KILENCEDIK FEJEZET • Regényi karácsonyi küldönc szerepére vállalkozik.
KILENCEDIK FEJEZET • Regényi karácsonyi küldönc szerepére vállalkozik.
Alvinczi Eduárd, mint ezt már a figyelmes olvasó az előbbi fejezetekből is nyilván sejtette: mérhetetlenül unatkozott Kürtön, a pusztai kastélyban, a hóborította tájon.
Hiába állított fel magának olyan teendőt, mint az apai szeretet kultiválása – miután a leányka napról napra egészségesebb lett; vagy a fiúi önfeláldozás és tisztelet mindennapi gyakorlása – miután özvegy édesanyja „legboldogabb napjait” végre Kürtön töltötte.
Alvinczi Eduárd tizenkilencedik századbeli magyar úriember volt, aki unatkozott, ha nem politizálhatott, pipázhatott, „kaszinózhatott”, mint a tizenkilencedik században az asszonyok mondogatták, amikor a férjük a napnak vagy az estnek bizonyos óráiban a közéleti teendők szempontjából nem tartózkodott otthon. Okos asszonyok, akik Magyarországon mindig többen voltak az okos férfiaknál, szinte ránevelték a férjeiket vagy egyéb férfi hozzátartozójukat, hogy bizonyos időben házon kívül tartózkodjanak. Mert vajon mikor tartották volna nagymosásaikat, nagytakarításaikat, asszonyi összejöveteleiket, cselédekkel való hadjárataikat – ha nem lett volna közélet, kaszinó, egy kis kártya, egy kis kuglizás, borozgatás és politizálás a világon, ahova a férfiaknak el kellett menni? Mondják, hogy ezeket a polgári kimenőket a régmúlt időkben a török háborúk, még később országgyűlések vagy szabadságharcok pótolták; a kuglizóban bakonbírót vagy kilencet ütő hazafi ugyanannyi törököt, basát vagy janicsárt vágott le a csatában, és a kaszinói tarokkparti helyett nagypolitikát kártyázott az országgyűlésben. Az okos asszonyok tehát se a csatából, se a klubból nem tartották vissza férjeiket. De mit csinált volna Alvinczi Ilona, a hajadonsorban levő leányka, és mit tehetett volna a nagyasszony, amikor Alvinczi Eduárd urat néha szótlan elgondolkozásban látta ebéd után, amikor éppen az úriember volt az, aki a maga elhatározásából visszavonult Kürtre a nagyvilági életből?274
– Hol is voltam ilyenkor tavaly? – lapozgatott Alvinczí úr az elmúlt év történetében (hogy a régebbi évekről ne is beszéljünk).
Tavaly, tél elején a lóversenyek befejezése után darab időre Párizsba utazott, ahonnan később a francia tengerpartra igyekezett, mert karácsonykor és újévkor ott szoktak tartózkodni a hozzá hasonló úriemberek. Ötvenezer frankot nyert egy előkelő párizsi klubban valami amerikaitól, akinek a nevét is elfeledte. A költőpénze tehát több volt, mint amennyire számított, és egy nap a Grand Hotelban azzal foglalkozott, hogy összeírja mindazoknak az ismerőseinek a névsorát, akiknek ajándékot szokott küldeni karácsonyra.
Legalább háromszáz ilyen ismerőse volt, akiknek apró ajándékokkal kedveskedett, köztük angol lordok és magyarországi ispánok, mert az apró ajándékok tartják fenn a jó barátságot. „Traktárovics” (mint Alvinczit az egész világon nevezték) nemcsak ebédeket és vacsorákat tudott rendezni, hanem nobilis ajándékokat is szokott küldeni mindazokra a helyekre, ahol nem akarta, hogy elfelejtsék. Ez is az élet művészetéhez tartozik.
Vajon honnan tudta volna Kratochvill úr, a bécsi „Karl”-hoz címezett fogadó portása, hogy Alvinczi Eduárd merre jár, ha egy lepecsételt boríték nem érkezik címére karácsony előtt, benne egy rózsaszínű százfrankossal, hogy azon ajándékot vegyen a családjának? Hogy emlékezett volna meg róla a budapesti Keleti pályaudvar főnöke, ha az Alvinczi részére fenntartott hálókocsifülkéért karácsony táján nem hoz a posta valamely krisztkindlit a világ valamelyik tájékáról? És lovag Mauthner Viktor, a leggazdagabb osztrák úr, vagy akár Rothschild Alfonz báróné (született Montefiori kisasszony) mit gondolt volna magában, ha karácsonyi kedveskedések közül hiányzott volna Alvinczi úr megemlékezése? Sacherné, a bécsi fogadósné mit mutogatott volna vendégeinek, az ausztriai főhercegeknek a földszintes ebédlőben, ha régi lakója, Alvinczi Eduárd nem küld valamely karácsonyi prezentet a jómódú vendéglősnének? Tudni kell, hogy Alagon, Pest megyében lakik az öreg „Pali bácsi” (Mravik), aki lóidomítással foglalkozik – igaz, hogy nem az Alvinczi úr lovainak az idomításával –, de Pali bácsi mégis megörül, ha egy Alvinczi-címeres lovaglóostort kap karácsonykor egy párizsi szíjgyártótól.
