TIZEDIK FEJEZET • amelyben Regényi szétugrasztja a pártit, és ennek következményei.
TIZEDIK FEJEZET • amelyben Regényi szétugrasztja a pártit, és ennek következményei.
Regényi úr csak a Nyugati pályaudvarnál vette észre, hogy több mint hat hónap múlt el azóta, hogy utoljára Pesten járt, holott azelőtt két-három napnál többet alig vettek igénybe utazásai, még ha a kottingbrunni, siófoki vagy a tátralomnici lóversenyek kedvéért távozott volna el megszokott kávéházából.
Hat hónap múlott el; a vidor, Girardi-kalapos nyárelőből kánikula lett, amikor a pestiek esténként a kávéházak utcai kertjeiben szoktak feszíteni a ponyvasátrak alatt, néha kirándulnak a budai vagy a városligeti színkörbe, onnan vacsorázni mennek olyan nyári helyiségbe, ahol téli pincérismerőseikkel találkozhatnak, mintha nyáron sem lehetnének el egymás nélkül, de éjfélre legkésőbben megint csak a rendes kávéházukban telepednek le, hogy tovább folytassák a diskurzusaikat a pénzről, ami nincs.
Hat hónap múlott el; közbeesett a szeptember és október, amely szinte hihetetlenül mulatságos szokott lenni Pesten, amikor a fürdőhelyekről hazatérnek a barnára sült arcú alakok, és a legkülönbözőbb hazugságokkal telik meg a város, a kávéház füstös levegője, Batthyány már csukott bérkocsin látogatja a pesti lóversenyeket, a vidéki képviselők megint elfoglalják asztalaikat az Országház környékén levő vendéglőkben, a sétatéren szél táncoltatja a száradó faleveleket, és a hírlapírók klubjában párbajsegédek kezdenek tanácskozni.
Hat hónap múlott el; és Regényi nevű ismerősünk, a Nyugati pályaudvarnál leszállva a vonatról, úgy tapasztalta, hogy minden ember megváltozott a városban. Bajuszok tűntek el, és szakállak növekedtek, délceg urak megrokkantak, és öregasszonyok megfiatalodtak.
Gyalog indult neki a városnak, hogy mindent alaposan szemügyre vehessen, holott azelőtt jóformán nem volt kíváncsi se a London, se a Párizs városához címzett fogadókra, amelyek itt most a nagyvilágot és a pompát, a piros szőnyeget és az aranysapkás portást, a bőkezű idegent288 és a cigánymuzsikás fogadói életet jelentették, amely dolgokért valaha annyira hevült Regényi „nagy utazó korában”. Falusi érzésekkel ballagott el egy Váci körúti mulatóhely mellett is, mert egyetlen ismerőst sem fedezett fel a plakáton, a művészek névsorában. És a délelőtti mulató előtt állongó portás piros pantallója felett csak amolyan kiábrándító szürke zakókabátot viselt, mert nyilván takarékoskodott az esti bundával. Zengeráj volt itt, a Vadász utca sarkán, mint minden utcasarkon Pesten.
De a mulatóhely egyik ablakában, ahol nyilván este pillantásaikat váltják tüzesebbé a nők, mielőtt a kis színházba belépnének: Regényi megpillantotta háta mögött a körutat, a jövő-menő közömbös embereket, és a földig érő tükörben meglátta saját magát, régi utazósapkájában, a hóna alatt újságokkal, amelyeket szokás szerint a pályaudvaron vásárolt. És megpillantotta azt a barnára pirosult vidéki arcot a sapkája alatt, amelyet már jó darab idő óta nem láttak Pesten.
– Regényi! Szervusz! Regényi! – mondta önmagának a kis termetű gavallér, amint hirtelen felvidámodott a látványtól. Megint Pesten volt, és vígan lépkedett a Tihany kávéház felé, mintha valamely varázslattól szabadult volna meg.
És már nem nézett se jobbra, se balra. Mert mint megállapította magában: mindennek az volt az oka, hogy a Nyugati pályaudvarra érkezett meg, holott évek óta a Keleti pályaudvaron „szokott utazni”.
A Tihany kávéházba, bár csak délelőttre járt az idő: már olyan nyugodtan lépett be Regényi, mintha tegnap fordult volna meg utoljára a körbenforgó ajtó körül, amellyel Balatoni úr, a Tihany kávéház tulajdonosa, nevezetessé és modernné akarta tenni üzletét a fővárosban.
