HUSZONKETTEDIK FEJEZET • A paripák megvénülnek.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET • A paripák megvénülnek.
– Nem jó, ha az embernek nincsenek ellenségei – kezdte Alvinczi úr. – Én legalább úgy érzem magam, mintha valami hiányozna az életemből, amikor azt a sok jóakaratot, jóérzést, szinte kedvezést látom magam körül. Mi történt? Már nem érdemlem, hogy gyűlöljenek, irigyeljenek, szidjanak is néhanapján?
Alvinczi Eduárdnak ez a felfogása nem volt egészen alaptalan, ha meggondoljuk, hogy a zsemlye ára két krajcár maradt, és Ferenc Józsefnek se mertek többet számítani a vendéglősök a pohár sörért, amelyet dél tájban az uralkodó a bécsi Burg környékéről hozatott. Csak Alvinczinek adták volna olcsóbban a lovakat, amelyeket a porosz lókereskedő útján összevásárolt itt-ott, ahol eladó volt. „Azt mondták, hogy kevesebb a pénz, mint a ló Magyarországon” – mondta a lókereskedő, a maga nyelvén. Sohase lehet tudni, hogy egy vérbeli lókupec mondott-e valaha igazat is életében?
Miután a lókereskedő éppen úgy ismerte emberét, mint minden okos kereskedőnek ismerni kell vevőjét: a lovak vásárlásánál nemcsak az ő származásukra, de eladóik, régi tulajdonosaik családfájára is tekintettel volt. Vásárolt néhány csikót, amelyeknek „apjai” vagy „nagyapjai” Lajtán túli, ausztriai főnemesi istállókban ropogtatták a zabot valaha. Az Auersperg, Lichtenstein, Trauttmannsdorf, Schwarzenberg, Nasau hercegek istállóiból származott lovak a „jó házból” eredett lovak közé számítottak, bár e címerek büszke viselői már felhagytak a lóversenyezéssel. A monarchia Lajtán túli részében utazgatva a lókereskedő eladó portéka után szimatolt a báró Rothschild istállójában, mert tudta, hogy vevőjének örömet okoz az e „házból” való vásárlással. A báróné, a szellemességéről híres Montefiori leány minden csikajának a születésénél kikocsizott az istállóba.
Nem volt a világnak olyan lókereskedője, aki Ausztriában járván: össze ne mérte volna a maga furfangos eszét Baltazzi Alexanderével,441 habár ezen még senki se „profitírozott”, legfeljebb az európai hírű lovag, akinél a lovat jobban nem értette senki Európában. Ámde Ausztriában járni és Baltazzival nem „kutyálkodni”, annyit jelentett volna, mint Rómában járni és a pápát nem látni.
Ugyanezért a hurka külsejű porosz alig várta, hogy a Sacherban megcsípje a kis termetű, karcsú gigerlit, akinek lovaglócsizmái, piros nyakkendői és hajfrizurái még Bécsben is nevezetesek voltak, ahol mindenki ad valamit arra nézve, hogy milyen színű szalagot varrat a Girardi-kalapjára. Baltazzi úr, bár tizenöt esztendeig a londoni klubokban tanulta, hogyan kell viselkedni egy hidegvérű gentlemannek, szenvedélyesen felkiáltott: „Azt hittem, hogy magam vagyok már csak az a bolond, aki a lóversenyezést abbahagyni nem tudja, lám, még Alvinczi is tovább járja a táncot, pedig az ő szíve se bírja már soká a versenyzést.” És Baltazzi úr a lókereskedő legnagyobb csodálkozására egyetlen rossz gebét se akart a porosz nyakába sózni, ellenben hosszadalmasan tudakozódott, hogy mit szokott Alvinczi úr használni, amikor éjszaka fulladási rohamok látogatják meg, vagy pedig úgy ver a szíve, mint a lovasoké az utolsó száz méteren, a céloszlop elhagyása után? A bor, a nóta és az asszony vajon eltiltatott ugyancsak Alvinczi úrnak is? És Baltazzi úr szentimentálisán emlegetett egy Mizzi nevű kisasszonyt, a józsefvárosi színház tagját, akinek ismeretségéről orvosa tanácsára kellett lemondania.
