TIZENEGYEDIK FEJEZET • amelyből kiderül, hogy miért reszelik Viktória császárnő aranytallérjainak a szélét.
TIZENEGYEDIK FEJEZET • amelyből kiderül, hogy miért reszelik Viktória császárnő aranytallérjainak a szélét.
Szilveszter és Rezeda Kázmér urak belekaroltak a kis pesti emberkébe, és sietve vitték a dühös, elhagyott utcákon át.
Innen-onnan télen is örökzöldet mutogató, fehér erkélyek integettek, máshonnan kertek mutatkoztak a hó alól, és legfeljebb az ecetfa mondogatott még magában valamit, mielőtt végleg kivágták volna.
Szilveszter és Rezeda Kázmér urak megemelintették a kalapjukat egy-egy ismerős, régi templom előtt, mert hiszen ők alapjában véve valódi budai bennszülöttek voltak, és nyomban más emberek lettek, amint a hídon Pestről Budára értek; még tán a hangjuk is, amellyel egymással beszélgettek, a kis pesti ember feje felett megváltozott, megkedvesedett, mélabúsabb lett; de mindamellett nem eresztették el Regényit, amint jobbról-balról fogták és vitték.
– De hát mit tettem, barátaim, uraim, pártfogóim, kedves jó lelkeim? – kérdezgette Regényi úr az utazósapkája alól, amelyet a Tihany kávéházban egyszerre csak a fejébe nyomtak, a széket kihúzták alóla, a pénzét zsebre dugták, mialatt Brandt úrnak, a kőbányaiaknak, Maki úrnak és általában minden jelenlevőnek egy erélyes, hetyke hang pofonokat ígért, sőt egy meggyfa bot, amely talán valaha pipaszár is lehetett: fenyegetőleg forgott darab ideig Regényi úr feje felett is.
– De hát mit tehettem? – kérdezte többször a pesti emberke, miközben egy hídon akarata ellenére is át kellett mennie Budára, mert látszólag az egész világ szövetkezett ellene, amikor két „erélyes” férfi megmentette a szenvedélyes kártyást a Tihany kávéházban.
Szilveszter úr az utazósapka felett magyarázta Rezedának:
– Ismerem én ezeket a dolgokat, hiszen mindnyájan eleget kártyáztunk fiatal korunkban. Én pláne végigjártam a kártyások iskoláját, mert már alkalmam volt ott tartózkodni a Zrínyi kávéházban, amikor a „Pátri” jeladására eloltattak minden gázlángot az extraszobában, és valaki elkiáltotta magát a sötétben: „Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!”302 „Ki bírja, marja!” „Ne sajnáld, az apja istenit!” Meg hasonló káromkodásokat én is kiáltottam valaha, de tudtam ám azt is, hogy a fokosnak már a kezemben kellett lenni, mert csak ezzel lehetett kellő választ adni a biliárddákónak. Mi volt ennek a tökéletlennek a kezében, mikor tetten értük?
– A pikk dáma – felelt szolgálatkészen Rezeda.
– Szerencsés voltam a régi Ferenczi kávéházban is megfordulni, amikor az éjszakai nők hozták ránk a veszedelmet. A kártyaszobában nagyon olcsón mérték a vérnek a decijét. De nem nagyon kellett csodálkozni a szerencsés nyerőnek azon sem, ha a luszter rászakadt a fejére. Ha máshol nem, a mellékszobácskában érték utol a nyerő kártyást a vesztők, és hiába zárta magára az ajtót. Csak a jól összetanult cimboraságnak lehetett ilyenkor segíteni, mégpedig a gerundiumi igékkel, ha más nem volt kéznél. Ismerni kellett az ipséket, mert némelyiknek még kétcsövű pisztoly is találtatott a nadrágzsebében, ha falhoz szorítottuk. Mi volt ennek a tökéletlennek a zsebében, amikor a Brandt kőbányai pajtásai vetkőztetni kezdték volna?
– Egy elhasznált zsebkendő – felelt ugyancsak szolgálatkészséggel Rezeda úr.
– Ezzel a Brandttal meg Kubinszkivel már volt szerencsém találkozhatni, tudom a módszerüket a régi világból. Dicsérem az eszét, Rezeda úr, hogy a kávéházban feltartóztatta a pincért, mielőtt az én megérkezésem előtt valami hiányozhatott volna az ezresből.
– Jártam darab ideig az Alvinczi-iskolába! – mond nem minden önérzet nélkül Rezeda úr. – Gavallérnak csak gavallérral szemben van kötelessége. A többi atyafi ugathat. Legfeljebb belé kell rúgni.
Regényi, aki álmélkodva hallgatta a sapkája felett elhangzott beszélgetést: a maga egyszerűségében jóhiszeműségében sohase gondolt ezekre a veszedelmekre, amelyek a kártyanyerőt fenyegetik „korunkban”, mert hiszen még sohase került abba a helyzetbe, hogy a kártyaasztalnál nyert volna. Többnyire pénz nélkül távozott, miután már a becsületbeli kölcsönöket is igénybe vette barátaitól. Regényi volt az a „becsületes ember”, aki mindig veszített, ha kártyát vett a kezébe. Elveszítette a pénzét az „ördög bibliája” mellett, és nagyot hallgatott mindaddig, amíg újabb pénzre tett szert. „Danoljon, Regényi úr, ön is, az jó bánat ellen!” – mondogatta háziasszonya, amikor a divatos gramofont felhúzta abban a pesti lakásban, amelyben Regényi úr pénztelen állapotában meghúzódott. Mindennap azt hallotta, amikor a szűk, piszkos,303 szegény leheletű lépcsőn felfelé mendegélt, hogy a háziasszonya már „stimmeli” a gramofont mulattatásához. „…Csak az enyém hagyott el a nyáron!”, ordította valamely földöntúli hang a négyszögletes szekrénykéből abban a másodpercben, amikor Regényi kezét a konyha kilincsére tette.
…Bizonyos mendegélés után egy budai kiskocsmába „szorították be” Regényi urat kísérői. A budai bormérő nagyot köszönt Szilveszternek, mint általában a kocsmárosok mindenfelé köszöntek a télpiros úriembernek, aki jószívűségét az arcán viselte szelíd mosoly alakjában. De most mérges volt Szilveszter úr. (Vagy legalábbis mérgesnek mutatkozott.)
– Ezért küldtük önt Pestre? – kérdezte Szilveszter Regényit, miután a kocsmaszobában (persze, „piros” teríték mellett) elhelyezkedett, a kocsmáros már elébe tette borát, anélkül hogy megkérdezte volna: hogyan és miképpen készítse el a keveréket (egy decit tele szódával), amelyet Szilveszter pártfogolt a kocsmai italneműek közül.
– Ezért jött ön Pestre? – ismételte a kérdést Rezeda úr, aki egyébként csendes és egykedvű férfiú volt, ha női dolgok nem zavarták meg lelke egyensúlyát. De valamiképpen, talán csak Regényi ébredező lelkiismeretén át, most Rezeda is egy fenyegetőző és kiállhatatlan tekintetű férfiúnak látszott.
Regényi úr darab ideig gondolkodott a feleleten. Na most, hogyan vágja ki magát a csávából, miután tagadni amúgy sem volt szándékában.
A bormérő ezalatt meghozta a sarokból azt a két deci veres bort, amelyre Rezeda Kázmérnak szüksége volt, amikor a budai kocsma bolthajtásai alatt körülnézett, és az jutott eszébe, hogy valamikor már megfordult ebben a helyiségben.
– Ott volt ön a kártyaparti elején? Ott volt ön akkor, midőn Brandt és a kőbányaiak „elszökni” akartak a nyereménnyel? – kérdezte Szilveszter urat. Az vállat vont:
– Miféle „nyereménnyel”?
