HARMADIK FEJEZET • Bulyovszky utcai álmok
HARMADIK FEJEZET • Bulyovszky utcai álmok
Császár Fruzsina úgy nézett fel Rezeda úrra a Stefánia úton, mint egy görögkeleti templombeli szentkép az égre.
Megbeszélt találka volt, és Császár Fruzsina mégis elhozta magával a társalkodónőjét, egy Gréte nevű, kis termetű hölgyet, aki inkább német volt, mint francia, de Fruzsina mindig franciául szólt hozzá.
Kora tavasz volt, mint ebben az időben mondták: szerelemre nyíló tavasz, amikor a városbeli úri népeknek illett néhányszor végigmenni a Stefánián, mintha Budapest hagyományaihoz tartozott volna ez a szokás. Itt sétált karra vetett szürke felöltővel Lánczy Leó, a déli órákban erre vágtatott Krausz Simon.
A déli órák a városligeti villanegyed lakóié voltak, akik ide lassú lépésben elballagtak, mintha a saját kertjükbe mentek volna ki a házból. Bankárok és gyermekek, nyugalomba vonult kereskedők és gyermekkertésznők népesítették be a Stefánia útnak azt a részét, amely közel volt a szökőkúthoz. Pest ráért tavaszonként a természettel barátkozni, feleslegesen, minden különösebb haszon nélkül, csak úgy régi szokásból sétálgatni, nem kellett egész nap kenyér után futkosni. Ki lett volna olyan ostoba, hogy ne élvezze az idények gyönyöreit?
Tehát ezen az előkelő tájon, előkelő órában, mikor még híre se volt az úgynevezett „vasárnapi publikum”-nak, amely délutáni órában tölti meg a Stefániát, a kávéházi kerteket és tejcsarnokokat, sétált társalkodónéjával Császár Fruzsina, mint a francia regényekben (gondolta Rezeda).
Igen választékos volt sétaruhája, lehetett volna benne Nagy János utcai bankárné vagy Andrássy úti háztulajdonosnő (ameddig Rezeda fantáziája terjedt a vagyonos hölgyekről), de semmi esetre se Késő János „szerkesztő” felesége. A szerkesztők feleségei ebben az időben, mint Rezeda tudta, mosdatlan gyermekeket nevelnek, és ebben az órában lompos slafrokkban járnak a konyhájukon Budán.
Ám Késő Jánosék, persze az asszony kívánságára, a Bulyovszky utcában31 béreltek lakást, mégpedig erkéllyel, mert az egykori nagykereskedőné nem akart „lejjebb csúszni”, bár egy költőhöz ment nőül. Így a francia társalkodónéhoz is ragaszkodott (habár Késő János az ő félig tréfás, félig komoly, de leereszkedő modorában néha célzást tett arra, hogy még Arany Jánosnénak se volt társalkodónéja, s ezért a társalkodónéért egykor még felfalják szőröstül-bőröstül az irigy kollégák. Mire Fruzsina azt felelte, hogy csak törődjön a maga dolgával, örüljön neki, hogy kiszabadította az elzüllésből, az éjjeli kávéházakból és mocskos hajnali kocsmákból, ahol a „lapírók” és lapszedők együtt isznak).
Gréte, ez a kövérkés, mindig kicsit náthás és bolondos kedvű lány már ismerte Rezeda urat, amikor az egyszer komoly vizitet tett a háznál – „státszvizitet”, mint ezt Fruzsina tanácsolta –, ugyanazért figyelmeztette úrnőjét:
– Der Herr von Rezeda.
– Der Herr von Rezeda – kiáltott fel tehát mélabús sétájából magához térve Császár Fruzsina, mintha csak most vette volna észre a kérdéses urat, pedig hamarább látta mindenkinél a Stefánia úton.
– Hogyan? – kérdé ezután, miután megengedte, hogy Rezeda úr megcsókolja tenyerén azt a helyet, amelyet nem födött királynői kesztyűje. – A kisasszony még mindig annyit tud magyarul, mint legutóbb tapasztalhatta. Semmi fogékonysága nincs nyelvünkhöz. Azért beszélhetsz nyugodtan – mond gyorsan, halkan, szenvedélyesen, tegezőre véve a szót (pedig még csak meg se csókolta addig Rezeda).