A lókereskedő Magyarországon tett körutazásából már nagyobb eredménnyel tért vissza. Tiszteletét tette Jászmonostoron Fáy Béla úrnál, akinek ménesét elkerülni éppen olyan végzetes hiba volna, mint Angliában járván Sir Falton Sykes telivéreit szemlélet alá nem venni. Monostoron a lókereskedő úr minden lehető módon érdeklődött, hogy vajon a Király díj-nyerő Dandárnak vagy pedig a Tokiót is legaloppozó Torreádornak nem maradt-e valamely unokaöccse, vagy unokahúga, mert jól tudja, hogy Alvinczi úr ezeknek nagyon megörülne.
És ha már Fáy Béla úr vendégszeretetét élvezte a lókereskedő: nem mulaszthatta el Alvinczi látogatójegyével együtt a maga névkártyáját leadni Mr. Jumpingnél, a „cégtársnál”, aki pedig senki más nem volt, mint Lossonczy Gyula őméltósága. Igaz, hogy a Jumping-csikóval, amelynek emlékezetére Lossonczy urat mindig emlékeztetik barátai: nem nyert Derbyt az ambiciózus futtató, mert a legreményteljesebb csikó is letörik néha, de viszont Árulóval és Pardonnal, a kékszalagnyerőkkel Mr. Jumping eleget tett arra nézve, hogy nevét a turf aranykönyvébe442 feljegyezzék. Ilyen helyen csak tanulhat az ember valamit, még ha kénytelen üres kézzel is hazajönni a vásárból.
A porosz lókereskedő Alvinczi úrnak csak reggeltől estig mondta el útikalandjait (de remélhetőleg, hogy más hallgatóság körében bővebben és hetekre terjedőleg részletezte kalandjait, amelyek minden jóravaló lókereskedővel megtörténnek, aki nyitott szemmel utazgat a vásárokban. S az előadásokban bizonyára külön fejezetet szentelt Mr. Redreynek, annak a terjedelmes, böftök képű, megtermett úriembernek, aki egész életében a piros lovakat és piros nőket szerette, és miután az említett természeti lények nem mindig megbízhatók, Mr. Redrey is laborált szerencsében és szerencsétlenségben egyaránt, de sohase fukarkodott az ötletességgel, ha a lóvásáron valakit „falhoz kellett állítani”. A lókereskedő itt büszkén felemlítette, hogy őt még Mr. Redrey se tudta megbundázni).
Amíg a „lóvásárban” ezek a dolgok történtek, Szilveszter úr extra-megbízatással útnak eresztetett, amelyre csak e sokszorosan kipróbált, hű barát lehetett alkalmas.
A lovasról volt szó, aki majd a megvásárolt paripák nyergében elhelyezkedik, s azokat győzelemre vezényli, mert jó lovas nélkül a legjobb paripa sem lehet más, mint egyszerű kirakati tárgy, amelyet lehet megbámulni, mint a szép menyasszonyt, de vőlegény nélkül a legpompásabb menyasszonynak sincs „létjogosultsága”. A lovas a paripa vőlegénye. Szilveszter úrra bízatott tehát a vőlegény felkeresése.
Alvinczi úrnak volt egy falusi bíró ismerőse Komárom vármegyében, aki éppen oly folyékonyan kezelte az angol nyelvet, mint az angol versenylovaglási tudományt, amely előnyökhöz éppen Alvinczi úr erszénye révén jutott. A falusi bíró (mint a legtöbb falusi bíró) azelőtt gyerek volt, és gyermekkorában Alvinczi úr lóistállói körül rágta a szalmaszálat. Az ügyes fiút a gazda szeme észrevette, lóra ültette, és az izmos fiú valóban kitett magáért az alája adott lóval. Nyomban az első versenyzésben megelőzte társait, és lóra termettségéről ilyen módon kétségtelenül tanúságot tett. „No, Jancsi, most már iskolába adlak” – mond Alvinczi úr, mint aki meg volt elégedve az eredménnyel. Milyen iskolába járhatott volna Jancsi? Az ő korabeli parasztgyerekek falusi rektorok pipaszárai alá kerültek, de Alvinczi úr nagyralátó ember volt, s ezt kevesellte. Vonatra ültette tehát Jancsit, és Angolországba, Newmarketbe váltotta meg útijegyét. Angolországnak ebben a városában lakott az a híres tanár, aki legjobban tanított lovagolni a föld443 kerekségén. W. Waugh volt e professzor neve, és a magyar Jancsi csakhamar kedvence