TIZENHARMADIK FEJEZET • amelyben örömteljes események is tárgyalás alá kerülnek a zord tél után.
TIZENHARMADIK FEJEZET • amelyben örömteljes események is tárgyalás alá kerülnek a zord tél után.
Május volt Pesten: mégpedig olyan május, amilyennek a világháború előtt ismerték a pesti májust, s amilyen, a közvélemény szerint, sohase fog virulni és megismétlődni a történelemben.
Utolsó ékességeit is felrakta a város, amikor elkövetkezett a május, és nem volt többé félelmetes a visszatérő tél. Minden szépségét és ifjúságát, élni vágyását és csókját, elragadtatását és mosolyát elővette májusban, mert hiszen úgy tanulta, hogy akkor tündökölnie kell még a korán „megöregedett” Pestnek is, az évről évre ilyenkor idevetődő vőlegények, az idegenek, az utazók, a mulató gazdag legények előtt.
Május volt Pest szerencsehónapja, ilyenkor várta sorsának jobbra fordulását még az is, aki igazában már mindenről, még az ifjúság könnyelműségeiről is lemondott. Májusban tették le az özvegyi fátyolt a téli fák és az elhagyott asszonyok; de ugyancsak akkor kerekedett megint kedve a pesti élet furcsaságaihoz még annak is, aki már azt hitte, hogy egész életére megcsömörlött az ismétlődő májusok örömeitől és az örömökkel együtt járó bánatoktól is.
Májusban ült megint fiákerbe, aki fogadalmat tett arra nézve, hogy most már csak olcsó gyalogszerrel vagy pedig takarékossági szempontból konfortáblison viteti sorsát a múlandóság felé: májusban húzta cilinderkalapját jó mélyen a szemére az agglegény, ha elkerülhetetlen esküvő szempontjából fehér fátyolos menyasszonnyal a Szent Terézről nevezett templom felé kocsikázott, mert a közhiedelem szerint azok az esküvők történtek igazán a nyilvánosság előtt, amelyek hosszú kocsisorral is felvonultak az Andrássy úton, amelyek a „közvélemény nyomása” alatt jöttek létre. (Utóvégre a Hermina-kápolnában vagy más rejtett templomocskában mindenki megesküdhetik életében annyiszor, ahányszor akar, ha a jegygyűrűt a mellényzsebbe rejti: mégiscsak legényembernek számíthat.) És dehogyis ábrándoznak már a pesti nők a „balkézről” való házasságról, amely legfeljebb titkos boldogsággal kecsegtet a331 régi romantikus korban. Tüntetőleg és nyilvánosan kell történni az esküvőknek, mint a közmegelégedésre eljátszott színdarabok utolsó felvonásának, amelyben a jók elnyerik jutalmukat, a gonoszok pedig büntetésüket.
Májusban rendeződött minden szerelmi affér vagy félreértés a város területén, a hűséggel szeretők megtalálták egymást, akármilyen messzire vetette őket a sors időközben egymástól: a tavasz első napjaiban rügyező szerelmek kivirágoztak a városligeti fasor gesztenyefáival együtt, és a téli bálokon még alig sejtett érzelmek, érzelgősségek, kézszorítások, lopott pillantások, rejtett célzatok, legyezőnyelvi vallomások, színházi látócsöveken át tett ígéretek beváltást nyernek. – A szerelem örökké él, mondják a nők és férfiak, akik kimondhatatlan keserűséggel csalódtak egymásban.
Érdemes volt a májust megvárni annak is, aki sohasem szeretett, és sohasem csalódott.
Csak egyedül, magányosan nem volt tanácsos tölteni a májust Pesten a régi királyság idejében, mert az ember hamar ráeszmélt az élet hiábavalóságára.
