HUSZONHARMADIK FEJEZET • Alvinczi utolsó versenye.
HUSZONHARMADIK FEJEZET • Alvinczi utolsó versenye.
Alvinczi úgy rendezte dolgait, hogy magánosan utazott el a bécsi lóversenyre, ahol Vabanque nevű lova versenyzésre volt bejegyezve egy őszi délután. Mások, hozzátartozók előtt szégyellte volna az izgalmat, amely őt, a régi lóversenyjátékost meglepte, mint valami újoncot, amikor nevét és lovát ismét a turfcédulán látta. Igaz, hogy különböző ravaszkodások, régi összeköttetések, barátságos megjegyzések alapján Vabanque egy olyan verseny hetes mezőnyébe tétetett be, amely versenyt a legpesszimisztikusabb számítás szerint sok „hosszal” kellett volna megnyernie, amint ezt már mindazok tudják, akik a lóversenyzés rejtelmeivel ismerősek. Úgynevezett „kedvderítőversenynek” szánták az ügyesen csoportosított körülmények ezt a futamot Alvinczi úr részére. „Animírozni” kellett Alvinczit, aki több mint egyesztendős pauza, a bécsi Derby óta „hallgatott”. A konzervatív és hagyományokat nagy tiszteletben részesítő osztrák Jockey Clubnak voltak ilyen tiszteletre méltó szempontjai, éppen Alvinczi úrral vizávi, mert Alvinczi úr becsületbeli kötelességének tartotta mindig, hogy a lótenyésztés érdekében áldozatokat hozzon. Nem tehettek ki olyan gyűjtőíveket akár az elöregedett zsoké, akár tönkrement sportsman, de esetleg hajdani turfdáma részére a bizodalmas titkári szobában, a Jockey Clubban, hogy Alvinczi úr mindenkor a legnagyobb adakozással ne szerepeljen a diszkrét cél érdekében. Alvinczi úr, midőn régi barátainak külön-külön leveleket írván: bejelentette, hogy a legnemesebb szenvedély, a sport kedvéért ismét kitűzi színeit a zöld gyepen, talán önkéntelenül is ama régi angliai lovagok példáját utánozta, akik a hajdani lovagversenyeken késő öregségükben is nyeregbe szálltak, ha a lovagtorna programja nem ígérkezett elég változatosnak.
A hercegek és grófok, az osztrák Jockey Club hajdani alapítói amúgy is visszavonultak a gyepről Ferenc József előreengedésével, aki „versenydélutánokon” is szívesebben kártyázgatott és beszélgetett mindentudó451 barátnőjével, Katherina Schrattal, mintsem a császári páholyban üldögéljen a bécsi Práterben. Vajon általában érdemes a sárga-fekete lobogót felhúzni a freudenaui pálya árbocára, ha a Császár amúgy se látogatja már esztendők óta a lóverseny teret? Mit ér a legszebb győzelem, ha nem látja azt a Császár? Auerspergék, Schwarzenbergék, Kinskyék, Lichtensteinék, Pálffyék, Esterházyék visszavonultak hercegi palotáikba vagy vidéki uradalmaikba. Talán az egy Festetich Tasziló futtatja lovait a hercegek közül, de talán ő is inkább a felesége, a vérbeli angol sportlady kedvéért. Mit mondanának otthon Angliában, ha egy Hamilton hercegnő nem futtatná színeit a gyepen?
A Jockey Club irodájában tehát számon tartották a régi urakat, kellemetes dolog volt, ha egyik-másik jelentkezett a múlt időből. Alig egy esztendeje hangzottak el Alvinczi fáradt léptei a Club folyosóján, a Club utcájában még emlékeznek a ház előtt virrasztó zárt batárra, amely éjszakánként innen csak a harmadik házba, a vendégfogadóba vitte unatkozó gazdáját olyan lassú tempóban, amely már szinte a félálomba való szenderedést jelentette. És a Club társalgójában, ahol tán sohase hangzott el meglepett hang Rudolf trónörökös hirtelen halála óta, még helyén a hallgatag karosszék, amely a magyar úriemberrel öblében éppen olyan hallatlan unalommal tudott gunnyasztani az idők múlásának folyamán, mint a hercegi várkastélyokból jött férfilakók, akik életkedvüknek legfeljebb annyival adták bizonyítékát, hogy néha-néha szippantottak egyet szivarjukon. S azóta tán még jobban unatkoznak a bőrkanapék és angol karosszékek, mióta már olyan lassú mormogással tovább adott hírek se ásítanak bele a langyos atmoszférába, hogy a társalkodóban tatárképpel és ázsiai egykedvűséggel üldögélő Alvinczi egy magyar uradalmat nyert vagy veszített a lovak játékos futásánál. Ó, szent unalom, amelyet nem ismerhetnek meg igazában a nők, amíg virágos selymeket szőnek a takácsok: a korabeli bécsi Jockey Clubban elefánt terjedelművé növekedett, mint valaha Angliában, amelyről a regényírókban olvashattunk. – Mindez azért, mert Ferenc József kalábriászt játszott a Burg színház igen tisztelt művésznőjével, anélkül hogy eszébe jutott volna a lóversenytérre is kikocsizni néhanapján. A Derbyt „lefutották” a Császár nélkül, és a Kékszalagnak ez szépséghibája volt.
– Úgy látszik, már enni is elfelejtettek a Jockey Clubban? – kérdezte Alvinczi úr az első ebéd után, amikor a címeres menükártyát megszemlélte. Őszelő volt, a birodalmi főváros még „kongott az ürességtől”,452 a Club szakácsa nem tudta előre „az öreg Alvinczi” érkezését.
– Írhatott volna a vén bolond, mint máskor, akkor majd gondoskodtam volna – dörmögte a Club szakácsa a földszinten, mikor arról értesült, hogy Alvinczi úr ebéd nélkül távozott.
A Jockey Clubban egy levél várta Alvinczi urat, amelyet az egykedvű úriember jutalom adása mellett vett át a komornyiktól. Nőies írás volt a levélen, és az öreg komornyik azt remélhette magában, hogy a régi szép idők vannak visszatérőben, amikor egy zárt levél kézbesítéséért olyan borravalót kapott, amelynek nagysága mindent megmagyarázott. – De a fürdőidény még mindig nem fejeződött be Gasteinban vagy Ischlben, és az öreg gavallérok közül Alvinczin kívül senki se kapott levelet a Clubba címezve.
A „nőies” levelet természetesen Ilona írta, aki mindig a „figyelem és szeretet” mintaképe volt – gondolta magában Alvinczi, amint zárt kocsiján a „Karl”-ba vitette önmagát, hogy ott szobája négy fala között kellő figyelemmel végigolvassa mindazokat a mondanivalókat, amelyeket Ilona írásban intézett hozzá –, nem sajnálva a nagybetűket, a sorok aláhúzását, de a felkiáltójeleket sem, amelyeknek jelentőségét csak azok a nők tudják, akik nyílt szívvel és igaz értelemmel ülnek a levélíráshoz. (A legtöbb nő csak a kérdőjeleket, és a még jelentősebbnek vélt gondolatjeleket ismeri levélírás közben. Feltesznek kérdéseket, amelyekre maguk sem remélnek választ; megpendítenek gondolatokat, amelyek végtelenebbek a szerelemnél.) És a babonás N betűt, amely leginkább jellemzője a női írásoknak, olyan helyen is világosan kiírta Ilona, ahol az duplán fordult elő.