A kávéház voltaképpen egy nagy oszlopos teremből állott a Kerepesi úton, és már piros szőnyegek virítottak ablakaiban, amelyek mindig a tél beköszöntését jelentették Pesten. A kávéház első részében újságaikat olvasgató tanárok, írók, dologtalan ügyvédek, rendelőóráikra váró orvosok, bizonytalan foglalkozású ügynökök üldögéltek az asztaloknál. Néha eltávozott közülük egyik-másik a szomszédos borbélyhoz, vagy kisebb sétát tett a látnivalós Kerepesi úton, ahol általában unalmas és hosszú volt a délelőtt. A darab időre eltávozott foglalkozás nélküli úriemberek tehát megint csak visszatértek a kávéházba, ahol tovább forgatták céltalanul a reggeli újságokat, vagy megbeszélték ama289 fantasztikus politikai meggyőződéseket, amelyeket titkon magában táplál minden kávéházi, tehát állás nélküli ember. Ha nagyon szomorú volt a külpolitikai láthatár: a Tihany kávéház vendége a kávés jóvoltából elnézegethette azokat a képeket, amelyek a falak fehér porcelán tégláira festve a balatoni tó tájképeit ábrázolták. Zöld vagy kék volt a tó, vitorlások lengedeztek tükrén, vagy hableányok: valami tennivalója csak volt a kávéházi vendég szemének azonkívül is, minthogy a kávéház ablaka előtt ácsorgó hordár veres sapkáját nézze.
Itt szokott üldögélni reménytelenül Rezeda Kázmér hírlapíró úr, amikor új és még újabb hetilapok elindításán törte a fejét, és a társaságából ritkán hiányzott Bonifác Béla, a kis termetű nihilista költő, aki ugyancsak segítségére volt Rezeda Kázmérnak az ábrándozásokban. Általában az állás nélküli hírlapírók szerették ezt a kávéházat, mert nyomban megtudhatták, hogy miről kell álmodozni, mikor céltalanul forgatták az újságokat, anélkül hogy saját műveiket megpillanthatták volna.
Regényi úrnak azonban jóformán semmi köze se volt a kávéháznak nappali részéhez, ahol bizonyos órákban még a lámpások is kialudtak, ha odakünn erősen sütött a déli nap. Regényi úr, mint valami utcán szokott végigmenni az asztalok között, ahol találkozhatott ugyan ismerősökkel, de végeredményben ezek az ismerősök csak közömbös látogatók lehettek, akiket hol „doktor úr”-nak, hol „tanár úr”-nak titulált, amint köszöngetett (lehetőleg mindenkit megelőzve köszönésével).
A kávéház végében, ahol a terjedelmes „kassza” likőrösüvegeivel és unatkozó kaszírnőjével csaknem a világ végét jelentette, amely után már csak olyan hely következik, ahová avatatlan ember úgysem teheti a lábát, a konyha, kamra, tűzilegény és más kávéházi tárgy és személy, a kávéház végében volt otthon Regényi úr, amint sapkáját egy fogasra akasztotta, és kézdörzsölgetve helyet foglalt egy oszlop alatt a bársony-pamlagon, mintha hat hónap óta mindig itt ült volna:
– Hol van a kávém, Károly? – kérdezte, mikor a nyurga, szőke pincér vasalt frakkjából álmélkodva nézett a váratlan vendégre.
Károly válasz helyett értesítette a terjedelmes kávést, Balatoni urat, aki egy fél rúd szalámival a kezében, másik kezében kulcskarikákat csörgetve jött elő a szokatlan látványosságra a kamrából.
– Igen, ez valóban Regényi! – mondta bizonyos megilletődöttséggel. – De az is lehet, hogy a szelleme.
A pesti kávésok megszokták, hogy veszedelem: így tüntetés, verekedés, szilveszteri mulatság idején nekik kell a legbátrabbaknak lenniük290 a kávéházukban, a Tihany kávéház tulajdonosa se sokáig tétovázott, amikor a vendég asztalához lépett:
– Regényi. Vagy Romhányi. Vagy Román, ahogyan az apját, az én barátomat hívták! Feleljen nekem, hogy mit vétettem én önnek?
– A kávémat kérem, és ne szamárkodjon, Balatoni úr! – mond a kis vendég egykedvűen, és szórakozottan vette kezébe a Sport című bécsi, kék papirosra nyomtatott újságot, amely szokás szerint most is ott hevert a kanapén, ahol üldögélni szokott.
A kávés és pincére megdermedve álltak helyükön, de a kövér, szőke és meglehetősen tapasztalt életkorú hölgy, aki a kávéházi emelvényen eddig azzal volt elfoglalva, hogy a cukroscsészéket és a rumosüvegecskéket rendezze, hirtelen felpillantott, és Regényi láttára „Jézus Máriá”-t kiáltott.
Erre az asszonyi kiáltásra a kávéházból nyíló kártyaszobában mozgolódás keletkezett.