Különös varázsa van annak, ha egy előkelő úriasszony, egy ilyen párizsi szőke, egy ilyen finom, választékos élettől, kultúrától és ruhaneműektől kirafinálódott hölgy tegezni kezdi a férfit, mintha Isten tudná, mióta a szeretője volna. Ez a varázs Rezeda úrra is hatott, ugyanezért darab ideig megmerevedett térdekkel, visszafojtott lélegzettel – „mint Essex gróf Erzsébet királyné mellett” – haladt Császár Fruzsina oldalán.
A hölgy féloldalra fordított fejjel, a tavalyról itt maradt faleveleket nézegetve lábainál (mintha Szikszay, a párizsi festő ecsetje alól, amely akkor divatban volt, származott volna ide a Stefániára), lépegetett foxterrier könnyedségű és állású lábain. Nem volt fátyol az arcán, amilyent a szerelmi vallomások átvételéhez szoktak feltenni, csak egy furcsa, bolondos kalapka figyelt fejéről. A kalap rozsdabarna volt, mintha az ősz és a tavasz színeiből volna összerakva. De Rezeda úr nem élt vissza az engedelemmel, a Stefánia út jó szagait kezdte dicsérni, mint32 valami kezdő udvarló, holott a hölgy bizalmassága révén: már messzibb kellett volna tartania.
– Általában Budapest minden kerületének, talán minden utcájának más és más szaga van – folytatta. – Párizsban járt finom emberek szaglási emlékeikben a „Metro-szagot”, a metropolisillatot hozzák magukkal, és erről ábrándoznak. Véleményem szerint a Budapesten megforduló előkelő idegenek leginkább az Andrássy út szagára emlékeznek. Arra a kátrányos, parkettos szagra, amely különösen az Operaház környékén jellemzi ezt a várost. Én legalább, ha valamikor elkerülnék Pestről: mindig ezt a szagát érezném a városnak. Felbontják a fakockákat és bekátrányozzák – mond Rezeda úr egy idegenvezető ékesszólásával.
De Fruzsinától választ nem kapott.
– Persze, az Andrássy út mellékutcái, amelyek tagadhatatlanul a fővárost jelentik, egészen más szagúak. A szép nevű Vasvári Pál utca, a titokzatos Szerecsen utca, másik oldalon a boldogtalan nők Ó utcája nem arravaló szagúak, hogy emlékbe eltegye őket, aki Pestről valamely okból messzire bujdosott. Például boldogtalan, nem viszonzott szerelem miatt.
A vörösbegyszínű kalapka felfigyelt, valahol messze az úttól megreccsent, károgó hangot adott egy öreg fa, mint a vének szokták, amikor tavaszkor a nedvkeringés újból megindul bennük: oá, boldogtalan szerelem! – mondták. – Hányszor hangzott el már ez a mondás ezen az úton.
Rezeda úr bölcs önmérsékletére vall, hogy nem vette figyelembe a madárka módjára felfigyelő kalapkát, sem az ügyletbe beleavatkozó vén fát, szokásos hangján folytatta tovább.
– Persze, nem az Andrássy út minden mellékutcája ereszt magából svábbogarakat, patkányokat, amelyek a lakók túlzsúfoltsága miatt a házakban már nem kapnak helyet. A Köröndön túl, ahol a föld alatti villamos ürül, de annál többen ülnek az omnibusz imperiálján, ahol a Nagy János, Kis János, Benczúr Gyuszi utcák kezdődnek, ahol Lendvay, a színész jár éjszaka Lendvay-köpenyben a virágzó hársak alatt: ahol Bulyovszky Gyula, ez a hajdani versíró és Bulyovszky Lilla, a gazdag Lilla férje éldegélt felesége jóvoltából, amíg a pálinka megölte: ott megint más világ van. Kertek, pasztellképek, a nagy Pesttől merőben idegen városrész illatait hozza el magával az ide vetődött idegen. Sohasem öntenek ki semmit a házak elé, csak kristálykorsóból csordítják33 halkan a vizet az idetévedt vadnövényekre is. Hát még a Bulyovszkyakra, akik itt úgy élnek, mint a légyevő növények a kertben, várják az aranylegyet, amelyet elnyelhessenek. Mindenki jókat álmodik ebben az utcában. A szegényszagú koldusálmok nem találnak ide. Csak a jó szag…
Császár Fruzsina most váratlanul felemelte a fejét, és olyan mosollyal nézett Rezeda úrra, mint egy nagyvilági kokott: páván, ostobán, kifejezéstelenül („mint egy felöltöztetett viaszbábu a konfekciós üzlet kirakatából”, gondolta később Rezeda).