Ilona levelében először arra kérte atyját, hogy a régi Széchenyi palotát, amelyhez gyermekkorának annyi kedves és bús emléke fűződik, okvetlenül felkeresse, és tartson szemlét az odavaló órák felett, vajon még mindig a régi rendszer szerint mutatják-e az időjárást?
Ezt anélkül is megtettem volna – gondolta magában Alvinczi úr.
Az egykori Széchenyi palota az elhagyatottságot és az őszt mutatta. Vannak olyan sajátságos házak, amelyek évszázadok szerint változtatják külsejüket, mintha együtt élnének velük. A Széchenyi ház már zöld mohát eresztett, mint valami kezdődő szakállt az éjszakánként ismétlődő esőzések alatt. Az ablakokon pókhálók lengtek, de nem olyan sűrűn, hogy egy ügyes szobaleány ne végezhetett volna velük. Csak a kapuboltozaton belül támadt különös visszhangja a lépésnek, mint a453 lakatlan házakban szokott. Botticelli Romola grófnő, aki kártyáiból olvasta ki mindig az Alvinczi bécsi tartózkodását: segített lépteivel a visszhang előidézésében, mert nyomban megjelent rembrandti szépségében és nagy festőművészek elképzelésében élt ruhájában, midőn Alvinczi kulcsát a Széchenyi lak zárába illesztette.
– Éreztem, hogy szüksége van rám – mondta indokolásul a grófné, amint Alvinczi mellé csatlakozott az elhagyott ház megszemlélésénél. – Azt hittem, hogy már májusban jön, a csillagkeresztes hölgyek szokásos évi búcsújára, amelyet az idén is Mária Jozefa főhercegasszony vezetett.
– Nos, hogy vannak ismerőseink, a csillagkeresztes hölgyek? – kérdezte Alvinczi, mert egy pillanatra eszébe jutott a múlt idő, amin néha nevetni is kellett.
– Ismerőseink most is olyan szerelmesek májusban, Schönbrunnban, búcsún, az udvari plébános úr vezetése és templomi zászlók alatt, mint eddig voltak. Az élet gondjaitól valamiképpen mentesített nők tovább is ráérnek a szerelemre, mint azok, akiknek a mindennapi léttel kell küzdeni. Sohase felejthetem el Clarence-t, aki a tábornokáról még mindig olyan érzelmesen beszél, mint mikor az hadnagy volt, és Clarence Jaroszlauba szökött utána…
Romola grófné társaságában sohase lett volna vége az ilyen Altwien-pletykáknak, amelyeket a grófné olyan különös hangsúlyozással adott elő, mint egy zenélő óra a régi zenedarabot. Szerencsére már jött a palota házmestere, aki régi urasági cseléd módjára mindig csak „félszemmel” ült a közeli sörházban. A házmester felnyitotta a régen zárt ablaktáblákat. Alvinczi tatár módjára szaglászott, tán feltalálhatna valamit azokból az illatokból, amelyek itt hajdanán elmulattatták. Sajnos, csak ódon vízvezetéki cső, kanális és gáz szagát érezte, mint általában a bécsi belvárosi házakban, amelyek a Burggal együtt öregedtek.
Az emlékkönyvből való grófné azonban mégis talált egy gömbölyű, puffancsnak nevezett székecskét, amelynek vérpiros bársonyáról félrehajtotta a vitorlavásznat, és ott helyet foglalt. Hosszú kesztyűs kezében persze napernyőt tartott, amelynek nyelével mindenféle vonalakat húzogatott a parkettre.
– Nem lehet tudni, Eduárd, hogy vállalnánk-e még egyszer elölről az életet, amelynek folyamán még a kiválasztottaknak is annyit kell szenvedni, hogy az ember gondolkozóba esik, vajon megérte-e? Ki merne még egyszer szemközt nézni a lángoló szerelmi szenvedélyekkel,454 amelyekről azt hittük, hogy épkézláb nem szabadulunk tőlük? Kimondhatatlan azoknak a száma, akik szerelem miatt meghaltak. Csodálatos, hogy életben maradtunk. Én éjszaka szegény Arturióm neve helyett mindig Eduárdot akartam mondani esztendőkig. Ki kellett mennem éjfélkor a gangra, a fürdőszobába, hogy kedvem szerint és hangosan kimondhassam Eduárd nevét. És örültem, hogy néha mezítláb megnáthásodtam a kőkockákon, mert legalább vezekeltem észvesztő szenvedélyeim miatt. Jobb erről manapság már nem is beszélni.
Alvinczi az ablaknál állt, és magában azt gondolta, hogy a nők sohasem változnak. Az első négyszemközti pillanatot felhasználják, hogy titkaikról beszélhessenek. A szerelemről… Nincs gondolat, beszéd, helyzet, amely ezt pótolhatná.
– Mennyit tudott ön a szerelemről beszélni, Eduárd, amikor a sors kedvező pillanataiban négyszemközt maradhattunk. Szent meggyőződésem, hogy egy költő veszett el önben. Bennem volt a hiba, hogy nem tudtam fokozni, kifejleszteni érzelmeit.
Alvinczi úrnak bizonyos fáradságba került az andalgásba kedvtelve elmerülő hölgyet (aki látszólag régen várta azt a percet, hogy érzelmeiről megint azzal a férfiúval beszélhessen, aki előtt legfeljebb toalett-titkai voltak hajdanán) más gondolatokra bírni. Nem egészen házasodás céljából tért vissza Bécsbe…
– Otthon azt mondtam, sőt magamat is azzal áltatom néha, hogy azért jöttem Bécsbe, hogy megint a lóversenyzésnek hódoljak. Vettem is néhány gebét, amelyek színeimben futni fognak, ha ugyan addig mást nem gondolok. Azonban utazásom igazi célja olyan természetű, mint azoké az öreg gavalléroké és más, magukra valamit adó úriembereké, akik még borotválatlan arccal sem szeretnek megjelenni az ismerőseik előtt, nemhogy betegen alkalmatlankodjanak ott, ahol őket ismerték. Itt majd csak találok egy idegen, sohasem látott orvost, akinek őszintén elmondhatom a betegségemet, aki majd habozás nélkül megmondja az igazat betegségemről. Lefizetem a szokásos honoráriumot, aztán többet sohase látjuk egymást.
A grófné hitetlenkedve nézett Alvinczire:
– Ön képes volna egy sohasem látott, ismeretlen orvoshoz elmenni, azzal egészségi állapotáról beszélni, és annak tanácsát meghallgatni, anélkül hogy bővebben tudakozódna az orvosról?
– Meg kell tudnom végre az igazat, és azt csak egy idegen ember mondhatja meg, aki sohasem látott, soha a híremet se hallotta. Legjobban455 szeretnék odaállni valamely szeretetháznak az udvarába, ahol ingyen, jótékonyságból vizsgálják és gyógyítják a szegény betegeket. Ott megmondanák nyugodtan a szemembe, hogy mit várhatok az egészségemtől. A londoni Rothschildról mondják, hogy minden esztendőben vidéki parasztnak öltözködve vizsgáltatja meg magát azokban a jótékonysági orvosi intézményekben, amelyeket az ő pénzén tartanak fenn. Még sohase ismerték fel, s most már hetvenesztendős.