A kártyaszoba ugyanis egy kis sötét folyosóval volt összekötve a kávéházzal, amely folyosócskát Sóhajok hídjának is nevezett a Tihany kávéházbeli nyelvjárás. A folyosón most megjelent egy vállas, szürke ruhás úriember, akinek az volt a nevezetessége, hogy olyan piros és hunyorgató szeme volt, mint a házinyúlnak. Még nyári öltönyben volt, és gallérja a kártyaszobabeli hőségtől ki volt gombolva, de vasderes haja, agyagveres bajsza és lila színű tokája kellően érvényesült a félhomályos folyosón is. Maki úr volt ő, egy vén kozák, aki szinte éjjel-nappal a Tihany kávéházban volt található. Maki úr a tekintély kedvéért monoklit viselt, amely fekete szalagra kötve lengett kabarján. A monoklit szemére helyezte, és méltatlankodva így kiáltott fel:
– Regényi! Vagy bárki vagy… Kérlek, ne rontsd a pártit!
Mit, mit nem jelentett ez a rejtelmes felhívás: némely olvasó, aki valaha a Tihany kávéházban megfordult, talán magyarázat nélkül is tudná. De gondolni kell azokra a jámbor olvasókra is, akik nem tudnák, hogy a Tihany kávéházban néha éjfélkor vagy hajnalban kezdődtek el azok a kártyapartik, amelyeket a Brandt-párt vívott a Kubinszki-párttal, mint akár egykor Angliában a fehér és piros rózsa harcokat vívták. Brandt úr, egy nagy bugyellárisú és kegyetlen természetű, kőbányai sertéskupec ugyanis néhanapján a főváros belső területére rándult a hozzátartozó fiatal és öreg kőbányai úriemberekkel, rendszerint éjfél után, amikor a tizedik kerületi kapitányság már bezáratta az ottani vendéglőket és kávéházakat.291
Amikor is a vacsorák, pohárköszöntők, kuglizások, biliárdjátszmák véget értek a főváros közelében levő Kőbányán, a tekintélyes sertéskereskedő valamely híve elrikkantotta magát:
– Keressük meg Pesten Kubinszkit.
A kőbányai társaság bérkocsikra kapott, és mindaddig járták a pesti mulatóhelyeket, kocsmákat, vendéglőket, amíg Kubinszkit valahol feltalálták.
Kubinszki, mint neve is mutatja: felvidéki gavallér volt, hervadt falevél színű felöltőt és úrias magaviseletet hozott magával a hazájából, és Pesten abból szándékozott megélni, hogy kis tőkéjét a kártyajátékban gyümölcsöztesse. Bár ötvenesztendős már elmúlott: a zöld vadászkalapja nem tudott helyet foglalni valamely előkelő társaskör ruhatárában, fehér kamáslis lakktopánjait legfeljebb a „régi Szikszay” helyén levő sörházban pergette meg a „Rondó”-nak nevezett részben, ha felvidéki ismerősök érkeztek a fővárosba. A bajsza mindazonáltal gácsérfarok módjára foglalt helyet mindig vidékies, gavalléros külsejű arcán, hetyke kis nyakkendői voltak, és arany pecsétgyűrűvel kopogtatott a poháron, ha „friss kártyát és friss cigányokat” rendelt: szavajárása szerint.
Kubinszkinek ugyancsak voltak hívei: felvidéki, de Pesten szenvedő fiatalemberek, akik egymás között „méltóságos asszonyokról”, „kegyelmes urakról”, „kaszinói szabályokról”, a „Kázmér prépost disznótorjáról” beszélgettek, amíg Kubinszki vérrel aláfuttatott kék szemeivel, rövid, göndör barkójával és görbe lábszárait fedő, bő pepita nadrágjában a pesti kávéházakban körülnézegetett, hogy híveinek megfelelő aprópénzt szerezzen. „Kicsinyben azt csináljuk mi is, amit Alvinczi Eduárd” – mondogatta Kubinszki, aki felső vármegyei úriember létére rokonságott tartott az Alvincziakkal. – „Igen, de a pénz nálunk van!” – mondta a kőbányai kupecek nevében a vérmes, borivós, igen goromba természetű Brandt úr, mikor egy-egy kártyacsata után a Tihany kávéház kártyaszobájában „levetkőztette” Kubinszkit és társaságát. S a kártyacsata a két vezér között, hadaik jelenlétében néha másnap délig is tartott, miközben kávés és pincérek a hátulsó részekben remegtek az izgalomtól, mert nem lehetett tudni, hogy a sörösüvegek (a kőbányai oldalon) vagy Kubinszki tüntetőleg behűtött pezsgősüvege nem kapnak-e kedvet a szavakkal is vívott csata folyamán a repkedéshez. Pest még javában verekedő város volt. Hivatásos pofozkodók látogatták a kávéházakat.292
„Kaszinó”-játékot játszott a két kártyamatador, és megszámlálhatatlan cigarettát, bort, konyakot fogyasztottak az éjféli találkozás óta. De Brandt kupec kezén a briliánsgyűrű még ott ragyogott, nem kellett a közeli zálogházba küldeni, hogy a szokásos ezer forintot elhozza a hordár a gyűrűért; Kubinszki is győzte a bankókat harmonikás bugyellárisából, amely nagyság dolgában vetekedett volna bármely marhakereskedőével.