Alvinczi úrnak tavaly ilyenkor a Grand Hotelben, Párizsban éppen elég gondja volt azzal, hogy az amerikaitól nyert ötvenezer frankot (amelyet Pesten egy újsághír pletykájából amúgy is sokan tudnak) úgy275 felossza, hogy abból mindenkinek jusson. A maga erszényéből is meg kellett pótolni az ötvenezer frankot: az szinte természetes dolog volt Alvinczi úr ajándékozási szenvedélyében. „Csak volna valakim, akit a dolgaimba beavathatnék!” – gondolta néha a mindig gyanakvó Alvinczi úr, miközben napokig járta a párizsi boltokat (és közben egy ugrifüles francia fiatalembertől, akinek könnyelmű és gazdag apát adott a sors, egy éjszakán megint „elcsípett” tízezer frankot, mert az mindenáron játékban akart megmérkőzni a híres magyarral a francia Jockey Clubban).
Így történt, hogy karácsony közeledvén, Alvinczi úr számadásai a bevételben sehogy se gyarapodtak Kürtön ebben az esztendőben, bár a bécsi Derby kékszalagját nyerte lovával, de kiadásai jelentékenyen megnövekedtek.
– Talán csak nem küldte vissza a bécsi Rothschild ház az utalványát, amelyet a napokban postára adott? – kérdezte Regényi úr, akivel Alvinczi úr erről a témáról próbaképpen és odavetőleg az irodában egy ebéd után beszélgetést kezdett.
– Nem hiszem, hogy Rothschild bármely körülmények között megtenné ezt velem, még ha egyszer el is apadna a folyószámlám a bécsi házban. A londoni Rothschild, ahol egyszer tréfából életjáradékra biztosítottuk magunkat Péchy Andorral együtt, nyilván garantálna értem Alfonz bárónál.
Regényi úrban felrebbent a mindent tudni kívánó pesti kisember.
– Azt hiszem, hogy ezt még a pesti bankárok sem álmodják, hogy önnek milyen összeköttetései vannak.
Alvinczi csendesen fújta a füstöt szivarjából:
– Egyszer Vilmos német császárral beszélgettem a lovakról és versenyekről, mert a német imperátor-rex a dalszerzésen kívül leginkább a graditzi ménese csikói iránt érdeklődik, s akkor felvetődött véletlenül az a téma, hogy Ferenc József az „Armée”-n, a katonatiszti lóversenyen kívül alig érdeklődik a lóverseny iránt. Én Schratt Katerinát okoltam ezért, mire Vilmos császár helyeslően bólintott: Valóban ennek a jó bécsi gazdasszonynak köszönhető, hogy őfelsége, öreg barátom, felesleges pénzét a londoni Rothschildnak küldözgeti, hogy még Bécsben se tudjon senki a titokról, ahelyett hogy versenylovakra költené – így jutott eszembe, hogy magam is összeköttetést keresek a londoni Rothschilddal,276 aki Ferenc József bizalmát bírja – mond egyszerűen Alvinczi úr.
– Igaz lehet, de nem jelenti, hogy Ferenc Józsefnek a londoni letétjéhez kellett nyúlni valaha, akárhány unokát szült neki a legkedvesebb lánya, Mária Valéria. Az adók és fizetések mindig befolytak a Monarchiában. De például az ön „karlsbadi adói” elmaradtak az idén a karlsbadi kúrával együtt.
– Lehet, hogy éppen ezt érzem. Landsdowne márki hiába várt rám az idén, hogy a konzervatív angol politikát szokás szerint megbeszéljük. A magamforma korabeli embernek már szüksége van a szavakra és eszmékre is, amelyek vérkeringését mozgásba hozzák.
Alvinczi óvatosan és gyanakodva beszélt, mint mindig, ha a saját dolgaira fordult a szó, de Regényi úr híres „szemtelen” ember volt, és így szólt:
– Csak valljuk be, hogy az ön pénztári naplójából hiányozni kell a karlsbadi bevételeknek, mert a Derby nem pótolt semmit. Sőt az egyik bukméker, bizonyos Horner, egyszerűen „becsukta a boltot”, mielőtt fizetett volna. Ez önnek kétezer angol font veszteséget jelentett, miután Horner mindig angol pénzegység szerint fogadott a rábízott angol tőke miatt. Ugyanezért menekül meg most a súlyosabb következmények elől.