– Azzal a nyereménnyel, amelyet a Kubinszki párttól nyertek! – mond még mindig szenvedélyes, remegő hangon a kis pesti ember.
Szilveszter úr megnedvesítette bajszát, szakállát, amely célból a poharát néhányszor az említett férfidíszhez emelte. Aztán szórakozott pillantást vetett a budai kocsma udvarán át a kertbe, mintha valami madárijesztőt304 keresne ott a téli tájon. Ezután már nem volt más teendője, mint újra nedvesíteni és újra a kertbe nézni.
– Meddig volt ön Kürtön? – kérdé.
– Csaknem öt hónapig.
– Kártyázott ön ezen idő alatt?
– Hírét sem hallottam.
Szilveszter újra nedvesített:
– Így már értem. Ez a szegény ember elveszítette a világgal való összeköttetését, megbolondult a magányban! – szól Szilveszter, mintha szavait most már csak Rezeda úrhoz intézné az asztalon át. – Történik így néha hajótörött szegény tengerészekkel, akik puszta szigetre, vademberek közé vetődnek, és elfelejtik a civilizált világ hamisságait… Regényi! – kiáltotta Szilveszter stentori hangon. – Tudja meg, hogy emberevők közé keveredett, és azok közül mentettük meg idejében. Más szóval hamiskártyásokkal mérte össze erejét.
– Tudom. Magam is hamisan kártyáznék, ha ez egyáltalában lehetséges volna a Tihany kávéházban! A Tihany kávéházban azonban nem lehet hamisan kártyázni – felelt egyszerűen Regényi úr, és a történetnek ezzel vége lett. (Mert kitűnt, hogy Pesten már csak a Nemzeti Színházban szoktak hamiskártyások előfordulni, azok is a Peleskei nótárius előadásakor, ahol van egy színpadi jelenet, amikor a Zrínyi kávéházbeli jelenetet játsszák a színészek.)
– Minden javíthatatlan kártyás így beszél – mond Szilveszter úr egy-két pipa kiszívása után, amely idő alatt Regényi úr bebizonyította, hogy az a bizonyos ezerforintos, amelyet a kávéházban felváltott, az ő „egyéni” tulajdona volt, amelyet Mauthner Viktor lovagtól kapott „orrocska”, „gibicpénz” vagy egyéb részesedés címén, mégpedig ötpecsétes pénzeslevélben a kürti postán, miután a lovag meg szokta tartani a szavát, és a „Saida” akadályverseny után, amelyet lovával valóban megnyert: tűvé tette Regényi úr után a versenyteret. Végre is a m. kir. posta becsületességére bízta, hogy a lóverseny megnyerése után Regényi úrra eső osztalék a címzett kezéhez jusson. A posta eleget tett a lovag kívánságának stb. stb. stb.
Szilveszter úr egy darabig hitetlenkedve, fejcsóválva hallgatta a „jószágigazgató” elbeszélését, majd megtekintette Alvinczi úr bankutalványát, amelyet a „majordómusz” valóban a cipőjéből szedett elő, és amely bankutalvány érintetlensége bizonyította, hogy Regényi úr a maga félretett pénzecskéjét kártyázta volna el a Tihany kávéházban,305 ha a szerencse nem kedvez… De hál’ istennek, Regényi úrra is ragadt valami Alvinczi úr hagyományos szerencséjéből…
– Akarja, hogy visszakísérjük a Tihany kávéházba, és ott visszaültessük a kártyaszobába? – kérdezte Rezeda úr, aki most tán először életében józanul gondolkozott a Szilveszter baklövése után.
– Ilyen áldozatot nem kívánok – mond egyszerűen Regényi. – A Tihany kávéházban úgyis ösmernek engem, tudják rólam, hogy a legnagyobb szegénységben sem tettem egyetlen kockázatos lépést se a becsület útjáról lefelé vagy félre… Ellenben az önök érdekében ajánlom, hogy jöjjenek el velem ma este a Tihany kávéházba, és ott néhány baráti poharat koccintsanak Regényivel, mert azt hiszem, hogy ezt minden tekintetben megérdemlem.
– Mire kell önnek a pénz? – kérdezte Rezeda úr, aki praktikus szempontból is nézte az életet.
– Éjjelizenét szeretnék adni egyszer a háziasszonyomnak, a harmadik emeleten – felelt a legnyugodtabban Regényi.
Az urak erre kezet fogtak.
Kezet fogott Rezeda Kázmér Regényi úrral, majd Szilveszter is mondott néhány szót, és ő is kezet szorított a pesti kis emberrel. (Szilveszter zavarodottságában még Rezedával is kézfogást váltott.) Regényi úr hiánytalanul visszakapta a pénzét Szilvesztertől, és miközben a majdnem kétezer forintnyi „summácskát” olvasta: a Zrínyi kávéház egykori vendége komolyan megjegyezte:
– Tudja, kedves öcsém, hogy ezen a pénzen már egy kisebb házikót is lehetne venni a Városmajorban, ahol egy öreg barátom, egy nyugalomba vonult ügyvéd úr nagyon szívesen szolgálna útbaigazítással?
– Ismerem a remetéskedő ügyvéd urat, aki az egész fővárost a budai hegyek közé szeretné telepíteni – feleli Regényi úr. – Miután házvételről van szó, azt hiszem, itt volna az ideje, hogy a Ruzicska-féle házat megtekintsük, amely éppen megbízatásaim között szerepel. Azt hiszem, Alvinczi úrnak valamely célja van a ház megvételével…
– Mindegy. Engem éppen azért futtatott ön után Alvinczi úr, mert egyet-mást még elfelejtett a megbízások közül – mond Szilveszter, és egy furcsa papírdarabkát vont elő. – Nálunk az a szokás, hogy mindennek úgy kell történni, ahogyan nemes, nagylelkű gazdám és barátom akarja. Talán azért „csodálkoztam” is túlzottan, amikor önt, Regényi úr a Tihany kávéházban megtaláltam. Tudvalevőleg Alvinczi úr nem adott megbízást önnek, hogy a kőbányaiak pénzét elnyerje.306
– A magam szakállára vadásztam, mint egy bitang kutya. Örülök, hogy belém durrantott a csősz bácsi – felelt Regényi, akinek lassan jókedve kerekedett, és hálás érzéket mutatott a humor iránt. Teringettét! Kétezer forintja nem mindennap van az embernek. Nagyon megtisztelné őt, Szilveszter úr, ha nem haragudna meg komolyan a tréfáért, és még egy pohárral magához venne megszokott italából. Miután Szilveszter zavarodottan nézett maga elé, mert nem szokta meg, hogy abban a kocsmában, ahol ő megfordul, más is fizethessen rajta kívül vagy Alvinczi úron kívül, Rezedának is közbe kellett lépni.
– Sokszor várakoztam ebben a kocsmában Krónprinc kisasszonyra – mondta a költő.
Regényi ezalatt összehasonlította Szilveszter céduláját a magáéval. Szilveszter cédulácskája olyan volt, mint a regényíróké szokott lenni: csak a számok voltak bizonyossággal elolvashatók Szilveszter kéziratában. Regényi talált a cédulán valahol egy 8-as számjegyet, és ezzel nyugodtan, sőt bizonyos felvidámodással vágott neki a három egymásra talált ismerős a Vadrózsa utca 8-as számú háznak, már csak azért is, hogy végleg kiengeszteljék egymást. Van az úgy néha az életben, hogy az ember pillanatnyilag elfelejti a fájdalmakat, és valamely fensőbb akaratnak engedelmeskedik. Regényi úr futamodott elöl, mint valami kis sorsmotor, és Szilveszter mögötte lengette köpönyegét, asztmáját, beteg szívét, és nem ment be „széjjelnézni” egyetlen sarki vendéglőbe se. Rezeda Kázmér is gyorsabban emelgette lábait, bár szeretett volna sok ablakra újra felbámulni, mert mint monda, akkor boldog és fiatal volt…
– Nem igaz, százszor nem igaz, mert ön most boldog! – kiáltott Regényi úr elbizakodva, mintha kártyaszerencséje folytán a boldogság osztogatásához is joga volna. – Most boldog, amikor már túl van a szenvedéseken, és nem halt meg a szerelemtől.
