TIZENKETTEDIK FEJEZET • A magyar trón titkos várományosával foglalkozik.
TIZENKETTEDIK FEJEZET • A magyar trón titkos várományosával foglalkozik.
Ebben az esztendőben hosszú volt a tél, háromszor is visszatértek a cinkék a budai hegyek közül, mintha itt felejtettek volna valamit.
A budai ház körül hegynek-völgynek járó utcákon néha papiroshajókat futtatott le az olvadó hólé, mert Budán még mindig voltak szegény gyermekek, akik papiroshajóval játszottak. Szilveszter úr, aki elsőnek telepedett meg a régi házban az Alvinczi úr háztartásából: az ablakon kikukkantva vagy a rejtélyes ház előtt üldögélve mindig nagy örömmel üdvözölte gyermekkorának kedves emlékeit, a tavaszodó szél által hajtott papiroshajócskákat.
Szilveszter „irodáját” is magával hozta a budai házba, miután Alvinczi úr a hosszadalmas utazások után itt akart végül „kikötőbe érni”, „horgonyt vetni”, az „utazó irodát”, a vendégfogadókból vendégfogadókba vándorló titkári irodát tehát végérvényesen a budai házban helyezte el, de Szilveszter úr tetszésére bízta, hogy ő a maga személyében, a falra szegezett gyászjelentésekkel együtt ugyancsak „partot érne bárkájával” az újonnan vásárolt budai házban.
Szilveszter a maga személyére nézve (valamint a „Krisztinában” levő lakásán kifüggesztett pártécédulákra nézve) úgy döntött, hogy az irodát továbbra is csak nappali időben látogatja, míg estéit és éjszakáit függetlenül, szabad ember módjára tölti a „Krisztinában”, és a helyükön feltalálható régi barátok körében. (Szilveszter szemérmetes ember volt: „kocsmai hangulatban” még gyermekkori barátja, Alvinczi úr előtt se szeretett mutatkozni.) De az „irodát” szívesen berendezte, felállította amaz íróasztalokat, amelyek egymással szemközt foglaltak helyet, mert Szilveszter úr megunta az üldögélést, mindig ugyanazon karosszékben, ugyanazon pozitúrában. Szeretett mindig arra nézni, amerre a nap jár az égboltozaton: bölcs ember létére megnyugodott abban, hogy élete muladozóban van, de amíg lehetséges, addig csak a napot nézi a földről is látható dolgok közül. Aztán amúgy is szárnyas arkangyal lesz a magyarok325 mennyországában, mert tudomása szerint szándékosan nem vétett volna senkinek, bajt mindig csak magának csinált, és ellenségei, ha voltak, legfeljebb azért haragudtak rá, mert nem tudott velük kellően gyűlölködni, és lehetőleg kiengesztelni akart minden embert, mint ahogy megbékült ő is önmagával.
Nem csoda, hogy ilyen galamblelkűségében Szilveszter úr, mikor arra került a sor, még arról is panasz nélkül lemondott, hogy a napot is más nézze az ő helyén: a szemközti íróasztalnál, ahonnan a reggeli napot lehetett „élvezni”, egy bandzsa tekintetű, dugóhúzóbajszú, tanítószagú, kopott szalonkabátos és penészes arculatú, középkorú úriember helyezkedett el, aki körülbelül azt a benyomást keltette, hogy hosszabb börtönbüntetés elszenvedése után került megint a napvilágra. (De némelyek még azt is gondolhatták a rejtélyes úriemberről, hogy már egyszer fel volt akasztva, és valaki tévedésből levágta a kötélről.)
Remete C. Szervác volt az illető (a C. betű nevében Cirillt jelentett, mert apja nagy „muszkavezető” volt az 1848/49-iki szabadságharc után), a bécsi titkos levéltárban volt valaha alkalmazásban, és ugyancsak titkos kezek pártfogolták arra nézve, hogy a levéltárosi vizsgát sikerrel kiállja. Minden ok megvolt arra nézve, hogy Remete C. Szervác sok mérföldnyi távolságba űzessék az Alvinczi úr és környezetének közelségéből, de a „magasabb politika” néha nagyobb meglepetésekkel is szolgál, mint a dugóhúzóbajszú levéltáros. Éppen ez a férfiú volt kiszemelve abból a célból, hogy előteremtse, „létrehozza”, hitelesítse azokat az iratokat, amelyek Alvinczi úrnak szükségesek voltak arra nézve, hogy a magyar hétvezérektől való származását, családjának fejedelmi eredetét, és így a magyar trónhoz való jogosultságát a „napnál bizonyosabban” igazolja…
Sok mondanivalója lehetett volna erre nézve Szilveszter úrnak azokon a „baráti összejöveteleken”, amelyeken a Krisztinában és más csendes helyeken üldögélt együtt barátaival, de Alvinczi Eduárdról nem mondhatott bírálatot, miután megtanulta, hogy ez a nagy vagyonú úriember mindig egy „magasabb, messzi cél érdekében tette lépéseit”, és a szerencse mindig az ő pártján volt, bármilyen fantasztikus terveket forgatott fejében.