– A mi sétaidőnk letelt, kedves uram, haza kell mennünk, el kell válnunk a kellemes sétapartnertől. Arevoá. A viszontlátásra.
Így szólt Császár Fruzsina („mint valami maszkabálon, ahol ő a hercegnő, én a csavargó”, gondolta ugyancsak Rezeda). És a két hölgy meggyorsított léptekkel hagyta ott a Stefánia úti lovagot, aki egy padra ülve elgondolkozott, hogy milyen ostobaságokat is beszélt.
De délután már a hírlapírók klubjának a telefonjához hívta a tréfás klubfiú a szokásos gamin modorában:
– Egy kapucínerbarna női hang a telefonhoz kéreti Rezeda szerkesztő urat.
Telefonon át tudott csak játszani hangjával istenigazában Császár Fruzsina.
Olyan volt a hangja, mint a régi Mum-pezsgőnek az íze, kicsit fanyar, kicsit szomorú, kicsit lemondó.
– Nem hittem volna, hogy ilyen hamar elveszítem magát. Hiszen még jóformán meg sem ismerhettem. Vártam, hogy utánam jön ma délben. Az ön által említett Lendvay utca sarkán a társalkodónémmal sokáig álldogáltunk egy villa előtt, amelyre az volt ráírva, eladó. Mintha venni akarnék valamit, holott minden gondolatom ott maradt magánál a Stefánián. Mondja, bizonyos benne, hogy nem hallgatózik valaki a telefonban? Gyanús recsegést hallottam.
– Magam vagyok a fülkében.
– Igen, de bekapcsolnak mindenféle türelmetlen nőket, mert ott a klubban sok férfi van. Azért nem is beszélek tovább, pedig sok mondanivalóm lenne. Mit csinál ma délután? Van valami programja? Talán barátaival?…
– Barátaim elfoglalt emberek. Nekem pedig soha sincs programom, mert úgyse volna időm megtartani.34
– Érdekes, hogy így él valaki program nélkül – dúdolt a hang, mintha valamely rendkívüliséget hallana.
– Sajnos, nem vagyok már olyan naiv, hogy hinni tudnék az előre beosztott időben.
– Mondja inkább úgy, hogy nem elég öreg még ahhoz, hogy az idejét beosztaná. Mindenre ráér, és ha nincs kedve, semmire se ér rá. Volna kedve feljönni hozzám délután egy kis négyszemközötti magyarázkodásra?
– Tessék velem rendelkezni – felelt hirtelen a régi olvadékonysággal Rezeda (holott regényfolytatást kellett volna írni Kiss Józsefnek, de ő is azon az állásponton volt, hogy a regényeket nem írni, hanem csinálni kell).
– Ne így feleljen, mint valami kalaposnénak… Azt mondd meg, hogy eljössz délután hozzám, mikor egyedül vagyok idehaza?
Rezeda úr a durcás, nagyon mély és nagyon szívből jövő hangra megint csak a térdében, a nyakszirtjében, a hátában érezte azt a merevséget, amelyet a női varázslat szokott nála előidézni. Összeszorult torokkal kérdezte:
– Mikor?
– Egy félóra múlva! – hangzott a válasz, és a kagylót letették, hiába hallgatózott tovább Rezeda úr.
Nem mindennapi fűszereket érzett a szájában.
– Milyen nap van? – kérdezett egy fiatal hírlapírót az előcsarnokban, aki Párizsba készülődött, és már franciául gondolkozott:
– Csütörtöque! – felelt az ifjú.
– Pedig ez nem is volt eddig szerencsés napom. Inkább a péntekek és szerdák tettek ki magukért.
Határozottan kábult volt. Nem is ment vissza a nagyterembe, ahol a hírlapírók kártyáztak, hanem az olvasószobának irányította lépteit, ahol úgysem talált senkit, csak Sántha bácsit, egy nyugalmazott színészt, aki flastromokat ragasztgatott a nyakára.
