NEGYEDIK FEJEZET • A ,,Barátságos Ház” és lovagjai
NEGYEDIK FEJEZET • A ,,Barátságos Ház” és lovagjai
A „Barátságos Ház”-nak többféle neve volt; kinek-kinek az egyéni gusztusa szerint.
Az Andrássy út egyik mellékutcájában, nem messzire a m. kir. Operaháztól állott a ház, amelyet mondottak a „Felejtés laká”-nak, a „Megértés házá”-nak, a „A jó nővérek otthoná”-nak, „Johanna-nyaraló”-nak, mert a pesti nyelv telve volt élcelődéssel, a legkomolyabb és a legkomolytalanabb dolgokat egyaránt kicsúfolta. Különben is többnyire éjjeli hírlapírók fordultak meg a háznál, akiknek a mesterségükhöz tartozott, hogy mindent a tréfa szempontjából vegyenek szemügyre, még önmagukat is, nemhogy a külső világot.
A „Barátságos Ház”-nak néha több állandó lakója volt.
Így például az „Esperes”, aki a R.-féle lexikon egyik szerkesztője, papos külsejű, és megszokta, hogy az Üllői úton, ahol a hivatala volt, kezet csókoljanak neki az iskolába menő leánykák. Szorgalmasan ellátta hivatalát mindaddig, amíg valamely vidéki örökséghez jutott, amelytől függővé tette életét; megtanul perzsául, mégpedig a helyszínen, Perzsiában, ha majd örökség üti a markát.
Mit tett azonban a főtisztelendő külsejű, egyébként kifogástalan úriember, amikor a perzsiai időpont bekövetkezett?
Mindenesetre annyi szabadságot vett igénybe, amennyi elegendő lett volna a Sah birodalmába való utazáshoz, de a vonatnál gondolt egyet. „Talán megbolondultam, hogy fáradságos utazással törjem magam, amikor módos ember lettem! Gyerekeknek való az.” Szólt, és egy hajnalban, vidáman töltött éjszaka után, hírlapíró barátaival beállított a „Barátságos Ház”-ba, ahol a hírlapírók a társaságba való felvételét kérelmezték az úrnőtől.
– Egy egész klastromot örökölt az Esperes – mond Kovács Arnold, a legrégibb pesti éjjeli reporter, aki egyik ajánlója volt az új tagnak.43
– Azért vonul tehát apácazárdába! – felelt a „Barátságos Ház” úrnője, és szobát rendezett az Esperesnek.
A nevezett úr azonban nem ment el másnap, se délben, se este, amikor az itt tanyát vert hírlapírók szoktak, ellenben ott maradt harmadnap is. Az első napokban csak aludt, evett-ivott az ágyban, mintha nagy hátralékot kellene behozni. Majd mikor egészségileg némileg rendbe jött, bő szárú alsónadrágban (azaz magyar gatyában) és papucsban kisebb sétákat tett a házban. Benézett a konyhába, hogy mit főznek ebédre, frissen csapolt sört hozatott a vendéglőből, és a házfelügyelővel elmondatta élettörténetét, nyári estéken kikönyökölt az ablakba, és az Ó utcai világot nézegette.
– Jó, hogy a csibukját nem lógatja ki az utcára – mond a ház úrnője a hírlapíróknak, akik hajnalban megint „tiszteletüket tették”, és az Esperes után tudakozódtak.
– Várja önöket, majd meghal egy kis kártyázásért – felelt a háziasszony, és az Esperes valóban felpócolt párnákon ült az ágyban, és kártyapaklit kevergetett.
Mit meg nem tenne a jószívű hírlapíró barátjáért?
Hajnalonként az éjjeli kávéházakból egész karavánok indultak el az Esperes mulattatására, aki különböző üvegeket is tartogatott az ágy alatt, amellett a huszonegyes bankot adta. Megtelt a kis szoba éjjeli hírlapírókkal, akik mindenképpen segítségére voltak az Esperesnek az idő agyonütésében. (Mert mindig csak erről volt szó.)
(Johanna ugyan dúlt-fúlt mérgében, hogy az Esperes egész kaszinót csinált a házából, ahol még néha délig is ébren kellett lenni, de a „sajtó” ellen még Johanna sem szólhatott. Johanna igazában véve egészen másképp szerette az életet, mint majd kiderül.)