– Az a Rothschild egy bolond különc – kiáltott fel szenvedélyesen Romola grófné, akit láthatólag érdekelt a beszélgetési téma, mert hiszen ugyancsak nyavalyáról volt szó. – Megérdemelné ez a Rothschild, hogy teleöntsék ricinusolajjal, aztán futni hagyják. – Igaz, hogy a betegségek el nem kerülhetők, különösen nálunk, gyenge nőknél, de mégiscsak nagy differencia, hogy egy kunyhó szalmazsákján, vagy egy angol mintára berendezett szanatóriumban várjuk a gyógyulás percét. És az orvosok, Eduárd! Talán mégiscsak van valami különbség Ferenc József orvosa vagy a vidéki körorvos között.
– Maga úgy beszél, mint minden úriasszony, aki csodákat vár az orvosoktól. De én, ha szívem igazi vágyát követhetném, a kanalas, a bevenni való orvosságok helyett inkább egy kuruzsló „ráolvasásának”, hókuszpókuszainak vetném alá magam szívesebben. A Jordán vizében fürödnék meg, vagy valami csodatevő kútnál, mintsem egyetlen labdacsot is bevegyek azokból a gyógyszerekből, amelyek végeredményben úgysem használnak. Minden orvosság méreg. Csak tudnék valahol egy asszonyt, aki a szívemre tenné a kezét, és ezzel gyógyítana! Csak tudnék valahol egy hangot, egy szót, egy simogatást, egy mágnest, amely visszaadná az egészségemet! Ígérem, Romola, hogy sohase lennék beteg.
Alvinczi elmondván ezeket a szavakat: kérdőleg nézett a grófnéra, mert feltételezte róla mint tapasztalt asszonyságról, hogy birtokában van egy olyan „címnek”, ahol darab ideig reménységre tehetne szert visszatérő egészségére nézve… A grófné két ujját ajkára téve valóban sokatmondólag hallgatott.
– Talán doktor Frank… Igaz, hogy ő idáig inkább asszonyok megfiatalításával foglalkozott, de nem minden siker nélkül. Majd megkérdem doktor Frankot: vajon az urak részére is volna valamely rendelőórája.
– Kérdje meg! – szólalt reménykedve Alvinczi, és szokás szerint utalványkönyvecskéjéhez nyúlt kabátja belső zsebébe:456
– Útja, ha véletlenül Rothschildék irodája mellett vinne el, grófné, ne restellj-e a fáradságot arra nézve, hogy e kis papírlapot az ottani pénztárnál megmutassa – mond Alvinczi szokás szerint, és babonásan, mint mindig, ha a grófné „jóindulatát” továbbra is kikérte a maga részére. S ünnepélyesen a palota kapujáig kísérte Romolát, és búcsúzásnál kerülte könnyes, hálás tekintetét, mert nem szerette, ha ismerősei olyanformán váltak el tőle, mintha utoljára látnák.
Bár Alvinczi Eduárd világéletében pedáns ember volt, aminthogy nem is lehetett másforma egy úriember, aki Ferenc József, a legpedánsabb uralkodó alatt annyi esztendőt töltött akár Bécsben, a birodalom fővárosában, akár Pesten, a birodalom második székvárosában, ahol ugyancsak, legfeljebb negyvennyolc órai előzetes bejelentés után: bármikor megjelenhetett az uralkodó, hogy végigkocsizzon a megszokott útvonalakon, a Nyugati pályaudvaron megérkezve és a Keleti pályaudvaron elutazva, hogy mindenkinek jusson belőle Pesten – Alvinczi Eduárd ezen a napon nem cselekedett mindent program szerint.
Ilona levélbeli utasítása értelmében a Meisl és Chandon éttermében kellett volna főtt marhahúsát elfogyasztania, amely ezen a napon is, mint más napokon a béke terjedelmes éveiben, a leghízottabb ökörből való, amelyet a Monarchia területén a mészárosok levágtak. Bizonyára lett volna kompanistája a marhahúshoz Alvinczi úrnak, hogy ne maradjon egyedül az eledel dicséretében, mert Ilona és Rex kisasszony, mint jó őrzőangyalhoz illik, leveleikben titkon értesítették Alvinczi úr bécsi öreg barátait az utazásról (mint például a grófnőt is). „Jó dolog, ha Mikulik báró is asztalnál ül étkezés közben” – mond komolyan Rex kisasszony, aki az esztendők folyamán naplójában feljegyezte Alvinczi megjegyzéseit, kijelentéseit, véleményeit, hogy ilyenformán is pontosan tájékozódva legyen arról a szerepről, amelyet az asszony nélküli háznál betöltenie kell. „Jó dolog, ha Mikulik báró is az asztalnál ül, mert mindig van valami friss mondanivalója, amelyet egyedül csak őtőle tudhat meg az ember.” Mondta egyszer Alvinczi úr, mert Springer báró divatját lehetett utánozni.
Mikulik azonban hiába tekintett be kétszer-háromszor a Meisl és Chandon-féle étterembe, a sarokasztalra még mindig csak érthetetlen fejcsóválással nézett Johann Tiltser, a szőke tarkójú pincér, aki legjobban tudta kiszolgálni a Monarchia öregurait, ugyanezért bizonyos tekintélynek457 örvendett a szakmájában. „Graf von Alvinczi” megint hibát követ el az étkezés terén, ugyanezért mehet majd ismét Karlsbadba az ottani vizet inni, pedig a bécsi víznél nincs jobb az egész világon.
Alvinczi ezalatt egy kanapén feküdt a Széchenyi házban, egymagában a lakatlan otthon idegenszerű bútorai, letakart képei és leeresztett zsalugáterei között, mert olyan különös érzés fogta el, hogy nem érzett magában elegendő erőt arra nézve, hogy a külső világgal felvegye az összeköttetést, mint a házmester mondta, akit ebben az ügyben megkérdeztek. Az ilyen urasági szolgáknak az idők folyamán különös kifejezéseik támadnak, amelyeket egymástól tanulnak el a különböző kocsmai összejöveteleknél. Az öreg Rohan hercegnőnek nem volt ínyére való a külvilággal fenntartani az összeköttetést, de a Széchenyi ház kapusa első hallásra annyira megkedvelte a kifejezést, hogy a legelső alkalommal szótárába vette.
Alvinczi a díványon fekve mindenféle régi ismerőseire gondolt, akik olyan váratlanul jöttek elő a múltból, többnyire a temetőkből, hogy a meglepett férfiú a szívére szorította a kezét, mert máskor ezek az egykori emberek soha eszébe nem jutottak. Öreg komornyikok hajlott hátait látta lehunyt szemével most, holott mikor azok a Clubban vagy a fogadóban lábujjhegyen körülötte jártak: észrevétlenek maradtak. Régi fiákeresek jöttek elő a múlt időből, amint mindig csak hajtottak, és fejüket soha hátra nem fordították, mint az illedelem azt elrendeli. Leszállottak a bakról, és eltűntek anélkül, hogy a pasasérral közölték volna, hogy mit gondoltak magukban, mikor mindig csak a lovak farkát nézték. Szállodai kapusok és bérszolgák, akik között az életét töltötte, köszöntötték, mintha a másvilágon se felejtették volna el a respektust, amellyel uraságaiknak tartoznak.
„Úgy látszik, nemsokára szükségem lesz megint rájuk” – gondolta magában Alvinczi, mert a halálsejtelmek nála így jelentkeztek.