(Rezeda ugyan azt mondta magában, hogy ő író, az írónak pedig mindig egyedül kellett írni már a templomi lovagok idejében is, pedig a lovagok vitték legtöbbre a testvériség terén, amikor egy nyeregben ültek ketten. – Szilveszter öregségére hivatkozott, amikor májusban egyedül maradt, mert az embernek amúgy is egyedül kell meghalni, ritka az olyan jó feleség, aki együtt, egyazon pillanatban halna meg férjével, hogy karonfogózva, mint egész életükben jártak, keljenek át a túlvilágra is. Szilveszter úr már nem tudott volna másodmagával egy szobában aludni, és az egyedüllétben mindig pihenni szokott a kocsmák látogatása után. – Regényi úr, ha ugyan szó lehet ebben a történelemben az apró, okoskodó, fölényeskedő emberke érzelmeiről: ő májusban azért nem érezte a nőtlenségét, mert ilyenkor nyílt meg az „élet nagy egyeteme”, ahol esztendőkről esztendőkre új dolgokat kell tanulni a látogatónak, mert a paripák a vérkeveredés révén mindig inkább nemesednek, a lovasok pedig a nehéz megélhetés következtében mind tökéletesebb művészetre törekednek, a „pestiek” pedig, ahogyan a lóversenylátogatókat általában nevezé Regényi úr: évről évre okoskodóbbak lesznek; ami persze nem jelenti azt, hogy minden ember tud lóversenyjátékot játszani332 a városban. De májusban, amikor a lóversenyek kezdődnek, minden második „pesti” rányomatja a névjegyére, hogy foglalkozása szerint: „sportsman”. Regényi úr már ezért sem érezte magát egyedül májusban.)
Alvinczi Eduárd egy májusi napon Pesten termett, miután a kürti magányban valóban elkészült azzal a „röpiratával”, amelyet Széchenyi István „modorában” írt a magyar ifjúsághoz.
Az ilyen „röpiratok” a régi királyság idejében a háború előtt, a „béke boldog napjaiban”, mint mondogatták, jóformán mindennap megjelentek Pesten, csaknem annyiszor, mint az újságok. Egyszer egy ügyvéd írta, máskor egy tanár, harmadszor egy kereskedő, aki feltűnni akart pályáján. A belvárosi könyvkereskedések kirakataiban mindennap látható volt valamely nyomtatvány, amelyből a szerző és barátai megvásároltak néhány példányt: a hírlapszerkesztőségek a közelben voltak, és soha magosabban nem helyezkedtek el az első emeletnél, ahová könnyen el lehetett vinni a nyomtatványokat; a nyomdászoknak pedig valóban nem volt egyéb dolguk akkor sem, mint sötét pincékben a „világosságot” terjesztő apró betűcskéket egymás mellé rakosgatni, mert ez volt a sorsuk.
Alvinczi úr röpirata májusban jelent meg; Nemzetem ifjúságának! adresszálta Alvinczi úr röpívét és „sokkal többet gondolkozott megszerkesztésén, mint bármely sikeres lóversenyfogadás lebonyolításán”, írta a „Timoteusz” nevű hírlapíró, aki a lóversenytérről ismerte Alvinczi urat, és szerencséjének és versenylovainak tisztelője volt, amíg a lovak futottak.
Alvinczi úr röpiratát a nyomda „stílusos” ezüstpiros borítékkal látta el, amely színekben valaha lovasai öltözködtek, amikor nyeregbe ültek. Egy hírlapírónak, aki lapjában megemlékezett a „könyvecskéről”, a „rossz emlékezetű családi színek” ellen volt kifogása, mert a hírlapíró valaha a lóversenytéren elvesztette pénzét, és a lóverseny látogatása ellen megeskették abban a lapszerkesztőségben, ahol már a Nagy Lexikon köteteinek eltüntetésével és antikváriumi értékesítésével is gyanúsították a szegény, szerencsétlen lóversenyjátékost.