Hátha Remete C. Szervác, ez az elviselhetetlen figura is csak egy eszköz egy cél elérésében, amely eszközt a véletlen sodorta Alvinczi úr keze ügyébe?…
Remete C. Szervác egyelőre igen szótlanul, szinte komoran viselkedett az „irodában”, és sohasem kérdezett Szilveszter úrtól semmit, mert326 annyi könyvet és iratot hozott magával már megérkezésekor, hogy mindig talált valamely ürügyet arra nézve, hogy sötét pápaszemét orrára biggyessze, hogy kancsalító tekintetét elrejtse Szilveszter úr kutató szeme elől.
Szilveszter, aki eleinte az új ismerős feljebbvalójának tekintette magát (már csak koránál fogva is), utóbb szégyenkezve tapasztalta, hogy még udvarias szó se talált mindig meghallgatásra az idegen füle tájékán; sőt irataival, könyveivel, nagy kalamárisaival és különösen „nagyító üvegjeivel” mindig inkább terjeszkedett az íróasztalokon.
Szilveszter azon vette magát észre, hogy piros, zöld, lila tintásüvegekkel van körülvéve, amelyek között alig találta meg a maga szerény lúdtollát, amelyet alkalmilag az ólom tintatartóba bemárthatott. „Maholnap a köpenyegemnek sem találok helyet a magam irodájában, mert ez az ember megöl a kancsi szemével és a szorgalmával” – panaszolta egyszer Szilveszter úr, mikor a véletlen, ez a jó barát megint összehozta Rezeda Kázmérral, mert Rezeda Kázmérnak mindig igaz szívből panaszkodhatott. A jeles úriember ugyanis még mindig a saját szerelmi bánatával volt elfoglalva; beszélhetett Szilveszter, akár a falnak. Rezeda Kázmér egy-két hümmögésen kívül egyéb választ nem adott. Hallgatott, ült, a poharába nézett, és angyali közönnyel hallgatta az „égbekiáltó igazságtalanságokat”, amelyek a csavart bajszú, bandzsalító idegen megérkezése óta Szilveszter urat érték.
Mikor Szilveszter úr választ már nem remélt kapni panaszaira, és könyörgésre fogta a dolgot a „Vörös Béká”-hoz címzett kocsmában, Rezeda úr mintegy álmából felrezzenve, kérdezte: – De hát mért nem dobod ki az irodából Remete C. Szervácot?
Erre a kérdésre Szilveszter magához tért, mégpedig annyira, mint a fuldokló, akinek egy „mákszem levegőt” juttatnak.
Szilveszternek alkalma nyílt elméletének elmondásához, amely elmélet szerint vannak olyan emberek, akiket az előszobába se szabad beereszteni, mert amint megvetették a lábukat valahova: nyomban urizálni akarnak, és mindenkinek terhére vannak. Nyomban utcák, házszámok, családi állapotok után kezdenek tudakozódni: megkérdezik, hogy mennyi pénze lehet X-nek vagy Y-nak; igaz-e, hogy Z. az anyósát a minap is megverte?… Nagyon sokáig kellett panaszkodni szegény Szilveszter úrnak a „Vörös Béká”-nál, amíg Rezeda Kázmér ismét egy kérdést dobott felé:
– De hát mit is akar nálatok az irodában ez a Remete C. Szervác?327
– Magam sem tudom. Eduárd titokban adta ki számára utasításait, titkon pénzeli, és titkon beszélget vele zárt ajtók mögött, ha hében-hóban az irodában felkeresi vagy magához rendeli. Valami feltaláló vagy történelembúvár, bibliahamisító vagy históriamagyarázó ez az ember, mert az minálunk egyre megy. Minden kuruzsló, trónkövetelő vagy indiai mágus megpróbálkozik nálunk, nem beszélve arról a sok ügynökről, akik mindig valamely portékát akarnak eladni, amire egyébként semmi szükségünk sincs. De ilyen szemtelen még egyik se volt. Maholnap már az irodába se mehetek be azoktól az ócska könyvektől, amelyeket mindennap a hóna alatt hoz Remete C. Szervác – szólt Szilveszter.
Rezeda Kázmér poharába nézett, aztán a plafonra fordította gondolkozó szemét… Három nap múlva, mikor Szilveszter úrral a „Vörös Béká”-nál találkozott, így szólt:
– Nem kell búsulni, öreg. Remete C. a magyar királyi trónust akarja eladni a gazdádnak, de ebből a vásárból aligha lesz valami, mert már több helyen megpróbálkozott vele, és mindenütt felsült.
így szólt Rezeda Kázmér, és poharát Szilveszteréhez ütötte.