A dominózók, sakkozók, kártyázók az ágyon foglaltak helyet. (Az Esperes mindenféle játékot játszott az unalom ellen.) Míg az úgynevezett társalkodók, a „bohémek”, ládákon, asztalokon, zsámolyokon ültek, és kellő füstöt csináltak. Ha Murger régen meg nem írta volna ezeket a dolgokat: azt lehetne hinni, hogy ők találták ki a szépséges bohéméletet (amelynek pesti figuráit egy bizonyos jelenlevő szobrászművész, Lányi Tibi nyomban agyagban is megmintázta, míg Major Sicu ugyancsak karikatúrában lerajzolta. Ohá! Ifjúság!).
Az Esperes néha abbahagyta a játékot, a homlokára tolta a pápaszemét, és egy fekete palackot vett elő az ágy alól, amellyel a kaszinó tagjaival koccintott. Nem választották meg hivatalosan elnökké, de44 részben ágyban fekvése, részben változatlan pénzügyi állapota révén ő volt a legtekintélyesebb tag a társaságban.
– Az is lehet, hogy egész káptalant örökölt – mond Kovács Arnold, aki „kopka”-játékra tanította meg az Esperest.
Cholnoky Viktor, aki Don Kihóte formájával és Ságival, az éjjeli korrektorral beállított – Viktor maga is korrektor volt azelőtt, és barátságán nem változtatott –, fátyolos, mindig érzékenységet vibráló hangon megkérdezte:
– Tulajdonképpen mi bajod is van neked, Esperes? Én legalább tisztában vagyok halálos betegségeimmel, de te, kultúrember létedre, azt sem tudod…
– Nem akarom tudni, majd megmondják a kórházban, amelyet az adóinkból tartanak fenn – felelt bizonyos elbizakodottsággal az Esperes, mint aki nem fél voltaképpen a betegségektől.
Jerzsabinka volt a kedvenc itala Cholnoky Viktornak, amely mindig akadt a házban, amelynek elfogyasztása mellett egy sarokban kifejthette álláspontját Esperes helyzetéről. Sehogy sem tetszett neki, hogy Esperes szolid ember lett, aki sohase jár el az éjjeli kávéházba. „Ha az ember szakít megszokott életmódjával, a halál karjába dől. Az éjjeliőrök is nappal halnak meg.” Sági mindenben helyeselt főnökének, már csak azért is, mert valamikor kispap volt Zircen, és megszokta az elöljáróknak kijáró engedelmességet.
Megérkezett az ifjú Molnár Ferenc társaságával, amelyet úgy húzott maga után, mint egy sziporkázó szellemmozdony a vasúti kocsikat. Nemigen lehetett őt egyedül látni, fénylő monoklija a város legkülönbözőbb éjjeli kávéházaiból kinézegette híveit, mintha valami távcsövön át vizsgálná őket. A Belvárosból elindult a két Feiks fiú, az Andrássy úti szerkesztőségből Lakatos László, Lázár Miklós, a József körúti Hazám kávéházból Zoltán Jenő, a Lipótvárosból Jacobi Viktor, a „Sybill” későbbi zeneszerzője, a professzorok Central kávéházából dr. Molnár Géza, a zeneelmélet tanára. Csoportosan járták be a város különböző mulatóhelyeit, kikötöttek a New York úgynevezett női szalonjában, ahol a „kis irodalmiakat” (szelet szalámikat, parizereket, sonkákat) fogyasztották, Latzkó Andor, a belvárosi ékszerész fia éppen úgy, mintha nem volna otthon ennivalója; a Helvécia kávéházban, ahol az „irodalommal”, azaz a szegény éjjeli hírlapírókkal ismerős hölgyek telepedtek asztalukhoz, és egy Grammatika nevű hölgy felolvasta verseit; az egykori Casino de Paris-ban, ahol Lantos, „Budapest mulattatója” regélte45 el a legújabb pesti gaminságokat, valamint Geiger (akit Molnár Ferenc „Zsezsé”-nek nevezett el), a táncmester bemutatta a legújabb párizsi táncokat, amelyeket a Nyugatról a Kelet felé vonuló vándormadár hölgyektől tanult. (Már régen elmúlott az az idő, amikor a „nyugati” kultúra és romlottság végállomása Bécs volt a kontinensbeli városok közül, akár Bukarestig meg se álltak, és Pesten, a Révay utcában külön kis hoteljük volt a nemzetközi művészeknek, ahol éppen úgy akadt japán zsonglőr, mint néger táncosnő.)