Egy pap, akinek a „könyvecske” ugyancsak kezébe került, a Jámbor Misszió-ban azt írta Alvinczi úrról, hogy bűnre csábítja az ifjúságot. A Pesti Furcsaságok-ban, amely lapocska lehetőleg mindenkit a humoros oldaláról nézett, így sóhajtott fel a hírlapíró: „Ámde hiába lapozgattunk a Nemzetem ifjúságához címzett kiáltványban, egyetlen jó tanácsot sem333 találtunk abban, hogyan lehet munka nélkül megélni a mai világban”, Homicskó, az ismert rajzoló karikatúrát készített Alvinczi úrról egy élclapban, amint szegény egyetemi hallgatóknak a „harminckrajcáros” helyről, a pálya közepéről mutogatja azokat a lovakat, amelyeket elölről-hátulról ostoroznak, hogy a „vén gebét” megmozdulásra serkentsék. Mühlbeck Károly ellenben, aki még gunyoros célzatú rajzaiban is tiszteletben tartotta a nevezetesebb férfiakat (mert nem szeretett senkit se megbántani), Alvinczi urat olyan formában rajzolta meg, mint egy jóságos öregurat, aki a pesti ifjúságot éppen a lóversenyezés szenvedélyétől akarja elriasztani…
– Helyes a művész úr felfogása – mond Alvinczi úr, amikor a karikatúrát szemlélte. – De sajnos, erről nincs szó művemben.
Egy Lobbanti nevű író A főváros tükré-ben azt írta, hogy Alvinczi úr, miután a lóversenytéren elvesztette pénzét: most már „tippeket” árul a magyar ifjúságnak, mint a Szerecsen utcában a fogadóiroda előtt alkalmazott hordár. B. B. az Olvasd! című lapban megjegyezte, hogy Alvinczi úrtól más, magasztosabb ideák terjesztését várja a magyar közvélemény, mert a kis Bonifác Béla (aki a B. B. betűk mögé rejtőzött) nem „tagadhatta meg múltját”, még Alvinczi úr kedvéért sem.
– Megérem, hogy még a kis nihilista költő úr se olvasta el figyelmesen könyvemet – kiáltott fel elcsodálkozva Alvinczi úr.
Csak Pályi Ede doktor, a régi jó lóversenybarát jelentette egy Bécsből küldött „sportlevelében”, hogy az osztrák Jockey Club tagjai a freudenaui versenypályán többször emlegették Alvinczi úr nevét új röpiratának megjelenése alkalmából, de Bécsben nincsen olyan könyvkereskedés, ahol magyar könyveket árulnának. Ugyanezért a cikkíró (Pályi Ede) kénytelen megvárni az időt, amíg a freudenaui lóversenyek befejezést nyernek, hogy majd Magyarországba visszatérve bővebb méltatást írhasson lapjában Alvinczi úr feltűnést keltett tanulmányáról…
– Habár nem egészen így van ez a dolog – mormolta szakállába Alvinczi úr –, mert a „Doctor úr”-nak expressze küldöttem könyvemből a „Karl” fogadóba adresszálva, ahol a „Doctor úr” a velem való személyes érintkezés kedvéért az elmúlt esztendőkben megszállni szokott.
– Hacsak valamely portáscsere nem történt azóta – mondta Szilveszter úr Pályi Ede védelmében.
