ÖTÖDIK FEJEZET • amelyben egy messziről hangzó pisztoly durranás megpecsételi a játékos elhatározását.
ÖTÖDIK FEJEZET • amelyben egy messziről hangzó pisztoly durranás megpecsételi a játékos elhatározását.
Meddig várakozott a palota előtt a mindinkább elsötétedő Kohlmarkton a hűséges fiákeres és a még hűségesebb Regényi úr?
Mindaddig, amíg a leányka apja kezébe csúsztatva kezét: nagyon csendesen, a boldogság mosolyával ajkán elaludt. Azok voltak a legboldogabb estéi, mikor apja a palotában várta meg, amíg az ételekbe és italokba rejtett altatószerek jótékonyan hatni kezdtek, hogy a leányka hozzájuthasson a szokásos pihenéséhez. Ma azonban orvosság nélkül aludt el, mert az apja kezében volt a keze. Vannak ilyen csodaszerek a világon.
– Holnaptól kezdve pakolni kell – mondta Alvinczi úr halkan a leányka dajkájának, Ékesnének, akiben talán egyedül bízott meg ebben a nagy házban. Magyar nő volt. Alvinczi tudta, hogy az életét is feláldozná a leánykáért. Ékesné csendesen bólintott, kezet csókolt a gazdájának, és elfoglalta helyét Ilona lábánál az ágy mellett. S egész éjszaka imára volt kulcsolva két keze:
– Istenem, ezt a napot is megérhettem! Magyarországra megyünk!
Körülbelül este nyolc óra volt, amikor Alvinczi kilépett a palota mellékajtócskáján, amelynek kulcsát magával hordta, s így senki sem tudta, hogy mikor jön és megy a palotában. Regényi úr állott az ajtóhoz legközelebb, és nyomban a fülébe súgta a gazdájának:
– Egy hölgy ül a kupéban. Azt mondta, hogy mindenáron beszélni akar magával. (Alvinczi bólintott: „Ismét szeretnek a nők.”)
A fiákeres már a bakon ült, és onnan emelte meg szótlanul kalapját.
– A „Karl”-ban találkozunk – mond Alvinczi úr Regényinek, és beszállott a zárt kocsiba. Nem tévedett: valóban Botticelli grófné volt, egy régi római ismerős, akinek joga volt Alvinczi urat mindenféle lehetetlen helyeken felkeresni, amikor mondanivalója volt a számára. A grófnő férje halála után szerény körülmények között élt Bécsben.222 Rembrandti szépség volt, mély tűzű szemével világított a Derby-hős felé:
– Nem múlhatott el ez a mai nap, hogy szerencsét ne kívánjak önnek, Alvinczi. Tudja, hogy azok közé tartozom, akik régi vonzalomból figyelemmel kísérik minden lépését életének – mond a grófné meleg, szívhez szóló hangon, amely az olasz nők sajátsága. – Majd a legközelebbi homályos utcában kopogtatok Holcernek, hogy kiszálljak a hintóból, addig is sok ilyen jó napot kívánok magának, kedves barátom. Kár, hogy Artúrió, aki önnek legjobb barátja volt, nem érhette meg a mai napot.
Alvinczi úr gyöngéden hallgatta a hölgy szavait, az igazi úriemberek meghatott gyöngédségével, akik haláluk órájáig hálásak szoktak lenni minden jó szóért, amit egy nem felejtő hölgy intéz hozzájuk…
– Nagyon köszönöm, kedves Romola, hogy imádkozott értem. Gondoljon imáiban ezentúl is reám és Ilonka leányomra is.
– Ilonkáért úgy imádkozom, mintha az én gyermekem volna. A sors nem ajándékozott meg gyermekkel… Az ön leánykája az én leánykám, édesanyja, az ön hitvese, az én egyetlen jó barátnőm volt – mond a római hölgy talán még szenvedélyesebb hangon, és nyilván érezte is, amit mond.
A kocsi lassan hajtott, Alvinczi úrnak nem nagy fáradságába került néhány sort vetni névaláírásával együtt egy könyvecske kiszakított lapjára. És az összegöngyölgetett papírlapot a hölgy kesztyűjébe csúsztatta:
– Ha útja véletlenül Rothschild háza előtt vinne el, ott már a ház egy öreg tisztviselője értesítést kap a grófnő látogatásáról. Hiszem, hogy udvariasak lesznek.