– Az is gazember, aki meghalni szeretne – felelt Rezeda úr, mintha csak Regényi kedvéért változtatna álláspontján. – Beszélhetnek nekem, amit akarnak: végül mindenki fél a haláltól.
No de már a Vadrózsa utcában voltak… Szilveszter kimerülten telepedett le arra a ház előtti padocskára, ahol Ruzicska előadása szerint az öreg, tiszteletre méltó házmesterpár szokott vasárnap délutánonként üldögélni. Nézzük csak, mit mondott az a vén huncut Ruzicska a házról, amikor eladásra kínálta Alvinczi úrnak:
– Szivattyús kút van az udvaron… Négy lónak való istálló…307 A mángorlót ne felejtsétek – mond lihegve Szilveszter a padon ültében, midőn barátai kopogtatni kezdték a falba épített nagy, szárnyas kaput, amelynek bolthajtásos részén sötétvörös és sötétkék üvegablakok is voltak, mint a becsületes régi kapukon.
A háznézőknek jó darabig kellett kopogtatni.
Akkor, midőn már reményüket vesztették, és a kopogtatást abbahagyták: hirtelen, zörrenés nélkül nyílt a kilincstelen kapu, mintha csak egyetlen csavarintás tartaná az egész nagy alkotmányt.
Az öreg házaspár volt, amelyről Ruzicska beszélt.
– Csak holnapra vártuk az urakat – mond az előlálló öregember, fekete, szárnyas kabátban. Nyilván ennek a megkefélése tartott ennyi ideig.
Az öregembernek olyan arca volt, amilyent csak Budán, a régi utcákban láthatni. Még házmester korában is meg lehetett volna simogatni ezt a galambfehér, tiszta, szelíd arcot, amelyet nem érintett talán soha alkohol vagy pipafüst bűze. Az arc mindig a fehér galambok repdesését nézte valamely zöld padról, pünkösdkor.
Az öregember mögött álldogáló anyókáról pedig csak annyit mondhatunk, hogy bárki szívesen vállalhatná őt anyjának azok közül a látogatók közül, akik most a házvétel ügyében alkalmatlankodnak.
– Ruzicska bácsi holnapra várja az urakat – ismételte az öregasszonyka is, hogy még hihetőbbé tegye férje szavait, pedig ezüstből voltak azok amúgy is.
Ámde Szilveszter ekkorára magához tért annyira, hogy az ezüstök között latba vesse a maga piros arcát is.
– Jól tudjuk mi azt, hogy holnap jön Ruzicska, éppen azért akartuk őt megelőzni. Mert Ruzicska olyan művésze az elbeszélésnek, az üzleti csalafintaságnak, mintha könyvből tanulta volna. Nemhiába van ódon könyvesboltja is a Múzeum mellett.
Miután ez utóbbi megjegyzésével Szilveszter bizonyítékát adta, hogy Ruzicska urat igen jól ismeri, a galambpár némi egymásra való tekingetés után semmi kétséget nem táplált a látogatók rossz szándéka miatt. Ellenkezőleg, nyájasan kitárták a kaput, hogy bebizonyíthassák szívességüket, hátha jóságuknak hasznát vehetik az új háziúr előtt. (Habár sehogy sem tudták nyomban eltalálni, hogy ki is lesz az új háziúr a három idegen közül. Legkevésbé még Regényire gyanakodtak, mert az ilyen kis termetű embereknek csak a szájuk, a „papulájuk”308 (mint ők mondták) szokott járni, de mikor a fizetésre kerül a sor: a hallgatag Rezeda urat tolják előre).
Persze, Regényi volt a legkíváncsibb, mint azt előre sejtették galambősz emberismerőink. Ő vette számba az udvaron feltalálható tárgyakat: így követelőzött a vén eperfa után, mikor éppen alatta állott; kereste a szivattyús kutat, amelyet pesti bennszülött létére nem vett mindjárt észre, és nem tudta, hogy mi az a mángorló, amelynek három fiókja van a fehérnemű számára… Sűrűn nézegette a kezében levő jegyzeteket, míg végre odáig érkezett, hogy vasárnap délután van, és az öreg házmesterek a kapu alatt ülnek…
– Ne zavarja már tovább az öregeket, Regényi! – mondta most Rezeda úr. – Én megveszem a házat. Nem bánom, hogy mi van tovább, mi nincs tovább. Én ilyen téli tájat, amilyent a kert példáz, még álmomban sem láttam a főváros területén.
Valóban gyönyörű panoráma mutatkozott a ház mögött. Álmok álltak ott a földbe gyökerezve, hogy álmodójuk sohase felejtse el azokat az éjszakákat, amikor a kertbe tekingetnek. De a fekete fák nem tudtak más tanácsot adni a szorongatásukban, mint álmot, hosszú téli álmot, mozdulatlan, megnyugvó, megvető álmot tanácsolni a hosszú téli éjben, a rövid téli napban. Megállott a világ ebben a kertben, a város céltalanul terült el a kert körül, a kert háromméteres falakkal volt körülvéve, ugyancsak köhögni kellett a keskeny út bandukoló öregemberének, hogy valaki felfigyeljen rá a kertből. Mindenki aludt éjjel és nappal; a kis öreg házmesterpár azért járt olyan nesztelenül, hogy senkit se költsön fel a házban, a lezárt zsalugáterek mögött.
– Nos, mit végeztetek? – kérdezte Szilveszter a kapu előtt, ahol a néptelen utcán elbóbiskolt magában, és legfeljebb régi versek jutottak eszébe, mikor a távolban kondult a toronyóra.
– Tudjátok, mikor szeretnék én itt lakni? – folytatta Szilveszter, miután kérdésére se az elmerengett Rezeda úrtól, se a magában számlálgató Regényitől hangos feleletet nem kapott. – Én még aránylag fiatal ember vagyok, és nem tudok az élet zaja és mozgalma nélkül meghalni… Hogy én itt teljesen jól érezzem magam, ahhoz szükséges volna valami hallgatnivaló, mert a könyvek sem mindig beszélhetnek. Ezért szükségem volna jó, hosszú, csendes, lassú, de kitartós őszi esőkre, amilyenek az én gyermekkoromban voltak a Pest megyei udvarházak körül. Megnéztétek a háztetőt?
– Zsindelyből van – felelt odavetőleg Regényi úr.309
– Az a legjobb háztető. Akkor lyukad ki, mint a köpenyeg, és emlékezteti az embert az idő múlására, ha véletlenül elfelejtette volna – mond Szilveszter. – Alkonyattal… Igen, alkonyattal…
Három barátunk és régi ismerősünk romantikus alakját még alig nyelte el a délutáni köd, amely a budai tájékon sokkal korábban érkezik, mint ez Pesten szokása, a ködből most egy négylovas hintó gördült a ház elé – Alvinczi úr érkezett meg, hogy régi és bevált receptje szerint ellenőrizze hívei, inasai és megbízottai munkáját (amely fáradságos körülmény gyakran többet ér az életben még a szerencsénél is).
