HATODIK FEJEZET • amelyben a magyar égbolt alá megyünk.
HATODIK FEJEZET • amelyben a magyar égbolt alá megyünk.
Kürtön mindig fújt a szél.
Nem is lehetett ez másképpen ezen a kétezer holdon, amelyet régi urak leginkább arra használtak, hogy agarakat futtattak rajta, vagy pedig a kopófalka megett lovagoltak, amikor már erdőcskék, berkek, bokros tájacskák, szélmalmok és hidacskák is mutatkoztak a Duna menti képben. A hegyek távolban húzódnak meg kék esőköpenyegükben, a nagyváros a másik oldalon ugyancsak hirtelen kiadja erejét azokban a kaszárnyákban, amelyeket katonák és betegek részére a városok végeire szoktak építeni. Egy csárda van még a városon kívül, ahol azok szoktak tanyázni, akik még nem mernek nekiindulni a nagyvárosnak, valamint azok, akik már „megunták” a városi életet. Vannak még ilyen területek Pest környékén, amelyekről tulajdonosuk amúgy is tudja, hogy egykor aranyat fog itt érni minden házhely. Minek fáradozna tehát azzal, hogy napraforgóval ültesse be a tájat?
Kürt az Alvinczi Ilona birtoka volt, és közepében ódon kastély emelkedett, amely hasonlított valamely zárdához, mert kőfalakkal volt körülvéve. Mint a Habsburgok vették körül valaha Bécs mellett elterülő vadaskertjeiket, halastavaikat, ugyanúgy cselekedett az a grófi família, amelytől Alvinczi Ilona valamikor ezt a birtokot örökölte. Az erdő kőfallal volt bekerítve! – kiáltana fel a nyájas olvasó, ha még nem hallott volna hasonló legendákat. A kertbe csak zárt kapun át lehetett bejutni, és az istállók, magtárak, vadászházak és szénakazlak, pincék és kutyafalkáknak való épületek ugyancsak zárt területen feküdtek. Egy szeszélyes gróf építkezett így valamikor Mária Terézia idejében, és Alvinczi úrnak százötven esztendő múlva ez a kínai fal éppen elegendő volt, hogy a jószágot a hozzá tartozó földekkel együtt lakóhelyül válassza a leánykájával.
Őszre hajlott, amikor a postakocsi megállott a kürti kastély udvarán.235
Nyáron azzal telt el az idő, hogy a régen nem lakott házat lehetőleg kellemessé tegyék mindazokkal a bútorokkal, amelyeket a bécsi palotából szállítottak ide.
De most már itt volt az ősz, a mezőkön hervadóban az is, ami nem termett, és a mezei csőszök oly megelégedetten álldogáltak kunyhóik előtt, mintha nyáron nagyon kifáradtak volna a munkában. A házőrző ebek nagyokat ásítottak, mintha éppen rájuk fért volna a pihenés a nyári szundikálás után. A cselédség, amely már júliusban elfoglalta helyét, hogy „megismerkedjen a környékkel”, „hozzászokjon a házirendhez”, éppen olyan pontosan teljesítse kötelességét, mint a bécsi palotában, amikor az István-torony harangütése volt mérvadó a teendők ellátásában: a cselédség napról napra várta az uraságok megérkezését.
Ha nem találták volna ki eddig: megmondhatjuk, hogy Regényi úr volt a házi csapatok főparancsnoka.
Milyen címen és milyen rangban szegődött Alvinczi úr majordómuszává ez a jelentéktelen emberke? Azt mondták, hogy Alvinczinek a szeme vesékbe látott, voltaképpen az emberek gondolatait figyelte, amikor velük szerencsejátékot vagy más hasonló mulatságot játszott, amelyben hidegvére és emberismerete révén többnyire Alvinczi úr lett a nyertes.