Nem volt gyáva ember, de kimondhatatlan félelem fogta el, amint a halálfélelem az elhagyott házban mindinkább erőt vett rajta. Nem volt gondolata, amellyel a halálfélelemmel szembeszállhatott volna. Kétségbeesetten futamította gondolatait végig azok során, akik még nem előzték meg őt a halálban, akik még nem „haltak meg helyette”, akik életben vannak valahol, akiktől megkívánhatná, hogy „haljanak meg helyette”. Itt volt például Szilveszter, akivel „annyit jót tett az életben”, aki különben is öregebb nála esztendőkkel, és a halálról komázva szokott beszélni. Mért ne halhatna meg Szilveszter, amikor458 amúgy sincs senkije ezen a világon, legfeljebb kocsmárosai, akik mindig csak a bort segítették belé önteni, anélkül hogy törődtek volna továbbá életével, mendegélésével vagy betegségével? A kocsmában csak egészséges emberek vannak, gondolta magában Alvinczi, ugyanezért senki se kéri számon Szilvesztert, ha az élemedett öregurat többé nem látják. Meghal Alvinczi helyett, mert úgy látszik, hogy valakinek meg kell halni a társaságból…
A csengőzsinór nem messzire függött a fal mellett, amíg Alvinczi erőtlenül meghimbálta, egy szokatlanul nagyra nőtt, igen fekete pók iramodott végig a falon, aminek Alvinczi ijesztő jelentőséget tulajdonított. A csengő régen hallott hangon szólalt meg a földszinten, mintha hangját elfelejtette volna, mióta a bécsi háztartás feloszlott.
A házmester nyomakodott be a szobába, és katonásan megállott.
– Mikor járt itt Szilveszter úr utoljára? – kérdezte Alvinczi felkönyökölve.
– Az öreg tekintetes urat már régen nem láttuk Bécsben – felelt a házmester megzavarodva a kérdéstől. Sohasem lehet tudni, hogy milyen következményei lehetnek egy meggondolatlan szónak.
De Alvinczi csak fáradtan, sápadtan legyintett, nem ez volt, amit voltaképpen tudni akart. Azért kívánta szemügyre venni a házmestert: vajon volna-é elég kötelességtudás ebben a régi alkalmazottban, hogy gazdája helyett meghaljon, miután annak még sok elintéznivalója van a földön. Ez a sörét és borát nagy óvatossággal fogyasztó házmester, aki tán még éppen becsületből sohase volt részeg életében: nem látszott eléggé unni, megvetni, utálni az életét. Vannak emberek, akiknek az is életteendőt jelent, ha a bajuszukat reggel „kiköthetik”. A bécsi házmester ezek közé számított. Bátrabb vagy talán elzüllöttebb embert kell keresni, aki a halált vállalja Alvinczi helyett, ha például odaát a túlvilágon nem fogadnák el a cserét a kimustrált Szilveszterrel.
A házmester kihátrált a szobából, miután ő is (mint előbb a grófné) olyan pillantást vetett Alvinczire, mintha szolgálatát a túlvilágra nézve felajánlaná, ha a földön már nem találkoznának… Alvinczi fulladt szívével most már ülőhelyzetben maradt a kanapén, mert lefeküdni félt, hátha nem volna meg ereje többé a felkeléshez.
Gyalázatos érzés! – ismételgette magában, mintha gyermekkorában hallotta volna utoljára ezeket öregemberektől, akik ugyancsak a szívükkel voltak megakadva, és két tenyerükkel kapkodtak feléje, miután az elviselhetetlen fájdalmat okozott. – „Gyalázatos érzés” – hangzott459 feléje a legtávolabb múlt időből anyai nagybátyja, Homonnai Pál szava, akit az ágyban őrzött a család, a körorvos, a hajdú, mert bizony kárt tett volna magában, ha felkelni hagyják. így is mindig a pisztolyáért könyörgött, mikor haldokolni kezdett. „Öljetek meg, szabadítsatok meg kínjaimtól!”, jajgatott az ágyban. Alvinczi, mert jóérzésű egyén volt, kívánta az öreg részére a megváltó halált, de különösebb részvétet nem érzett iránta, miután ő is arra az álláspontra helyezkedett, hogy jó az ilyen öregembernek, ha meghal. És az öregember különben is végrendeleteket fabrikált, ha a fájdalmai csillapultak. Fűnek-fának hagyományozta a vagyonát, még az éjjeli bakternek is házat ígért, de az a vén részeges mihaszna se vállalkozott arra, hogy helyette meghaljon.
– Nem lehet ezen változtatni – mondta könyörtelenül, sírva, szomorúan a felesége, akihez ugyancsak felszólítást intézett a haldokló, hogy helyette meghaljon.
S midőn Alvinczi ezt az ifjúkori élményt most pontról pontra végiggondolta, az jutott eszébe, hogy tán Szilveszteren kívül is volna egy bizonyos embere, aki helyette meghalna. Rezeda Kázmér hírlapíró neve olyan várakozásteljesen közeledett feléje halálfélelmes gondolataiban, mint egy lámpásos kocsi az éjszakában. Ennek a Rezedának, aki mindig bátorságával kérkedett: valóban nem sok oka lehet arra, hogy az élet szerencsése legyen, hiszen amúgy is szeret a halállal komázni. S amint a gondolatot alaposan megforgatta: pillanatról pillanatra tetszetősebbnek látszott az, hogy Rezeda Kázmért szólítja fel arra nézve, hogy helyette meghaljon. Semmi oka se lehet e kiváló férfinak a haláltól vonakodni, különösen most nem, midőn az utóbbi időben olyan hűségesnek mutatkozott az Alvinczi ház iránt. Ha csak felényit érez abból a tiszteletből, gyengédségből, hűségből, amelyről többször biztosította úgy Ilona, mint Rex Margit kisasszonyt, akkor egy pillanatig sem lehet haboznia, ha arról van szó, hogy kinek kell az angyali hölgyek érdekében inkább életben maradni: Alvinczi úrnak, a család fejének, vagy Rezedának, a család szegény sorsú barátjának.
– Hogy eddig eszembe nem jutott! – kiáltott fel Alvinczi. – Mindig csak arra a vén, semmiresejó, magával tehetetlen Szilveszterre gondoltam!
És nyomban meghúzta a csengettyűzsinórt, de mielőtt a hosszú hallgatásban berekedt csengő a földszinten hangot adhatott volna, kinyílott az ajtó, és útiköpenyben belépett Rezeda Kázmér. Egy pillantással460 szemügyre vette a helyzetet, és megértő hangon szólott Alvinczihez:
– Rosszul érzi magát? Sejtettük, hogy kimeríti az utazás, a fáradtság, az izgalom. De most már sokkal kevesebb dolga lesz, miután szerencsésen rátaláltam. A hölgyeket nem nyugtathattam meg másként, csak úgy, hogy a legelső vonattal utána jövök, és minden körülmények között mellette maradok, akár akarja, akár nem.
– Ön derék ember! – mond Alvinczi hirtelen megkönnyebbüléssel, a belépő házmesternek parancsot adott, hogy az ablakokat tárja fel a palotában.
– Meg kell önnek néznie ezt a házat, hogy engem kellőképpen megismerjen, és értékelni tudjon. Nagyon nehéz volna nekem ettől a háztól örökre elválni – mond Alvinczi úr, mintegy a maga igazolásául, mert most már bizonyosra vette, hogy Rezeda úr azért utazott nyomába Pestről, hogy a kellő percben meghaljon helyette.