Ekkor történt, hogy „Maki-Baki” úr, a közismert kozák, kiszólott a kártyaszobából:
– Kérlek, ne rontsd a pártit, Regényi.
Regényi szokásos megvető pillantásával felelt a vén kozáknak, aki véleménye szerint mindig a „napos oldalon”, a nyerők mellett szokott feltűnni, mert meggyőződés nélküli, jellemtelen „gibic” volt.
– De te, barátom! Te vén szamár Balatoni, aki már számtalanszor elhitted azt a hazugságot, hogy külsődben hasonlítasz Derby lordhoz, és azért járnak hozzád a lóversenyjátékosok, te mit mereszted rám a szemed, mintha sohase láttál volna? – kiáltott fel türelmetlenül Regényi, aki végre zavarba jött a fogadtatástól.
A kövér kávés elfordult, mintha hirtelen dolga akadt volna, csak felindult léptein látszott, hogy valamely gondolat nyugtalanítja. Az érzékeny Maki úr azonban közelebb jött:
– Szemtelen magaviseletén amúgy is észrevehetjük, hogy az eleven, valóságos Regényi tért vissza, csak kissé kistafírozta magát – mond a vén kozák piros szemeivel nevetve, és nyomban szemügyre vette Regényi úr ruháját, arany kézelőgombjait és mellényzsebében ketyegő zsebóráját, amelyet a zavarba hozott úriemberke sokkal többször vett elő, mint kellett volna. – Ne búsulj, majd megbékül az „öreg”. Tudhatnád, hogy az ilyen régi kávésok a szívükre veszik, ha egy vendégük indokolás nélkül elmarad.
– De ha nem tartózkodtam Pesten! – kiáltott Regényi úr.
– Te nem tartózkodtál Pesten? – kérdezte szúrós szemmel Maki úr, és közelebb kúszott Regényihez. – Te nem tartózkodtál Pesten? Vajon hol tartózkodtál, ha szabad kérdeznem?
– Állásban vagyok! – mond flegmatikusan Regényi úr, miután a kávé, a szokásos szűrt állapotban, megérkezett, és Regényi úr betömte a száját kiflivel.
A kártyaszobából ezalatt más „gibicek” is kiszállingóztak, ha csak rövidebb időre is, hogy saját szemükkel konstatálják, valóban Regényi293 úr üldögél odakint, de aztán mogorván, szótlanul visszamentek a helyükre, ahol voltaképpen „dolguk volt”. A kártyázás jobban érdekelte ezeket az elátkozottakat a valóságos életnél is. Elég idejük lesz még megtudni Regényi kalandjait, de nem mulaszthatják el a pártit, amely most vált tulajdonképpen izgalmassá, mikor Kubinszki hiába nyúlkált be már említett bőrbugyellárisába, tanácstalanul nézegetett jobbra és balra, miközben a kártyacsomagot keverte, és nevetős, igen természetes hangon mondogatta:
– Úgy látszik, kevés pénzt hoztam magammal a kőbányai urak részére, mert régi szokásom szerint a Kereskedelmi Bankban tartogatom a tőkécskémet. Nem volna szíves valaki…
De Kubinszki nem fejezhette be a mondatot, mert dermedt, szinte holttá válott arcokat látott egyszerre maga körül. A székeket úgy húzogatták körülötte, mintha valamely szertartás fejeződött volna be, és Kubinszki arca is egy másodperc alatt elhalványult, amikor a kőbányaiak vezére, miután egy-két másodpercig közömbösen nézegette a kártyázástól megszennyesedett ujjait és körmeit, álmosan így szólott:
– Nem baj az, Kubinszki, majd máskor folytatjuk. – Már az úr jelző is nyomban elmaradt Kubinszki neve mellől.
Egy sápadt, borotválatlan, fekete kalapos és éjfél óta télikabátban ülő úriember közeledett a kártyaszoba felől, aki legelsőnek hagyta el a csatateret. A vesztő kártyások módjára gyűlölködő, sötét pillantásokat vetett a reggeliző Regényi úrra.
– Csak ez kellett még ide! – dörmögte. – Sikerült neki szétugrasztani a partit!