…Nem gondolt arra, hogy ilyen rakétaszerűén „menjen a dolog”. Azt gondolta, még el kell bíbelődni az elég rafinált asszonykával egy két hétig. Ugyanezért eszébe se jutott régebbi ismeretségeit feladni. Éppen tegnap töltött kedves perceket Musynál, a Bálvány utcai ügyvéd feleségénél, aki mindig zsebkendőt köt az ablakra, ha a déli órákban egyedül van az irodában. Rezeda úr pillanatok alatt odafent terem a második emeleten. Musy házias ruhában várakozik az ajtó mögött;35 az irodában egy csók, egy ölelés, egy felejthetetlen perc… „Szeretsz?” „Szeretlek.” Musy kis termetű, kövérkés asszonyka, de nagyon tud ölelni, bár az arca olyan polgári, mint egy ügyvédné arca, akinek négy gyermeke van a harmadik szobában. És Rezeda úr már megy is a titkos találkozóról, hogy az utcán, társaságban, színházban vagy a Király étteremben csak szemtekintettel üdvözöljék messziről egymást, ha véletlenül találkoznak.
Ez a jó szerető! – gondolta néha Rezeda, amikor a Bálvány utcai kapun kifordult, anélkül hogy bárkivel is találkozott volna. – Senki, senki, se barát, se barátnő nem sejthet semmit. A jó Isten adta őt nekem, nem vehetik el.
Valósággal lelkendezett az ilyen pár percnyi találkozások után.
Musy visszavette a zsebkendőt az ablakból, és ő is dúdolgatva kezdett öltözködni a délutáni vizitjeihez.
– De ez most komolyabb dolog – mond Rezeda, miután Sántha bácsi felragasztotta a flastromokat, és egyedül maradt. Ez az asszony nem olyan fából van, aki megelégedne egy lopott, titkos csókkal.
Kora tavaszi délután volt, amikor legjobb volna egy kormos, fekete mozdonyon a kék Velence felé utazni és számlálni az állomásokat, amelyek még tőle elválasztanak.
– De nekem Pesten kell lenni, pénztelenség és szerelem miatt – gondolta magában Rezeda, és beszállóit a hírlapírók klubjának kétfogatú fiákerébe, amelynek privilégiuma volt, hogy a klubház előtt állhasson, a Dohány utcában, és a klub tagjait olcsó pénzen fuvarozta.
– Lajos bácsi, a Lendvay utca sarkára megyünk, ahol egy eladó ház van. Talán megveszem – mondta Rezeda a kocsiban helyet foglalva, mert az okos embernek mindig kell gondoskodni alibiről, ha valamely ritka veszélyes útra indul.
A nyáron vadszőlővel befuttatott, szinte láthatatlan falú lugassá vált Lendvay utca most olyan kopárnak látszott, mint bármely pesti utca. A lombos kertek elszöktek az utcából, a női neműek eltűntek az erkélyekről, egy bőrkabátos házmester seperte a havat az udvaron, és két öregúr sétált az utcában. Az egyik Weisz Fülöp volt, a nagy bank igazgatója, és kertész módjára nézegetett be az udvarokba, hol kezdték el a kerti munkát.
Miután Lajos bácsi elhajtott, Rezeda úr nem sokáig időzött a Lendvay36 utcában, ahol semmi keresnivalója nem volt, átment az Andrássy úton, éppen akkor hajtott erre Freystädtler fekete lovaival, mint Fülöp spanyol király, aki próbatemetést rendezett az igazi temetés előtt. Az aranyozott fekete hintó mögött lépett át az úton Rezeda. És már a jó szagú Bulyovszky utcában volt, megnyomta egy emeletes ház kertjének kapuját. A kilincs engedett, holott máskor zárva szokott lenni a kapu. (Rezeda önkéntelenül Musyra gondolt, aki ugyancsak ily körültekintéssel végzi el dolgait a randevúk előtt.)
Későék az emeleten laktak, míg a földszinten egy gazdag harisnyakereskedő családja, és az ablaknál egy hegyes orrú német nevelőnő nagyon csodálkozott, hogy az idegen úr csengetés nélkül jött be az udvarra, és már ment is fel a lépcsőn, ahelyett hogy a harisnyáshoz jött volna. (Az ilyen kertes házakban kora tavaszi délutánokon nagyon unatkoznak a nők.)
Az ajtó megint csak engedett, Rezeda az ismert úton, a neszfogó szőnyegeken egész a szalonig jutott előre. („Betörő?”)
A szalon közepén szokott vidorsággal, amelyről Rezeda úr élete végéig nem tudhatta meg, hogy ál vagy valódi, állott Császár Fruzsina.
– Jól megvárakoztatott.