Röpiratának sikertelenségét azonban nem oly könnyűszerrel viselte el Alvinczi úr, mint ezt azok a hírlapszerkesztők gondolták, akik fullánkos megjegyzéseiket leírván, nyugodtan továbbmentek a mindennapi334 dolgaik után (esetleg a lóversenytérre): Alvinczi úr ugyan nem követte Batthyány Elemér példás esetét, amikor a nemes gróf (és lóversenytéri elnök) megbántásáért, egy hírlapi megjegyzés miatt úgy állnak bosszút a hívek, hogy a hírlapírót a Nemzeti Kaszinó előtt felelősségre vonják, és utcai jelenetet idéznek elő, amit éppen Elemér gróf helytelenített leginkább: Alvinczi úr elkomorodott kedvvel, hátrafont kézzel sétálgatott a budai házban, ahol már egy-két megszálló szobát kellő állapotba „helyeztetett”, és magában azt a gondolatot forgatta, hogy vajon, mi történne akkor, ha a fent említett „hírlapok” közül egyik-másik Alvinczi Ilona kezébe jutna a kürti kastélyban?… Mily megrendítő hatással lehetne az imént (és Korányi tanár úr vizsgálata után) egészségét visszanyert leányka lelkületére például a Herkó Páter című élclap ama kijelentése, hogy Alvinczi Eduárd úr csak maradjon meg hivatásánál, a kártyacsomagok keverésénél, de a magyar ifjúság nevelésébe ne avatkozzon, mert ahhoz nem ért… És ebben a pillanatban pesti egyfogatú robogása hallatszott a budai ház előtt, és a konfortáblisból, miután annak kocsisa dörmögött az esetleges várakozás miatt: Alvinczi Ilona kisasszony szállott ki, mégpedig Rex Margit tanítónő társaságában (aki mióta egyszer hiteles oklevelét is bemutathatta, és letétbe helyezte az „irodában”, mindig nagyobb és nagyobb befolyásra tett szert a „királykisasszony” nevelése ügyében, mint Szilveszter úr ezt a Krisztinában megjegyezte).
– Atyám, egyetlen leányod megérkezett, hogy segítsen neked nevetni azokon az újságközleményeken, amelyeket könyvünkről írtak. A Figyelő ugyanis szokás szerint elküldött Kürtre minden újságot, amelyben könyvedről közlemény jelent meg.
(Ez a Figyelő nem volt senki más, mint régi barátunk, Regényi úr, akinek Pesten mindig az volt a teendője, hogy a világ minden részébe utána küldje azokat a fővárosi újságokat Alvinczi úrnak, amely újságokban Alvinczi úrról, különösen régebben lovainak dicsőséges szerepléséről a hírlapírók írtak. Regényi úr most is híven teljesítette kötelességét, bebizonyítván ezzel is, hogy nemhiába tölti figyelő állásba éjszakáit a „Tihany” kávéházban az újságok felett.)
…Alvinczi Ilona kisasszony valóban olyan volt, mintha a május nyitott volna be Eduárd úr komor lépéseivel együtt elkomoruló szobájába, ahol a nagy utazóláda mindig koporsónémasággal zárta el magában azokat a rosszindulatú újságokat, amelyeket Szilveszter úr kiveresedett szemmel és jogos elkeseredéssel hozott a köpönyege alatt… (Pályi335 Ede még mindig nem érkezett meg a bécsi lóverseny körül való elfoglaltságából, hogy az első barátságos szó is elhangozhatott volna Alvinczi úr művéről.)
Alvinczi úr tehát nem volt nyomban elkészülve, hogy mily arculattal fogadja Ilonát, amint az elkeseredett hangulatú szobájába belépett, míg Rex Margit kisasszony egy pillanatra megállott a kertben, hogy az elhagyott, de tavaszillatú kastélykertet szemügyre vegye budai „ibolyázás” szempontjából, amely ibolyáknak mindig más illatuk van, mint a pármai ibolyáknak, amelyeket az előkelő világ ez idő tájt kedvelt, hogy valcert is írtak róla.
– Azt hiszem, Rex kisasszony, most az egyszer túllépte hatáskörét, amikor meghatalmazásom nélkül a fővárosba kísért – mond Alvinczi úr olyan hűvösen, amilyen hűvösséget Ilona az életben még nem tapasztalt atyja részéről. Ugyanezért bizonyos megszeppenéssel felelt:
– Rex kisasszony nem lépte át hatáskörét, hanem én voltam engedetlen. Égtem a vágytól, hogy Zirzen Jankával megismerkedhessek.
– Ki az? – kérdezte összevont szemöldökkel Alvinczi úr.
– Csodálom, hogy nem hallottad, atyám, Zirzen Janka nevét, akinek tanintézetéről annyit beszéltünk egymás között Rex Margit kisasszonnyal. Zirzen Janka a magyar nőnevelés apostolnője, nagyobb missziót teljesít Magyarországon, mintha elment volna Dél-Afrikába néger gyerekeket írásra és olvasásra tanítani.