– Ön mindig nagyon jó hozzám, Alvinczi.
– Artúrió emlékére kérem, ne tulajdonítson jelentőséget ennek az apróságnak.
Amikor Romola, a délvidéki úrnő a Rothenturm utcában kisuhogott a zárt kocsiból, a legközelebbi lámpásnál megnézhette, hogy ezerlírás utalvány van a kesztyűjébe rejtve. A sors segítse pályáján tovább is a nemes szívű magyar úriembert, aki egykor a követségi bálon oly figyelmes volt iránta.
Alvinczi a „Karl”-ban már Regényi úrral találta magát szemközt, aki mindenféle lehetetlen utakon át megelőzte a kocsin járó uraságot. Ugyanott tartózkodott a fogadó előcsarnokában Tokaj-Tolcsvay tábornok,223 akit Ferenc József egy hadgyakorlat után nyugdíjaztatott, mert a tábornok a vezérkar véleménye szerint a honvédhuszároknak kedvezett. A már ismert Regényi úr társaságában néha úgy tűnt fel a szeretetre méltó, napsütéses arcú, korai pályavégzete miatt megszelídült tábornok, mintha Regényi úr kíséretéhez tartozna, de Alvinczi úr megjelenése nyomban véget vetett a ferde helyzetnek, aki nagy szívességgel karolt a honvédtábornok karjába.
(Regényi úr ugyanekkor titkon vállat vont. „Én jót akartam. Pénzébe fog kerülni ez a barátság” – mormogta Regényi úr, de hát a könnyelmű Alvinczin amúgy sem lehet segíteni.)
– Kedves Eduárd, van egy csikóm, szakasztott olyan „küllemű”, mint a te Táblabíród. Mielőtt másnak eladnánk, rád gondoltunk, nevelj belőle egy második Derby-nyerő magyar paripát! – mond a derék tábornok, aki vastag, ősz bajsza alatt alig rejtegethetett egy zavarodott mosolyt, midőn kupeckedéssel foglalkozik a fogadó előcsarnokában.
De Alvinczi úr annál inkább helyén volt az ily kényes kérdések úri megoldásában:
– Kedves bátyám, minden magyar embernek hálás vagyok, aki jó lovat kínál nekem. A csikódat megveszem, hacsak nem sánta.
A piros szőnyeggel bevont lépcsőn, mintha csak véletlenül történne, egy girbegurba, toprongyos, elhanyagolt külsejű szállodai vendég botlott Alvinczi úr elé, két hét előtt borotvált arcával. Ruzicska volt, a pesti ódondász, aki a föld alól bújt elő Bécs városában.
– Ince pápának újabban ötven darab gyűrűjét találták meg – mond az öregember, akit esztendők óta jól ismert Alvinczi, mert becsületes kereskedőnek tartotta.
– Hol vannak a pápa gyűrűi?
– Itt vannak egy zacskóban.
Alvinczi úrnak, mint tudjuk, temérdek teendője lett volna ezen az estén, de Ince pápa gyűrűinek nem állhatott ellen; már sok gyűrűjét megvette a nevezetes pápának.
Ruzicska tehát nem is nagyon erőltette a vásárt, amikor a szakértő tekintetű Alvinczi előtt annak szobájában egy üveggel burkolt asztalra borította a zacskó tartalmát. Innocentius pápa aranygyűrűi ragyogtak, csengtek, kedveskedtek az asztalon. Alvinczi úr magában elhatározta, hogy a szép asszonyokat, akik a Derby-győzelem után üdvözölték, az antik gyűrűkkel meglepi, amely gyűrűket bízvást viselhetik gyémántjaik mellett.224
– Másvalami nem volna Pesten? – kérdezte üzleti hangon Alvinczi úr, amíg a zacskó száját bekötötte.
Ruzicska elgondolkozott, és unottan felelt:
– Eladó dolog mindig van Pesten, mert ebben a szegény városban pénzért jóformán minden kapható. De a méltóságos úrnak nem ajánlok bármilyen ringy-rongy portékát, mert tudom, hogy a „jó” dolgoknak amúgy is megadja az árát, a „rossz” dolgot pedig utánam hajintja. Volna egy régi ház Budán, persze nem jövedelmez egyetlen krajcárt se, mert lakója rendszerint a háztulajdonos személyesen. Csak éppen az adót kell utána fizetni.