A mesebeli kis öregemberek, a csodálatos házmesterek azt hitték, hogy álmodnak, midőn az alvó házban az iménti vendégek eltávozása után megint kopogtatás hallatszott. Kopogtattak a kapun, talán kevesebb ideig, mint előbb Regényi úr kopogtatott, mert hiszen a házmester bácsi még nem vetette le ódon szalonkabátját, amelyet hirtelenében magára húzott az iménti vendégek tiszteletére… És az ócska szalonkabátnak volt most megfelelő megértője annak az úriembernek a személyében, aki a csukott hintóból, lábmelegítők, bundák és prémek közül kiszállván: nyájasan intett a kapuban állongó, elbűvölt házmesterpárocska felé (mert hiszen a házmesterné is nyomban előkerült, amint igazított valamit régi selyemszoknyáján).
– Ugye, nem vártak ilyen hamar? – szólt Alvinczi úr olyan vidámsággal, amely csak ritka napokon mutatkozott e férfiú magaviseletében.
Ámde most mintha oka lett volna a vidámságra, mert a hintó belsejéből, szinte karácsonyi pompával, végtelen ünnepélyességgel emelt ki egy leánykát, aki gazdag öltözetében, szelíd arcával, jóságos szemével bízvást lehetett volna maga a megelevenedett Jézuska is Budának ebben az elhagyott részében.
– Megnézzük a házunkat, Ilonka – mond dédelgető hangon Alvinczi úr, amikor a drágalátos leánykát ünnepélyesen a karjára fűzte. A bakon ülő Holcer egy udvari kocsis szótlanságával és tiszteletteljességével maradt merev magatartásában – Ruzicska úr ugrott le a bakról, mókusbundájában olyan elevenséggel, amilyen fürgeséget az öreg könyvkereskedőtől senki se várhatott volna – csak a véletlen.
Ruzicska úr a házmesterpár mellett elhaladva főbólintással válaszolt az ámult öregek üdvözletére, és a mókusbundájából egy kulcsköteget vett elő.310
– Ki kell nyitnunk a zsalugátereket, amíg az uraságok a kertben és az udvaron körülnéznek! – mondta suttogó hangon, és előresietett. („Álom ez vagy valóság?” – kérdezte magában a tipegő öregasszonyka, mert ilyen esetekben leginkább az asszonyoknak jut eszükbe a gondolkozás, amikor a férfiak elvesztik a fejüket.)
Alvinczi úr ezalatt lassú és lassúdó léptekkel vezette a hintóból kiszállt „Jézuská”-t.
– Látod ezt a házat, gyermekem? Ez mától kezdve a tiéd, ha te is azt akarod – mond Alvinczi Eduárd, amint az álmok budai kastélyára mutatott. – Itt talán szívesebben, még csendesebben lakhatunk, mint Kürtön, ahol a látogatók már kezdenek elviselhetetlenek lenni. Ide valóban azt bocsáthatjuk magunkhoz, akit látni akarunk. Másnak belépni nem kell e lakba, mint kedves és jó emberünknek vagy hűséges kutyánknak.
– Ó én nagyon megelégedett voltam Kürtön is, apám – felelt Ilonka, a budai ház udvarán körültekintve. – Nem is hiszed, hányszor gondoltam arra, hogy a napok majd követik a napokat, és semmi nem változik körülöttünk életünk végéig. Talán itt sem.
– Itt sem változik meg semmi, csak az, aminek változását mi magunk óhajtjuk. A mi életünk nem olyan, hogy azt megbolygassuk mindenféle felindulásokkal, felesleges beszélgetésekkel, kellemetlen hangokkal, embertelen változásokkal, állati fáradságokkal. Kivételes emberek módjára kell élnünk.
– Azt is mondhatnád, atyám, hogy úgy éljek, mint egy királylány.
– Miért ne? Hát nem tudod, hogy királyi vérből származol? – kérdezte hirtelen Alvinczi, és a budai ház közepén, a szivattyús kútnál megállott, mert váratlanok és meglepetésszerűek voltak a gondolatai, valamint fellobbanásai. – Nem mondta neked idáig senki, hogy apád a honfoglaló magyar vezérek véréből származik, és ilyenformán jussa van a magyar királysághoz is? Ó, ha tudtam volna, hogy a tanítónőid nem ismerik a magyar történelmet, már régen elmondtam volna neked családunk történetét.
Ilona lehajtotta a fejét:
– Nekem sohasem mondta el senki családom történetét. Még nagyanyám sem, akit pedig gyakorta kérdeztem Kürtön. Ő mindig azzal tért ki a válaszadás elől, hogy az atyák kötelessége megismertetni a gyermekeket a család történetével, ha már írásban nem találhatják azt. Vagy tán Péterfalvy urat kérdeztem volna a bécsi palotában, aki békaszemeivel, cigányos arcával mindjárt olyan lett, mint az egyiptomi múmia,311 akivel történelemkönyveimben találkoztam? Vagy talán szegény jó anyám, akinek arcképéhez hiába imádkoztam, ő mindig csak szótlan szomorúsággal nézett rám, hogy néha már azt hittem magamban, hogy ő sohasem élt…
– Pedig élt, mégpedig ebben a házban – mond Alvinczi úr –, mint ahogy Kürtön is élt, ahol te most oly jól érzed magad…
A házmesterné jelentette, hogy a „kastélyt”, immár „megtekinthető állapotba” helyezték a szorgalmas kezek, ugyanezért tiszteletteljesen felkéretnek az uraságok a szobákba való fáradozáshoz… (Nagy művész volt ez a Ruzicska, mindenkivel olyan nyelven beszélt, amelyet megértett. Mondják, ha hébe-korba „idegen vevővel” volt dolga, előbb hetekig is utánanézett az „idegen vevő” múltjának, mielőtt az első szót kiejtette volna előtte. Tudni kell az emberek gyöngéit.)
És az uraságok – a múlt idők emlékein szokatlanul ellágyult Alvinczi Eduárd úr, valamint a dobogó szívű „Jézuska”, aki most mély megilletődéssel kapaszkodott atyja karjába: beléptek a budai házba, amelyben télies hűvösséggel nyíltak egymás után a zsalugáterek…
Az első szobában (valamely előcsarnokfélében) a ponyvával letakart bútorok a pirosló, aranyozott falakhoz voltak húzva, míg a középen Makart-csokrokkal, pávatollakkal, indiai vedrekkel, óporcelán edényekkel (amelyekben valaha virágok szomorkodtak), kezdetleges fotográfiákkal lehetett találkozni egy emelvényen, amelyet piros bársonypamlag futott körül, mintha ebben a szobában csak üldögéltek volna a lakók, hogy a falakon elhelyezett festményeket egész életükben nézegethessék.
Mert két életnagyságú festmény volt a falon: egymással szemben, mintha nem férnének el egymás mellett.
Ferenc József állott az egyik oldalon, mégpedig katonatiszti fehér kabátban, amelyen rendjelszalag piroslott a deréktól a vállig, pantallóban és igen fényes cúgos cipőkben, amilyent az ő uralkodása alatt a tiszteknek a szolgálati szabályzatuk „előírt”, Ferenc József kezében zöld tollas tábornoki kalap volt, amelyet feszesen a derekához szorított, mintha ezzel tisztelegne merev állásából annak a csodálott hölgynek, aki a szoba másik falán állott az arany keretek között, de senkire se nézett… Uszályos fekete ruhájában karcsún, bánatosan, kis fekete legyezővel kezében merengett itt Erzsébet királyné, és kimondhatatlan fájdalmas tekintettel nézett a távolba, mintha senkit se látna a jelenlevők közül.