– Ezt énmiattam megtehette volna. Semmi kifogásom nem lehet… Az ellen van kifogásom, hogy te, Ilona, engedelmem, előzetes tudósításom nélkül a fővárosba jöttél.
– Már megyünk is vissza, atyám, a legközelebbi vonattal, az öreg kocsis bácsit azért várakoztatom meg a kapu előtt… (Alvinczi úr a meglepetéstől csaknem sóbálvánnyá meredt.) De nem mehettem el tudtod nélkül a fővárosból, és anélkül hogy meg ne csókolnám jóságos kezedet, amelyet a legtöbbre tartok minden e világon levő férfi keze közül.
A kézcsók után Alvinczi úr valahogy úgy érezte, hogy egy pillantást kell vetni arra a valakire, aki nő létére kezet csókolt neki.
– Egy furcsa álom volt oka, hogy magad előtt látsz, atyám.
Alvinczi Ilona valóban nagyon figyelemreméltó jelenség volt kék és fehérbabos félselyem ruhácskájában, nagy karimájú, a múlt század harmincas éveinek divatjából való, szalagos szalmakalapjában. És a napernyője talán mindennél többet jelentett toalettjében, mert ezt a napernyőt Alvinczi úr kedvéért viselte, aki mindig azokat a divatokat szerette,336 amelyek már kimentek a közhasználatból. Ennek a festetlen arcú, de mégis rózsaszínű kisasszonynak az előadásában még az a hajmeresztő történet sem hangzott oly valószínűtlenséggel, amely egy Alvinczi kisasszonnyal meg nem történhetett volna.
A kisasszony szerint már többször feltűnt álmatlan éjszakáin egy fenyegető arculatú és hosszú állú öregasszonyság képe, akire addig annál kevésbé gondolhatott, mert ilyen külsejű öregasszonyságot az életben sohasem látott, legfeljebb meséskönyveiből emlékezhetne rá. Álmait a hosszú ismeretség folytán darab idő óta Rex Margit okleveles tanítónővel szokta közölni, nem pedig már csak Ékesnével, a paraszti sorból származott szoptatós dajkával, amely körülményt Rex kisasszony nyomban azzal honorált, hogy a saját álmait is közölte vele cserében.
– Remélem, nem akarod, hogy Rex kisasszony álmait is végighallgassam – szólt közbe Alvinczi úr, aki néha vissza akarta nyerni a régi tekintélyét.
Ilona mentegetőzve folytatta, hogy furcsa álmát azért kényszerült beleszőni a történelembe, miszerint „kézzelfoghatóvá tegye” atyja előtt, hogy nem maradhatott nyugodtan Kürtön, mert az álombeli öregasszonyság nem lehetett más, mint Zirzen Janka, aki a nőnevelés terén olyan érdemekre tekinthet vissza múltjában, hogy Rex Margit kisasszonnyal már régebben elhatározták, hogy ez országos tekintélyű hölgy előtt próbálkozik meg Alvinczi Ilona első vizsgájával a tanítónői tudományokból… Ez az álom volt tehát okozója voltaképpen a további eseményeknek, amelyeknek létrejövetele céljából gyalogszerrel, a kora reggeli időkben, Rex Margit kisasszonnyal kisétáltak a legközelebbi vasúti állomásra a kürti kastély parkjából, és a vegyesvonaton a feltűnés elkerülése végett két harmadik osztályú jegyet váltottak Pestre és vissza a Soroksár nevű állomásra, mert nem volt bizonyos, hogy a rendelkezésükre álló pénzecskéből marad-e elegendő a visszautazásra…
– Bár ne maradt volna, hogy gyalog kellene visszamennetek Kürtre! – közölte óhajtását Alvinczi úr, mert okos ember létére nyomban észrevette, hogy itt valamely kelepcébe akarják csalni. (De annak elgondolása közben, hogy egyetlen leánya a vegyesvonaton és harmadik osztályon utazott tót pesztonkák és állást kereső szobalányok között a „női szakaszban”, Soroksár és Budapest között, valamiképpen arra a mozdulatra izgatta a kezét, hogy az „előadó művésznő” kesztyűjét megsimogassa.)