lett a tanárnak, aki olyan jó bizonyítványt adott neki, hogy Alvinczi úr azt zsebében hordozhatta, és mindenkinek megmutogathatta. A newmarketi iskola után Jancsi gyerek Magyarországon megint felült a lovakra, amelyekre Alvinczi úr parancsolta, és egy esztendő alatt kilencvenkilenc versenyt nyert gazdájának, akinek ilyenformán bőségesen megtérítette a ráfordított fáradságát. Jancsi gyerek csak azért nem nyerte meg századik versenyét, mert töltött káposztával lakott jól, és ilyenformán nem tudott elég könnyedén iramodni „Mit szeretsz jobban, Jancsi: a töltött káposztát vagy a versenyt?” – kérdezte Alvinczi úr Jancsi lovasát. „A versenyt is nagyon szeretem, kezét csókolom, de a töltött káposztát még jobban” – felelt a lovasgyerek, így történt, hogy Alvinczi úr kifizette kis cselédjének a járandóságát, megtetézte azt bőven borravalóval is, mert Jancsi nem tudott lemondani a töltött káposztáról, mihelyt azt megkóstolta. Összeszedte a holmiját, és búcsút véve hazament a szülőfalujába, ahol nagy tisztelettel fogadták a világjárt lovast, akinek híre már a Komárom megyei falucskába korábban elérkezett. Hát még mekkora lett a tisztelet, amikor Jancsi gyerek elővette a bugyellárisát, és megmutatta azt a sok pénzt, amit vándorlegény korában szerzett. Mindjárt meg is vette a legszebb tanyát a határban, nemsokára megházasodott, és hogy az obsitos történetnek a vége is jó legyen, a legközelebbi bíró választáskor a falu népe egyhangúlag bírájának választotta Jancsit.
Azt kellett megtudni Szilveszternek utazásában, hogy vajon ez a bizonyos Jancsi gyerek nem unt-e még rá a töltött káposztára?
Szilveszter azzal a hírrel jött vissza, hogy Jancsi gyerek még mindig nem lakott jól töltött káposztával; más lovas után kell nézni.
– Ha már ló van, lovas majd csak akad! – vigasztalta magát Alvinczi úr, aminthogy ebben igaza volt.
És hogy Szilveszter is vigasztalódjon a hiábavaló utazás miatt, már az első este, amikor a „Vörös Béká”-nál éppen úti fáradalmait kezdte volna elbeszélni a megértő vendéglősnek, egyszerre csak, körülbelül feleközepén a történetnek, hirtelen megállott, és egy nótát kezdett magában stimmelni, majd dúdolgatni, amelyet abban a Komárom megyei faluban, ahová a lábát betette, éppen a csárdásnétól tanult. A nótának idővel a szövege is eszébe jutott (mert mintha az ő kedvéért csinálták volna): „Azért, hogy egy kicsit ragyás, – Kend az én szeretőm nem más, – Tetszik nekem rettenetes, – Hogy egy kicsit himlőhelyes.” Sokat444 kellett e nóta miatt a különös gusztusú csárdásnéra gondolva a pohár fenekével megkocogtatni az asztal lapját. (A nóta persze más nótákat is vonzott magához, és éjfélre már eszébe jutott Szilveszternek az a nóta, amellyel a komáromi csárdásnénak felelni kellett volna: „Három hétig kutya leszek, – Mégis szeretője leszek…” – ígérte ez a nóta. Sajnos, reggelre az ember többnyire elfelejti a csárdásnénak tett ígéreteit.)
Mivel foglalkozott ez idő alatt Regényi úr, akit már hosszabb ideje nem láttunk azon a lovagi tornán, amelynek hőseit jelen művünkben megörökíteni akarjuk?
Regényi úr, mint annyian, akiket a sorskörülmények ide-oda dobálnak, akik nem esztendőkre, de még csak napokra sem tudják biztosítani kétes egzisztenciájukat a földgolyón, még akkor se, ha életük menetét nem zavarná egy különös baleset vagy betegség, amely az egyébként rendszerető embereket ki szokta zökkenteni életük medréből, hogy aztán sokáig hordjanak valamely emlékeztető jelt magukon az élet bizonytalanságáról – Regényi úr, mint sejthető, éppen ez ellen a végzetes bizonytalanság ellen vette fel a küzdelmet minden meglevő erejével, midőn szívszorongató, magányos óráiban számot vetett eddigi életével.