Alvinczi Ilona, mint a katolikus nők ezt gyermekkoruk óta tanulják,312 áhítatosan, de megszokott mozdulattal keresztet vetett szíve felett jobbjával, mire Alvinczi úr halkan figyelmeztette:
– Nem templom ez, Ilonka, csak egy lakószoba, ahol unatkozó emberek éltek és haltak, és többnyire dologtalanul töltötték az életüket, mint az udvarhölgyeknek szokásuk. Akik egész nap egyebet sem tesznek, mint ruhát próbálgatnak, vagy finom lovagokat várnak, akik mindig kimondják a címeiket és rangjaikat, ha szavukat hozzájuk intézik. Méltóságos asszonyom! – mondta talán még nemrégiben is egy finom lovag, aki a budai palotából hozatta magát idáig a zárt hintóban, hogy az aranyszegélyű meghívót átadja a legközelebbi táncestélyre a ház úrnőjének, akinek az volt az egyetlen vágya, hogy csillagkeresztes dáma lehessen, ha másképpen nem: Mária Jozefa főhercegnő révén, aki sokáig helyettesítette Erzsébet királynét az udvari fogadtatásoknál… Egy nőrokonunk lakott ebben a házban, özvegy Máriássiné.
Ruzicska, aki fültanúja lehetett volna Alvinczi úr szavainak: az idő alatt azt a foglalkozást találta ki magának, hogy a nyitott ablakhoz cipelt egy könnyebb porcelán vedrecskét a sok közül, és fejcsóválva nézegette azt, mintha a port sokallaná, amelyet az üres vedrecskében talált.
Az első teremből jobbra és balra ajtók nyíltak. Mégpedig fehér és egykor bőven aranyozott ajtók, amelyek bizonyára sokszor voltak kitárva, amikor azok a finomkodó lovagok a Várból megérkeztek, és valamely tükör előtt előkészítették magukat a látogatásra.
De tükröknek most nyomuk sem volt, mert lepellel voltak betakarva, mindenütt, ahol sejteni lehetett volna őket. Így, a velencei tükör, üvegrózsákból való keretével, a régi divatot jelentette volna – valamint azok a bűvésztükrök, amelyekből mindig bágyadt rózsaszínben lehetett látni a világot, elvonultak innen a régi lovagokkal együtt.
Alvinczi továbbvezette leánykáját a házban.
Bal oldalra fordultak, ahol egy hálószoba mutatkozott, miután egy kis szalonon megállás nélkül átlépdeltek.
Királynéi ágy állott a hálószoba közepén, amelyet megirigyelhetett volna bármely hercegnő az Osztrák–Magyar Monarchiában. Függönyös, baldachinos, rózsafából való ágy, amely trónusként emelkedett ki a szoba bútorai közül. Az ágyépület fejnél levő részénél Makart-csokrok, pávatollak és ugyancsak kínai vázák voltak az ágypalotán elhelyezve. A kis ébenfa feszület és a fehér, egyszerű apácaolvasó szinte eltűnt e fantasztikus díszek között, talán esténként az is szokott imádkozni, aki valaha ebben az ágyban álmot és nyugalmat keresett: aki tán313 egyszer megtört és mozdulatlan szemmel meredt a baldachin kék selyemfüggönyére.
– Kié volt ez a szoba? – kérdezte Alvinczi Ilona, amikor nevelésénél fogva és önkéntelenül térdet hajtott az elárvult feszület előtt, amely mozdulatlanul függött a helyén, miután a szobából elment az, aki itt magános estéken a feszülettel beszélgetett.
– Mintha már láttam volna álmomban vagy képeskönyvemben hasonló pompát…
– Ez a hálószoba ugyancsak egy olyan régi dámáé volt, aki még ágyában sem feledkezett meg arról, hogy mivel tartozik rangjának, özvegyasszony volt a dáma, és a szobalányán, barátnőjén kívül aligha léphette volna át más a küszöböt, de ő még életében gondolt arra, hogy egykor, halála után is megbámulják azt a termet, ahol életének java részét céltalan álmodozások között eltöltötte. A karos gyertyatartók, amelyek rózsaszínű viaszgyertyáikkal, jó szagú lángjaikkal (mert ezek a régi dámák még a lángot is illatosították maguk körül) már nincsenek helyükön: az ágy két oldalán a karos gyertyatartók mit mutogatnának e régi dáma idejéből? Megmutathatnák a függöny mellett álldogáló szobaleányt, akinek minden pletykát kellett tudni a legmagosabb udvari köröktől kezdve a budai szatócsbolt eseményéig, mert a pletyka nem válogatós. Itt hallgatta meg a dáma divatlapjai között, csipkés párnáin, hogy mi történt a szomszéd utcában lakó gróféknál, akik bejáratosak az udvarhoz, ha az Budán tartózkodott, és itt beszélt a szobalány azokról az előkelő hölgyekről és urakról, akik napközben a méltóságos asszony szalonjában megfordultak. X-né lovagolni tanul, Y-né a várbástyán sétált egy fehér kabátos gárdatiszttel. Z-né naponta énekleckéket vesz Turolla Emíliától, aki a legdivatosabb énektanárnő Pesten… Ezt kellett tudni a szobalánynak.
Alvinczi Ilona most megkerülte a nevezetes ágyat, és miután észrevette az ágy lábánál a barna, egyszerű imazsámolyt, arra térdepelt. Az imazsámolyról egy császári ezredes olajba festett arcképét lehetett látni: a kép az ágy mögötti falról meglehetősen elkomorulva nézte innen valaha a múlt idők eseményeit, mert Alvinczi Ilona leánykás fejét nem merte az imazsámoly asztalkájáról felemelni…
– Nem kell az ezredes úrtól félni, leányom – mond most Alvinczi úr, akinek figyelme mindenre kiterjedt, ami Ilonát érdekelte volna. – Az ezredestől talán retteghettek a huszárjai a lovaskaszárnyában, de ebben a szobában akkor sem gondolt rá komolyabban senki, amíg az ezredes314 valóban megcsörgethette volna sarkantyúit a hálószoba ajtaja előtt. Nem, ő életében se mondotta, hogy „elég volt a pletykázásból!…” Mert itthon, ebben a házban, amint én emlékszem rá életéből: gyakorta maga is helyet foglalt papucsban, a harisnyáján gumiszalagos huszárnadrágban, amelynek tartozékát: az aranyzsinóros huszáratillát a katonaszolga röptében elkapta, amikor az ezredes hazajött a kaszárnyából. Mert az ezredesek otthon gallértalan ingben, könyökig felgyűrt ingujjal üldögélnek, és a feleségeknek mesélgető német szobalányok pletykáit szívesen meghallgatják. És legfeljebb a borotválótükröcskéjükbe nézegetnek, mert a háziasszony hálószobájában nem pipázik úriember.
Alvinczi úr fel és alá járt az üres nyoszolya mellett, megvetőleg nézett a sovány ágydeszkákra, néha gonoszkodó rövid nevetés tört ki száján, amikor a múlt időkre emlékezett.
(Ilona az imazsámolyhoz szorította homlokát, mintha nem akarná tiszteletre méltó atyját ily felindult állapotában emlékébe tenni.)
– Az ezredesné azonban elővette a Punch című angol élclapot, amely mindig éjjeliszekrénykéjére volt előkészítve a karos gyertyatartó és a gyufásskatulya mellé. Az ezredesné, bár egy kukkot sem tudott angolul, elővette a Punch-ot, affektálva ásított, mert a szegény ezredesnek az jutott eszébe, hogy némely estén elmondja nejének azokat az eseményeket, amelyek a lovaskaszárnyában történtek. Az ezredesné azonban álmosságot szimulált, vagy elmélyedt a Punch olvasásában, hogy ezredesünknek abba kellett hagyni a történetét, és harisnyában távozott a maga lakosztályába. „Holnap láthat ön a Vérmezőn az ezredem élén!” – mondta az ezredes, reménytelenül, csendesen, mintha a megszokásból a holnapi parancsot adná ki a családi laktanyában. Nagyon boldogtalanul élt, amíg végleg el nem foglalta helyét a falon! – mond Alvinczi úr, és az olajfestményre mutatott.