Alvinczi szobáról szobára vezette Rezedát a százesztendős palotában, mert véleménye szerint az olyan ünnepélyes pillanatok, amikor az ősök gyűjteményét a megértő unokáknak megmutathatni: ritkán akadnak az életben. Alvinczi minden szobában darab időre leült valamely útba eső karosszékbe vagy pamlagra. Lassan, de bőségesen magyarázott mindenféle képekről, bútorokról, órákról.
– Ezekről az órákról már hallottam! – mond Rezeda úr, és miután nem messzire egy régi bécsi toronyban antik zamattal, középkorias hangon kettőt ütött az óra, Rezeda úr habozás nélkül megigazította a Napóleon-korabeli órát az egyik szalonban, és ketyegését megállva hallgatta.
– Jóformán mindent tudok már erről a palotáról, mert megszoktam, hogy figyelmesen hallgassam a körülöttem folyó beszélgetéseket. Nem a legboldogabb ház… Nem is csodálkozna a magamfajta, képzelődő ember, ha valamely falból éjfélkor kilépne Seilern Crescencia, aki nagyon jó felesége lehetett volna egy íróasztalnak, egy könyvtárnak, vagy üveg alatt őrzött porcelán gyűjteménynek, de nem Széchenyi Istvánnak, aki utóvégre huszártiszt volt fiatal korában.
Rezeda úrnak szavai, amelyeket ez a bizonyos úriember a csendes palotára való tekintettel meglehetős letompított hangon, de azért nyomatékosan adott elő, megnyugtatták Alvinczit, hogy a hírlapíró még461 mindig olyan „szabadossággal” gondolkozik bizonyos dolgokról, mint azelőtt. Ugyanezért bizalma – ama „kényes ügyre” vonatkozólag – apránként megerősödött. A szobákban való sétálgatás közben titkon megfigyelte Rezeda úr mozdulatait is, amelyek nemegyszer egy kézlegyintés formájában jöttek világra. „Ferenc császár!” – kiáltott fel egy pádimentumig érő festmény előtt. – „Ő vágatta le Sigraynak a fejét” – szólt, és szemrehányólag nézett a császárra. – Rezeda úr általában csak akkor mutatott némi elfogultságot, amikor Alvinczi egy duplaajtós sifonért felnyitott, és onnan egy imakönyvecskét vett elő, amelyet a belső zsebébe csúsztatott. A sifonérból finom, soha el nem múló illat áradt, ahogyan gondos, otthon ülő fiatal nők különböztetik meg a fehérneműs szekrényeiket, és az imakönyvecske Alvinczi Ilona tulajdona volt, amelynek elhozatalával Rezeda úr is meg volt bízva, hogyha azt az uraatyja elfelejtené. (Rezeda bizonyos megelégedettséggel szemlélte, hogy Alvinczi nem eresztette szélnek füle mellett leánya kérését.)
– Azt hiszem, hogy meg is ebédelhetünk – mond a bécsi látogató, aki Pesten tán sohase volt éhes életében, de az idegen városban (talán éppen megbízatása folytán) farkaséhségről panaszkodott.
– Azt gondolom, hogy ebédeljünk – felelt Alvinczi úr, aki állapotának darab ideig való megkönnyebbülése után megint azt a „gyalázatos érzést” kezdte magában felfedezni. – Azt gondolom, hogy ebédeljünk, habár azt vélem, hogy még nagyobb feladatok is várnak a nap folyamán részünkre – mond, és bizalmaskodva Rezeda vállára tette a kezét.
– Én végeredményében akkor sem kerekítettem nagy feneket a dolognak, amikor az ápolóim elevenen nyúztak! – felelt rejtélyesen a bécsi vendég, és igyekezett kifelé „húzogatni” Alvinczi urat az „egészségtelen és szomorú házból”.
Az ebédnél Rezeda úr (bizonyára nem ok nélkül) megengedte magának, hogy az itteni Budapestről való húsról mindazokat a dicséreteket elmondja, amelyeket az utazás- és kalandkönyvekből amúgy is ismerünk. De néha jók a lendület nélküli szavak. Különösen olyankor, ha az embernek másfelé járnak a gondolatai. „Megérem, hogy úgy beszélek, mint egy pesti idegenvezető” – mond magában Rezeda, és megcsípte a tenyerét.462
Alvinczi úr levert bágyadtságából nehezen tért magához, és akkor olyan fátyolozott hangon szólalt meg, mintha darab ideig nem is ő beszélt volna:
– Én mindig számítottam önre, habár tán ezt az érzésemet nem dokumentáltam eléggé – kezdte Alvinczi, mikor végre az ebéd „elmúltával” (elég szomorú ceremónia volt!) erőt érzett magában arra nézve, hogy a „kényes ügyet” Rezedával megbeszélje.
A hintóban ültek ekkor, amely hintó olyan csendesen gurult velük a lóversenytér, a bécsi Práter felé, mintha már sejtené, hogy az egyik úr a bent ülők közül holt ember, a másik a kísérője. Vajon hol teszik le a kocsiról a holt embert, hogy az mozdulatlan súlyával ne kapaszkodjon többé az élők nyakába?
– Ismétlem, hogyha valamikor külföldön jártamban a néma percekben eszembe jutott hazám, Magyarország, az ottani viszonyok, a pártok és emberek, a gondolataimban feltűnt mindig az ön képe is, Rezeda úr, mint a megbízhatóságnak és hűségnek a szimbóluma. Például önre mindig számítani lehetett volna egy hosszadalmas, komoly, talán egész éjszakát is igénylő megbeszélésben, számítani lehetett volna a megállapodásokban, akár abban is, ha egy bizonyos vasúti állomáson, bizonyos órában vagy akár a világűrben, egy messzi bolygócsillagon jelezné a megállapodás a legközelebbi találkozót. Bizonyos, hogy ön ott lenne a találkozón, ha emberileg, erkölcsileg ehhez módja volna.
Alvinczinek valamely hideg kéz szorította meg a szívét, mint azt az utóbbi időben mind gyakrabban tapasztalta, mintha ez a belső, láthatatlan kéz nem engedné át többé az önfeledkezésnek, hanem naponként ösztökélné, hogy földi dolgaival minél hamarább készüljön el, mert maholnap nem lesz már ideje az intézkedéshez. Fogyatékán van a szívdobogások száma, az ütőér lökéseit percről percre fogyasztja, a napok vagy talán percek számoltatnak már csupán a hátralevő készletből. Alvinczi mégse tudott egyenesen nekivágni a dolognak… A szívét összeszorító kéznek másodszor is kellett intézkedni, hogy Alvinczi hátrahanyatlott a kocsi ülésén.
– Nem szívesen mondom ki, hogy még élni szeretnék a rám szabott időn túl is, hogy még sokáig szemlélhessem például Ilona leányom szép, hűséges arcát, amelynél jóságosabbat, galambszelídebbet, önfeláldozóbbat még sohasem láttam, mint az utóbbi időben, mikor titkon búcsúzkodni kezdtem tőle. A végtelen jóságnak, a romlatlanságnak, a hiszékenységnek, az emberfeletti szelídségnek ettől a földre szállott arcától463 nem tudok elbúcsúzni, Rezeda úr… nem tudok belenyugodni, hogy többé ne láthassam… nem tudok elmenni, hogy esztendők elmulasztott hibáját, távolélését, különlevését helyre ne pótoljam. Ilonát akarom látni, mindig az ő angyaliságában, a hangjának a zenéjét akarom hallani még hosszú esztendőkig… Nem tudom rászánni magam, hogy ezt az arcot többé ne láthassam…
A kocsi különös tempóban gurult, Alvinczi úrnak láthatólag minden meglevő testi és lelki erejére szüksége volt, hogy eleven ember módjára egyenesen tartsa magát. Rezeda fejcsóválva, majd elgondolkozva, aztán összevont, figyelmező szemöldökkel ült mellette, mintha nem látná a végét annak az útnak, amelyre útitársa el akar találni. Sokkal bátrabb, félelemtelenebb férfinak gondolta Alvinczit, mint az most testi és lelki szenvedéseiben mutatkozott.