– Regényi házasságon töri a fejét – mondták a Tihany kávéház semmirekellői, amikor az újságok hirdetéseiben azokról a kétségbeesett fiatalemberekről olvastak, akik ismeretség hiányában ezen az úton kerestek maguknak megfelelő élettársat. „Szépség mellékes, csak a megértés a fő” – olvasták a Tihany kávéházban, és arra gondoltak, hogy a hirdető (Regényi úr) nyilván a turfkalendárium helyes megértését kívánja jövendőbeli élettársától.
Regényi, mikor a Balatoni kávés egyszer közölte vele a felőle szállongó híreket, komolyan így felelt:
– Mindenesetre töröm magam valamely változáson, mert borravalóból nem lehet megélni: Alvinczi úr pedig, természeténél fogva, nem tűr meg fizetéses alkalmazottakat maga mellett, borravaló alakjában, szeszély szerint fizeti az inasát, és Ilona kisasszonynak is csak jókedvéből vagy rosszkedvéből kifolyólag ad pénzt, vagy pedig nem ad. Véleménye szerint, azok az emberek, akiknek biztos havi fizetésük van, lelkiismeretlenek, és nem dolgoznak.445
Regényi úrnak, mióta Alvinczi lovai nem futkároztak, és így a versenyeken való jelenlétére, a szerencsevarázslat szempontjából, semmi szüksége nem volt, alaposan megcsappant a jövedelme, de Alvinczi úr persze ezt nem vette észre. Sőt legutóbb is, midőn körülbelül száz Vé betűvel kezdődő és lónak alkalmatos nevet szedett össze Regényi úr – köztük olyan nevet, Vederemo, Vanitatum Vanitas, Vékony deszkakerítés, amely kitalálásokra Regényi meglehetősen büszke volt – Alvinczi úr a lelkes sportsmant a következő szavakkal ütötte ki:
– A benyújtott névsornak bizonyára van némi értéke. Tán hasznát vehetné ama vöslaui kocsmáros ismerősöm, akinek ügetőlovait hajtják Bécsben. De nálunk, mármint az én telivéranyagom elkeresztelésénél, névadományozásánál is az a szokás, hogy a csikó nevében lehetőleg néhány betű átvételével jelezni kell az apa és anya nevét. Kimondom például Teleki László lovának a nevét: Rascal. A név hallatára mindenkinek tudni kell, hogy a ló nevében az R betű a nagyszerű apát, Raeburut, a c és 1 betűk pedig az érdemes anyát, Kikeletet jelentik. Miután jövendőbeli versenylovaimnak családfáját még nem ismerheti ön kellően, a nevek megszerkesztésével várnunk kell.
– Sajnálom, Alvinczi, hogy ön az előterjesztett nevek közül nem vette figyelembe a Vederemo nevet. Nem jutott eszébe, hogy a név említésével a Buccaneer-ivadékokra akarom figyelmét felhívni.
– Tudok egy Vederemo nevű lóról, Majthényi Izidornak volt ilyen nevű lova.
– Anyja Verbena! – kiáltotta Regényi, és kézzel-lábbal, szemével, fejével határozott helyeslést kifejezve integetett, mint valamely tanár, akinek sikerült a következtetés révén növendéke figyelmét a megoldás helyes útjára terelni. – Nem gondolja ön, hogy Vederemo említésével éppen a Buccaneer-ivadékokra akartam figyelmét felhívni? Szerintem egy újonnan alakult versenyistállónak éppen úgy kell lóősapát választani, mint például ön választotta ősapjául Töhötömöt, vagy nem tudom én, kit, mert az emberek Góthai Almanachjával nem vagyok annyira tisztában, mint a lovak méneskönyvével, a General Stud Bookkal, amely életem minden körülménye között nyomra vezet. A legjobbat kell a legjobbal párosítanunk, hogy Roszner Aladár doktornak igaza legyen: csak sast nemzenek a sasok.
– Ezt ugyan nem Roszner Aladár, de egy másik magyar költő mondta – felelt Alvinczi a kellő komolysággal. – Nem ártana, ha a költők könyveiben is lapozgatna néha, Regényi, ha helyét végre megtalálni446 akarja az életben. A költők Pegazusa majdnem olyan nevezetes tenyészállat, mint az ön által favorizált Buccaneer-csődör.