– Ön úgy beszél, mintha ismerné a pénztárkönyvemet, amelyet senki se ismer a világon, mert nincs. Csak magamnak tartozom elszámolással, és ezért megbízom a memóriámban.
– Akárcsak én – felelt Regényi úr, megcsörgette nadrágzsebében arany- és ezüstpénzeit, mint akár a pesti kávéházban, amely pénzeket itt legfeljebb abból a célból hordott a zsebében, hogy vele született játékos kedvét egy-egy „páros” vagy „páratlan” marékfogással kielégítse. Volt a vagyonában két darab ötkoronás ezüstpénz is, amelyekkel labdázni szokott, ha egyedül volt az irodában. És ugyanakkor elgondolta, hogy milyen szemeket vetnének rá a Tihany kávéházban, ha mulatságát ott produkálná.
– Annyira bízik a memóriájában? – kérdezte darab idő múlva falusias unalommal Alvinczi úr.
– Semmim sincs egyebem, mint az emlékezetem. Kérdezzen ön tőlem szakmabeli vagy a szakmával rokoni viszonyban levő dolgokat. Ha nem adnék kielégítő, lexikonszerű választ, tartson ön közönséges szélhámosnak.277
– Mit ért „szakma” alatt?
– Természetesen a lósportot, amely tudomány szerintem az egyetlen a világon, amelyet minden nagykorú pesti embernek ismerni kell. A pesti kávéházban, éjszaka, mikor még senki se akar aludni menni, habár az előtte való délutánon gyalog és egy fitying nélkül jött be a versenypályáról: gyakran játszunk ilyen játékot. Néha csak egy Princessas cigaretta a Derby díja, de én mindig megnyerem a Derbyt, ha ezek közé a szegény lóversenyzők közé keveredem – mondta rezignáltán Regényi úr, mintha még most is sajnálná versenytársait, akik elől a cigarettát elnyerte.
Alvinczi úr jóakaratúlag nézegette a pesti kisembert, aki éppen őt választotta ki vizsgáztatójának. Odavetőleg kérdezte:
– Tud valamit a Bécs–Berlin közötti katonai távlovaglóversenyről?
Regényi úr habozás nélkül felelt:
– A magyar huszártisztek győztek a versenyben. A bíróság egy 7-ik huszárezredbeli főhadnagynak, gróf Starhemberg Vilmos főhadnagynak ítélte az első díjat. A második díjat nyerte báró Reitzenstein, a porosz király 4-ik gárdaezredbeli századosa. A verseny erkölcsi győztese azonban Miklós Aladár cs. és kir. 16-ik ezredbeli huszár főhadnagy volt. Marcsa, a félvér alatta a bécsi Pratersterntől a berlini tempelhofi kapuig 74 óra és 4 perc alatt tette meg az utat. Azért tartott ennyi ideig az útja, mert Miklós egy huszártiszt bajtársát útközben órákig ápolta, miután az lezuhant lováról. A bajtárs ápolása nélkül nyilván ő tette volna meg az utat legrövidebb idő alatt.
Alvinczi úr még egy kérdést kockáztatott:
– Ki nyerte az 1900-iki francia Grand Prix-t?
– Semendria, fejhosszal a starttól megszökött angol konkurrens ellen. Az angol lapok azt írták, hogy a bíróság ítéletén lehetne vitatkozni, mert Semendriának fehér feje volt, mint a célsorompónak a színe.
Alvinczi úrnak ez elég volt. Különben máskor is próbára tette már Regényi úr lexikonszerű emlékezetét, és az volt a meggyőződése, hogy ez a furcsa kis úriember nem tesz egyebet, mint a versenylapok és lovaregyleti könyvek tartalmát magolja szabad óráiban. Márpedig az egész eddigi élete jóformán szabad órákból állott, hatalmas koplalásokkal egybekötve.
Alvinczi úr most rátért a tulajdonképpeni feladatra, amelynek megoldása végett ezen az üres téli délutánon Regényi urat felkereste:
– Tudom, hogy ön évek óta figyelemmel kíséri nemcsak a lovaimnak278 a futkározását, de mindazokat az ismerőseimet is, akikkel érintkezni, barátkozni, beszélgetni szoktam. Körülbelül tudja azoknak az uraknak és hölgyeknek a névsorát, akiket kedvelek. Mit tenne ön, ha azt a feladatot bíznám önre, hogy ábécé sorrendjében állítsa össze ismerőseimnek a névsorát, akiknek karácsonyra ajándékot küldenek?
– Elkezdeném a névsort az A betűnél.
– Hát próbálja meg. Most elmegyek kicsit sétálni, estefelé visszajövök.