– Ugye, baja van velem? – kérdezte Alvinczi félig-meddig szégyenkezve. – De én se hittem volna még tán tegnap se, hogy ennyire látni fogom valaha őszinteség és jóság nélküli életemet, a hibáimat, amelyeket okvetlenül jóvá szeretnék tenni, mielőtt mozdulatlanságra kárhoztatva feküdnék a föld alatt. Az életem jóvátétele szempontjából kérném önt, Rezeda úr, hogy mostantól fogva maradjon mellettem… Hogy önnel a józan, nyugodt, fájdalommentes emberrel megbeszélhessek mindent, amit ebben az életben még tenni szándékozom. Tudom, hogy ön hűséggel van a hozzátartozóimhoz, és éppen ez bátorít fel erre a kérésemre.
– Nagyon rossz éjszakái lehetnek! – mondta Rezeda úr.
– Az én éjszakáimról már nagyon régen nem merek senkinek se szólni. A budai házban a hörgésemre, a levegő után való kapkodásomra, a felmondásban levő szívemmel való kínlódásaimra figyelmes lett távoli szobájában Ilona, és lábujjhegyen néha az ajtómig jött. Sőt, be is lépett, amikor hangosan tárgyaltam múltamnak azokkal az árnyalakjaival, akik az utóbbi időben felkeresni szoktak. Holtak, holt emberek hosszú sora, akik a túlvilágról eljönnek, hogy megmutassák magukat régi alakjukban, mintha nem változtak volna semmit, mióta nem láttam őket. Ilona ez elmúlt éjszakák egyikén hidegvizes borogatást rakott a szívemre és a homlokomra, éjjeli tizenegy órától hajnali három óráig, tehát négy óra hosszat, megszámlálhatatlanul sokszor cserélvén a hidegvizes ruhát fulladozásig fáradt szívemen, amelynek kínszenvedést okozott még az esős nyári éjszakából betóduló levegő is. Amíg rövid álom jött szememre, amely álomban fogadalmat tettem, hogy hátralevő464 életemet arra szentelem, hogy Ilonának ezt az éjszakai virrasztást, kimondhatatlan gondoskodást, sohase tapasztalt gyengédséget, jóságos, halk aggodalmat megháláljam. Ő erősebb volt, mint én, aki a halálfélelem miatt néha könnyeket gyűjtöttem össze keblemben, hogy mindig attól féltem, hangosan jajveszékelek… Ő szelíden, könnyeit visszafojtva nézett rám, kezem sokszor kezébe vette, és homlokomra ifjúságának tündöklő csókját lehelte. Ezt a fogadalmat akarom megtartani, nemes, megértő barátom. Segítsen hozzá, mert tudom, hogy ön jószívvel szokott ránk gondolni.
– Milyenek lehetnek a nappaljai!
– Az orvosoktól való rettegésben töltöm napjaimat, mert tudom, hogy előbb-utóbb közlik velem a halálos ítéletet. Egyszer meg kell mondaniuk, hogy már nem lehet reménységem arra, hogy meggyógyuljak, tovább élhessek, ha még mindazokat a szabályokat is betartanám, amelyeket a doktorok a beteg embereknek előírnak. Nem vigasztalhatom magam többé azzal, hogy azért vagyok beteg, mert orvosaim előírását nem tartottam meg. Az utóbbi időben a szemükbe sem mertem nézni gyáva bűnösségemben, fuldokló betegségemben, nehogy egy pillantásukat is észrevegyem menthetetlenségemről.
– Ismerem a szívbajosok furcsa küzdelmeit, bujdosásait. Az apám szívbajjal menekült önmaga elől.
Alvinczi hirtelen megragadta Rezeda úr kezét.
– Tehát ön ismeri a baj lefolyását, hisz okos ember létére bizonyára mindent megfigyelt!
Rezeda némán bólintott, majd csendesen köhintett:
– Az apám éppen olyan szerencsétlen flótás volt, mint én. Vagy mint Alvinczi úr.
Máskor Rezeda úrnak ez a megjegyzése ismeretlen életpályájú atyjáról: bizonyára feltűnést keltett volna. Alvinczi úr szokott előkelő udvariasságánál fogva megkérdezné, hogy miért flótázott szerencsétlenül a megboldogult, mire Rezeda úr elmondaná, hogy atyja ama félrevezetett hazafiak egyike volt, aki a szabadság első, csalékony rózsaszínű felhőinek a megjelenésére, a „kis negyvennyolcban” hivatalt vállalt a kincstárnál. Az osztrák beamterek között még különböző titulusok pótolták a fizetést. Így: a sójövedéknél a magasabb állású beamterek szerették magukat „só-bárók”-nak mondani. S az öregebbik Rezeda465 úr, miután a kincstár fránya irodáiba osztották be: bányagrófnak nevezte magát otthon, családi körben, valamint a sörházban, ahol a magához hasonló zekszeres, Haynau-szakállas öreg hivatalnokokkal találkozott, mert ebben a korszakban a tisztviselői karban a szakáll- és haj-frizurának is különös jelentősége volt…
– Szerencsétlen flótás volt. A szívével volt kellemetlensége, miután ötvenedik életévét betöltötte, és komolyan bányagrófnak kezdték szólongatni a felvidéki városkában.
Alvinczi nem sok részvétet érezhetett az egykori bányagróf iránt, mert a meghatottság minden árnyéka nélkül folytatta a maga mondanivalóját:
– Sokszor kedves, kellemes, szinte várva várt látogatónak tűnik fel a halál az élet folyamán, amikor persze nem jön. Egészen más városrészekbe megy el ablakunk alatt fütyörészve. Nagyon ritka ember az olyan, aki életében pillanatnyilag egyszer vagy kétszer ne foglalkozott volna a halál, a megsemmisülés, esetleg az öngyilkosság gondolatával. Nagyon ritka az olyan ember, akinek keze alatt fel ne melegedett volna a levélpapír, amikor búcsúlevelet vagy végrendeletet kezdett volna fogalmazni. Némelyek be is fejezik a búcsúlevelet, és miután már túlestek a kényelmetlenségen: túlesnek a másik kényelmetlenségen is, már csak azért is, hogy ne kellessen a dolgot majd megint elölről kezdeni. Én még a végrendelkezésem fogalmazványait se tudtam kellően befejezni, mert mindig közbejött valami szemtelen légy, amely a papirosomra szállott, vagy ember, aki felbosszantott, tennivaló, amelyet el kellett végezni, tintapecsét a fogalmazványon, amelyet szégyelltem volna magam után hagyni. Inkább lustaságból kifolyólag, mint meggyőződésből adtam magamnak újabb esztendőket, újabb határidőket, amíg élni szándékozom.