Annyi bizonyos, hogy igen okosan tették a kastély százötven év előtti építői, hogy az épületet a kürti pusztán emelték. Közelebb a fővároshoz, amelyet Regényi szülőföldjének mondhatott, és ahol egy anyakönyvbe be volt írva neve (persze még az öreg Regényiek családi nevén), közelebb a fővároshoz, ahol Regényi úr apró emberi gyöngeségeit, furcsaságait, a nevetségességig terjedő önhittségét legalábbis annyian ismerték, mint azokét, akik 1878 óta lakói az Erzsébetvárosnak: – mondom, Regényi úrnak sokkal kevesebb szava lehetett volna a város közelében. De a kürti kastély jó lovakkal legalább egyórányira esett a főváros vámsorompóitól, vonat még akkor nem járt erre, és Isten nevében nem is fog járni, amíg a mostani tulajdonos birtokában van a kastély. Regényi úrnak a kőfallal kerített kertben, a remekbe épített istállókban, de még az úgynevezett „irodában” sem kellett attól tartania, hogy egy mopszliképű, borotvált arcú pesti ismerős majd bezörget a kastély kapuján, hogy azt kérdezze tőle (mint akár a kávéházban): „Maga is él még, Regényi? És nem mondaná meg, hogy miből él?” Aminthogy ez gyakran megtörténik az olyan foglalkozás nélküli236 úriemberekkel, akik a kávéházakban lebzselnek a jó szerencsét várva.
Alvinczi annyit tudott Regényi úrról, hogy szemtelen, de becsületes, akire olvasatlanul rábízhatna bármely pénzösszeget. Ezek a lelki tulajdonságok nem a legalkalmasabbak arra, hogy az embert az élete folyamán előbbre segítsék. Ezért Regényi úr többet koplalt, mint evett, és soha nem kapott levelet a Thész és Unden szabócégtől, hogy itt volna már az ideje, hogy rendelkezzék az új tavaszi felöltő ügyében, „tekintettel arra, hogy most az idény előtt még nagyobb gonddal tudjuk elkészíteni”. Nem, Regényi úr, ha címére küldött levelet talált a kávéházi „pénztár”-nál; e levelek más hangon voltak írva, és tartalmukban néha fenyegetőzés is foglaltatott.
Regényi hamarosan beletalálta magát új helyzetébe, megismerkedett a falusi szolgákkal, az úgynevezett „vidéki személyzettel”, bécsi és pesti anekdotákat mesélt el a várnagynak és a tiszttartónak. Dehogyis merte volna tőlük számadásaikat kérni. Csupán valami olyan „üzletvezető”-nek érezte magát, akinek jóban kell lenni a távollevő kávéssal és a jelenlevő főpincérekkel is.
„Az ördög vigye el ezt az Alvinczit, hogy ennyire szerelmes vagyok belé. Nem tudok hűtlen lenni hozzá” – mormogta magában Regényi úr, amikor azokat a pesti és bécsi újságokat olvasta, amelyekre Alvinczi úr amúgy is előfizetett volna.
Egy őszi napon aztán sürgöny érkezett, amely jelentette, hogy Alvinczi a kisasszonnyal útra kelt.
– Azt hiszem, hogy legjobban cselekszünk, ha szépen csendben maradunk, semmi nagyobb cécót nem csinálunk a megérkezésük alkalmából – vélekedett Regényi úr.
A tiszttartó, bizonyos Czirmai Pál, Alvinczi úr Trencsén megyei birtokáról került ide, és meglehetősen lenézte a sík vidéket. „Igen, ha volna itt néhány ágyú, mint Trencsénben van…” mondta, és jelentőségteljesen felhúzta szemöldökét. A várnagy, Henter György, a döntő elhatározásoknál szerette a tiszttartóra és újabban Regényi úrra tolni a felelősséget, ugyanezért vállat vont: „Az urak tudják legjobban…” szólt, és elment agarászni, nehogy valamiképpen rákerüljön a sor.
Az őszi délutánon begördülő postakocsi a kürti kastélyban csak a házőrző ebeket és Regényi urat találta a helyén.
– Bécs mellett töltöttük a nyarat egy szanatóriumban. Nekem is jót tett egy kis kúra – mond Alvinczi úr, amikor a leánykát karján kisegítette237 a postakocsiból, amelyet talán külön erre a célra csináltatott. (Legalábbis a mogyoróorrú gyógykovács, akit körorvos úrnak nevezett el Regényi, ezen a véleményen volt, amikor a postakocsit tüzetesen szemügyre vette az uraságok távozása után. Valóságos ágy volt a gumiabroncsos kocsiba beleépítve, egy szegény kis beteg nézegette innen a Dunántúl romantikus tájait, amerre Holcer lassú tempóban hajtott el négy lovával, és sokszor pihentetett, mert hiszen az utazás csaknem egy hétig tartott. Holcert már csak abból a szempontból is Magyarországra kellett vinni, mert ebben az időben Ferenc József részére új kocsist kerestek a régi helyére, és Holcer is kombinációban volt.