Alvinczi úrnak felvillant sötét szeme, mintha valami eszébe jutott volna az ódondász beszéde alatt:
– Mióta nem laknak e házban?
– Tíz esztendeje le vannak zárva a zsalugáterek, a kapu előtt vasárnap délutánonként egy öreg házaspár üldögél, amely hiába várja az új lakót. Estére bezárják a kapuit, és egy hétig megint csend van a házban. A házmesterek…
– Milyen táján van a ház Budának?
– A villamos arra nem jár, talán sohase fog járni, mert az utca keskeny, nem abban az időben építették, amikor villamosra gondoltak. A kapu a falba van építve, és a ház megett ugyancsak fallal környékezve nyúlik el a kert. Négy lónak való istálló van a házban, és a kocsiszínben két kocsi elfér, egy kisebb és nagyobb. A fehérneműt az udvaron teregetik kifeszített kötelekre. A mosókonyha mellett olyan mángorló áll egy színben, amilyent manapság már csak vidéken láthatni. Három nagy fiók van a mángorlóban. Nyáron fürdőház is van egy sarokban, vén eperfa alatt, és a kút szivattyúra jár. A kert végéből a Duna-partra lehet kilépni egy kisajtón. Az utcai ablakok négyen vannak, és délnek nyílnak.
– Tehát a reggeli nap a kertre néz?
– Úgy van – felelt az ódondász, aki véleménye szerint tökéletesen leírta a budai házat.
– Mennyit ér a ház?
– Testvérek között ötvenezer pengőt.
Alvinczi úr ezalatt megmosakodott, felöltözött, a gyűrűk árát nyomban készpénzzel kifizette, a bankókat egy falhoz állított útiládából szedvén elő, mert Ruzicskával csak így lehetett beszélni. Az ódondász a mellényébe alkalmazott zsebbe süllyesztette a bankókat, és a gyűrűk225 vászonzacskóját akarta mindenáron elvinni. „Itt úgyse lopnak el semmit – mondta az asztalon heverő gyűrűkre mutatva –, a zacskóra pedig nekem szükségem van.” Miután az ódondász babonásan ragaszkodott zacskójához, a kérdést úgy oldották meg, hogy Alvinczi úr a gyűrűket egy üres dohányszitába seperte, a dohányszitát betette az utazóládába, és aztán leült a láda tetejére.
– Gondolja úgy, mintha a házat is megvettem volna, csak nincs annyi pénzem itthon – mond Alvinczi úr. – De ha holnap délután szerencsém lehetne, a ház árát is kifizethetem.
Az ódondász azt felelte, hogy holnap délben Pesten kell lennie, mert a hercegprímásnak megígért néhány régi misekönyvet, amelyet személyesen akar bemutatni. „Nem csalhatom meg a hercegprímást!” – felelte Ruzicska, és eltávozott. A szálloda előtt felült a régi, csak a „Derby-day” idegenforgalmában használt ombinuszra (Regényi nagy bánatára), és a Keleti pályaudvarra vitette magát, ahonnan harmadik osztályon Pestre utazott. Gyűrűk helyett bankót vitt vissza.
Ki tudná, hogy szívből örült-e az egész utazásnak?
Ha Ruzicska, ez az összetöpörödött pesti antikvárius, aki olyan öregen jött már a világra, hogy már akkor aggastyánnak látszott, amikor az ábécés könyvet a kezébe vette, és aztán se akart visszafiatalodni a világhoz, amelyet voltaképpen csak pár száz esztendő előtti idejében szeretett: azt mondta magában a győri állomáson, ahová jóval éjfél után érkezett a személyvonat, és így meglehetősen keserű volt a sör, amellyel ott Ruzicska urat megkínálták – ha Ruzicska azt gondolta magában, hogy „nagy kópé ez az Alvinczi, mindent megvásárol, jóformán alku nélkül, hogy az embernek elmenjen a kedve az egész életétől” – vajon mit mondhatott az a perzsaszőnyeg-kereskedő, aki közvetlenül Ruzicska úr után lépett be a „Karl” szobájába, és rövid tárgyalás után egy kocsideréknyi keleti szőnyeget „sikerült Alvinczi úr nyakába varrni”. Amint Ruzicska bánkódott a győri pályaudvar alagutas állomásán a pápai kulcsokkal, az Ince monogramjával, vagy az aranyrózsákkal díszített aranygyűrűk után, ugyanúgy szomorkodott a kopaszra beretvált és minden hájjal megkent szőnyegkereskedő, mikor az Allah nevével megjelölt imaszőnyegek nélkül távozott a fogadóból. Nem szeretik a kereskedők az olyan vevőt, aki hosszadalmas rábeszélés nélkül, a kínált portéka egyszeri megtekintése után nyomban kötélnek226 áll, és amikor a portéka árát kimondják előtte: még a szeme se rebben. Igaz, hogy csak egy-kettő van ebből a vásárlóból a birodalom területén, de jobb volna, ha ennyi se volna, aki megbánatja a becsületes kereskedővel a foglalkozását.