Ilona figyelmét nem kerülte el a mozdulat, most már hangja mindinkább mesemondóbbá, folyamatosabbá és andalgóbbá válott, mintha337 olyan eseményekről beszélne, amelyek nem is néhány órával ezelőtt történtek vele, hanem másvalakivel: régen, megszámlálhatatlan évek előtt. A mesemondásban szerepe jutott a félelmetes gyárkéményeknek, amelyek mint a közelgő város fekete cilinderkalapjai integetnek vala a pasasérok felé: „Csak gyertek, ne féljetek tőlünk.”
A mesemondásban szerepe jutott a falusi képű kék sapkás, vörös zászlós váltóőrnek, aki kis házikójából mindennap nagyobb figyelmet szentel annak a vasúti vonatnak, amely az ő szülőföldjéről, például Ceglédről jött: bizonyára kérdőleg kiált valamit a fekete mozdonyról pipájával kihajló fűtőnek, mert a pesti állomás közelében úgyse kell már rakni a tüzet a mozdonyban: bizonyára végignézi a vasúti kocsik ablakaiból kitekintő ceglédi arcokat a váltóőr, amely arcokat gyermekkora óta nem látott: bizonyára örömteljesen lengeti rövid nyelű zászlócskáját, ha például a ceglédi tanítót fedezi fel az utasok között… „Ami könnyen lehetséges, mert a tanítók sohasem változnak külsejükben, a szakállnövesztéshez nem ad elég időt nekik az állam – mond közbevetőleg Alvinczi Ilona. – Ugyanezért a tanítótól mindenki megkérdezheti, hogy volt-e arrafelé eső.”
– Nagyon szegény emberek a tanítók! – szólt Alvinczi úr csendesítőleg, mintha talán annak a lehetősége fenyegetne, hogy Ilona leánya a ceglédi tanítóhoz akar férjhez menni.
Ilona rózsaszínű arccal nézett atyjára, mintha nem is egészen rossz nyomon járna a „fejedelem” gondolata, de aztán pajkosság helyett megint csak a mesemondó hangba csapott, mert már „tapasztalatból” tudta, hogy ez a hang jár legközelebb atyja szívéhez.
Részletesen elmondta tehát a Nyugati pályaudvarra való megérkezésüket, és még azokat az orgonaszínű fátyolokat se felejtette ki, amelyek feltűntek neki az „idei” pesti divatban, holott a nefelejcs színe inkább illenék a fővárosi nők arcához. Mintha szőke lenne az „idei” tavasz, mert a színes napernyők megváltoztatják a nők eldurvult arcvonásait. Apró és szellős léptekkel járnak a hölgyek az Andrássy úton, mintha valamely hallhatatlan tipegő zenét éreznének arculatukban. Nem is nagyon lehetne csodálkozni, ha az orgonakék szoknyák valamely régi órakereskedés kirakata előtt az órából kihangzó zene csengő ütemére a francia négyest táncolnák az Andrássy úton, és báró Podmaniczky Frigyes kotillion-jelvényt osztogatna az Operaház előtt…
– Az öreg Frigyes mindig kitett magáért, ha éppen arról volt szó,338 Budapest örökös vőlegénye volt ő. De te, remélem, nem foglalkozol vele komolyan – mond Alvinczi úr.
Ilona megjegyezte, hogy Podmaniczky Frigyest főként azért szereti, mert az öreg báró már csak életkorára nézve is csaknem száz esztendőt jelent Budapest történetéből. Ennek a városnak alig van olyan szép múltja, amelynek eseményeibe, alkotásaiba, történetébe be ne kapcsolódott volna báró Podmaniczky Frigyes neve. Ami szép és az idegennek tetszetős a városban: Podmaniczky alkotása. Az elhanyagolt Sugár útból ő épített Andrássy utat; a mocsarak és nádasok helyén az ő képzeletében tűnt fel először a magyar királyi Operaháznak a képe, és részes volt minden műalkotás létrehozásában, mert a Közmunka Tanácsnak az alelnöke volt…
– Honnan tudod ezeket a dolgokat? – kiáltott fel Alvinczi úr érthető meglepetéssel.