…De Ilona öröme kimondhatatlan volt, amikor Rex Margit kisasszony, a magyar tanítónője könyvvel kezében várta az előcsarnokban. Ennek a derék, önfeláldozó kisasszonynak volt köszönhető, hogy Ilona már sok mélabús verset tudott, amelyet Tompa Mihály írt, aki ott született azon a tájon, ahol atyja. (Rex Margit kisasszony oly érzelmesen olvasta költője verseit, hogy Ilona szinte szagolni vélte a zsályák, levendulák illatát, amelyek a kálvinista paplányok körül nőnek.)
Ó, milyen szép volt ez az új otthon, amikor Rex Margit kisasszony és Alvinczi úr mutogatták meg az ódon kastély belsejét!
– Mintha már jártam volna erre valaha! – rebbent fel Ilona, amikor a pirosló, kékgyűrűs vadszőlőket meglátta, amelyek a fehérre meszelt boltozatos folyosót kívülről ellepték. A földszinti folyosó csak téglával volt kirakva, fapádimentummal az említett „gang”, de az ember könnyen elképzelhette, hogy mily gyönyörű délutánokat lehet itt eltölteni, ha odakint csendesen szitálgat az őszi eső, mint már útközben néhányszor megpróbálta. (Különösen Győr táján.)
És odabent a tágas, bolthajtásos szobák, amelyekbe fehér ajtók nyíltak, a rézkilincsek csipkehálóval bevonva, a sarkokba fehér és zöld cserépkályhák, amelyekben máris enyhe fatüzecske pislogott, mintha csak azt akarták volna megmutatni a hatalmas téli bálványok, hogy mily rendkívüliséggel szolgálnak a hópelyhes napokon, mikor a rózsafa majd oly mozdulatlanul áll a kertben, mint a szegény katona a Sipka-szorosban. És most az ajtók kinyílottak sorjában, és a földszinten végig lehetett tekinteni azokon a szalonokon, amelyeket a bécsi palota mintájára és bútoraival Regényi úr rendezett be, aki pontos helyrajzot készített volt minden székről, minden tárgyacskáról, amelynek helye volt Bécsben, valamint Kürtön is. Csak egy „komóttal” nem tudott mit csinálni,238 mert nem találta meg számára a megfelelő helyet. Talán ugyanezért nem mert mutatkozni Regényi úr a ház megszemlélésekor.
De az „édesanya” arcképei helyükön voltak a szobákban. Minden szobában ez a gyönyörű delnő fogadta aranyrámái között Ilonát. A kék szalonban világoskék ruhában volt ő is, és a rózsafa bútorzata szobában hervadhatatlan rózsacsokrot tartott a kezében. Csak a festőművészek névjelei hiányoztak az arcképekről… Alvinczi úr megrendeléskor így kötötte ki, még csak a lehetőségét is elkerülendő annak, hogy a leányka valaha is megtudhassa, hogy a művészek egy holt édesanyáról festették legszebb képeiket.
– Apám – mond Ilona még szorosabban karolva Alvinczi karjába –, apám, én már valaha jártam ezen a helyen.
– Talán álmodban…
– Valami azt mondta bennem, mikor távolról a kutyák ugatását hallottam közeledő kocsink felé, hogy ezek a házőrző ebek nyomban elhallgatnak, és ismerősen közelednek hozzám, amikor megpillantanak, így történt. És most, amint e szobákat nézegetem, megint azt hiszem, hogy egyik-másik karosszék, pamlag hívogat magához, mintha csak azt kérdezné tőlem: „Hogy vagy, kedves kisleányom?”
Rex Margit kisasszony, aki Ilonka oldalán haladt, jóságosán pillantott a leánykára:
– Kedves Ilonka, nem emlékszik, hogy ezt már Bécsben is mondotta?