Molnár Ferenc és legközelebbi hívei ugyan fel-felhajtogattak egy-két pohárral, de a társaság legnagyobb része nem volt hajlamos az éjszakázáson kívül az egészségtelen italozásra is. Ugyanezért Báttaszéki hírlapíró, aki olyan népszerű volt az éjszakázók között, hogy a szólásmondás szerint este még nem tudta, hogy mit és hol vacsorázik, reggelre hazamenve azonban megemésztetlen francia pezsgőt ürített ki magából: Báttaszéki Lui, az éji kegyenc és bálkirály a „cúgos cipős gavallérok társaságának” nevezte el a józan társaságot.
És amint látjuk, néha a „Barátságos Ház”-ba is bevetődtek ők, és a hírhedtté vált Esperes állapota után tudakozódtak, aki egy egész egyházmegyét örökölt.
A „Három Holló”-ból, miután az Opera előtti szfinxen kilovagolta magát: megérkezett Ady Endre a lelki baráttal, Révész Bélával. Egy utazóládán foglaltak helyet. (Ady néha különszobába vonult, és verset írt, ha arra sürgősen szükség volt a másnapi újságba.)
Kritikus mosollyal lépett be Mikes Lajos, mindig csomagszámra hordott angol könyvvel a hóna alatt, és megkérdezte, hogy nem ütötte még meg a guta Esperest, aki a legbotrányosabb életmódot folytatja a városban. De úgyis bezárják a végén.
– A börtönben fog elrothadni, mégpedig vasketrecbe zárva, amelyben se lefeküdni, se felállni nem lehet, csak guggolva várni a halált – ismételte Mikes Lajos, akit „rejtélyes doktor”-nak is neveztek, mert mindig olyan egykedvű volt, mintha az ördöggel tartana fenn barátságot.
– Vagy pedig régi szerzőkkel, akik már régen megírták műveiket, és többé nem éreznek – mond Bányai Elemér, aki „Zuboly” név alatt egyik sokat ígérő tagja volt az akkori irodalomnak. S ugyancsak az Esperes megtekintésére érkezett.
Bár Mikes doktor (később maga is lexikonszerkesztő) nem kételkedett egészen az Esperes tudományában, amellyel egy lexikonszerkesztőnek46 rendelkeznie kell, de életmódja miatt utóbb ezt is kétségbe vonta.
– Minden időknek megvoltak a maguk tudós korhelyei – mond a ládára telepedve és Révész Bélához beszélve (aki persze választ nem adhatott) –, csak figyelemmel kell olvasni az angol regényeket. Még maga Johnson doktor se volt az italnak megvetője, de bizonyos időben hazament a Gower Streetre, és folytatta nagy szótárát. De ez az ágyban fetrengő sertés itt egészen megfeledkezett a céduláiról, amelyek irodájában feldolgozásra várnak. Hogy lehet abbahagyni egy lexikonszerkesztést? A földkerekség legizgalmasabb munkája, mert mindig újabb és újabb kötetekkel, az újabb tudományokkal és emberekkel lehet bővíteni. Én még a regényfordítást sem tudom abbahagyni, ugyanezért a Miksa utcai szerkesztőségben lakom egy rossz bőrdívánon, hogy minden percben készen legyek munkám folytatására.
Az Esperes ágya körül javában folyt a kopkajáték, már megérkeztek a legkésőbbi vendégek is, így Tábori („Soma”), aki még lapzárta után is riportokra járt; a kis Radó, a német újságíró a „Budapester Spatziergänge” írója, aki a városrészeket úgy osztotta be a fővárosban, hol kapni különböző pálinkákat; de megjött felhevülten, rendszerint valamely éji kisasszonytól elkunyorált virággal mellén („a hölgy színeiben”) vagy a hölgy zsebkendőjével szivarzsebében Bátta Lajos is, „miután mindent szemügyre vett a városban, ami előadhatta magát”.
– Te Bátta, te – kérdezte Johanna az előszobában, miután a bizalmasabb urakat tegezte. – Ha már annyifelé csavarogtál, nem láttad valahol a „gazdá”-t?