– Egy félórát mondott.
– A félórákat nem kell komolyan venni. Miféle nőkkel volt magának eddig dolga?
Rezeda úr csak most jutott hozzá, hogy két oldalról, kézfejen és tenyéren megcsókolja Fruzsina kezét.
– Olyan nőkkel volt dolgom, akik magának a cipősarkáig sem érnek fel. Amilyenek egy szegény hírlapíró útjába kerülhetnek.
– De ha megengedi, mégiscsak kíváncsi volnék egyes dolgokra élettörténetéből. Mielőtt a szívemet odaadnám… – tette hozzá vidoran, mintha valami színdarabot idézne (ami szokása volt, mert jó memóriával és utánzóképességgel rendelkezett).
Helyet mutatott Rezedának a szalonban, mint egy úrnő. A régi szalonja volt ez, amelyet még az első házasságába vitt hozományba, és valószínűleg úgy ismerte minden bútordarabját, mint a gondos háziasszonyok szokták. Rezedát egy tekintélyes, aranyozott fotelbe ültette, ahová bizonyára a legkiválóbb vendégeit szokta. Ő maga szembe helyezkedett el, egy úgynevezett puffon, és keresztbe tett lábbal figyelt.
– Hát hogyan parancsolja ezt az egész dolgot, nagyságos asszony?37
– Te! Ha még egyszer nagyságos asszonynak nevezel, pofon ütlek, úgy segéljen az…
De vallásos nő létére ilyen apró-cseprő dologban nem mert Istenre hivatkozni.
– Arra vagyok kíváncsi, hogy ki a kedvese, a babája, a háziasszonya, a lánya, aki az ingét mossa, aki a nyakkendőjét megköti, aki a cipőjét lehúzza.
Rezeda kissé felhevültebben, fantáziásabban gondolkozott, mint általában az utóbbi időben mindig, amikor ezzel az asszonnyal együtt volt. Máskor tán tagadott volna – egyszerűen. De erről a telivér, minden női jó és rossz tulajdonsággal rendelkező asszonyról azt hitte, hogy többet kibír, mint a többi.
– Igen, Jánoska valóban lehúzza a cipőmet, ha részeg vagyok. És úgy lódít az ágyba, a fal mellé.
– Jánoska?
– No, eredetileg Johanna, de nem szereti ezt a nevet, amelyen már annyi férfi szólította. Leginkább azt kedveli, ha Maminak nevezik, mert azt hiszi magáról, hogy ő a „sajtó öreganyja”.
– Jó kis foglalkozás. A lapírók öreganyjának lenni?
– Én természetesen nem szólítom Maminak, részint, mert az édesanyám él, részint mert életkorom se engedi meg az ilyen tréfálkozást. De a fiatalabb generáció megtartja a szokást, nem fizet rá senki, aki a Mamival jóban van.
– Micsoda boszorkány lehet! – kiáltott fel Császár Fruzsina, és valóban úgy látszott, mintha bizonyos felindulás vett volna rajta erőt, amikor a „sajtó öreganyjá”-ról hallott. („Talán az én Kilencemnek is ő az öreganyja?”)
– Nem boszorkány egészen, de rokonságban van a boszorkányokkal – szólt hátradőlve Rezeda úr, kényelmesen körülnézve a jó polgári vizitszobában, ahol csupa olyan bútorok álltak, amelyeket valaha alapos családi tanácskozás választott ki a férjhez menendő lánynak. Hetekig járták öregasszonyok, öregurak a bútorkereskedéseket, amíg „összehozták”, kiválogatták a bútordarabokat. A jókora perzsaszőnyeg tán egy vénkisasszonyé volt, aki többé nem szándékozott férjhez menni.
Ebben a családi atmoszférában beszélni Jánoskáról valóban az ínyenc Rezedához való élvezet volt, meg is mondta mindjárt, hogy miért.
– Mert Jánoska tulajdonképpen leánykereskedőnő, és már esztendők óta szerelmes belém, nála is lakom.38
– Mondja, ne mondja – felelt hitetlenkedve, vidoran Császár Fruzsina. – Talán ki is van valahol írva a cégtábla: „Jánoska és Társa leánykereskedők.” Maga természetesen: a Társ.
– Bár öt esztendeje tart ismeretségünk, annyira még nem vittem, hogy üzleti ügyeibe is beleavatott volna. Annyi bizonyos, hogy a m. kir. államrendőrség engedélyével történik minden, nincs törvényellenesség. „Barátságos Ház”, ez a neve.