– Ott mégis idegenebbnek éreztem magam, mint itt, ahol nyomban olyan barátságos, otthonos, nyájas minden, amit magam körül látok.
– Pedig minden ugyanaz, semmi sem változott – csak a nyár múlt el – felelt Alvinczi úr, és az előcsarnokból az emeletre vezette a leánykát, persze oly óvatossággal, mintha a házba épített, széles, kényelmes lépcsők legalábbis toronymagasságban volnának.
– Ezt a lépcsőt napközben csak egyszer szabad megjárnod, reggel, mikor felkelsz, és este, mikor aludni mégy, ígérd meg nekem, kislányom! – mond Alvinczi úr.
Az emeleten megint tágas, szőnyeges, teraszos előcsarnok várta a ház kis istennőjét, csakhogy Alvinczi úr most már még vidámabbra fordította a szót:
– Itt már kevesebb szobád lesz, Ilona, mert a ház egyik részét magamnak foglaltam le arra az időre, mikor Kürtön tartózkodom. Itt van a hálószobád és a tanítónők szobája. Itt lesz melletted Ékesné. És ebben239 a nagy csarnokban ebédelünk, vacsorázunk, üldögélünk, ha időnk megengedi. Azt hiszem, mindent megtalálsz a házban. Csak vendégszobánk nincs, mert vendégeket egyelőre nem fogadunk.
– Apám, Ferenc József se gondoskodhatott volna különben a leányáról. De most mutasd meg a te szobáidat is.
– Azokon bizony nincs sok látnivaló, úgy rendeztettem be, mint többi lakásaimat, mert maradi ember vagyok némely dolgokban – mond nevetve Alvinczi úr. – Nem szeretem a változatosságot a kedélyemben, valamint azokban az emberekben és tárgyakban, amelyek körülvesznek.
– Igen, emlékszem, milyen szomorú voltál, mikor egy régi szolgádat el kellett csapni.
– Azóta jobban megválogatom az embereimet.
És Ilonka nagy bámulatára a várt lakosztály helyett éppen olyan közönséges szállodai szobákat talált Alvinczi úr otthonában, amilyenben ez a jó úriember egész életét töltötte. Még a nagy láda is ott volt egy sarokban, míg a szekrények, székek, lámpások önkéntelenül elárulták fogadói eredetüket. (Regényi úrnak volt ez a nevezetes ötlete. „Capt. Violett”, mint ő nevezte állandóan Frohnert, a bécsi szállodást, három szobára való bútorzatát adta el Alvinczi úrnak, és az illúzió kedvéért Regényi úr a falra szegeztette azt a táblácskát is, amely minden szállodai szobában jelzi, hányszor kell csengetni a pincérnek, a szobalánynak, a háziszolgának. Alvinczi úr nagyot nevetett Regényi úr ötletén, de Ilona kisasszony nőies ösztönével helytelenítette a berendezkedést. „Éppen olyan keveset leszel itthon, apám, mint akár a bécsi »Imperial«-ban.” Mire Alvinczi úr csak csendesen köhintett. „Ó, be szeretnék mindig veletek maradni” – mond a köhintés, de Alvinczi úr az utazóbőröndjén talált valami igazítanivalót.)
És a nagy Beregszászy zongorán már futtatta ujjait a bécsi tanítónő, Silling kisasszony, aki a legábrándosabb valcereket tudta a birodalomban, és mindig olyan merengve játszott, mintha valamely régen tervezett férjhez menésről ábrándozna. De az utolsó percben meggondolta a dolgot. Keresztülsurrant a házon Magdolna ápolónő, aki apácaszerű ruhájában mindig oly komolyan, kedvesen és tudományosan viselkedett, mintha elvégezte volna a megfelelő orvosi tanfolyamokat a bécsi egyetemen, de Alvinczi úrnak sohase jutott eszébe senkitől diplomát kérni, akit háznépe közé fogadott. Emberismeret alapján szerződtette az orvosnővért leánykája mellé; ne adja az Isten, hogy nagyobb baj240 legyen, amikor amúgy is különvonaton kell hozatni a leghíresebb professzorokat.