– Ilyenkor vagy a Bécsi sörházban verekedik Blau bácsi társaságában a vendégekkel…
– A minap is egy meztelen huszárkarddal jött haza!
– Vagy a Városligetben iszik a fiákeresekkel.
– Igen, a Stern Árpád, az a 28-as szokta elcsalni a Druskához.
– Vagy Fehérnénél, annál a kövér asszonynál udvarol, itt, a szomszédban, aki olyan öreg, hogy csak a legsötétebb éjszaka mer az utcára lépni.
– Hallottam már erről is – mond a ház úrnője, mintha közömbösen venné a dolgot. – De ha már a te tolvajszemed se látta a „gazdá”-t, akkor igazán nem tudom, hol lehet.
A „Báttá”-nak nevezett úriember megállott, mert érzékenyen érintette őt a szemeire tett célzás, méltatlankodva válaszolt:47
– Én szegény vagyok, de becsületes.
– Mégis légtornász leszel, mint a többi, ha kicsapongó életet folytatsz. Egy szeg és egy kötélhinta, ez a vége. Én esztendők óta nem voltam kávéházban, legfeljebb tejcsarnokban a külső Andrássy úton, ahol éjfélkor a gazdával szoktunk levegőzés végett sétálni.
– Ez a jómódú emberek szokása. Én már csak megmaradok szabad lovagnak – felelt „Báti” (mint némelyek nevezték) –, még gerelyt is vetnék egy nőért, ha éppen kedvemre van, de céltalanul sétálgatni nincs időm. Lajos lovag maradok.
– Lajos, de Lajos-aranyak nélkül – felelt a „Barátságos Ház” úrnője.
Mire Lajos lovag szánakozó, torz mosolyt vágott:
– Még aranyaim is legyenek, asszonyom? Esperes legyek magam is? Ki járná éjszaka fogcsikorgatva és mindent, mindenkit megvetve a várost, ha már én is felcsapnék háziúrnak? Kell, hogy egy szegény ember mindig legyen mustrában Budapesten. Ezt az állást most én töltöm be.
Ki tudja, meddig beszélt volna még Lajos lovag a maga igaza mellett, de Johanna véget vetett a társalgásnak:
– Úgyse hiszem el egyetlen szavadat se, kár erőlködni. A Paradicsom kabaréban, ahol konferálsz az Üllői úti pasaséroknak, kék frakkodban, hazudozhatsz eleget. Énekelheted az „Egy szerb asszony, két szerb asszony” című nótát…
– Pardon, ez a szám nem az enyém. Tarján művész úré.
Reggeledett. A kis szobában füstté váltak bútorok és emberek, előcipelt zsámolyok, konyhából való székek és hírlapírók, akik az ajtó megnyílására kisompolyogtak, és nyomtalanul eltűntek, mintha visszamennének az álomba, ahonnan jöttek.
Elbandukolt Ady olyan léptekkel, mintha egy holt gyermekét vinné a karjai között, szomorúbb akkor se lehetett volna, de szerencsére volt még egy stációja, a kövér Kovácsnál, a Nagymező utcában, ahová a cigány zenészek jártak, kik idáig a város különböző részeiben muzsikáltak. Itt négyszemközt ült Révész Bélával, aki mindenképpen a szocialista tanok alapos ismeretére akarta kitanítani. Néha déli versre szólalt meg a harang a Szent Teréz tornyában, a tanítás tartott.
Bizonyosan újabb tudományos megállapításokkal, új emberismeretekkel távozott Mikes doktor, habár az embereket Shakespeare-en kívül senki meg nem ismerhette. (Ő volt az egyetlen ember a földön, akinek olyan szeme volt, mint az Istennek, mindent látott.)48
– Milyen marha vagyok, hogy éppen úgy ébren töltöttem az éjszakát, mint a többi bolond. Igaza van Lándor Tivadar szerkesztőnek, mindenki kicsit elmebajos a városban. Minek ez az éjszakázás napról napra? Az ideggyönge emberek nem férnek a bőrükben, csukassák be magukat az őrültek házába, de ne az utcákon járjanak éjszaka. Ahelyett, hogy a „Szenvedélyes barátok” befejező részét fordítottam volna, az Esperest néztem, ebben a disznóólban – mond elmenőben a ház úrnőjéhez, aki egy zsámolyon ült az előszobában, és egyik Hölgy cigarettát a másik után szívta.