Az ismeretlen vendég elment a kávéház hátteréből nyíló mellékajtón, amelyet csak a bennfentesek ismertek, még csak kénkőszag se maradt utána, mint a legendákban az ördög után szokott: de nyilvánvaló, hogy a bekövetkező eseményeket az ismeretlen vendég idézte elő.
Egy másodperc múlva ugyanis ott állott Regényi, nyakában a reggeliző tarka asztalkendővel, amelyet éppen új ruhája megóvása szempontjából kötött fel. Ott állott, és a következő beszédet mondta:
– Igen tisztelt Brandt úr, mielőtt eltávozna innen: volna önhöz néhány szavam a Tihany kávéház kifosztott vendégei nevében, akiket ön, szokás szerint ismét nyomorékká, koldussá, földönfutóvá tett egy hétre. Mert számításom szerint ön egy hétre való játéktőkéjét viszi el mostani győzelmével a nagyra becsült kávéház vendégeinek, amely tőkécskével egy hétig eljátszadozhattak volna, amíg az a kézről kézre való294 vándorlás közben, jobbra-balra megtehette volna a kötelességét. Egy hétig élt volna ez a tőkécske, segített volna a kávéház tulajdonosának, Balatoni úrnak üzeme fenntartásában. Mert hiszen régen bebizonyosodott tétel, hogy a pesti kávéházakat a kártyaszobák világítják, fűtik, kényelmesítik, európai színvonalra emelik… ezek a kis odúk, rosszul világított kártyaólak, fűtetlen lebujok, teleköpködött, telefüstölt, teleizzadt ketrecek, egérfogók hozzák azt a jövedelmet, hogy a kávés a kávéháza egyéb részeiben tükörablakokat tarthasson, amelyek mellett ragyogó külföldi képesújságokat forgathat a szolid, kártya verejtéket híréből se ismerő nagyközönség. Röviden szólva: igen tisztelt Brandt úr mai zsákmányával, amellyel már menekülőben van, egy hétre való életerejét, szemét, világosságát, jókedvét, gondtalanságát, barátságosságát, a kávés udvariasságát, a főpincér aprópénzét, a kaszírnő mosolyát viszi el a Tihany kávéháznak. Igazság ez?
Maki úr, ama veres szemű, vén kozák, akiről Regényi úr már előzetesen megállapította, hogy mindig a „napos oldalon” szokott lenni, éppen a télikabátját segítette volna Brandt úr győzedelmes vállaira, Maki úr észrevette a veszedelmet:
– Nem elég, hogy szétrobbantottad a pártit, most még skandalumot is akarsz csinálni a kávéházban, Regényi – kiáltotta Maki úr, és a zavarodottan topogó Brandt úr mellé állott.
– Játék és játék között differencia van – mond Brandt úr. – A jó játék mindig győz a vakszerencse ellen.
– Igen tisztelt Brandt úr, nem erről van szó – folytatta emelkedő hangon Regényi. – Ön koldussá tett egypár embert. Megállította a kávéház üzemét. Elmenekül a könnyen szerzett pénzzel, anélkül hogy Maki úron kívül valakinek ebből haszna volna.
– Megbolondultál, Regényi? – kiáltott fel Maki úr, aki okos ember létére nyomban megérezte, hogy a hangulat ellene fordul, amikor a „Sóhajok hídján”, azon a bizonyos kis folyosón, morgó, dörmögő, gyűlölködő tekintetű kártyaszobai vendégeket vett észre, akik már eltávozóban voltak, de a készülődő „heccre” visszatértek.
– Én nem hívtam senkit se játszani! – kiáltotta Brandt úr, aki legjobban szeretett volna már a maga nyugodalmas Kőbányáján lenni. Regényi támadása váratlanul érte. – Micsoda új szokás ez, hogy felelősségre vonják a nyerőt? Nincs itt, aki megmondja ennek a Regényinek, hogy eljárása miatt „kimaradnak” innen a vendégek?
De Regényi (a szalvétával a nyakában) keményen állott helyén:295
– Ön nem fog innen távozni, míg revansot nem ád!
– Én csak pénz ellen játszom – kiáltott fel a maga jogos igazában Brandt úr.
Regényi úr ekkor történelmi mozdulatot tett. Jobb kezével benyúlt mellénye belső zsebébe, és egy ezerforintos bankjegyet vont elő. A bankjegyet olyan magasra emelte, mint egy zászlót…
Hallatlan izgalom kerekedett a Tihany kávéházban! Pest már akkor is szegény város volt, de ha százszorta gazdagabb lett volna: a Tihany kávéházbeli vendégek akkor se szokhatják meg vala azt a csodát, hogy Regényi úrnál ezerforintos bankjegyet lássanak!