De hát mit mondjon az a bélyegkereskedő, aki másfél év óta házalt bélyeggyűjteményével Bécs városában, és úgy ismerték, mint valami szerencsétlen kucsébert, aki hóna alá vetett albumával éppen annyiszor megfordult az előkelő hotelek portásfülkéjében, mint a bélyeggyűjtők szokásos gyülekező helyén, ahol a nemzetközi eseményeket megbeszélik?
Aki látta Kupferschmidt úr bélyegalbumát: mindenki elismeréssel adózott a pápaszemes, professzorkülsejű, nyurga úriembernek, Kupferschmidt csaknem „tökéletes” bélyeggyűjteményével fogalom volt Európában, mert nem sajnálta a pénzt és fáradságot, ha egy-egy ritka bélyeggel lehetett kiegészíteni a legtökéletesebb gyűjteményt.
És Kupferschmidt egy napon album nélkül jelent meg a bélyeggyűjtők társaságában. A Derby-nyerő Alvinczi az első szóra megvásárolta tőle gyűjteményét, anélkül hogy hosszadalmasabban alkudozott volna. Egy utalványt kapott a szerencsétlen professzor az S. M. Rothschild bankházhoz, amely utalvány olyan tekintélyes összegről volt kiállítva, hogy napokig nézegették Bécsben a bankcédulát. Kupferschmidt elkövette azt a hibát, hogy az utalványt bemutatta a jelzett bankháznál, ahol egy ezüstfejű, arany pápaszemes, fekete kabátos úriember nagy nyájassággal fogadta, miután biztosította róla, hogy ügyét a lehető legkedvezőbben fogja elintézni. És egy vasszekrényhez lépve, bankjegycsomaggal tért vissza, amelyet számolni kezdett a professzor előtt. Kupferschmidt megijedt, eltolta maga elől a pénzt, kijelentette, hogy ennyi bankónak a birtokában egy percig sem biztos az élete abban a vadregényes külvárosban, ahol egy kunyhóban lakik. De az ezüstfejű úr sehogy se akarta visszavenni a pénzt. „Mi csak uralkodó családok és házunk régi barátainak az üzleteivel foglalkozunk” – mond a finom feketekabátos, miután kifizette a boldogtalan bélyegtanárt. Mintha örült volna, hogy a fizetség után örökre megszakíthatott minden összeköttetést Kupferschmidt úrral, ezzel a közismert figurával.
Így növekedett Alvinczi úr félelmetes híre a császárvárosban, miután mindent megvásárolt, amit kínáltak neki. (Mégiscsak igaza volt Regényinek: – gondoskodni kellett valamiképpen annak a leánykának a jövőjéről, aki eddig is Alvinczi úr szívének szentélyében volt, de mi227 történik az imádott gyermekkel, ha a lámpás egyszer kialszik? Éppen olyan apátlan-anyátlan árva gyermek lesz, mint azok a kis boldogtalanok, akikről az írók megható elbeszéléseiket írják. Ezt a gondolatot akarta elűzni maga mellől Alvinczi, mikor Kupferschmidt bélyegeit is megvásárolta.)
– Kezdhetem elölről a gyűjtést! – mormogta a bélyegalbumos.