– Csak aztán meg ne szöktesd a nevelt leányomat, Kisfuvaros Rózsit, mint ahogy a kávéházban megígérted neki! – mond egyet nyújtózkodva Johanna, mintha ez volna neki a legfontosabb az egész világon.
– Doktor Johnsonra mondom, hogy ez meglepő. Azért ült itt az előszobában egész idő alatt?
– Azért is. Mert az a lány már napok óta csomagol.
– Felesleges az őrállás. Ha én megszöktetem, akkor is a kéményen át szöktetem, mint a régi Angliában a ladyket.
„A rejtélyes doktor” hóna alatt könyveivel és fordításaival oly fanyaran ment végig a városon, mintha korán reggel a kedvét akarná elvenni mindenkinek az élet folytatásától. Valóban nekiült a még éjszakától poshadt szerkesztőségi helyiségben, egy immár letűnt nap kéziratai, kőnyomatosai, emlékei közé, hogy a „Szenvedélyes barátok” fordítását folytassa.
– Fordító szabó volt az apám Kispesten! – dúdolgatta magában, ha fáradozott. – Sohase panaszkodott az ócska nadrágokra, akármennyit hoztak hozzá. Az egyiknek a zsebében még egy forintos bankót is talált, haláláig beszélt róla.
Molnár Ferenc és társasága szokás szerint rövidesen távoztak, miután „– o –”, mint akkoriban cikkeit aláírta, kiosztott néhány viccet a hírlapírók között, amelyekkel azok másnap bejárják a várost, hogy azok végül tipikus budapesti viccekké váljanak, miután szerzőjüket elfeledték, Cholnoky Viktornak (és természetesen Ságinak is) eszébe jutott a méltatlanul elhanyagolt Ferencváros, mégpedig a Kinizsi utca, ahol Viktor esztendőkig lakott, és a polgárokat az ördögűzésre, az aranycsinálás titkaira és az európai Expressz-vonatok menetrendjére tanította, miután mindig el akart utazni hanyatló egészsége kúrálására. De helyette többnyire Kiss József (akinek segédszerkesztője volt) vagy Surányi József,49 aki főnöke volt, és minden héten megmutatta neki képtárát, amilyent egy lelkes vaskereskedő (és főszerkesztő) tud összevásárolni: utazott el az Expresszel, amely éjfél előtt ért Pestre.
– Ez Magyarország szempontjából a legostobább menetrend, huszonötöt érdemelne az a vasúttitkár vagy ilyesféle, aki a nemzetközi vonatok menetrendjével foglalkozik. Éppen ellenkezőleg: nappal kellene a külföldről jövő és külföldre menő vonatoknak Magyarországon áthaladni, hogy az utazók láthassák ezt az országot.
– Nagykőröst? Nagymarost? – kérdezte Sági, amíg a Ferencváros felé lépegettek a legkülönbözőbb mellékutcákon át, egy-egy korán nyitó „ostériá”-ba vagy „spelunká”-ba (mindennap más neve volt társalgásukban az elkerülhetetlen, bűnbe sodró kocsmáknak), betekingettek.
– A magyar Alföldet, Esztergomot, a maga műkincseivel, tornyaival kell megmutatni, ahol az idegennek ki kellene szállni – felelt Viktor, mert reggel mindig a legkülönbözőbb problémákon törte a fejét, hogy valahogy ne gondoljon arra, mi várja otthonában: gyászjelentés vagy az ajtóra szegezett árverési hirdetmény.
– Az Esperes elutazhatott volna az Expresszel, volt neki elég pénze hozzá – mond Sági megnáthásodva, vékony felöltőjében és tüdőbajos hangján.
Cholnoky megállott a József körúton, ahol egy valódi olasz osztériás ismerőse volt, titokzatosan megfogta Sági karját:
– Bevallok neked valamit. Én se utaztam volna el, ha annyi pénzem volna, mint az Esperesnek. Az ő szempontjából az a legjobb teendő, amit választott. Már az életben megpróbálni, hogyan fekszik majd az ember a sírban, éjfélkor felébredni és kísértet módjára kártyázni.
Az Esperes körül dúló kopkacsatában természetesen részt vett a megfelelő körülmények között kínálkozó élvezetekből soha ki nem maradható „Báti” úr is, mivel alkalmat adott a társaságnak annak megállapításához, hogy még mindig több szerencséje van a szerelemben, mint a játékban.