Regényi tehát bizonyos mélabúval tért vissza a Tihany kávéházba, és ott bizalmasához, Balatoni kávéshoz ezeket a szavakat intézte:
– Most már magam is kezdem hinni azt a városban elterjedt hírt, hogy Alvinczi úr feltűnően öregszik az utóbbi időben. Maholnap megérem, hogy a földön futkározó paripák helyett az égboltozat paripáira hívja fel a figyelmemet. A költészettől csak egylépésnyire van a csillagászat. Elmehetünk majd mindnyájan a holdba, ahová tudvalevőleg a rossz lóversenyjátékosokat száműzik haláluk után, hogy ott alkalmuk legyen alaposan megtanulni Bruce Lowe rendszerét, mielőtt a városligeti gyepre újra visszatérhetnének.
Balatoni elgondolkozva hallgatta a Regényi úr szavait, és magában megállapította, hogy a világ változik körülötte. Úgy látszik, valami baj van az emberekkel, mindenki sutba vágja régi életfelfogását. Valami új üstökös közeledik a föld felé… Regényi hetek óta nem tekintett be a bizodalmas kártyaszobába, elmerengve nézegette a biliárdosok játékát, és néha sóhajtáson lehetett rajtakapni.
– Azt hiszem, legjobb volna valamely állást szerezni Regényinek, mert itt vénül meg a nyakunkon – mond Balatoni úr éjfél utáni bizalmas főpincérének, mikor a kávéház kiürült, és a kávés megbeszéléseket tartott a vendégekről és a világról általában.
Ha egy kávés és egy főpincér összefognak arra nézve, hogy valakinek állást szerezzenek Budapesten: annak sorsa körülbelül biztosítva látszik. Csakhamar kínálkozott is egy állás, amelyről a „Bal három” nevű kávéházi asztalnál szerzett tudomást a figyelmes főpincér.
A „Bal három”-nál foglalt minden délután pont két órától hat óráig helyet doktor Pap. A pestiek ebben az időben „elbliccelhettek” a hivatali idejükből, de a kávéházi tartózkodás óráit pontosabban betartották, mint az orvosok rendelő óráikat. Így: „doktor Pap” is a szokásos időben mindig feltalálható volt a Tihany kávéházban. Ide címeztette a leveleit, itt fogadta ismerőseit, innen intézkedett különböző ügyeiben, itt vett mértéket a suszter a lábáról (nagy, valódi pesti lába volt, amely céltudatos komolysággal helyezkedett el azon a földterületen, amelyet birtokába vett), itt tanácskozott üzletbarátaival, itt élt és halt, mert másképpen nem lehetett. A pesti kávéházi levegő tele volt ötletekkel, amelyek mind arra vonatkoztak, hogyan lehetne munka nélkül kényelmesen megélni. Doktor Pap is ötlethajhász volt, aki annyi hamis ékszert447 viselt testén, mint egy cigánybáró, a szúnyogéletű ötletektől kezdve a vérmes és csak gutaütés folytán elpusztítható ötletekig, a tartósabb és hosszabb megbeszéléseket igénylő ötletek is felkeresték őt. Az ötletek jöttek az utcáról, a szomszéd kávéházból vagy a város túlsó részéből. Doktor Pap fehér mellényben ült a maga helyén, és az ötleteket megvizsgálta, mint egy ékszerész a gyűrűket. Doktor Pap ellenben önmagát legszívesebben egy jó kertészhez hasonlította, aki a pesti Ötlet-Kertben a gaztól megtisztítja az életre érdemes növényeket. Sajnos, még olyan rózsatő nem került a kezébe, amelynek virágát majd a maga nevéről akarná elnevezni abban a nagy sematizmusban, amelyben királynék és táncosnők, császárok és költők nevéről keresztelik el virágaikat a kertészek.
– Doktor Pap rózsájának korszakalkotónak kell lenni – mond az öntelt úriember, aki villogó, cigányos szemével figyelmesen hallgatta a fővárosi ötletgyárosok előterjesztéseit.
És a sok előterjesztés közben akadt végre egy, melynek hallatára Doktor Pap megkopogtatta az asztalt, előbb felül, aztán alul, mint az óvatos babonások tenni szokták.