(A leányka imádkozott, csak drágalátos alakját sugározta be a világosság, amely a nyitott zsalugáteren beomlott. De ugyanez a világosság megmutatta a fel és alá járkáló Alvinczinek a Ruzicska ódondász alakját is, aki az ablakon kihajolva ebben a percben láthatatlan kiskutyákkal kezdett pajkoskodni, ujjait csettintette feléjük, és még pisszentett is az öregemberke… Mire Alvinczi hirtelen elhallgatott. Darab idő múlva megsimogatta Ilona haját.)
– Gyerünk Máriássiné szobájából. Van még több látnivaló ebben a házban.
De mielőtt a hálószobát végleg elhagyta volna Alvinczi úr, megrántott315 egy vörös bojtot az ágy mellett, mire hirtelen csengetés hallatszott valahol egy szomszéd szobában.
– Ki csengetett? – kérdezte Ilona megriadva a csendes teli alkonyaiban felhangzó csengetésre, mintha a szívébe vágott volna a rekedt, régen használt csengettyű hangja.
– Bizonyosan Máriássiné csengetett a társalkodónőjének, akire olyankor került a sor, amikor francia regényt kellett neki éjfélutánig felolvasni, hogy nagy nehezen elaludjon. Pedig franciául se tudott – mond Alvinczi úr. – Akkoriban ilyen volt a divat!
Megvárta, amíg Ruzicska bezárja a zsalugátereket, hogy megint sötétség boruljon a szobára, mintha örökre el kellene felejteni a váratlan felindulást, amely a hidegvérű Alvinczi úr nyugalmát megzavarta.
Egy udvari szobába léptek Ruzicska úr vezetése mellett (holott Alvinczi Eduárd talán behunyt szemmel és sötétben is kiösmerte volna magát).
Amíg Ruzicska a zsalugáterrel bajlódott, Alvinczi levonta a szürke leplet egy ódon karosszékről, amilyent csak vidéki házakban láthatni, és a karosszékben megtelepedve észrevétlenül a kabátja alá dugta a jobb kezét, mintha valamely különös szívdobogást akarna csillapítani.
– Itt élt, ebben a cselédszobától alig különböző udvari szobában az a magyar nő, akinek voltaképpen királynői koronát kellett volna a fejére helyezni, mert a férjének és családjának származása folytán inkább megillette őt a magyar korona, mint mindazokat a nőket, akiket a magyar királyok Szent István óta feleségül vettek. Ő volt ebben a házban a királynő vér és származás szerint, nem pedig az az öregasszony, ott, a pávatollak és a Makart-csokrok között az ágyban, akinek minden tudománya az volt, hogyan szekírozza férjét, a Máriássi ezredest. Az a nő azonban, aki itt lakott, ebben a komornaszobácskában, többre volt hivatva az életben, mint akár úrnője (aki tán mindjárt rácsenget, amikor a szobalány odabent végzett az öreg lábak megdörzsölésével és a mindennapi pletykálkodással), aki tán megelégedett volna azzal a női ranggal és tiszteletadással, amely az udvarhölgyeknek hivatalos fogadtatásoknál a várzsandárok részéről kijár… Ez a nő, ez a szegény rokon, ez a társalkodónő, ez a kegyelemkenyéren élő barátnő, kuzén, árva lány, aki ebben a szobában lakott, azonban megérhette volna azt is, hogy a fővárta a budai várban úgy tisztelegjen neki, mint koronás nőknek szokás…
Alvinczi halkan beszélt, mintha mindenkinek tudni kellett volna ebben a házban az ő különös történetét, „fejedelmi származását”, valamint316 ritka ígéretét, amelyet egykor Sziromi Ilonának tett, mielőtt a szegény leány vele „balkézről”, azaz titokban megesküdött volna a máriabesnyői kolostorban…
Pedig tizenhat esztendő múlott el azóta!
Ki emlékeznék az akkori fogadalmakra és titkos esküvőkre!
De Alvinczi úr emlékezett még akkor is, ha már senki se volna a földön, aki őt ígéretére figyelmeztetné. Ugyanezért tovább folytatta szavait, miután szívdobogása csillapult.
– Ruzicska, én ezt a házat megvettem, ugye, magától már Bécsben, a „Karl” fogadóban? (Ruzicska bólintott.) Igaz, hogy csak ketten tudtunk akkor erről az üzletről, mert hiszen nem fizettem önnek egy krajcárt sem. De Alvinczi szava többet ér még a Rothschild ház utalványánál is. És most fizetek önnek azzal, hogy megengedtem, láthassa utoljára a házat, és megtudja azt, hogy miért vettem meg öntől oly könnyűszerrel ezt az ingatlant, mint akár egy Innocentius-gyűrűt két hatosért. Gyűrűje még lehet annak a pápának nagyon sok forgalomban, amely idővel tán eljut önhöz. De ilyen ház csak egy volt az ön birtokában, Ruzicska úr. Kérhetett volna többet is a házért.
– Én nem szoktam többet kérni senkitől, mint amennyit nekem az az ember megér – felelt rejtelmesen Ruzicska, az ódondász. – Ki tudja, tán még találkozunk újabb üzletek lebonyolításánál is, Alvinczi úr.
Miután Alvinczi azt vélte észrevenni e szavak elhangzása után, hogy akaratlanul megsértette az ódondász érzékenységét, sietett őt kibékíteni azzal, hogy befejezze az imént elkezdett történetét:
– Tudom, hogy ön öregember, és nem szívesen időzik fűtetlen szobában télen. De még egy percnyi türelmét kérem arra nézve, hogy kisleányommal megbeszélhessem, hogy tetszik neki ez a ház, ez a hely: vajon szívesebben lakna itt, mint az északnyugati szelektől nem teljesen megvédett kürti kastélyunkban?
– Ó, atyám, nekem mindenütt jó, ahol veled lehetek, mert feltettem magamban, hogy többé nem engedlek egyedül kószálni a nagyvilágban, ahonnan amúgy is mindig betegen, náthásán, rosszkedvűen szoktál visszatérni – felelt szokatlan vidor hangon ebben a kis, kellemetes szobácskában Alvinczi Ilona, mintha itt valamiképpen elmúlott volna az az ünnepélyes, de nyomasztó hangulat, amely atyjának társaságában oly gyakran szótlanná tette ajkát.
És Alvinczi úr is „megfiatalodott” a váratlan hangra, amely egy régi mesemondó női hangra emlékeztette őt, amely a szobácskából kiindulva annyi bűbájos elmerengést, ábrándot, tréfát áradozott magából, hogy a317 nagyvilági gondokkal teli ezredesné még a német szobalány mindentudó pletykálkodása után se tudott éjfél felé elaludni, amíg a mesemondó hang ki nem lépett az udvari szobácskából, és azt tanácsolta Máriássinénak, hogy most már forduljon jobb oldalára, mert a gyengeszívűek bal oldali fekvés által boszorkánynyomást érezhetnek álmukban. És az ezredesné valóban csak így tudott aludni reggelig, hogy kétszer-háromszor ki ne ugorjék ágyából, mert fulladozást, merevgörcsöt vagy halált álmodott éppen a bőséges vacsora és az álomriasztó gondolatok miatt…
– Én ebben a kis, csendes, komornai szobában is jól erezném magam, ha a koronázó városban, közel a királyi udvarhoz szeretnél megtelepedni, atyám – mond Alvinczi Ilona tréfásan, mintha valamely régi iskolai leckéjéből idézne el nem felejtett sorokat. – A magyar nemességnek csak egy töredéke volt arra rábírható, hogy ősi kúriáit néha elhagyja, és legalább darab időre a városokban, főként a fővárosban töltse idejét, költse pénzét, fejlessze ízlését és műveltségét, s e célból ott megfelelő úriházról gondoskodjon magának. Pedig a nemesség kötelez, „noblesse oblige”, mint a birodalmi főnemességnek egy másik része erről tanúbizonyságot tett, amikor például Bécs városát a világ egyik legszebb fővárosának építette. Mert minden valamirevaló arisztokrata családnak, nemesi származású famíliának művészi palotája van Bécsben.