– Kergesd el a Strimplit, úgyis lépten-nyomon megcsal – mond a „Noldi” név alatt ismert hírlapíró és lapvevő.
– Mindenki csak a maga dolgával törődjön – felelt a szokásos izzadó, meggyötört, úgynevezett dunsztos állapotban Báti, amikor rendszerint az utolsó krajcárját is elveszítette. – Mindig másnak van szerencséje. Másé az ekvipázs.50
– De a nők! – szólt az éjjeltől berekedt hangon az Esperes, amikor már mindenki eltávozott, és kettesben maradt a letört lovaggal, aki mindenképpen meg akarja értetni az „ország egyetlen vagyonos emberé”-vel, hogy pénz nélkül nem lehet elindulni a nagyvilágba:
– Ezek a szerencse fiai ilyenkor elmennek a frissen kisöpört, tej illatú kávéházba haboskávét inni, kaláccsal. Mások korcsolyázni, gőzfürdőzni, tyúkszemet vágatni, borotválkozni, új ruhát próbálni a szabóhoz veszik lépteiket. Sétálnak is tán egyet a Stefánián – mond a vidámságot mímelő lovag az utazóládán ülve. – Senkinek sincs semmi baja, mert mind okos, tehetséges „fiatal” – fejezte be az utolsó vendég, és a korszak divatja szerint kinyújtott tenyerével intett, önmagának és az elmenteknek.
– De a nők! – felelt az Esperes majdnem félálomban. – Egész életedben az volt a híred, hogy a nők bolondulnak utánad, nem lehetett olyan kávéházba menni, ahol a kenyereslány legalábbis a menyasszonyod ne volna.
– Persze, az rosszul esik az ilyen nadrágszíjas, kövér embernek – felelt hirtelen Báti. De meg is bánta nyomban.
– Mondhatsz, amit akarsz – szólt most halkan, de elhatározottan az Esperes –, még gorombáskodhatsz is, de kölcsönt nem adok. A kassza zárva van.
(Valóban Báti jól látta, hogy nagy, gyümölcsöskofáéhoz hasonló erszényét az Esperes a matrac alá süllyesztette.)
– Kölcsönről szó sincs, nagyon tisztelt barátom. Lehetek a város szegénye, de megválogatom azokat, akiktől kölcsönkérek.
(„A vén gazember ahelyett, hogy megsértődött volna, helyeslően bólintott” – állapította meg később a küzdőtéren maradt lovag, mikor kalandjára visszagondolt.)
– Különben is rendes ember, akinek én is akarok számítani – folytatta a ládán ülő lovag –, a déli és délelőtti órákban jár hitelügyletei lebonyolítására, amikor a bankigazgatók a helyükön vannak. Nem mondom, hogy engem vár, de a helyén van Madarassy-Beck Gyula, aki iskolatársam volt, irodájában ül a bécsi Rothschild, még tán Fridényi is, akiről „Fridényi bankja” címmel regényt írt egy régi magyar író, Ábray vagy Ábrányi. A régi magyar írókat nem ismerem annyira, mint a franciákat. Eredetiben, az első kiadásban volt szerencsém olvasni Balzacnak azt a novelláját, amelyben az afrikai katona egy barlangban szerelmével hódítja meg a nőstény oroszlánt.51
(„A vén szélhámos, aki kiadja magát gazdag embernek, erre az előadásra is csak a fal felé igyekezett fordulni”, állapította meg később a szorongó helyzetben levő mesemondó.)
– Mindig a nők járnak az eszedben, még az oroszlánok közül is – felelt a behamuzott, gyűrött takaró alól az Esperes.
– Természetesen nem lehet mindenki olyan török basa, mint ön, főtisztelendő atyám, a magunkfajta szegény legények bizony törik a nyakukat, ha valamely kellemes percet akarnak elérni az életben – ágált az ostromló az alvást szimuláló felett. – Ön ingó és ingatlan javaival, lábas és lábatlan jószágaival beköltözött egyszerűen egy hárembe, ahol naponta talán ötven nő is megfordul, és kiválasztja magának a legszebbet, amikor uzsonna táján és éjszaka becsengetnek a „Barátságos Ház”-ba. Könnyű megítélni a világot papucsból, hálóingből és korcos gatyából. Teli bugyellárissal a párna alatt. De tessék kint járni, mint Rembrandt „éjjeli őrsége” a kapuk előtt.