– Persze, egészséges volt abban az időben…
– Túlságosan egészséges sohase voltam, de az volt a tulajdonságom, hogy úgy a testi, mint a lelki betegségeket „kialudtam”, amikor jóformán senkivel se beszélve, négy fal között, elbújva összeszedegettem a bennem rejtőző erőket, gyógyító gondolatokat, felemelő érzéseket, sőt dalfoszlányokat, büszkébb és legbüszkébb emlékeket, hogy felkészítsem magam az újabb küzdelmekre az életben. Azt hittem, hogy mindig ki tudom magamból aludni a bajokat, a bánatokat, veszteségeim, balszerencséim emlékét, hogy az emberek s a világ felé mindig az egykedvű, szerencséjét mindig egykedvűen élvező, legnagyobb sikereiben466 is szerény Alvinczi arcát mutathassam. Egyformán, mint a nap, amely felettünk van.
– Ön volt a legnagyobb művész, ha egyforma tudott maradni.
– Az eredményeket gondosan egymás mellé rakosgattam, mert nem voltam mohó sem a nyereségben, sem a veszteségben. Meg-megálltam, hogy művemben gyönyörködjem, darab időre pihenni küldtem a szerencsémet, mint jól futó versenylovamat bizonyos futamok után. De nem lepődtem meg a balszerencséimtől se, mert a számlák kifizetésére mindig készen voltam. Veszteni éppen olyan öröm néha, mint akár nyerni, ha az ember magasabb szempontból, a kiegyenlítődés szempontjából nézi a dolgokat. Csak éppen az ember találékonyságán, rátermettségén múlik, hogyan keveri a vegyarányt. Rothschild, akinek működését a legideálisabbnak vélem: akkor is nyer, ha veszít. Miért? Tapasztalatait öregbítette. Félek, hogy én most már csak veszteni fogok, a tapasztalatok értékesítésére nem futja időm.
Rezeda úr addig gondolkozott, hol találhatna vigasztaló szavakat e kiábrándító matematikára, amíg ez jutott eszébe:
– Nem hallottam, hogy egy Rothschild-féle, körültekintő, meggondolt, megalapozott bankárt valaha a pénzszekrénye vagy üzleti könyvei között látogatott volna meg a halál. A bankár mindig bezárta előbb pénzszekrényét, lebonyolította üzleti levelezését, ágyba feküdt, elbúcsúzott családjától, mielőtt meghalt volna.
– Hiszen éppen ezért vagyok kétségbeesve, mert nálam nincs semmi lebonyolítva, semmit se hoztam rendbe, hogy személyes jelenlétemre többé ne volna szükség. Éppen ezért kell élnem. Rezeda úr! Nem vállalná a halált helyettem, ha az hirtelen jönne? Méltó temetéséről én gondoskodnék.
– Négy lóval, fáklyás, önkéntes tűzoltókkal, akiknek egyletébe egyszer jókedvembe beiratkoztam. Kár, hogy az óbudai Albrecht-hadastyán egyletnek nem lettem tagjává, mert akkor semmi gondom se volna a fúvószenekarra, amely gyászindulókat zengedez koporsóm felett a régi vízivárosi katonai temetőben, ahol egykor, fiatalon és bolondan fogadalmat tettem egy cs. és kir. őrnagy sírdombja mellett éppen az őrnagy egy női hozzátartozójának, hogy dolgomat majd úgy intézem, hogy halottaimban a cs. és kir. őrnagy mellé kerülhessek a bádogsisakos, vaskeresztes sírverembe, hogy a női hozzátartozó egy ültében beszélgethessen látogatásai alkalmával az őrnaggyal és velem.
– Itt is szép temetők vannak, Ausztriában – mond Alvinczi úr. – De467 ha már olyan ígéretet tett, amelyet jellemes embernek meg kell tartani minden körülmények között: összeköttetésbe kell lépnünk a budai katonai kommandóval.
– Azt hiszem, most már Pesten intézi a budai katonai temetők ügyét is a városparancsnoksággal megbízott tábornok. S csak kivételesen adnak engedélyt arra nézve, hogy olyan civilistának is helyet szorítsanak itt, aki nem vett részt Budavár védelmében vagy ostromában.
– Ha az említett őrnagy női hozzátartozója talpig gyászban a tábornok elé járul, a gyenge szívű öreg városparancsnoknál mindent elérhet. Könnyebb engedélyt adni egy temetéshez, mint például lövetni a népre – szólt Alvinczi.
Rezeda tehát bármennyire fontoskodott volna is temetése körül felmerülhető nehézségekkel: Alvinczi nem ijedt meg annak keresztülvitelétől.
Midőn a lóversenytér zászlós bejárata előtt elhagyták a hintót, Alvinczi bizonyos megnyugvással támaszkodott Rezeda karjára:
– Bár magam nem szolgáltam soha a hadseregben: a legmagasabb katonai körökkel mindig barátságos viszonyt ápoltam. Már Kozma őrnagy óta, aki a kisbéri állami ménesnek volt a parancsnoka.
Rezeda úr tehát gondolhatta magában, hogy a katonai körök hozzásegítik ahhoz, hogy ígéretét megtarthassa az őrnagy női hozzátartozójával szemben.
Őszi versenynap volt, mégpedig csak hétköznap, amikor a vérbeli sportsman ásítva gondolhat a hendikepek örök egyformaságára, a kísérleti versenyekre, és maga a versenydélután legjobban dotált futama se jelent nagyobb szerencsét a nyerő részére. Azok a „kis istállók” dominálnak az ilyen versenyekben, amely „kis istállók” rendszerint második és harmadik „helypénzekből” kuporgatják össze a költségeket.
A „kis istálló” tulajdonosa a Jockey Club környékén levő kávéházakban jóformán minden kávéházi vendégnek, kiszolgáló pincérnek és tipszternek a véleményét meghallgatja arról, hogy milyen esélyt ad lovának, megbeszélést folytat a borbélyával, aki lova mellett szokott „drukkolni”, levett kalappal megy el a Szent István-templom előtt, mert a hercegek és grófok is így csinálják, felkeresi azt a boltost, ahol kalapot szokott vásárolni, és amíg új szalagot vehet kalapjára vagy tisztítóban levő fehér kesztyűire várakozik: gondterhelten beszél a fontokról468 (a ,,stone”-okról), a „mérföldről”, az „egyenesről”, a „célról”, a pálya állapotáról a boltossegéddel, míg maga a gyanakvó és sportsmanekben sokszor csalódott főnök fülét hegyezve hallgatózik komptoárjából. Nem szabad ezeknek a hétköznapi versenyeknek még csak annyi jelentőséget se tulajdonítani, hogy akár egy öltöny ruhát hitelezhetne rájuk a belvárosi szabó, de „kis istállók” mégis „megjátsszak” nyerési eshetőségüket, sokszor elsétálnak a bécsi nagy hotelek előtt, fontoskodva tárgyalnak a szállodaportásokkal, korán beülnek az étterembe, hogy mindenkit szemügyre vegyenek, aki „erre a napra” Bécsbe utazik, ha „otthon” a maguk hazájában nincs egyéb szórakozás. Talán a „nők” a legizgatottabbak még az ilyen szürke versenynapokon is, mert a „nők” sohase mélyednek el annyira a lóversenyek „sportszerűségébe”, hogy tudnák pontosan, mi a különbség egy hendikep vagy egy emlékverseny között, amelyet valamely kiváló férfiú nevéről nevezett el a Jockey Club. A „nők” csak nyerési szempontból nézik a dolgokat, nyernek azzal, hogy ismerőseikkel a gyepen találkozhatnak, meghallgathatják a legfrissebb pletykákat, kifújhatják magukat a háztartási gondokból, „szép idő esetén” a Bécs környékén pirosló Rother Stadlban (a vörös kunyhóban) vacsoráznak nyertes lovagjaikkal, mert a velszi herceg óta itt lehet legjobban mulatni, pezsgőben és dalban megfürödni, míg „rossz idő” esetén a déli maradékból mindig marad egy-két kanálnyival, amelyet a szoba közepére ülve, a férfiak és paripák hitványsága felett gondolkozva el lehet fogyasztani. A „nők” sohasem tanulnak, és mindig életre-halálra felkészülve öltözködnek, ha a lóversenytéren felemeli az indító a piros zászlóját.