Arról volt szó, hogy egy olyan iskolát kell felállítani Pesten, amelynek mása sehol sincs a világon. Szép szóval nevezhetni ezt az iskolát: Gavallérok Tanfolyamának, vagy Urak Egyetemének, amely iskolában mindazt tanítanák, amelyre a High Life (az előkelő világ) légkörében egy fiatal vagy öreg úriembernek szüksége van az öltözködés, az udvarlás, az úri magaviselet, az illem, a lovagiasság, a szórakozás terén. „Természetesen szükséges, hogy a tanulmányokhoz megfelelő erszénnyel rendelkezzen az illető növendék”, mondta az ötlet megtalálója, és a doktor megkopogtatta a ruhafogast:
– Ez lesz a Rose de doktor Pap – mondta, és máris munkába állott, hogy a különös iskolát létrehozza. Egy nagy magányos villát bérelt a Városligetben, és az újságokat megrakta hirdetésekkel.
Balatoni úr közvetítésével ebben az „intézetben” nyert segédtanári állást Regényi, aki a „Szórakozás” című tanfolyamban a lóversenylátogatás tudományára oktatná a discipulusokat. Ugyancsak Balatoni úr intézkedésére a Tihany kávéházban a szerződtetés napjától Regényit „tanár úrnak” szólították a pincérek. Sok életpálya megalapozódott ily észrevétlenséggel a korabeli Budapesten.448
Regényi első ötlete az új iskola címére vonatkozott.
– Legyen a tanfolyam neve: „Úri Banda”, mert így kedélyesebben hangzik.
Szilveszter úr, midőn meghallotta Regényi új vállalkozását, meglehetős rossz napot töltött az „irodában”. Regényi új foglalkozása révén a „családi vagyon” hiányosságát tapasztalta.
– Igaz, hogy gondot okozott nekem ez a temperamentumos fiatalember – mondogatta szentimentálisan. – De mégis szegényebb lettem, hogy őt elveszítettük.
S úgy járt-kelt Szilveszter úr „irodájában”, mintha valamely haláleset történt volna a háznál. Mindenkiért kár, akit többé nem láthatunk.
Alvinczi Ilona, aki déltájban „benézett” az irodába: Szilvesztert egy sarokban és könnyezve találta:
– Úgy érzem, hogy valamennyien valami nagyobb változás előtt állunk, midőn éppen azt a férfiút nem találjuk meg majd a lóversenyzéseinknél a maga helyén, a tribün bal oldalán, mindjárt szélről, ahonnan legjobban látni a lovak indítását: aki nélkül el sem képzelhettük az Alvinczi-lovak győzelmét. Regényi mindig ott volt, mindig volt valami mondanivalója, mindig okosabb akart lenni még a lónál is, amikor az ezüst-piros színek megjelentek a zöld gyepen. Mit csinálunk most Regényi nélkül?
Szilveszter komolyan búnak eresztette a fejét, Alvinczi Ilona vigasztaló szavai nem tudták felderíteni a vén titoknokot.
– Nagy időváltozást érzek. Attól félek, hogy nem lehet elölről kezdeni az életet. Szerencsére nekem már van helyem a budai hegyek között.
Ebben az érzékeny hangulatban Rezeda úr hiába robbantotta fel rakétáját:
– A fejedelem azt határozta, hogy a bécsi őszi versenyeken kezdi meg újra szereplését. Részint azért, hogy esetleges kudarcának ne legyenek tanúi a gonosz pesti szemek…
– Sohase gondoltunk azelőtt kudarcra! – kiáltott fel Szilveszter, és ezen az estén senki se látta őt szokott kocsmáiban. Hol járt, merre járt? Ki tudná azt egy ilyen öreg Szilveszterről megállapítani, aki arra született, hogy az életnek a legérzékenyebb oldalán álljon, a szegények, ábrándosak és a hiszékenyek oldalán? Bár mások és önmaga elől való449 bujdosásában eszébe jutott még egy nóta, mintegy kiegészítéséül a többi nótának, amelyet a Komárom megyei kocsmárosnétól tanult (amely nóta úgy kezdődött, hogy „Egye meg a fene magát, – ameddig ér ez a kabát”), Szilveszter megvigasztalódni nem tudott, még a Kapás utcában sem, ahová reggel felé került, mikor a legpállottabb a hordóban levő sör és a csók íze.450