Alvinczi úr egy kedves fegyverét vetette vállára, amely fegyvert egy pesti puskaművestől vásárolt, mert az volt a meggyőződése, hogy a magyar puskaművesek éppen úgy megállják a helyüket, mint hajdanában a kardkovácsok és kerékgyártók. Maga mellé szólította azt a két foltos vizslát, amellyel sétálgatni szeretett, és megkerülte a kürti kastélyt. Voltaképpen a pesti detektívek munkájára volt kíváncsi, akik darab idő óta, ama Nemzeti Kaszinóbeli vacsora óta a kürti majorság egyik melléképületében laktak, mégpedig azon a címen, hogy mérnöki munkákra készülnek a tavasszal. A majorság egy melléképületében rajztáblák és háromlábú mappáik közepette valóban ott üldögéltek a „földkóstolók”. Hatalmas pintes üvegek és nagyszabású poharak voltak még az asztalon, amelyen kettesben kártyáztak. Az óriási testi erejéről nevezetes Magyari titkosrendőr csak úgy ingujjban ült az asztalnál, míg szemközt vele teljes téli ruházatban Kepányi úr, egy fekete, cigányképű, egérszemű emberke, mert éppen ő volt a napos, aki néha egy-két órára eltűnt, hogy mindenféle ürügy alatt körüljárja a kastélyt és környékét. Éjjeli időben természetesen mind a ketten talpon voltak. Alvinczi úr darab ideig elnézegette az ablakon át a kártyázó „földkóstolókat”. Kaszinójátékot játszottak, és az ingujjas Magyari úr a bekecses, féltesttel ülő Kepányinak kártyakeverés közben éppen azt magyarázta az öklével, hogy vele ne kártyázzon „sipista” módjára. Nem az alföldi vonaton ülnek, ahol akármelyik állomáson leugorhatni, ha a „balek” észreveszi, hogy hamiskártyással volna dolga. Kepányi úr sűrűn pislogott egérszemével, és türelmetlenül mondta:
– Jól van, Gyula bácsi, csak azt akartam megmutatni, hogy magát is meg tudnám „bundázni”, ha nem ismernénk egymást.
Alvinczi úr, amint tovább haladt a hóba taposott ösvényen a majorságnak ebben az elhagyott részében, arra gondolt, hogy a kulcsárné múlt heti jelentésében valóban észrevett egy tételt, amely a pince állományáról szólt. Így volt egy gönci hordó bor elfogyasztása feltüntetve279 a kimutatásban: „A mérnök uraknak.” Hiába, a mindennapi virrasztáshoz szükség van olajra.
Harminc lépésnyire a „mérnöki irodától” egy felette szálló varjúnak az árnyékát pillantotta meg a napsütéses havon. Elsütötte vadászfegyverét, mert szerette ezt a produkciót gyakorolni, mintha tükörből lőne a célra. A varjú lezuhant a magasból a vizslák nagy örömére, de a „mérnöki irodából” is futólépésben közeledett a lövés dörejére Kepányi úr.
– Csak én vagyok – mondta bundagallérban Alvinczi úr.
– Gratulálok a lövéshez – kiáltotta Magyari úr ugyancsak a helyszínen teremve. – Az amerikai céllövő, Mr. Carter óta nem láttam ilyesmit. Igaz, hogy az cirkuszban mutogatja magát.
– Csak gyakorlat dolga. Ha ráérnek, megtanulhatják a mérnök urak az itteni céllövöldében. Az fel van szerelve tükörrel – mond Alvinczi úr, és udvarias köszönés után elvált a „mérnököktől”, miután azoknak nem volt különösebb mondanivalójuk.
Alvinczi úr egy jegenyenyárfasoron ment végig, amely út valamikor kedves útja volt Sziromi Ilonának, aki a nyárfák rezgő lombjai alatt karjára vette szalagos kerti kalapját, és ernyője végével furcsa arabeszkeket rajzolt a homokra egy kis, fehér pad előtt, amelyen Alvinczi Eduárd lépteit várta. Körülbelül a nyárfasor közepe táján rejtőzött a fehér derekú fák között a fehér padocska, hol annyiszor találkozott titkon holt feleségével az özvegy ember. Ki tudja, hova lettek a rejtelmes, homokba írt jelek, mióta örökös hó borítja e sétányt, mert Alvinczi úr sohase járt erre máskor, mint néma télidőben. Megszakadna tán a szíve, ha megint hallgatni kellene a nyárfalombok rezgését! Milyen jó volt, hogy a fasorban nem találkozott senkivel a téli délutánon, aki a könnycsepp eredetét kérdezné talán a fagyos szakállon! A lépteinek a nyomai egyedül, társtalanul maradtak a nemrégen esett hóban. A nyárfasor már évek óta sorompókkal volt elzárva mindazok elől, akik véletlenül erre vennék útjukat.