Maki-Baki úr olyan kézmozdulatot tett, mintha birtokába venni akarná a bankjegyet, hogy azt „közelebbről megszemlélje”. A kis pesti „emberke” azonban főként Maki úrra ügyelt mutatványánál, mert ügyesen elrejtette a piros szemű úriember elől a papirost (amelyet egyébként a pestiek a mesemondásokból ismertek, vagy pedig azoknak a bankházaknak a kirakataiból, amelyek közelében konstábler tartózkodott az üvegablaknál, ahol néhanapján egy-egy ilyen bankót közszemlére tettek. Ám, hogy valaha Regényi úr birtokába kerülhessen ilyen bankjegy: azt még a legvérmesebb pesti fantázia sem álmodhatta).
Brandt úr azonban mint sertéskupec és mint pénzforgató férfiú, már szokva volt a hasonló látványossághoz, azért csak egykedvűen intett:
– Nézze, Regényi, tegye bolonddá az öregapját. Én komoly ember vagyok, még akkor is, ha néhanapján jókedvemből, unalomból, tréfából leültem magával kártyázni, hogy az öt forintját elnyerjem, amelyet néha tízen raktak össze a Tihany kávéház vendégei. Ez rendben volt. Az embernek valahogy csak agyon kellett ütni az időt. De mit akar most maga a szónoklatával, a pénze mutogatásával, az erőszakoskodásával? Mondja, Regényi, elment magának az esze, hogy velem, „régi játékossal” ilyen módszerekhez folyamodik?
Brandt úr józan, hűvös szavai bizonyos tekintetben ártottak Regényi eddigi sikerének. Miután B. úr kifejezetten „régi játékosi” mivoltára helyezte a hangsúlyt, némelyek, akik a Tihany kávéház kártyaszobájának a dohányfüstjében sárgították meg a szakállukat és ráncosították az arcbőrüket, kezdtek igazat adni Brandt úrnak, aki valóban nevezetes volt arról, hogy sok esztendeje látogatója a pesti kávéházak kártyaszobáinak. „Több tucat kártyát elfogyasztott, mint amennyit ez a senkiházi Regényi valaha is látott!” – mondta tüntetőleg Maki úr, hogy a hangulatot emelje Brandt úr mellett.296
– Mert minden „paccer-játékosnak” lehet egyszer-kétszer pénze az életben – folytatta Brandt úr, mintha valamely akadémiai előadást tartana távozása előtt. – Minden „autszájder”-játékos beledisznózik egyszer a szerencsébe, mint Rácz Laci, a harminchatodik cigányprímás, aki egy szalmakalapnyi pénzt kapott egyszer a harminckrajcáros helyen…
– Péchy Andornak egy kétéves csikóján! – mondta most egy mély hang a háttérből. Mire Regényi gyorsan megfordult:
– Hogy hívták a csikót?
– Double Face – felelt az ismeretlen, és Regényi helyeslően bólintott.
Brandt úr ezalatt látszólagos nyugalommal állott a kártyaasztal mellett, és télikabátján lassan gombolkozva, a maga „régi játékosságának” az öntudatosságával folytatta:
– De aztán több versenyt nem is nyert ebben az életben se a csikó, se Rácz Laci. Így vagyunk mindennel az életben, Regényi úr. Tegye el a pénzét, tegye el a rossz, neveletlen modorát, és lássa be, hogy egy „régi játékos” még akkor is a helyén lesz, amikor ön már gibic sem lesz ebben a kávéházban.
B. úr önérzetes szavainak valóban meglett volna a kívánt hatásuk, talán Regényi úr is belátja elhamarkodottságát, mert hiszen „alapjában véve jó fiú” volt, de a gonosz Maki úr nem elégelte meg a dolgot.
– És szokjon le, Regényi úr, hogy a kávéházban mindenféle „pléh” pénzeket mutogasson, amelyet a legerősebb kovácslegény se tudna feltörni. Mert … ez abszurdum.
A szenvedélyek alvatag tüzére olajként hatott Maki félreérthetetlen megjegyzése.
Regényi úr megint csak kénytelen volt az ezerforintos bankót elővenni, és megmutatni azt a közvetlen mellette álló Balatoni úrnak, a kávéház érdemes tulajdonosának, aki a „népgyűlésre” mégiscsak előkerült, habár fogadalma tiltotta, hogy a kártyaszoba eseményeivel törődjön. (Abban az időben a kávésok már inkább „bírók” szerettek lenni a vendégek között, mint csak egyszerű „tulajdonosok”.)
Balatoni úr tehát elővette csíptetőjét, amelyet kis bőrtokban viselt mellénye felső zsebében, a csíptetőt vastag orrára illesztette, és az ezerforintosat hatalmas tenyereiben jobbról-balról megforgatta.