A férficselédségnek a házon kívül volt a helye, a katonaviselt őrségnek Henter várnagy parancsolt, aki messziről lesette a vándorcigányokat, ha azok futamodó szekereikkel, hihetetlenül gyors lovaikkal feltűntek valahol a tájon, s így Henter Györgynek mindig volt oka külső szolgálattételre. Ugyancsak őrá voltak bízva a kutyák, szabad volt neki néhanapján kövér termetére vörös frakkot ölteni, ha a parasztokat kellett megijeszteni. Bevehetetlennek látszott a „vár”, a konyhán harminc cselédnek főztek, a tiszttartónak volt dolga az uradalmi kocsikról gondoskodni, amelyek Pestről a portékát hozták állandóan.
Hát Regényi úr? – kérdezné az olvasó. – Regényi úr mit csinált ebben a jól összetanult társaságban, ahol a kulcsárné egy özvegy, elszegényedett báróné volt, akinek minden reggel kezet csókoltak a férficselédek? Regényi úr egy melléképületben helyezkedett el, oda vaságyat, íróasztalt vitetett, egy-két nádfonatú széket és mosdószert, a ruháinak éppen elegendő volt egy fogas, és telefon állott a falon, amelyből a közeli postahivatal közvetítésével akár Béccsel is beszélhetett. (Ez a telefon volt a kikötése, amikor új hivatalát elfoglalta.) A melléképületen bádogtáblácska volt azzal a szóval: Iroda. Itt foglalt helyet a szalmaszéken Alvinczi úr, amikor Regényit hivatalában felkereste.
– Történt valamely nevezetesebb dolog távollétemben?
– Minden a megbeszélt, meghatározott, szinte másodpercre kiszámított rendben történt, mint ezt már ön szokta kigondolni – felelt Regényi, mintha előre elhárítana minden elismerést azért, mert a kiadott parancsokat teljesítette. – Csak éppen a László Fülöp-féle arckép nem érkezett meg, mert Londonnal még nem tudja telefonomat kapcsolni a helybeli postamesternő.
– A képpel ráérünk karácsonyig – mond Alvinczi, egy másodpercig elborultnak látszott, ezt a képet szánta Ilonkának meglepetésül.
– Különben is itt volt egy ember, aki megnyugtatott arról, hogy a világon mindent lehet hamisítani, így László Fülöp képeit is. Persze, kidobtam – mond erélyesen Regényi úr. – Vannak ilyen emberek, akik valami hatodik érzéküknél fogva kiszimatolják, hogy hol építenek, hol kalapálnak, hol lehetne eladni valamit. Tapasztalásból tudom, hogy az ügynökök megszagolják önt az egész világon, amerre jár. Szerencsére még akkor nem tartózkodott Kürtön, s így könnyűszerrel kidobtam azt az urat, aki mindent tud hamisítani.241
– Hogy hívják azt az úriembert?!
Regényi úr a feljegyzései között keresgélt, mert ilyent is csinált az irodában, abban a reménységben, hogy majd hiánytalan rendben adhatja át az egész „históriát” annak a kezébe, akit Alvinczi utódjaként megnevez. (Regényi úr természetesen ideiglenesnek tekintette állását, már csak azért is, mert semmi se tart örökké! Ugyanezért csak egy ócska kabáton aludt az irodában.) A feljegyzések között megtalálta a hamisításra ajánlkozó úr nevét:
– Szobieszkinek mondotta magát, nyilván azért, mert egy ilyen nevű lovunk futott Angliában, mégpedig a Gold Cupban, az ezüst test és piros sapka színeiben, tehát bizalmat akart ébreszteni. Erről azonban nálam mint tapasztalt pesti rókánál, szó sem lehetett. Ezért csak „formáliter” jegyeztem fel a nevét, de élőszóval ezt kérdeztem a lovagtól: „Mondja, kedves Kerepesi úr, hogy a fenébe talált erre a helyre, ahová se lóvasút, se villamos nem közlekedik?” Mire az egyén egyszerűen azt felelte, hogy gyalog jött ide, és remélte, hogy önt itt találhatja, mert akkor egészen más véleménnyel lennék felőle. Udvariasan azt feleltem neki, hogy cipőin és ruházatán kívül egyéb jelből is észrevettem volna, hogy az apostolok lován tette meg idáig az utat, csak azzal nem vagyok tisztában, hogy merről és honnan jött, mert Pest városában még nem volt szerencsém láthatni. Mire ő: „Annak megvan a maga oka. De különben se lehet mindenki az én ismerősöm, aki Pesten pusztítja a levegőt.” – És ismételten önre hivatkozott, aki majd elégtételt fog neki szolgáltatni a méltatlan fogadtatásért. Mire én: „Meggyőzöm önt, tisztelt gyalogló úr, hogy mások se lesznek több bizalommal önhöz, mint én voltam.” S ugyanakkor a telefonhoz léptem, hogy a postamesternő útján a helybeli csendőrőrssel keressek összeköttetést. Az országúti nyargonc azonban a magyar királyi karhatalmat nem várta be. Így intéztem el azt a bizonyos úriembert, aki László Fülöp névaláírását akarta megpróbálni.