– Múlik az idő – gondolta magában Alvinczi, amikor tovaballagott.
A nyárfasorból az ódon kastély egyik tornyát és a torony alatti emeleti ablakokat lehetett látni, mint akár a máriabesnyői kolostor ablakait. Itt lakott, e kastélysarokban valaha Sziromi Ilona, a holt feleség, és most ugyanabban a szobában lakik az árván hagyott leánykája. A nyugovóra hajló téli nap lángpirosra festette a kastély sarokablakait, és a régi Ilona helyett most a téli délutánban egy másik Ilona csodálkozik280 a szobák elképzelhetetlen színein, amelyek egy fertályórányi időre mesebelivé ragyogtatják a bútorokat, szőnyegeket.
Alvinczi a nyárfasorból mindaddig mozdulatlanul nézte a kastély lángban álló ablakait, amíg valamely távoli hegyhát mögött a téli nap lecsúszott az ismeretlenségbe.
Megnézte zsebóráját. A dámáknak uzsonnára terítenek a szobalányok, és a kávéscsészék mellett szelíd női hangok koszorúzzák egymást a színes abrosz felett. Csak az ő helye marad üresen ezen a délutánon, de Regényi úr bizonyosan jelentette már a távbeszélőn, az irodából, hogy nem kell aggódni Alvinczi őméltósága miatt.
Vajon ott áll-e a fehér rózsabokréta az asztal közepén, amely rózsacsokor iránt valamely sajátságos ellenszenvet érzett Alvinczi úr?
Az első virág, amelyet nem ő küldött a leánykájának.
Az első ajándék, amely a kürti kastélyba érkezett. Kitől? Egy gázsijából élő katonatiszttől, aki tán nem vacsorázott egy vagy két este az ajándék miatt.
Alvinczi füttyentett kutyáinak, és lassú léptekkel tért visszafelé a napnyugtával hirtelen elboruló tájon.
Nem is tudom, hogy miért szomorítom magam ok nélkül – gondolta magában, amikor a kastély ablakaiban a villamos lámpák körtéi tűntek fel, és az irodában Regényi úr guggolt a kiskályha mellett…
– Azt hittem, hogy holnapra halasztotta a vizsgát – mond az udvarmester, amikor Alvinczi belépett az irodába. Az asztalon keskenyre vágott papírszeletek, úgynevezett „kutyanyelvek” feküdtek, mert Regényi úr úgy tanulta, hogy a hírlapírók ilyen papirosokra írják mondanivalójukat.
– Tehát halljam, kinek küldene ön krisztkindlit az én helyemben – mond Alvinczi úr letelepedve.
Regényi úr olvasta:
– Alvinczi Istvánné (özvegy), Alvinczi Ilona (hajadon), Alvinczi Móric (főhadnagy), Alvinczi Gergely (egy öregember Azaron, ha még él), Alvinczi Miklós (egy másik öregúr Miskolcon), Apponyi Albert gróf (akit ön az „Arany Sas”-ból ismer, mikor Apponyi nőtlen korában odajárt ebédelni), Andrássy Géza gróf (minden időknek leglelkesebb sportsmanje, akinek lovai a pesti gyepen is futnak), Almássy Kálmán gróf, Miss Adrien (a Nemzeti Színház művésznője és a rózsaszínű, sárga szalagos színek tulajdonosnője), Abonyi bukméker (aki a könyvesek segédje és elszámolója), Antal fogorvos úr (aki az ön fogait rendben281 tartja), Albach Jacques színművész (akinek kupléin a „Kék Macská”-hoz címzett mulatóhelyen annyit nevetett), Auersperg hercegné (akinek Bécsben kezet csókolt), Anton Dreher, bécsi sörgyáros és versenyistálló-tulajdonos (aki még vadásztársától, Ferenc Józseftől se fogadott el ajándékot, s így polgár maradt a tiroli zergevadászatok után is, bár itt együtt mászkál a hegyekben Ferenc Józseffel), Auerbach (akinek kocsmája van a Hoffmann meséi-ben). A német császár…
Alvinczi Eduárd megértette a szelíd gúnyolódást, de Regényi úrnak ezt is megbocsátotta.
– Hagyjuk a tréfát, Regényi. Vannak nekem olyan ismerőseim is, akikről önnek sejtelme se lehet, mert ezek az ismerősök nem szoktak mutatkozni velem nyilvános helyeken. Azokat a legszegényebb ismerőseimet gondolom, akiknek talán télikabátjuk sincs a közelgő karácsonyon.
– No és ön három hónap óta elmulasztott minden bevételi alkalmat, nem fogadja versenylovait, amikor azok futkároznak, abbahagyta a kártyázást, amely önnek, a hidegvérű, acélidegzetű és emberfeletti szerencsével rendelkező úriembernek mindig nagy jövedelmet biztosított, ha valahol megjelent a játékszobákban.