Alvinczi az apa szerető, csodálkozó tekintetével nézett leányára, és évődve mondta:
– Folytasd csak, Ilona, vén apád kioktatását!
– De a magyar arisztokrácia csak annyiban követte az osztrák főnemességet, hogy példájára Bécsben ugyancsak palotát emeltek az Esterházyak, Pálffyak, Károlyiak.
– No ez utóbbiak nem nagyon erőltették meg magukat. Talán inkább Széchenyit kellett volna említened, akinek palotájában laktál.
– Atyám, én szeretném elfelejteni a bécsi éveket, az ottani betegségeket, magányokat, elhagyatottságokat, mert nem tudnék többé megelégedett lenni a Széchenyi palota Tristia kertjében, ahol annyi esztendeig csendben, nyugalomban, szinte alamuszi várakozással kellett tartózkodnom… csak abban a napban reménykedve, amely nap elviszel magaddal, haza, Magyarországba, ahol születtem. Nem tudnám többé a palota furfangosan beigazított óraütéseit hallgatni, álmatlan éjszakákon, mikor mindenkivel azt kellett elhitetnem, hogy alszom, pedig reggelig se tudtam lehunyni szemem a gondolataimtól – mond Alvinczi318 Ilona a régi, gyöngéd apai szívet kereső árva hangon, hogy Alvinczi úr megint csak szokott ellágyullásával kérdezte:
– Hát hol akarsz lakni, leányom?
– Veled egy fedél alatt, apám, ha Kürtön vagy, és kutyáiddal sétálsz a határban, vagy varjúra lövöldözöl a detektívek ijesztgetésére, vagy a mulatságos Regényi urat egzecíroztatod, vagy a drágalátos Szilveszter úr bolondozásait hallgatod, ha néha lóversenyújságjaid olvasgatása közben megint visszakívánkoznál a nagyvilágba, az angol pályák csodálatos, zöldülő gyepére vagy a francia lóversenyek izgatott, lármás, kábító atmoszférájába, ahol néha még a higgadt és meggondolt angolokat, a lóversenyek mestereit is meg tudják csalni a zseniális franciák… Ha eszedbe jutna a gőgös cseh arisztokratáknak borsot törni az orruk alá, hogy a bécsi Derby napján megint egy egész szekértáborral jelennél meg, mint egy kuruc Ocskay brigadéros, akinek az az ambíciója, hogy mindenki az ő nevét emlegesse a császáré helyett, legalább huszonnégy óráig Bécs városában… Ha eszedbe jutna Karlsbadba utazni, hogy megmutassad az ottani nemzetközi társaságnak, hogy a magyarok még kártyázni is jobban tudnak, mint a világ bármely nációja… Akkor is veled akarok lenni, atyám, mert hűségesebb, megértőbb, megbízhatóbb barátod nincs nálam ezen a földön. Én anyám megbízásából vigyázok rád, atyám.
Alvinczi szinte megrendülve hallgatta Ilona leánya szavait. Mi történt ezzel a gyermekkel, ezzel a tegnapi, tegnapelőtti beteg, sápadt, törékeny üvegházi virágszálacskával, aki szinte egyetlen nap alatt, észrevétlenül, váratlanul, a kürti levegő, a magyar vidéki élet józan, egészséges, ábrándtalan levegőjében felemelte félig hervadozóban levő fejecskéjét az üvegházban, és megszólította egy reggel a kertészét, hogy elég volt már a bágyadt ápolásból, a melegvizes talajból, a kályhafűtésből: gyerünk a szabadba, és nézzünk körül, milyen világ van odakünt.
Talán meggyógyult volna a betegvirág?
– Kitől hallottad azokat a dolgokat, amelyeket most nekem elmondottál? – kérdezte Alvinczi úr összevont szemöldökkel, mintha még mindig ragaszkodna a régi, illúziós, rózsaszínű ábrándokkal teli, álarcos élethez … – Kitől hallottad, hogy mit gondolok magamban, amikor lóversenyújságjaimat olvasom? – ismételte Alvinczi úr (miután Ruzicska ódondász már amúgy is régen eltűnt a kályhalyukon és a kéményen át, mint tapintatos kereskedőemberhez illik, aki vevőinek csak a pénzét akarja elvenni, de titkaikat meghagyja nekik, csináljanak velük, amit akarnak).319
Alvinczi Ilona egy darab időre lesütötte a szemét atyja kutató tekintete elől, mintha gondolkozni kellene azon a válaszon, amelyet már régen készült atyjának elmondani:
– Atyám, tizenhét esztendős vagyok, maholnap tanítónői diploma lesz a kezemben, mint ahogyan drága jó nevelőnőmmel ezt gyakran megbeszéltük, mert sohasem lehet tudni, hogy mi történik szegény apámmal, aki a kürti téli magányban is reggeltől estig a lóversenyújságokat olvassa, ahelyett hogy megírná azt az ígért röpiratot, amelyet Széchenyi István módjára komoly intelemként intézend a magyar ifjúsághoz. Hagyjunk fel az illúziókkal, a nemzetemésztő ábrándozással, a légvárak építgetésével, a szélmalomharcokkal, a dologtalansággal, a henyéléssel, a naplopással… És Rex Margit kisasszony mindenben helyeselte álláspontodat, atyám, amelyet nem tudok eléggé magasztalni én előtted!
Alvinczi úr visszafojtott lélegzettel hallgatta Ilonát. Az apa elkényeztetett szíve elkényeztetett gyermekével szemben nem tudott mindjárt megnyugodni abban, hogy Ilona az élet kérdéseinek olyan gondolataival is foglalkozik magában, amely gondolatok nem valók egy leányhoz, akinek kastélyban, gondtalanul, nevelőnők, dajkák, ápolónők, hízelkedő cselédek között kellene felnőni, és mindig csak azon törni a fejét, miként kedveskedhessen atyja hiúságainak.
– Ki engedte meg, hogy Rex kisasszonnyal titokban tanítónői pályára készülj? – kérdezte Alvinczi úr. – Tudod-e, hogy a tanítónők mind szegények? Ha még egy Karács Teréz lenne belőled, akinek neve a magyar nőnevelés történetébe van beírva! De csak egyetlen Karács Teréz volt!
– Tanultuk életrajzát Rex kisasszonnyal – felelt Ilona. – Ha akarod, atyám, szó szerint, hiba nélkül elmondhatom élettörténetét, mint akár Regényi úr szokta betanulni a nevezetesebb versenylovak élettörténetét. De hiába kérdeznéd tőlem, atyám, bármely nevezetes gavallér vagy udvarhölgy életrajzi adatait, akik itt, Budán a királyi udvar fényében sütkéreztek, a parádéknál a legelső sorban állottak, az udvari bálok meghívottak között az első tucatban szerepeltek, akiknek neve sohasem hiányozhatik a Ferenc József neve mellől, ha az özvegy király a magyar fővárosba jön. És még azt is bevallhatom, atyám, hogy Rex Margit kisasszony arra sem tanított meg, hogy milyen sorrendben következnek a csillagkeresztes, az alapítványi és más udvari dámák egymás után, kinek kell kezet csókolni, kinek kell előre köszönni, kinek kell térdet és fejet hajtani? Egyetlen leányod, atyám, annyit se tud az előkelő „udvarképes” világ etikettjéből, mint egy falusi boci.320
Alvinczi hangtalanul dörmögött magában. Nem lehetett tudni, hogy nevet vagy káromkodik. De Ilona most már nem engedett a jókedvéből:
– Figyelmeztetlek, atyám, hogy egyetlen leányod még messziről se látott karusszelt, amelyről a minap a kürti kastélyunkban beszélgettünk, és ezek szerint nyilvánvaló, hogy egyetlen leányod még a lovat se tudná megszólítani, nem pedig a „Torna-királyt”, aki a karusszelek legfőbb hatalmassága. A lovaglás és a beszéd tudományában tehát bízvást „lepipálná” őt, hogy Szilveszter bácsi szavaival éljek, a legutolsó udvari hölgy is, aki a nagybetűket sem ismeri, levelet azért nem írt életében, mert retteg a helyesírástól, franciául csak annyi szót tud, amennyi egy sárga fedelű ostoba regénykönyv elolvasásához szükséges, kis agyvelejében annyit sem gondolkozott még az életéről, mint egy csirke, de bármely nyilvános táncmulatságon, társas összejövetelen, pláne udvari ünnepségen úgy háttérbe szorítaná egyetlen leányodat, atyám, mint a nemes rózsa a falusi rozmaringot.