Szilveszter most az egyszer nem tudta a vidámság felé vezető úton követni Rezeda Kázmért, amiért ez összeráncolta homlokát, mert azt hitte, tudósításával minden bánatot eloszlat barátja szívéből.
Szilveszter azonban csak lehorgasztotta a fejét, és oly hangosan szívta rövid szárú „bohémes” fapipáját, mintha a pipaszár hirtelen könnyekkel telt volna meg. – Azt hiszem, hogy nálunk nem fog felsülni ez az országos gazember! Okom van azt hinni, hogy ez a bandzsalító börtöntöltelék most az egyszer jó helyen vetette ki a horgot: Eduárdnak már gyermekkorában volt egy különös gondolata, amelyet az élet megpróbáltatásai, veszedelmes tanulságai, nehéz küzdelmei se tudtak elmulasztani egyébként legnemesebb lelkéből. Hallgatagon ő is trónkövetelőnek érzi magát. S ebben az eszméjében én, az egyszerű, kisnemesi famíliából származott, árva Pest megyei lélek nem tudom őt követni. Mert nem tudom elhinni, hogy Magyarországon jöhetnek valaha olyan idők, amikor nem Első Ferenc József vagy az ő maradékai uralkodnak. Én nem vagyok Habsburg-párti, nem vagyok Rákóczi-párti, sőt Kossuth-párti se. Nem tudom sehogy se elgondolni, hogy valaki olyan lehessen a király Magyarországon, akit én személyesen ismerek.
Rezeda Kázmér, miután kivételesen abban a hangulatban volt, hogy felfigyelt a körülötte járó hanghullámokra, gúnyosan így felelt:
– Tekintetes úr tehát azzal a Szemerével tart, aki mindaddig Kossuth328 Lajos híve volt, amíg véletlenül meg nem látta, hogy Kossuth a magyar koronát próbálgatja a fején az orsovai vendégfogadó tükrében? Amíg rá nem eszmélt, hogy Kossuth királlyá is koronáztathatta volna magát, ha a szerencse el nem hagyja a magyarokat?
– Nem uram, nem. Tévedésben van – mondta Szilveszter úr ugyancsak a félig-meddig sértő magázásra fordítván a szót, mint ez a magyar nyelv természetében rejlik, amikor politikai vitatkozások és nézeteltérések kerekednek az egyébként testi-lelki jó barátok között. – Tévedésben van a tisztelt előttem szóló! Engem nem ilyen kételyek nyugtalanítanak a magyar király kérdésében… Ellenben azt tudom, hogy volt Zemplénben egy bolond, aki talán csak vidékies tréfacsinálás szempontjából, boros fővel néha azzal is ugratta a kompániát, hogy a magyar koronához jussa van igazándiban minden magyar embernek, ha az Árpádokkal való atyafiságát bebizonyítani tudja. Eduárd hallotta gyermekkorában ezt a vén hóbortost, és a gyermekkori legenda sohase tudott távozni végleg a fantáziájából. Különösen, ha kalapot vásárolt a bécsi Habignál vagy a pesti Pórfinál, mindig eszébe jutott, hogy a magyar koronát gyakran nem olyanok viselték, akiknek a korona a fejére illett volna… Ezért tartom országos veszedelemnek, hogy az az akasztófáról megszökött, kancsi, börtönpenészes svindler most a mi tanyánkon ütötte fel sátorfáját… Ha éppen tudni akarja az úr!
Ily szokatlan, erélyes hangon fejezte be a szavait a galambepéjű Szilveszter, miután e történet folyamán még egyszer sem (sőt e történeten kívül eső életkoraiban sem) nyilatkozott bővebben politikai nézeteiről. De sajnos, politizálni tudott ő is, mint magyar ember. Rezeda úrnak nagyon sokáig kellett hallgatni e beszélgetés után, míg Szilveszter, felkavart lelkületű barátja lecsillapodott.
A „Vörös Béká”-ban ugyan igen jól lehetett hallgatni a viharos társalkodás után, de a teljes biztonság kedvéért darab idő elmúltával egy másik, hallgatóbb kocsmába ballagtak, ahol a bormérő mit sem tudott az előbbi vitatkozásból, és a megszokott barátsággal fogadta két régi vendégét.
Innen már szokás szerint karonfogva mentek el régi kedves ismerőseink, és az enyhülő, tavaszias estében örvendeztek, hogy az áprilisi zivatart, amely időközben a budai oldalon elvonult, fedél alatt töltötték, és ott kedvükre kimagyarázkodtak.329
– Én vagyok az árva, akarat nélküli, szegény ember Magyarországon, akivel erősebbségét mindenki érezteti – mond Szilveszter úr, és barátja karjába kapaszkodott. – Még te is erősebb vagy nálam.
– Csak fiatalabb és szomorúbb – védekezett Rezeda úr. – És ezért nem lehet rám haragudnod.330