– Hát mit akarsz ezzel az ezressel? Micsoda butaságon töröd megint a fejedet, Regényi? Tedd el, mert az ember nem tudhatja, hogy mikor297 éri utol betegség vagy egyéb baj, amikor szüksége lehet a pénzre, jobban, mint Maki megjegyzéseire.
– Balatoni úr bölcsen beszél – mond most Brandt úr is télikabátja gombjaival játszadozva. – Senki se hívta ide a kártyaszobába Regényit. Egyszer csak bejött, és őrült módjára kezdett kiáltozni. Szép is volna, ha minden ember megbolondulna, akinek egy ezrese van Budapesten!
Regényi úr e jámbor beszédek hallatára természetesen topogni kezdett a lábával:
– Nyomban darabokra tépem ezt az ezrest, ha nem hiszik el, hogy az enyém! Követelem, hogy felváltsák, követelem, hogy egy pakli kaszinókártyát adjanak, követelem, hogy hagyjanak békén. Azt teszem a pénzemmel, amit akarok.
Brandt úr nem titkolta megvetését és szánalmát, amikor télikabátjában leereszkedett előbbi helyére (mindig a sarokban szeretett ülni), a kávés elvette az ezrest, és színészi hanghordozással kiáltott rá a pincérre:
– Nézze, Józsi, menjen át ide a bankba, mondja, hogy nekem tegyék meg a szívességet, váltsák fel ezt a pénzt, bár tizenkét óra már elmúlt.
– Megpróbálom – felelt a pincér, és szánakozó pillantást vetett Regényi úrra, aki valóban idegesen gyújtott rá egyik cigarettáról a másikra, a szalvétájával törölgette az asztalt, amint az egykedvű Brandttal szemközt letelepedett.
– Hát hány pártit óhajt, tisztelt Regényi úr? – kérdezte a kőbányai, nagy csendesen elővéve, előgombolgatva pénzerszényét, és egy ropogós, vadonatúj százast vett elő a pénztárca rekeszeiből, mintha azt is csak merő sajnálatból tenné az izgatott Regényi úr megnyugtatására, nem pedig maga mulattatására.
– Van nekem „partim” a kőbányai „körben”, amennyit akarok. Igazán csak a maga kedvéért játszom, Regényi úr, mert nem akarom, hogy tovább is utánam kiabáljon – mondta Brandt úr leereszkedőleg. – Hát mennyiben játsszunk?
Regényi úr szótlanul rámutatott a százasra.
– Száz forintban? Ej, haj! Nem sokáig fog tartani az ezrese, Regényi úr – mond évődve Brandt úr, miközben a friss kártyacsomag után nyúlt, amelyet lassan felbontott, közben az ajtó felé sandítva, ahonnan a „Sóhajok hídjáról” megnyugtatólag integetett Maki úr, amely intés azt jelentette, hogy Józsi már felkapta a télikabátját, elindult az ezres felváltása végett, ne aggódjon Brandt úr, hogy rossz kézbe kerülne a298 felváltott ezres (például régi tulajdonosához, Regényihez), nyugodtan meg lehet kezdeni az első játszmát…
– Hát én hitelezek önnek, Regényi úr – mondta nagylelkűen Brandt úr, mikor a Maki úr integetését megértette – (Hátha megjön Regényinek az esze!) – Habár csak úgy szeretek játszani, ha a pénz le van téve az asztalra…
De Brandt még be sem fejezhette akadémikus modorban kezdett értekezését, miután a kártyakiosztás után Regényi úr olyan „lapokat kapott kézbe” és az asztalra, hogy hirtelen olyan előnyre tett szert, amelyet „kettős táblának a nagy kaszinóval és egy ásszal” mondanak a kártyások nyelvén, de mi ne kapaszkodjunk a műkifejezésekbe, mert talán sohase lenne vége a fejezetünknek, ha mindent részletesen megbeszélni akarnánk. Elégedjünk meg annak konstatálásával, hogy a fekete táblára jegyzett krétajelek összeadása, a kártyacsomagban rejlő értékek felolvasása és a nézőközönség fejbólintó beleegyezése után Regényi úr megnyerte az első játszmát, mielőtt a pincér visszaérkezett volna a felváltott ezerforintos darabjaival, de Regényi birtokában volt Brandt úr ropogós százforintosának, amelyet nyomban kezébe is vett, és élével az asztalra helyezett.
– Nem tudom, hol késik Józsi a pénzemmel? – kérdezte hátratekintve Regényi, ahol Maki úr piros szemeivel találkozott, amint az vállát vonogatva integetett Brandt úr felé: „Úgy látszik, más bankba kellett menni a pincérnek!”
Brandt úr fanyarul nyúlt ismét pénztárcájához, ahonnan most már egy gyűröttebb százast vett elő.