Ha egyszer rászorulna egyetlenkém: lesz mit eladnia – gondolta magában Alvinczi úr. – Lesz neki „Tasmániá”-ja, amelyből csak három van a világon. Az egyik a londoni Rothschildnál, a másik egy amerikai acélkirálynál, a harmadik az én leánykámnál. – Ilyenek az apák, ha valamit a fejükbe vettek, amit a szívük is megerősít.
Regényi a harmadik vacsoránál, a lóidomárok és a lovasok között férkőzött Alvinczi úr közelébe – amikor a kakasok már javában kukorékoltak Demmel nyári vendéglőjének tyúkketrecében.
– Csodálom, hogy így bírja ezt a nehéz napot – mond Regényi a szabadban levő asztal mellett, amelyet kerti lámpás és a falevelek között átszüremlő csillagsugár világított meg. A táncmulatság színes lampionok alatt, egy fedett teraszon folyt. Carlslake, az ausztráliai zsoké frakkba öltözött, és frakkot öltött az öreg Reeves, aki a legszertartásosabb volt a világ valamennyi lóidomárja között. Fehér kamáslija és fehér mellénye messzire világított a nyári éjben, és több ízben elhúzatta a zenekarral az angol királyi himnuszt, amikor mindenkinek fel kellett állni az asztaloknál. Alvinczi úr rendkívül örvendett, hogy ez az öreg gentleman is megtisztelte megjelenésével a freudenaui Derby-bált, és angolul hosszadalmasan beszélgettek arról az időről, amikor egyszer Angliában találkoztak, Newmarketben…
Az öreg lóidomár, aki böftökpiros arcával, fejedelmi nyugalmával és megingathatatlan flegmájával típusa lehetett annak a hidegvérű angolnak, akiről a régi magyar anekdoták annyi minden csodálatosságot tudtak elmesélni: az öreg John Reeves, aki annyi „Derby-győztest” vezetett a mázsálóba, ezen az éjszakán arra volt a legbüszkébb, hogy már fiatal lovász korában volt szerencséje találkozni Alvinczi úrral az ascoti pályán, midőn 8 stone-val és 11 fonttal Rosebelle-t lovagolta.
(Azt hiszem, még akkor a világon sem voltam – súgta Alvinczi úr Regényi úrnak, de nem akarta az öreg lóidomár örömét megrontani.)
Általában olyan társaság gyűlt össze ez éjszakán a Demmel vendéglőjében,228 hogy Regényi úr úgy érezte magát, mint egy aranyhal, és jókedvű volt, mint egy néger. Csak az a gondolat szomorította el néha, hogy majd Pesten nem hiszi el neki senki ez éjszakát, amelyet ama kiváló férfiak között töltött, akik után szerelmes vágyódással néz a pesti utca. (Mert vajon hol lehetne meggazdagodni, ha nem a lóversenyen?)
Itt volt a „hősök” közül Péchy Andor úr, a „sárosi gavallér”, amint barátai nevezték, és egy kerti gyertya mellett még mindig fejcsóválva nézegette a The Field nevű angol sportlapot, amely megjósolta Táblabíró győzelmét.
– Ezt csak Madame Thebe, a párizsi jósnő tudhatta teljes bizonyossággal – mondta Péchy úr megpillantva Regényit. – Habár én mindig sanszot adtam az Alvinczi-lónak.
Aztán elgondolkozva hajtotta tenyerébe homlokát, mintha még mindig Tokión ábrándozna, amely a legszebb ló volt a birodalomban, és mely annyi dicsőséget hozott neki, amikor még élt a jeles ló! Ah, a cseresznyepiros, fekete sapkás dressznek azóta hanyatlóban van napja, bár Fred Taral, az istálló egykori zsokéja, most is piros ruhába öltöztette azon fekete szemű hölgyismerősét, akivel a Derby-bálon megjelent.
– Tud valami új nótát? – kérdezte Mautner Viktor lovag, a dúsgazdag gyáros és még híresebb lófuttató, aki szokás szerint most is a Schrammel-zenekar közelében foglalt helyet. – Valamely új dalt, amely felülmúlná a grinzingi és nussdorfi kocsmák dalait? – szólt a fehér kesztyűs, kedélyes, tipikus bécsi úriember oly hangsúlyozással, mintha a jelzett daloknak ő volna a szerzőjük. Regényi úr, mint egyszerű kis pesti kávéházi sportsman, ha tudott volna dalolni, dehogyis meri ezt elárulni a recsegő hangú st.-marxi sörgyáros előtt. Mautner úr szürke lovainak tudományára volt ő leginkább kíváncsi, mikor általában szóba ereszkedett a lovaggal.