Regényi úr választékos szavain észrevehetjük, hogy az már a jövő számára készülő „visszaemlékezések” feldolgozásából való, amikor majd egyszer, valaha a „pesti kávéházban” erre az alakra is veszteget néhány szót. De Alvinczi úr elgondolkozott:
– Milyen nyelven beszélt?
– Mint egy kiszolgáló pincér a keleti expresszvonaton. Gyönyörködött némely lengyel-zsidó szóban is, mintha különös érdemnek tartaná, hogy azt a nyelvet is tudja, amelyet a nemzetközi zsebmetszők242 használnak. De azt, hogy a foglalkozása jelenleg festőművészet, és a lengyel királyi korona igénylése: olyan tökéletes franciasággal mondta, mintha a diplomaták iskolájában járt volna.
– Honnan tudja ön, hogy milyen nyelven beszélnek a diplomaták?
– Eleget hallottam Pázmándy Dénestől a kávéházban.
– És az Orient expresszt miért keverte ön az előadásába?
– Mert könnyen feltételezhető a princről az a körülmény is, hogy az expresszvonatról ugrott le, amikor az éjszaka itt a határban elhalad. Egyes dolgokat meg szoktam figyelni. A moszjőnek fején tarka utazósapka volt, és a poggyászát valahol elfelejtette. Talán a vasúti töltés mellett hagyta, hogy újra felszállhasson valami vonatra. Régi pesti ember vagyok, nem szeretem azokat az idegeneket, akik pénzt szerezni jönnek ide, mikor elég szegények vagyunk – felelt Regényi úr, és helyére tette a könyvecskét.
– Más megfigyelése nem volt az ál-Szobieszkiről?
– Már határozottan megmondtam, hogy ez a csavargó pénzért jött ide. Ez nem elég önnek?
– Mintha engem más célból is fel szoktak volna keresni? – vélekedett Alvinczi. – Azt hittem, hogy valóban ért valamit az emberismerethez, Regényi úr…
A megintett pesti emberke felfortyant, mint egy kis ibrik:
– Nem tudok világosabban beszélni. Az az ember tudott arról, hogy László-képet várunk a kisasszony részére, tájékozottnak látszott bizonyos dolgokban, ezért akartam a csendőröknek átadni őrizetbe, amíg ön Magyarországba jön. Itt a kürti csendőröknél elüldögélhetett volna darab ideig. De megugrott a gazfickó.
Nohát most már Alvinczi úr nyomban tudta, hogy ki volt a látogató, ha ugyan eddig nem sejtette volna.
– Köszönöm, Regényi úr, hogy olyan hűséges volt hozzám, mint nagyon kevesen ebben az életben. Most már nem tagadhatom meg vágyának teljesülését, menjen ön Pestre, és érezze magát jól régi barátai társaságában, de kérem, ne feledkezzen meg rólam, hogyha valamikor szolgálatára lehetek. Ha kérdezik öntől, hol volt annyi ideig, csak mondja meg nyugodtan: a szeszélyes Alvinczi költözködésében segített, aki azt vette a fejébe, hogy miután elérte azt, ami minden lótenyésztőnek az álma, elvitte a bécsi Derby kékszalagját, azt gondolta magában, hogy visszavonul a sok utazgatással, gonddal, fáradsággal járó sportélettől. Lovaim még futnak ebben az esztendőben, mert szegénykéket arra tanítotam.243 A lovasoknak, az abrakosoknak, a fogadóknak, akik lovaimmal annyit bajlódtak, meg kell keresniük a magukét, mielőtt a versenyzésnek vége lenne. Ugyancsak alkalmat kell adni a közönségnek is, hogy pénzét visszanyerje lovaim futásánál, miután az utóbbi időkben csalódtak táltosaimban.