– Olyan teli szájjal beszél, mint lapíró barátja, a Muki – mond Császár Fruzsina. – Milyen fontosnak tartják ezek a hírlapírók a maguk mesterségét, pedig alig hoz valamit a konyhára. A legfőbb szerkesztők is tele vannak adósággal, mint akkoriban hallottam, mikor még bankigazgatók is megfordultak nálunk. Éppen abban a székben ült mindig Max Falk, aki az apámnak barátja volt.
Rezeda úr megragadta az alkalmat, hogy a székből felugorjon.
– Nem vagyok méltó, hogy Falk Miksa helyére üljek – kiáltotta, és letérdepelt Császár Fruzsina elé a szőnyegre.
– Azt hallottam, hogy maga egy csodatévő. Meg tudja váltani az embereket lelki nyomorúságukból. Ha valakire ráférne a megváltás, az én vagyok.
Bármilyen gyakorlatra tesznek szert a nők az élet különböző körülményei között a férfiakkal való bánásmódban, talán még maga Bulyovszky Lilla, aki ebben a házban lakott, aki előtt „fél Magyarország” térdepelt, zavarba jött, ha egy-egy férfi térdre vetette magát előtte. Pedig ez akkor divat volt, az illemkönyvek írták elő. Korunkban azonban legfeljebb a színpadon, hatásvadászó jeleneteknél szokásos a térdeplés. Lám, Rezeda úr mégis e régimódi módszerhez folyamodott.
– Bocsásson meg nekem, hogy arról a nőről beszéltem magának, aki liliomfehérségben az elérhetetlen vágyak csúcsán áll előttem éjjel és nappal. Akiért sírni és dalolni szoktam, ha egyedül vagyok. Sokkal szerelmesebb vagyok magába, mint idáig hittem. Megrázott, megváltoztatott, érzékennyé, érzelgőssé tett. Egy olyan periódusába kerültem életemnek, amelyet eddig nem ismertem. Szerelmes vagyok. Csak meg ne tudja senki.
Mit mondjunk Császár Fruzsináról, milyen volt, mikor ezt a vallomást átvette? Összeszorította tán fogát, mint olyankor, mikor szenvedélyes szavakat mondott? Vagy megkönnyebbült, mint egy számító nő, aki elérte célját? Milyen egy Bulyovszky utcai dáma, amikor szerelmet vallanak neki, mégpedig nem a korszak rövidre fogott, két-három39 tagú szavaival, amely szavak kurtaságukban is úgy hangzanak el, mintha szégyellni kellene őket, hanem így vallanak szerelmet, régimódiasan, a hatvanas évek szokásai szerint… milyen akkor egy dáma?
Császár Fruzsina szomorú lett a vallomás után.
Megindultan nézett a régi vidorság helyett Rezeda úrra, mintha csak azt akarta volna mondani a szemével: „Nem elég az, hogy én veszítettem el a szívemet, hanem még ön is elveszítette?”
– Ha Van Zanten szigetén élnék a vademberek között, arra kellene önt kérnem, hogy vágja el nyomban a torkomat, mielőtt tovább tart ez a dolog – mondta hangosan. („Van Zanten” akkor divatos olvasmány volt, éppen a kulturált hölgyek irigyelték a vadembereket.)
– De Pesten lakunk, és nem kérhetem másra, mint csak arra, hogy hagyjon magamra, imádkozni szeretnék.
Mikor Rezeda úr összeszedte magát, búcsúzni kezdett. Császár Fruzsina keze az előszoba kulcsán, amellyel majd bezárja a lakást, valamivel jobb hangulatba jött Fruzsina, és félig még sírós, de már közelgő vidorsággal kérdezte:
– Két imakönyvem van, egy zsidó meg egy katolikus. Melyiket vegyem elő, ha imádkozni találnék magáért is?
– Ha csak egyet sóhajt értem, véleményem szerint az is megteszi a magáét az égbeli hatalomnál – felelt udvariasan, kissé borúsan, kissé csalódottan Rezeda. – Mégiscsak útra kell menni ebből a városból.
– Nem addig, amíg holnap a szokott időben a Stefánián nem találkoztunk – mond Fruzsina, és bezárta az ajtót.
A „szokott időben”, mondta, pedig még csak egyszer találkozott abban az időben Rezedával.