– Ma délelőtt ebből a tárgyból vizsgáztam Zirzen Janka előtt, aki éppen ezt a kérdést intézte hozzám, amikor az első „képesítőre” jelentkeztem iskolájában az Andrássy úton – mondta Alvinczi Ilona. – Tudniillik az „első képesítőn” történelemből és földrajzból kell vizsgát tenni, arra nézve, hogy a második „képesítőig” is eljuthasson a tanítónő-jelölt.
Ilona szavai befejeztével átnyújtotta Alvinczi Eduárdnak azt a szürke levélborítékot, amelyet már megjelenése első pillanatától kezdve kezében szorongatott (de Alvinczi úr atyai tekintélyének feladása nélkül nem érdeklődhetett mind ez ideig a levélboríték tartalma iránt). Alvinczi a levélborítékban egy hivatalos bizonyítványt talált, amelynek alján kék pecsétnyomó és Zirzen Janka igazgatónő aláírása is bizonyította, hogy Alvinczi Ilona az első tanítóképesítő vizsgát kitűnő eredménnyel kiállotta. Alvinczi szótlanul összehajtotta az iratot, és hosszadalmasan nézett leánykájára: „Az Alvincziak történetében ez még nem fordult elő!” – mondta, mintha csak magában beszélgetne.
– Most pedig itt van az ideje, atyám – szólt Ilona –, hogy végre a te röpiratodnak ügyével is komolyan foglalkozzunk, mert úgy tapasztaltam „Figyelő” úr leveléből és küldeményéből, hogy a Nemzetem ifjúságához intézett könyvedet eddig még egyetlen tollforgató se olvasta el a kellő figyelemmel, holott írni bátorkodott róla. Pedig ezt a könyvet jóformán együtt írtuk, atyám, és leányod nagy büszkeségét jelentené, hogy a könyveddel megillető módon foglalkoznának, mint Széchenyi István röpirataival annak idején.339
– Azt hiszem, hogy előbb Rex kisasszonynak kell valamit mondanom, mielőtt a mai nap tovább haladna felettünk, gyermekem! – vélekedett a gondolataiból felrezzent Alvinczi Eduárd, és ültéből felemelkedve homlokon csókolta leányát. Majd a szürke levélborítékot elvéve leánya kezéből: a nagy utazóládába zárta azt, ahol legféltettebb kincseit őrizte. Aztán Ilonát karonfogva kiment a budai ház kertjébe, ahol Rex Margit kisasszony éppen egy csokor frissen szedett ibolyát emelgetett arcához.
– Kedves Rex kisasszony. Azt hittem, hogy az osztrák Jockey Club díjának, a bécsi Derbynek megnyerése után nem történhetik velem valamely különösebb öröm az életben. Köszönöm önnek, hogy meggyőzött arról, hogy a Derbyn kívül más örömök is vannak a világon – szólt Alvinczi úr olyan hangon, amelyet lehetőleg köznapivá igyekezett mérsékelni, de ez a hang észrevehetőleg reszketett valamely belső felindultság következtében.
Rex kisasszony átnyújtotta az ibolyacsokrot Alvinczi úrnak, és nem titkolt örömmel válaszolt:
– Azt hittük Ilonával, hogy nagyon rossz kedvében találjuk Alvinczi urat vakmerőségünkkel, amely, Istennek hála, úgy Alvinczi úrnál, mint Zirzen Janka őnagyságánál a siker koronáját nyerte számunkra.
Miután Rex Margit okleveles tanítónő is elmondta a maga mondanivalóját ezen a májusi napon, a regényírónak nem lehet más feladata, mint darab időre megállani a fejezet végén, és együtt örvendezni az örvendezőkkel.340