Alvinczi most már egy rövid, de visszafojtott hangot is hallatott, de még mindig nem lehetett teljes bizonyossággal tudni, hogy káromkodott vagy örvendezett. Ilona azonban „vitte a sleppet” (mint Szilveszter úr alkalmazta volna a korabeli megjegyzést a „felvágott nyelvű rigó”-ról, ha történetesen jelen van Ilona előadásánál):
– Egyetlen leányod, atyám, megveti az udvarhölgyek tunya életét, akik pedig legjobban tudják mindig, hogyan kell a különböző alkalmakhoz öltözködni: reggel, délelőtt, sétához vagy látogatáshoz, ebédhez vagy délutáni kiránduláshoz, mert nincs egyéb gondjuk, mint egymás ruháját, magaviseletét, jó vagy rossz kedvét, arcszínét, frizuráját bírálni, megbeszélni. Számon tartani, hogy Kittynek mikor van nevenapja, Tillynek születésnapja, zsúrja Mártynak és tánccal egybekötött uzsonnája Bébynek. És piknik Loncynál. Mikor van vadászat Gödöllőn vagy galamblövőverseny Szt. Lőrincen, előkelő bál a Redout-ban vagy családias összejövetele a „Fehér Rózsa” társaságnak. Nem csoda, hogy olyan korán vénülnek az udvarhölgyek, amikor kalaposnéjuk, szabójuk, suszterük címén kívül annyi mindenféle dátumot kell a fejükben tartani: mert nem mindegyik udvarhölgy tud írni is, hogy Monaszterly és Kuzmik nőszabók vagy Neruda illatgyáros úr címét pontosan a jegyzőkönyvébe vezethetné. Szerencsére jó memóriája van az udvari kocsisnak, vagy a mellette ülő megmerevedett arcú lakájnak, akik az udvartartáshoz tartozó udvarhölgyeket a batárokon a városba viszik, ha bevásárlásaikat321 akarják elintézni. Én szeretnék gyalog járni a pesti Koronaherceg utcában, még inkább a Váci utcában, ha kalitkámból kiszabadulnék.
Alvinczi most már félreérthetetlenül nevetett Ilona szavain, bár a „maga részéről” sohase volt „nagy barátja” a gyalogjárásnak, miután minden valamirevaló úriember fenyegető szívbaja miatt félt lábainak megdagadásától, valamint az utcán bekövetkezhető szédülésektől, vértódulásoktól, „kettős” látásoktól.
– Egyetlen leányod, atyám, egészségesnek és jókedvűnek érzi magát, hogy bármely angol ladyvel felvehetne a versenyt a hosszú, egyenletes lépésekkel való menetelésben, mert az angolok éppen flegmájuk miatt élnek hosszú életkorokat.
Így beszélt Alvinczi Ilona, és a „nagy elhatározást”, amelyet az öregedő Alvinczi úr fejében forgatott arra nézve, hogy majd egyszer, talán éppen a budai palota meglátogatásakor végre elmondja Ilonának „születése titkát” és azzal kapcsolatos szép, szomorú, „immortel” emlékeket: Alvinczi úr megint elhalasztani volt kénytelen. Nem lehet egy kedves kisleányt, aki az „imént kelt fel” hosszadalmas betegségből: elszomorítani, jókedvét könnyfakasztó mesemondással elrontani.
(A regény kedves olvasója amúgy is sejti, hogy ki volt az, aki egykori Máriássiné csengettyűjének megszólalásakor még az éjféli órában is felkelt, a „társalkodónőt”, a szegény rokont megillető leányágyáról, és a vékony tapétaajtón át úrnője mulattatására az ezredesné hálószobájába lépett.) Alvinczi úr a megvásárolt budai házból megint azon az úton ment el Ilonával, amelyen jött, az ezredesné pávanyoszolyája mellett elhaladva azonban kénytelen volt, előbbi szavai enyhítése céljából, itt megjegyezni:
– Azonban meg kell adni az asszonyságnak, hogy minden este tiszta szívből imádkozott azért, hogy nagyobb személyi változás ne legyen körülötte, mert nem szeretné vala, ha a szomszédos szobák egyikében egy váratlan látogatást tett volna a halál.
Később a hálószobát elhagyva, a harisnyában járó ezredes életrajzi adatait kiegészítette Alvinczi úr ezzel a mondanivalójával:
– A legtöbb vitéz katona a családi fészkében többnyire papucshősnek bizonyult, mint erre nézve a történelem már sok példával szolgált, utóvégre őfelsége sem az otthonában elkövetett hőstettekért tüntette ki annyiszor vitéz ezredesét, ahányszor csak tehette… A feleségek nem arra valók, hogy a hőstetteket dicsérjék.322
A holtaknak, a ház régi lakóinak ilyen formában szolgáltatott elégtételt Alvinczi úr előbbi hevességéért, Ilonának pedig ezt mondta:
– Nekem semmi kifogásom sincs az ellen, ha Rex Margit kisasszony megtanít mindazokra a tanulmányokra, amelyeket egy tanítónőnek tudni kell, hogy másokat is taníthasson. De Rex Margit kisasszony ezt csak „magánúton” teheti, nyilvános tanítónő-iskolába nem járhatsz, Ilona, mert még nem vagy abban a helyzetben, hogy más szegény lányok elől vedd el a kenyeret. Az a törekvésed helyeslésemmel találkozik, hogy minél többet tanulsz meg az életre való tudományokból, így a tanítónők leckéiből, mert nem lehet ártalmas, ha egy nő műveltségét fokozza. Példákra nem szeretek hivatkozni, de minden pesti és vidéki társaságban meg lehet több tudásukról ismerni azokat a nőket, akik például a Sugár úti Nőképzőbe jártak tanuló korukban.
Alvinczi úr többet nem akart nyilatkozni az ügyről. Ruzicskától átvette a ház kulcsait, és a kulcsokat megőrzés végett átadta a tiszteletre méltó öreg házmesterpárnak, amíg további intézkedéseit „tudomásul hozza”.
– Ezek az emberek tetszenek nekem. Arcuk meg van jelölve a becsületességtől. Semmi hibát nem találtam bennük, mint Viktória angol királynő aranytallérjaiban sem lehet hibát felfedezni. Mert ha egyetlen aranytallérról észrevennék az angolok, hogy az kevesebbet érne a megjelölt értékénél: nyomban visszavinnék egész aranykészletüket a londoni bank pincéibe, hogy új, becsületes, értékében hű tallérokat veressenek. Nem lehetséges, hogy Angliában a hibás, a megreszelt és a reszelés által kevesebb értékű aranyak akár huszonnégy óráig is forgalomban lehessenek a birodalom területén. Becsületes pénze nélkül régen összeomlott volna Nagy-Britannia.323