A hegyes orrú nevelőnő még mindig a földszinti ablaknál állt. Rezeda úr, hogy kiengesztelje, oly mélyen köszönt neki, mintha a háziasszonynak nézné. Ment az utcán, de ahelyett, hogy „kedves öregem”-nek szólongatta volna magát, mint a nőies találkozások után szokta, és dicsérné magát azért, mert nem fogadott örök hűséget, nem esküdött meg, szóval nem követett el semmi becsületbe, lelkiismeretbe vágó dolgot a találkozón: borússága nemhogy muladozott volna, hanem inkább növekedett. Mindig térdepelve látta magát a szőnyegen Fruzsina riadt tekintete előtt, mintha megijedt volna valamitől… Bekövetkezett az, amire nem számított, a férfi szerelemre gyúlt iránta.40
Lehet, hogy nem akarta. Mert akkor vége a játéknak, amit egy jó kutyával eddig űzött – gondolkozott Rezeda úr, és a sétabotját utcagyerek módjára húzogatta a villakerítéseken, boldog, egészséges, gazdag emberek lakhelyén, akik bizonyára a szerelmet is más szempontból fogják fel, mint az olyan elátkozottak, mint Rezeda. Csak a pénztelen ember bíz mindent a szívére, hogy az az összes elmulasztott életjavakat megszerezze neki, például egy szerelem, egy jó kiadósan viszonzott szerelem alakjában, mert egyebe úgysincs a szegénynek. De gazdag ember? Nézegetheti a képeket a képtárában; hívathat doktort, aki fájdalomcsillapító cseppeket ad neki; mindig talál barátot, akinek elmondhatja a dolgait, kikérheti tanácsait, megbeszélheti vele a legutolsó eseményeket… Az kell, hogy valakivel beszéljen az ember. „De kivel beszélhetnék én az én furcsa titkaimról… Jánoskát még csak elő tudtam adni valahogy Fruzsinának. De kinek mondjam meg Fruzsinát, aki beült a szívem kellős közepébe?”
Így mendegélt Rezeda Kázmér, de másnap pontosan ott volt a találkozón, mint egy újságregénybeli ember, akinek nincs más dolga, mint az olvasók érdeklődését kiszolgálni.
– Pedig pénz után kellene járnom. Mióta Jánoskát megcsalom, nem szívesen fogadom el tőle a mindennapi öt forintocskát, amelyet a mellényem zsebébe csúsztat, illetőleg kölcsönad induláskor, amelyet tán sohanapján se tudok visszafizetni, ha mindig csak így élek – mond magában Rezeda úr, amikor e korszakban szokásos hódító férfiléptekkel (akár a túlsó oldalon a választékosán elegáns Lánczy Leó) befordult a Stefánia útra.
Zúzmara volt az éjjel, a fák még éjféli kísértetként álldogáltak helyükön délben is. Csak a házi munka elől menekvő, kimustrált cselédek tologatták piros orrú utaskával bélelt gyermekkocsijaikat, az ifjabb cselédség otthon maradt a fűtött szobában, régen foltozásra váró holmikat megjavítani. Mintha visszatért volna a tél.
Császár Fruzsinára nem sokáig kellett várakozni. Sarkig érő, igen testhezálló perzsabundában és ugyanolyan sapkában jött, karcsún, finoman, mintha egy nagyon előkelő divatlapban sétálna, „télen a ligetben”, és ami nem mindennapi volt, hatalmas karmantyúja (muffja) is volt ugyancsak fekete perzsából, amely karmantyúban a zsebkendőn kívül sok minden elférhetett. „Még imakönyv is, amelyet az ördög fejéhez lehet vágni, ha az alkalmatlankodik valamely szűk utcában.”
Igen fehér arcával egy másodpercig tragikus jelenségnek tűnt fel a41 fagyos úton, fehér fák alatt. Meztelen kezével nagyon megszorította Rezeda kezét, de megcsókolni nem engedte.
– Fiam, magának nagyon meg kell változni – kezdte anyáskodó, aggódó hangon, melyre nyilván előre készült, miután az indulatokat leküzdte magában. – Az uramat kivallattam, és megtudtam, hogy szóról szóra igaz, amit tegnap nekem mondott. De talán még több is. Nem hunytam le a szemem éjszaka, mert azt hiszem, hogy ön már elveszett ember, akin nem lehet segíteni.42
