán. Nem, sehogy se lehet elintézni bizonyos dolgokat olyanformán, amint az ember egy kaszinói ebédnél vagy hűséges inasai között egy kastély ámbitusán elgondolja. Hogy ő a leánykáját egyetlen krajcárral megrövidítse ama haszontalan ember miatt? Hogy ő leüljön tárgyalni egy emberrel, akiről egész256 életében a legmélyebb megvetéssel gondolt álmatlan éjszakákon, amikor tudvalevőleg a legnagyobb kellemetlenségek jutnak az ember eszébe? Hogy az ő neve ezzel a himpellérével együtt henteregjen az újságokban?…
Grimm megint kitalálta a gondolatát.
– Hiszen ha nem írják vala a földkerekség valamennyi újságjai, hogy 19… -iki bécsi Derbyt éppen Alvinczi úr lovának sikerült megnyerni, talán ennek az embernek se jutott volna eszébe felújítani az atyafiságos viszonyt. Híres embernek, gazdag embernek annyi rokona van egyszerre, mint szegény Farkas Menyhértnek lett, mikor a temesvári lutrit megsprengolta az én időmben. Bezzeg egyetlen atyafia se jelentkezett többé, amikor a lutricsalást lelepleztük!
Alvinczi úr szárazon közbeszólt:
– A Derby megnyerését mégse lehet mindenben a temesvári lottó-pörhöz hasonlítani; félreértések elkerülése végett megmondhatom, hogy 1780-ban alapította e díjat Angliában az Earl of Derby, és azóta minden évben május végén, az epsomi gyepen futják másfél angol mérföldnyi távolságra. A mének ötvenhat kilót, a kancák ötvennégy és fél kilót visznek a nyergükben. Minden angol embernek álma, akár dzsentri, akár nobility, hogy lovával éppen ezt a versenyt megnyerje. A Derby feltételei az egész világon egyformák: így Chantillyben, Hamburg-Hornban, Koppenhágában, Rómában és Bécsben is. Csak éppen azért mondtam, hogy félreértés ne legyen közöttünk.
Grimm úr az est folyamán először mosolyodott el, és az asztal mellől felemelkedett Alvinczi úrnak mély meghajlással bókolt:
– Engedje meg, méltóságos uram, hogy a bécsi Derby-győzelemhez utólagosan magam is gratuláljak. Szenvedélyes sportsman voltam valamikor, és a bécsi Derby lefutását mindig végignéztem. Ilyenformán az idén is ott voltam, és körülbelül akkor tudtam meg önről mindazt, aminek hallása most csodálkozásba ejtette. Teringettét, egy Derby-nyerőnek az életrajzát az iskolákban kellene tanítani.
– Hát most mit tanácsol nekem, mielőtt elválnánk? – kérdezte enyhült hangon Alvinczi.
– Azt tanácsolom, hogy menjen vissza Kürtre, és egyetlen lépést se tegyen Frigyesünk feltalálására. Ha van egyáltalában „Frigyes” a világon: jelentkezni kell neki. És most jó éjszakát kívánok.
Így szólt Grimm úr, midőn estélyi ruhájában eltávozott, és odakint a ruhatárban bankót csúsztatott a bundáját felsegítő komornyik kezébe. Majd visszaadja azt Alvinczi úr, ha rákerül a sor. És a Kaszinó kapuján257 fénylő cilinderében olyan ruganyos léptekkel ment ki az utcára, mintha évek óta tagja lenne a pesti Jockey Clubnak. A kapus jól megjegyezte alakját, mint egy külföldi diplomatáét.
Nemsokára távozása után Alvinczi úr úgy rendelkezett, hogy kocsija előálljon, és Péterfalvy társaságában pesti szállására hajtatott.
– Nehéz volt a töltött gomba! – mondta Alvinczi úr, amikor a „Griff”-ben az éjjeli portás kaput nyitott.
A két úriember felment az emeletre.258