– Kedves Regényi, hagyjon fel már egyszer és mindenkorra ezekkel az anekdotákkal. Amint látja, én elsősorban jó gazda is vagyok, aki koronként utánanéz gazdasági ügyének. Nagyon nehéz volna valamely alkalmazottamnak a hűtlen sáfárkodása, hogy én darab idő múlva azt észre nem venném. Vigyázok a vagyonomra, mert azt nem tekintem a magaménak. Hanem az édesanyáménak, amíg él, majd a leányoménak, ha már én nem leszek. Éppen leányom jövőjére való tekintettel hagytam fel mindazokkal a szerencsejátékokkal, amelyek bizonyos idő múlva jobban elhatalmasodnak az ember lelkiállapotán, mint az alkoholméreg – mond igen nyugodtan Alvinczi úr.
Regényi minden kiváló tulajdonsága mellett: minden lehetett volna a világon, csak éppen lélekbúvár nem. Kávéházi ablakból nézte az életet, és nem akarta helyét elhagyni.
– Tehát ön csakugyan visszavonulni szándékozik az „élet nagy játékától”? – kérdezte azon a nyelven, ahogyan a pesti ábrándozók ez idő tájt beszéltek.
– Most egyelőre önről van szó, Regényi – felelte Alvinczi. – Érez-e magában elég erőt, elhatározást, bátorságot, hogy innen két-három napra a fővárosba utazzon…282
– A főváros veszedelmes lehet egy vidéki gazdaifjúnak, amint egyszer öntől a magyar „dzsentri-úrfi” meghatározását hallottam, de remélem, hogy különbséget tesz a vidéki nyulak és a fővárosi nyulak között. Én valóban nem tartozom azok közé a falusi ártatlanságok közé, akiket a pesti Keleti pályaudvarnál lepuffanthat a kocavadász. Sok minden lehetek még életem folyamán, csak gimpli vagy balek nem lehetek.
– Balszerencse mindenkit érhet az életben – aggályoskodott Alvinczi úr. – Hallottam egy úriemberről, akit a centrális pályaudvaron megölelt egy dáma, mintha kedvesét találta volna benne, és mire az úriember magához tért a csókok özönéből és a szeretetre méltó női ölelésekből, pénztárcáját többé nem találta a helyén.
– Nem hiszem, hogy ilyen szerencse érne. Különben is régimódi ember vagyok. A pénzemet a cipőmben hordom.
Alvinczi úr most egy pillantást vetett az említett takarékpénztárra, és magában azt gondolta, hogy egy újpesti hatost se bízna Regényi úr wertheimszekrényére. Ezek a cipők valamikor „cúgos cipők” név alatt lehettek forgalomban, de erre az időre már senki se emlékezett.
– Egy pár páncélszekrényt is kell önnek szerezni, mert az én cipőimet Szilveszter szokta örökölni – mond Alvinczi úr még egy pillantást vetve a Regényi úr lábára.
– Hát ezt megtehetem – felelt borúsan az udvarmester, mert ő is „beleesett abba a hibába”, hogy azt hitte, hogy a jó ruha mellett az emberek szeme nem veszi észre a fogyatékos lábbelit vagy az ócska kalapot. Pedig csak a pincérek viselhetnek nyűtt kalapot Pesten, mert kalapban sohase mutatkoznak a publikum előtt.
Alvinczi ezután megállapodott a vállalkozó kedvű Regényi úrral, hogy a karácsonyi bevásárlások egy részét elvégzi helyette, postára adatja az ajándékokat, amelyek hosszabb utazásra indulnak, mert számba kell venni az állomások távolságát is, ha az ember karácsonyi ajándékot küld valahová. Szentpétervár (ahol Alvinczinek egy tiszteletre méltó öreg barátja szolgálja a birodalom ügyeit az osztrák–magyar követségen, báró Koczintsinak hívják, és a tokaji eredetű borokért él-hal szabad óráiban, és így valószínűleg agglegényi magányos karácsonyestéjén is) mindenesetre messzebb van, mint például London, ahol egy Racing Clubban nevével ellátott ezüstserleget ígért, amelyből bizonyos alkalmakkor a társaskör legöregebb tagja emlékezetére ihat. Tudni kell a vonatjárásokat München felé is, amerre gyakoriak a hóviharok, hogy283 idejében megérkezzenek a cserepes virágok, amelyeket a bajor hercegné egy palotahölgyének küldene, ha Regényi úr vállalkozna a megbízásra. Mr. Taralnak meg kell tudni a téli címét a Metropole szálloda vendégeitől, és részére egy aranygombos rinocerosz lovaglópálcát küldeni az ismeretes Alvinczi címerrel.