– No, a Hableány elég jó állapotban van – mondta a jólelkű Mautner úr. – Megmondhatja Alvinczi úrnak, a gazdájának. Különben tudja mit, Regényi úr? Száz forinttal maga is „benne van” a fogadásban…
Regényi úr szinte elhűlt e váratlan szerencsétől. Sok minden történt már vele az életben, de istállótulajdonos „fogadásában még nem volt”.
– És hogyan „kapta”, méltóságos úr? – kérdezte Regényi. – Amint Pestre érek: nyomban megküldöm a száz forintot.
– Öt az egyhez. A pénzküldéssel pedig ne fáradjon – felelt a jószívű229 lovag. És maga mellé intvén Southey urat, az istálló könnyű terhű lovasát és Poole urat, egy másik lovasát: titokzatosan közölte velük, hogy sikerült megnyernie Alvinczi úr „szerencsemalacát” abból a célból, hogy a Saida akadályversenyen, Baden-Badenben „ott legyen a szíve” Mautner úr pártján. A zenekar vígabban játszott, mint valaha.
De más meglepetés is érte Regényi urat.
A szőke és fehér vállú Egyedi Lajosné, aki Zombory Richárdnéval, egy pesti istállótulajdonos feleségével ugyancsak kötelességének tartotta, hogy a lovászok Derby-bálján megjelenjen, és ott a „mindentudó” lóidomárok nejei és leányai között mulatozva töltsék az éjszakát, így szólt a szép Zomborynéhoz:
– Ha nem csalnak szemeim, Regényi urat látom a táncosok körül oldalogni?
Zomboryné meglehetősen jó viszonyban volt a „pesti emberkével” – néhányszor már elküldte őt fogadni azokra a lovakra, amelyeket Regényi úr ajánlott figyelmébe, vidáman rákiáltott az „emberkére”:
– Hopp, Regényi! Eddig már annyi pénzemet hordta el az Egyediné lovaira, hogy meg kell ismertetnem önt végre barátnőmmel, aki mindig titokban tartja lovai tudását.
A két sportslady aztán maga közé ültette Regényi urat, s egy pohár pezsgőt itattak meg vele.
– Nem kell félnie, Regényi, éppen úgy hazai pezsgőt iszik, mint akár a lovaim, „akiknek” Bécsbe is mindig utánuk küldetem a jó hazai ivóvizet. Mert a táplálkozásnál az a legfőbb, hogy se az ember, se a ló ne változtasson külföldi utazás kedvéért a megszokott porcióin – mond a vidám Egyedi Lajosné, aki igazában a „gyepen” érezte jól magát, nem pedig pesti palotájában.
– Valódi Kincsem-pezsgő! – biztatta Z. Richárdné az óvakodó Regényi urat, aki mindent szeretett a világon, csak inni nem.
– Azt hiszem, Alvincziben is lesz annyi stílus, hogy a lováról nemsokára egy új bort neveznek el – mondta Regényi úr, és alkalomadtán elszökött a víg és szép hölgyek társaságából, mert komoly sportsman létére inkább szeretett beszélgetni, akár Baltazzi Alexander úrral, aki betegen, öregen, sántán, pénztelenül, szívbajos halálraítéltséggel ezen az éjszakán is itt várta a reggelt a Freudenauban, amikor majd lovai „munkáját” végignézheti – akár a slingsbyi szíjjártó unokájával, Heps lóidomárral, aki gyermekkorában még látta Kincsemet, amely ötvennégy230 versenyben első volt, és patáit azért foglalták aranyba, mert soha nem hagyta magát második helyre szorítani.