Regényi úr nem hallgathatta tovább szótlanul ezt a szokatlan hangot:
– Ne tegye magát nevetségessé. Még a pesti kofák is „betegre nyerhették magukat” Táblabíró győzelmével – mond a majordómusz hamisítatlan lóversenyi hanglejtéssel.
– Egyszóval, kedves Regényi, megmondhatja barátainak, hogy az öreg Alvinczi feloszlatja versenyistállóját ebben az évben, amint a Vadász- és Versenylap-ban majd ez hivatalosan is tudomásul adatik. Hitelezőim nincsenek, csak adósaim, nem nagyon félek tehát a következményektől. Legfeljebb az adósaimat veszítem el, ha többé nem látnak a gyepen, amúgy is féltek már velem némelyek találkozni, akiknek több szívességet és barátságot tettem, mintsem azt nyugodt lélekkel elviselhetnék. Nem szabad túlmenni a szokásos határokon, mert az ember kellemetlenné válik. Szörnyű kényelmetlen a hála, ha nem fizethetünk meg érte. Valószínűleg itt maradok Kürtön, mert a legnagyobb kincset találtam, amely kárpótolni fog mindenért, amit odakint hagyok a világban. Megtaláltam magamat a leánykámban.
Regényi úr szótlanul tett-vett az ideiglenes íróasztal aktái között. Nagyon „szemtelen” természetű emberke volt, de ehhez a témához mégse mert hozzászólani.
– Az én nemzetségemben körülbelül a honfoglalás óta többnyire fiúgyermekeket szültek az anyák, ugyanezért sok gyengédségről, virágápolásról, drágalátos szavakról nincs tudomásunk, mint azoknak, akiknek nővérkéik voltak játszótársaik. Én pláne magányosan nőttem fel, alig emlékszem, hogy valaha egyetlen leánykán kívül ismertem volna valakit gyermekkoromban. Azt is Ilonkának hívták…
Regényi úr elgondolkozott.
– Tulajdonképpen nem is értem, hogy miért akar engem elküldeni, Alvinczi? Miért vonja meg tőlem bizalmát? Miért juttatja eszembe, hogy már nincs rám szüksége? Tettem valamit, ami önnek nincs kedvére? – kérdezte Regényi vontatottan.
– Attól félek, hogy ön sokkal idegesebb ama látogatás óta, mintsem szívesen maradna ezen a pusztán – felelt Alvinczi úr.
– Dehát ki az az úriember, akit ügyetlenségemben futni hagytam? –244 kiáltott most Regényi úr olyan bűnbánó arccal, mintha titkon az idegen cinkostársának érezné máris önmagát a képhamisításban.
Alvinczi legyintett:
– Tulajdonképpen senki. Csak egy árnyék a múlt időből. De az is lehet, hogy tévedek. Csak valami rossz hangulat háborgat, amely előbb-utóbb elmúlik. Az ördögöt látom néha, mint mindenki, aki ötvenedik évét elhagyta.
– Nézze, Alvinczi, én tudom, hogy önnek különös szeszélyei vannak. Engedje meg, hogy arra kérjem, néhány napig még itt maradhassak az ön környezetében. Valami azt súgja nekem, hogy önnek igazában most van szüksége rám, nem pedig a bécsi Derbynél, amelyet az én jelenlétem nélkül is megnyert volna. Ön zárkózott, gyanakodó ember. Én titoktartó vagyok. Erről az oldalamról ismer. Engedje meg, hogy megvárjam, amíg az a „Szobieszki” újía jelentkezik… Kérem erre – mond Regényi úr. – Azt hiszem, szüksége van rám, Alvinczi.
– Hát maradjon, és tartsa nyitva a szemét – felelt Alvinczi némi habozás után. – Én reggel elutazom rövid időre. Addig önre bízom a házat.245