– Thurn Taxisék óta, akik postamesterekből lettek birodalmi hercegekké: sokat változott a világ, de a posta mindig kifogástalanul teljesíti kötelességét, ha a közönség tartja magát a postajáratokhoz – mond komolyan Alvinczi úr.
És ezután átnyújtotta Regényi úrnak azt a névsort, amelyet ő magányosan már napok előtt állított össze azokról, akiknek karácsonyi megemlékezés küldendő.
– Semmi esetre ne felejtse el Sachernét, a vendéglősnét, a bécsi operaház háta mögött. Száz darab olyan szivart rendeltem részére a m. kir. vámháznál, amilyen szivart csak Ferenc József szokott szívni. Ugyancsak ebben a rovatban találja ön meg Schratt Katerina, a Burg Színház örökös tagjának a nevét. Részére egy pesti asztalosnál (a címe itt van a mellékleten) rendeltem egy karosszéket, ahová a vendégségbe járó Ferenc Józsefet leültetheti. Meg kell sürgetni a karosszéket… Ne felejtse el a Festetich herceg részére készülő Derby-festménynek a reklamálását a lengyel festőművésznél, mert a herceg úr kilátásba helyezte, hogy Táblabíróm győzelmének emlékét elhelyezteti a kastélya képtárában. Mindezeket a dolgokat elvégezhetném levelezés útján, de mióta szerencsém volt az ön szolgálatait bírni: nagyon ellustultam. Szilvesztert pedig teljesen lefoglalja a maga részére édesanyám, miután szüksége van neki valakire, akivel a múlt időkről beszélgessen.
Regényi úr biztosította Alvinczit, hogy mindenben pótolni fogja a régi gyakorlatú Szilveszter urat a „komissiókban”, mert hiszen nincs ünnepeltebb ember a pesti kereskedésekben, mint az a vevő, aki a közismert Alvinczi úr részére vásárol.
– Nem kell kontót csinálni, tisztelt barátom, mert lesz önnél elegendő készpénz, hogy mindenütt fizethessen. Sajnos, még nem élünk Londonban, ahol már az ötfontos pénzösszegeket is bankutalványok alakjában lehetne fizetni – vélekedett Alvinczi úr. – Még volna néhány megbízásom, de nem akarom, hogy olyan hosszú ideig távol legyen a kastélytól, amelyet én „tudvalevőleg” nem hagyhatok el mindaddig, amíg leánykámmal kapcsolatosan néhány kérdést nem tisztáztunk. Szegény jó édesanyámat és Szilveszter urat mindennap kell figyelmeztetnem,284 hogy a társalgásnak bizonyos keresztútjainál tartózkodjanak az intim megjegyzésektől. Nem szeretném, ha Ilona édesanyjának a sorsát mástól hallaná meg, mint tőlem. Ugyanezért itt kell maradnom, a leánykám mellett.
Regényi úr magában ugyan gondolt valamit ebben a tárgyban, de sokkal több tapintatos érzés „fejlődött ki” lelkében az utóbbi, Alvinczi úrral töltött időben: semhogy a régi hangon mert volna szólni. Vajon mi volna jobb? Felvilágosítani a leánykát, aki amúgy se ismerte édesanyját, csak arcképekről, hogy ne várja többé minden karácsony estéjén a legdrágább lénynek a holtaiból való feltámadását? Vagy tovább is ápolni a gyermeki szív illúzióit az élő, de távol levő édesanyáról?… Ha ezen gondolkozni kezdett Regényi úr: rendszerint éjszaka is égett a lámpa az irodájában, és oly mohó figyelemmel forgatta a tizenöt év előtti sportlapokat, mintha valami vizsgára készülne.
Arcrebbenés nélkül várta tovább Alvinczi úr rendeleteit:
– Felkeresi Ruzicskát, azt a pergamenszínű emberkét, akit mindenki ismer Pesten, s aki legutóbb Bécsben egy bizonyos budai házat is kínált nekem megvételre. A házat mutassa meg önnek, ha nem is a közelből, hanem a távolból, mert ismerni kell a vén ember féltékenységét. Szerelmes a portékáiba, hosszú lelki tusakodásba kerül, amíg elszánja magát az értékei megmutatására. Megmondhatja neki, hogy Bécsben az előkelő dámák Ince-gyűrűket viselnek; talán kiengeszteli ezzel a hírrel. Egyébként a budai házra már a múlt időben megalkudtunk. Közölje Ruzicskával, hogy még mindig kapható vagyok lakatlan, régi házak megvételére.
– Ruzicska – mondta Regényi úr, mintha csak a nevet kellene megismételnie, hogy a lexikonban rátaláljon a többi adatra, amely a névhez fűződik.