…Már harmatosán, édesdeden hajnalodott a majális felett, a zöld gallyakkal ékesített verandán az utolsó valcerek és csárdások járták, a lampionokat kioltották, mielőtt arany-piros papirosuk elégett volna. Az a kellemetes, hajnali zsongás érzett a faleveleken és füveken, nagyokat lélegző erdőben és az éjszakából visszatért platánokon, ahogyan az ifjúság szokott ébredezni. Regényi úr akkor végre szert tett egy papírlegyezőre, amellyel addig hűsítette magát egy hársfa alatt, amíg megfelelő költői sugallathoz elérkezett: „A bécsi Derby emlékére” – ezt írta a legyezőre, ezután Alvinczi urat kereste fel, aki ez alkalommal igen előkelő társaságban szórakozott. Az „ezerszemű sajtó” asztalánál telepedett meg, ahol az Allgemeine Sportzeittug-tól és a Vadász- és Versenylap-tól kezdve minden tollforgató lótudós megjelent lapja képviseletében. Itt tűnődött a bécsi Silberer Viktor azon a körülményen, hogy a léghajózás nemsokára konkurrenciát csinál a lóversenyüzemnek, ugyanezért Pálmay Ilkát, a pesti primadonnát kell szerződtetni légi zsokénak, aki amúgy is gyakorlott már a léghajózásban. Itt üldögélt fanyaron és gólyalábaival a pesti Lövik Károly, aki mindig azzal intette le a lóversenypápa, Bruce Lowe rajongóit, hogy volt annál még egy jobb sportíró Angliában, és azt Thackeray-nek hívták, amíg élt. Különösen regényeiről volt híres… Hosszú bajszát itt pedergette Mr. Blackwhite (Pályi Ede), aki lóversenyekről színikritikákat és esztétikus dolgozatokat írt, miközben azt bizonyítgatta, hogy a lovaknak több eszük van, mint az embereknek.
Regényi úr az asztalfőn ülő Alvinczit kérte meg, hogy autogramjával a sort megnyissa. Alvinczi úr engedelmeskedett.
– Minek ez az autogramgyűjtemény magának? – kérdezte az asztal végén egy szegény tipszter, aki gyalog jött Budapestről Bécsbe, hogy Táblabíró győzelmét láthassa.
– Bizonyára nem váltóhamisítás céljából – felelt Regényi, mikor a legkülönbözőbb uraságok után a tipszter aláírását is megszerezte. – Ez a legyező azért kell nekem, hogy Pesten elhiggyék majd halálom után, hogy egykor bálban is voltam életemben.
…Már hajnalodott, madárkiáltás vegyült a sramlizenének gajdolásába, és „Tokio-Franc”, aki egész életében csak a lovak abrakára vigyázott,231 és azzal törődött, hogy milyen kedvük van a gondjaira bízott lovaknak: kezdte hinni, hogy a lóitatáson kívül más teendők volnának a világon a részére. Így például a szerelem – bármilyen dressznek esküdött örök hűséget az „istállóember”. A világoskék-vörös sapkás (Baltazzi) dressz nagyon szépen megférhet egy fekete-piros (Springer) leányruha szomszédságában, és senki se emel „óvást” a tánc végén.
A szalmaszálat rágcsáló lovászfiú is megértette, hogy a kancarúgáson kívül van még valamely fájdalmasabb baleset az ember életében, és ez pedig nem más, mint az, hogy egy tatai kisasszony (Tatáról jöttek legtöbben a Derby-bálra) keresztülnéz az ember feje felett. És az elkényeztetett zsokék, akik megannyi ünnepelt színészekként szoktak a célon átnyargalni a versenypályán, azt tapasztalhatták, hogy vannak hölgyek a földön, akiknek nem elegendő látványosság csak a lovaik „patáit” láthatni, hanem a lovastól megkövetelik, hogy az alkalomadtán táncba vigye őket, és a tánc után verseket is mondjon a holnaputáni versenyprogram mellett.
Ekkor, midőn a boldog szerelmesek már emlékezetükbe véshették a Derby napját, valamint a boldogtalan lovasok is fogadalmat tettek egy hársfa alatt, hogy a lovukon kívül teremtett lénybe többé nem lesznek szerelmesek; e hajnali időben kocsirobogás hallatszott a város felől, és a majálisi társaságban Batthyány Elemér gróf alakja is feltűnt, amint elmaradhatatlan esernyőjére támaszkodva, frakkja gallérjába gyűrt felöltőjében végigballagott a kertben, és fehér szakállával Alvinczi urat kereste.