Alvinczi úr „Derby-ismerősei” még távol voltak a bécsi lóversenytérről, de akikkel találkozni szerencséje volt a Club páholyának környékén, valamint az istálló felé tett sétájában, ahol szemügyre vette Vabanque-ot, amelynek az új Alvinczi-győzelmek sorozatát meg kellett volna nyitni: találkozóival igyekezett nyájas, behízelgő kedvességet tanúsítani, mert annyira ismerte az embereket, hogy nem nagyon örülnek meg annak, aki már egyszer végleg elment volt körükből. A hazajáró lélek lehet kedves látogató a régi színdarabokban, de az életben, ahol az emberhomok nyomban betölti még a gyémántkőnek a helyét is: a maga jussát követelő hazajáró léleknek nincs nagy örömteljessége. Mi volna, ha a holtak egy napon mind visszatérnének azokról a temetőhelyekről, ahol már mindent megbocsátottak nekik? Alvinczi kényszeredetten és szinte idegenül lépdelt a vizsgálódó tekintetek469 előtt, mintha minden lóverseny-látogató, még a harmadik helyen támaszkodó, grinzingi kocsmáros is azt kérdezte volna a tekintetével: hova tette azt a sok pénzt, dicsőséget, tapsot, amelyet a bécsi lóverseny közönségétől évek előtt elhordott? Hol van a kékszalag, amelyet Táblabírójával elnyert a bécsiek elől?
– Der verfluchter Alvinczi – mondogatták itt is, amott is a fehér korlátok mellett, amelyek a polgárokat a Jockey Club uraitól elzárják. És a Jockey Club urai, a hercegek, a grófok még mindig távol vannak a birodalmi székvárostól, hogy Alvinczit magas társaságukba fogadják. „Az átkozott Alvinczit megint nyakunkra hozta az ördög, hogy szerencsés manipulációival majd felborítson itt mindent!” – dörmögték azok, akik éppen azért nem szerették Alvinczi lovait, mert azokat „magyaroknak” tartották. Ki tudná, mivel eteti a táltosait ott messzi hazájában ez a tatár, hogy a hercegi lovakat is lefőzi.
Nos: „Vabanque” az új Alvinczi-ló nem látszott valamely tűzokádó táltosnak. „Kimustrált dög!” – mondták a paripák szakértői, amint a négylábún végignéztek. A jószívű Rothschild báróné (született Montefiori), aki tengerkék (Rothschild-kék) selyemruháján az aranysárga szalagocskával, istállójelvényével: most is páholyában ült, mint minden versenydélutánon: látócsövével részvéttel kereste a pályán Alvinczi úr alakját, mert hallotta, hogy betegeskedik, és lova sem látszik a legjobbnak. A kövér Springer báró, aki a nagy melegek elmúltával már idejét látta, hogy a nyergelő és mázsáló lombos platánfái alól előjöjjön, és szalmakalapjával legyezze kipirosodott homlokát, a kis Mikulik báró kíséretében ugyancsak Alvinczit kereste csíptetője mögött szürkülő szemeivel, de kövér és tekintélyes ember létére egyetlen lépést sem tett felé. A kor divatja szerint színeiből, a vörösből és feketéből kombinált derékövet viselt mellénytelen derekán, ezt az övet mindenkinek észre kellett venni, aki Springer bárónak köszönni akart. A távolban látszott a zergeszakállas kalapjában a csontos, sovány Dreher Antal alakja, aki gyűrt császárkalapjával azt látszott jelezni, hogy csak véletlenül tartózkodik Bécsben, négy lóval jött falusi kastélyából, ahová nyomban visszatérend, amint a versenynapnak vége van. Szinte élvezetes látvány volt az a fiatal, rózsaszínű arcú katonatiszt, köpenyegében és nyakában lógó aranygyapjújával, aki fehér kabátos adjutánsával a cél közelében állott, és a sárga papirosra nyomtatott versenyprogramot tanulmányozta. Károly főherceg hűséges maradt a lóversenyhez.
– Nem kár, hogy a cseh arisztokrácia még nem zavarja meg ásítozásával470 a telivéreket – mond Rezeda úr, akit Alvinczi nem eresztett maga mellől, nehogy a hírlapíró megszökjön a megígért temetésével.
A sípok Alvinczi úr szíve körül mind hasogatóbban kapkodtak levegő után, a szíve pedig bizonyára úgy kalimpált, szédült, tántorgott, mint egy elszabadult harang a szélben, a hátgerincét se érezte, és néha bizonyára összeesett volna Rezeda támogatása nélkül. Már árnyéka se volt Alvinczi úrnak, amikor egy napsütött gyeprészen átballagott. Talán egy jó hangos káromkodás segítene fulladozásain. De a Monarchia egyik legelőkelőbb nézőterén nem illik káromkodni. És Rezeda úr, amennyire tőle tellett, nyugtázta a kíváncsi pillantásokat, amelyek a támolygó Alvinczit kísérték, amint egy árnyékos padhoz kormányozta.
Egy percig Alvinczi a gallérja körül babrált remegő kezével, mintha ez a gallér akadályozná minden cselekedetében. Majd egy Jockey Club-beli szolgát vett észre, aki tálcára helyezett vizesüveggel közeledett felé. Alvinczi nem nyúlt a pohár után, de rekedten szólt az inashoz:
– Küldje ide Hornert.
A szolga elment, és a holtsápadt Alvinczi a padon üldögélve valamennyire magához tért. A félszemű bukméker, nyakában a táskával hamarosan közeledett hajadonfővel, amint állását ott hagyta:
– Mivel szolgálhatok, méltóságos úr?
– Hogy légolja „Vabanque”-ot mai versenyében, Horner?
– Egy és fél az egyhez. Valami csekélységgel egy és háromnegyeddel – felelt a bukméker vastag ceruzáját kezében tartva, mintha Alvinczi lelkére alkudozna.
– Ha kettővel légolja, akkor kétezerrel magánál és ezerrel minden társánál – felelt Alvinczi.
Horner biccentett fejével, és visszament a „Ring”-be, mert társait értesíteni kellett a fogadásról, mielőtt a verseny elkezdődött volna.
Alvinczi úr száján több emberi hang nem jött ki ebben az életben.
Halotti sápadtság ereszkedett arcára, amint az árnyékos padon gubbasztott, és csak valamely belső indulat rázta meg néha szemöldökét, homlokráncát, de szája zárva maradt. Csengettek, kiáltoztak, futamodtak, a korlátnál lovak nyargaltak színes ruhájú lovasokkal…
– Azt hiszem, a versenyt megnyertük – mondta Rezeda úr, de már egy halotthoz szólott, aki lassan összeesett ültében.
(Margitsziget, Óbuda, 1930)471