– Ezután elmegy báró Korányi Sándor professzor úrhoz – de nem ajánlom, hogy ebben a mostani cipőjében üljön le az előszobájába, mert a titkárkisasszony nem fogja önt a professzor úr elé bocsátani. Mikor már odabent van a professzor úrnál, levetkőzik, és elmondja, hogy mi a baja a szívével, a veséjével, a tüdejével: akkor átadja a professzor úrnak levelemet, tiszteletteljes üdvözletemet, és miután átvette tőle a kellő receptet testi nyavalyái meggyógyításához, mert régi meggyőződésem, hogy maga beteg valamely helyen, tisztelt barátom, és ha nem volna beteg, akkor se árthat, ha Korányi tanár úrnak megmutatja magát, miután tehát önmagával végzett: alázatosan kérdezze meg a professzor285 urat, hogy mely időben és milyen alkalmatosságot küldhetnek érte, hogy engem a kürti kastélyban meglátogatna? Ha akarja, azt is mondhatja, hogy én vagyok beteg.
– Pedig a kisasszonyt akarja megvizsgáltatni.
– Mégpedig olyanformán, hogy a leánykám ne vegye észre, mert a szívbetegeknek nem szabad tudniuk a betegségükről – mond elgondolkoztató hangon Alvinczi úr.
– Félek ugyan a tanár úrtól, mert ez olyanforma dolog, hogy a végső kártyát adom ki a kezemből, mert az ő ítélete után nincs többé fellebbezésnek helye, de a kisasszony kedvéért szívesen megteszem – mond egyszerűen Regényi úr. – Nem szeretnék ön előtt valamely nevetséges pozitúrában feltűnni, de biztosítom arról, hogy nagyobb áldozatra is kész volnék a kisasszony egészségi állapotáért.
Alvinczi, mintha csak ezeket a szavakat várta volna, most már bizalmasabb hangon kérte fel Regényi urat arra a legtitkosabb műveletre, hogy valamely úton-módon, a legnagyobb diszkrécióval alapos és megbízható tudósítást szerezzen Alvinczi Mózsi főhadnagyról, aki ugyan neki a legkedvesebb unokaöccse, akin már alkalomadtán könnyített egy hátasló ajándékozásával, egy szabószámlája kifizetésével, egy kis készpénzzel is segített, amely körülménynek nem akar semmi jelentőséget tulajdonítani, mert „boszorkányos” – kihez fordult volna bizalommal egy Alvinczi, ha nem Eduárd úrhoz! De közelebbről mégse ismerheti őt, mert életpályáikat különböző szempontoktól vezéreltetve választották. Ő (Eduárd úr) a diplomáciai pályán és természetesen ezzel kapcsolatosan a magasabb és hidegebb társadalmi osztályokkal keresett összeköttetéseket, míg Móric öccse ragaszkodott az ősi Alvinczi virtushoz, mikor a középosztálybeli magyar urak mindenkori pályáján, a katonatiszti pályán keres boldogulást.
– Igen jó küllemű úriember. Klasszisnak látszik – jegyezte meg Regényi úr, és csak éppen arról hallgatott, hogy mely versenyekben „futtatná meg” ezt a kétévest…
– De hát többet nem tudok róla, mint amennyit jóindulatú atyafiak tudnak egymásról! – mond Alvinczi, s ugyanezért tartaná szükségesnek, hogy másoknak, hidegebb, objektívebb, de mindenesetre pártatlan egyéneknek a véleményét is megtudhatná Mózsi úrfiról.
Regényi hasonló komolysággal válaszolt.
Megköszönte, hogy Alvinczi úr megint tanújelét adta annak, hogy bizalmára méltatja. Az Alvinczi Mózes ügye sokkal egyszerűbb, mint286 Korányi professzor úré, és korántsem jár annyi fáradsággal, mint Alvinczi (az idősebb) gondolná: Regényi sohase kérkedett összeköttetéseivel, amelyekkel rendelkezik, de körülbelül ismeri az embereket. Egy szolgálatba beosztott huszár főhadnagyról megbízható tudósításokat szerezni Magyarországon: „nem feladat”.
– És valamiképpen nézzen utána ennek a László Fülöp-féle arcképnek is, amelynek Londonból meg kell érkezni a karácsonyi ünnepekre, mert hiszen a világhírű művész is kiszámíthatja, hogy mennyi időbe telik a kép szállítása!
Regényi úr még egypár pénzügyi intézkedést kért Alvinczi úrtól, aztán a legközelebbi reggelen útra kelt.
Majd meglátjuk, miként kedvezett vagy ellenkezett a sors Regényi úr terveinek a megvalósításában.
– A ravaszt felhúztam – mond Alvinczi úr reggel, mikor Regényi úr elutazásáról értesült.
Ilyen lehet a liverpooli nagy akadályverseny – gondolta magában Regényi úr, amikor a kürti kastély tornya eltemetkezett mögötte a ködben.287