– Jó volna a mulatságot abbahagyni – mondta rosszkedvűen. – Az éjjel egy sürgöny jött Londonból a Jockey Clubba. Ez a szegény Wahrmann Richárd barátunk elkövette azt, amit már régen jósoltak neki: fejbe puffantotta magát. Pedig hányszor pályázott a bécsi Derbyre…
– …Hát ilyen vége is lehet egy Derby-bálnak. A lovak játékossága kiszámíthatatlan. A lovagok sorsa még bizonytalanabb.
– Azt hiszem – mond Alvinczi úr hintójában a mellette ülő Regényinek –, az a régi divat lesz visszatérőben, mikor a szülők halálos ágyukon megint megesketik fiaikat, hogy a lóversenytől pedig tartózkodjanak. Látta Péchyt, milyen halotthalvány lett az öngyilkos hírére? A legjobb barátja volt az öngyilkos.
– Kellemetlen – mormogta Regényi úr. – De hát mit is csinálna példának232 okáért a magamfajta szegény pesti ember, ha lóverseny se volna a világon? Tessék elhinni, hogy az szükséges a jó egészséghez, hogy az ember néha ne ebédeljen Pesten, hogy délután a lóversenyre elmehessen. Mit csinálnának a zálogházakban, ha nem volnának rendes kuncsaftjaik?
Regényi úr még tovább folytatta volna különös pesti filozofálását, de „arany-piros dressz” megérkezett fogadójába, és a pesti vendég sóhajtva gondolt arra, hogy mikor szökhetik el véglegesen Bécsből, hogy majd otthon eldicsekedhessen hihetetlen kalandjaival. „És Mautner lovag ekkor így szólt hozzám…” Vajon mikor kezdheti így elbeszélését éjjel, a pesti kávéházban?
Alvinczi úr szobájában járkálva, és lefekvéshez készülődve végiggondolt azokon a napokon, amikor a rózsaszínű, feketével szegélyezett szín tulajdonosával, Richárddal együtt karonfogva járt az epsomi Derbyn, Olaszországban a Milánói-díjnál, Németországban a Baden-Baden-nagydíjnál; Franciaországban a Grand Prix de Paris-nál és Bécsben a Derbynél; amikor éppen Wahrmann Richárd lova nyert, éppen úgy, mint tegnap az övé… Hátborzongató gondolat az ilyesmi, és Alvinczi, aki sohase mulasztotta el megnézni az éjjeliszekrény fiókjában pisztolyát, a pisztolyt ekkor a nagy utazóládába zárta.
Nekem élni kell a leányomért! – mondta magában, és szokatlanul jóleső szívlökést érzett a tagjaiban. – Én soha nem lehetek öngyilkos, míg az a kis kéz imádkozik értem.
Délben, mikor felébredt, egy finom hajlású, lila tintával írott levélkét hozott be a postájától különválasztva a komornyikja, mint ezt a Kohlmarktról érkezett levelekkel szokta:
„Apám, rosszat álmodtam. Szeretnélek látni, mielőtt valamibe fognál. Ilonád.”
A leányka leveléhez még egy felbontatlan sürgöny is volt mellékelve, amely valamely véletlen folytán az Alvinczi Eduárd címén a Kohlmarkt-i titkos palotába került. (Alvinczi kapta e napon és éjszakán a legtöbb sürgönyt és levelet a bécsi főpostán.)
A sürgöny Londonból volt keltezve és tartalma ez volt:
„A holt Wahrmann Richárd helyett én küldöm szerencsekívánatomat régi vágyad teljesülésekor. Atyádfia: Sziromi Frigyes.”233
Alvinczi, bár hidegvérű ember volt, ebben a percben felkiáltott a meglepetéstől!
Most már nem is igen érdekelték a többi gratuláló sürgönyök, amelyeket a világ minden tájéka felől hozott számára a posta. Megjelent Frigyes úr a láthatáron, éppen azon a napon, amelyet élete legszerencsésebb napjának vélt. Meghalt legjobb barátja nyomorúságban, öngyilkos kézzel, akinek ugyancsak elfelejtett meghívót küldeni! Ugyanazon a napon, amikor két marokkal osztogatta a pénzt!…
– Alvinczi! – kiáltott fel.
Megállott a tükör előtt és halálsápadtan nézegette magát. Arra tért magához, hogy Regényi úr lépked be az erkélyajtón, ugyanazon módon, amint őt első este Alvinczi úr a szobájában meglátogatta.
– Megengedi, Alvinczi, most már búcsúzom…234