– Csak hagyja az asztalon a pénzemet, Regényi úr. Nekem van időm az ön pénzére várni – mond a „kőbányai” úriember némileg remegő hangon. – Játsszunk tovább.
Regényi engedelmeskedett, és a második játszmát is megnyerte, mégpedig olyan váratlan, szerencsés kártyaalakulás révén, hogy a kártyaszobában tartózkodó szakemberek csaknem kivétel nélkül helyeselték B. úrnak a megjegyzését:
– Így jár az ember, ha el hagyja magát téríteni régi szokásaitól. Megérdemeltem, mert „régi játékos” létemre a saját pénzem ellen játszottam.
Regényi mentegetőzött:
– Én igazán nem tehetek arról, hogy Pesten nem lehet egy ezrest felváltani.299
(Mert a pincér még mindig nem tért vissza, és Regényi úr ismét kezébe vette a két bankjegyet, amely most már hivatalosan és jog szerint az ő tulajdonába vándorolt.)
– Egy „régi játékossal” essék meg ilyesmi! – mond Maki úr bizonytalan hangon, mintha már kiszámította volna magában, hogy céltalan dolog a „Sóhajok hídján” tovább tartózkodni, Józsi soha többé nem tér vissza a felváltás végett átvett pénzzel. Brandt erre így szólt:
– No látja, Maki úr, kár volt beleavatkozni ebbe a dologba. Hagyott volna engem szépen hazamenni, amikor akartam. Kár volt a télikabátomat húzogatnia, igazgatnia. Kár volt rábeszélnie, hogy Regényi úrral leüljek kártyázni, mikor már éppen eleget kártyáztam itt.
– Miért nem mondta, Brandt úr, hogy eleget kártyázott? – szólt most alattomosan a piros szemű gibic, és feltűnően közeledett székével Regényi úr felé, mintha bocsánatot akart volna attól kérni, hogy kétszáz forint nyereséghez segítette.
A „kőbányai” úriember nyelt egyet.
– Nem csodálom, Maki úr, hogy némelyek olyan rossz véleménnyel vannak önről. Szeret kárt csinálni az embereknek. Akar még játszani, Regényi úr?
– Én úgy emlékszem, hogy hat „partira” és három „mesterre” ültünk le – felelt Regényi úr, aki láthatólag maga is kellemetlenül érezte magát a nem jelentkező pincér miatt.
Szelíden tolta tehát Brandt úr felé a két darab százast, mire az felkiáltott:
– Akarja duplán? Duplában? – kérdezte, és már újabb két gyűrött százast vont elő, amely százasokról többen úgy vélekedtek, hogy azok imént még Kubinszki úr birtokában voltak. „A pénz vándorútja” – mondta hátul megint az ismeretlen hang, amely már a lóversenyek megbeszélésénél szerepelt.
– Nagyon szívesen megteszem a kívánságát – felelt Regényi úr.
És most már nem is csodálkozott a kártyaszoba vendégei közül senki, hogy Regényi úr a harmadik játszmát is megnyerte. Brandt „feltűnő hibákat” csinált a játékban, mondták némelyek. Mások a háttérben arról tanácskoztak, hogy a „régi játékosnak” előre tudni kellett volna, hogy ez lesz az eredmény, mert egy „régi játékos” sohase ül vissza arra a helyre, amelyet már egyszer elhagyott. „A szerencse megtenné a magáét Kubinszkivel szemben. Nem lehet egy nap alatt összenyerni az egész világot” – mondta Dezsőfi László, aki már Monte-Carlóban is300 járt a múlt időben; jelenleg pedig azzal foglalkozik, hogy elmúlt tapasztalatait „rendszerbe foglalja”, amilyen idealista kártyás akkoriban található volt minden pesti kávéházban. „Brandt mindenesetre hibát követett el, hogy a pénze után futott” – szólt lovag Grósz, akinek egyébként nem lehetett a szavát hallani, mert „minden tekintetben alávetette magát végzetének”.
– Csak egy egészen „zöld embernek” lehet ilyesmit tenni! – volt az általános vélemény, amikor Kubinszki úr pénzszerző útjából délután visszakerült a Tihany kávéházba, és Brandt urat kereste a játszma folytatásához.
Brandt úr magányosan és télikabátban ült a sarokban, a kártyaszoba sarokasztalánál, pénztelenül és társtalanul. Csodálkozva nézett körül, mintha még most sem tudná megérteni, hogy mi is történt vele?
Regényi urat ugyanis egy felsőbb hatalmasság elszólította, hirtelen, váratlanul, éppen abban a pillanatban, amikor Józsi pincér a felváltott ezres aprópénzeivel visszatért, és Brandt úrnak az utolsó „betenni való” pénze is elfogyott.301