– A képzőművészet Lyka Károly reszortjába tartozik nálunk, tedd az íróasztalára – felelt az Esperes kissé türelmét veszítve, pedig bárányszelíd lelkű volt. – Mit akarsz kígyóbűvöléseiddel?
– „Még egy szót, királynő, mielőtt fejem porba hullana”, ha emlékszel az „Essex”-ből? Egy vallomással tartozom neked, ma reggel, 1912. március 20-án – mond a lovag a dátumra különösen súlyt helyezve. – Bevallom neked, hogy engem nem is szeretnek a nők… hanem utálnak.
Esperes az igen ünnepélyesen előadott vallomásra nem fordult egészen a fal felé, hanem csak „srégen” (mint a jelenlevő később megállapította).
– A legpokolibban utálnak, tisztelt háziasszonyodtól kezdve az általad említett kenyereslányig. Ezen nem lehet változtatni. A József körútról a Lipót körútra, az Andrássy útról a budai korzóra menekülnek előlem, nem elégszenek meg annyival, hogy az utca egyik oldaláról a másik oldalra menjenek.
– Nagyon szükséged lehet a pénzre, hogy ilyeneket vallasz – mond először bölcs ember módjára az Esperes. De a bölcsességtől csak egy mezsgyényire esik az ostobaság, amit az ágy felett ágáló lovag igen jól tudott. Azért ütötte tovább a vasat:
– Ha legalább állásom volna… Egy állásban levő embert mindig lehet szeretni, ha másért nem, az állásáért. Ha valami várható örökségem volna: talán még el is várnám, hogy szeressenek. Így azonban el52 kell hinnem, hogy valóban nem tudok táncolni, és mégis mindig táncolni akarok.
– Belátod? – kérdezte szemüvegét igazítva az Esperes.
– Még többet is belátok. Nem tudom már mulattatni a nőket a mai kor divatja szerint. Öreg bolondjuk leszek maholnap, akivel csak a pénzért beszélnek.
Az Esperes határozott mozdulatot tett. Tudniillik kiszállt az ágyból a falusi plébánoshoz vagy mégis inkább magyar ruhás tiszteleteshez illő lábbeliben, és felhívta a kései lovagot: segítsen az erszényét megtalálni a matracok között.
A felszólított segített, ennélfogva az eldugott erszény hamarosan megkerült.
– Ma, 1912. március 20-án adok neked emlékbe tíz koronát. Mikor fizeted vissza?
– Természetesen tavasz napján, március 21-én, azaz huszonnégy óra alatt, mint a kaszinóban szokás.
– Ezt nem várom tőled – felelt az Esperes, mert mint mondottuk, jó ember volt.
… Ugyanezen jóságának köszönhette, hogy körülbelül hatheti „kúrázás” után (ameddig egy szabályszerű fürdőkúra tart) az egyházmegye, illetőleg az örökség fogyatkozni kezdett, hogy mindent elmondjunk az Esperes történetéből, aki darab időre megzavarta az éjszakai életet Pesten, holott ki se mozdult ágyából. Mint minden örökség: az Esperes öröksége sem tarthat örökké. Kezdett célzásokat tenni, mégpedig éjszakánként a saját „kaszinójában”, hogy talán mégiscsak igaza lesz doktor Johnsonnak, azaz a rejtélyes „doktor”-nak, aki a lexikoni cédulák gyűjtését mondja a világ legelső élvezetének. Csak a hű Báti volt más véleményen: „Ha az életemről akarok valamit tudni: úgyse a lexikont nézem. Márpedig én önző vagyok, engem csak a saját életem érdekel!”
Majd egyéb lelkiismeretbeli furdalásai támadtak az Esperesnek.
„Talán mégsem egészen illő egy magam korabeli embernek fiatal nők hálójába keveredni?” – kérdezte Pesta Frigyes hírlapírót, akit valamely okból „fogházlelkész”-nek neveztek a hírlapírók. (Tán mert mindenre talált vigasztalódást.)
A filozófus egykedvűen felelt:
– Én feloldozlak. A pech erősíti az embert – tette hozzá szokásos mondását. – Nyilván peched volt a nőkkel.53
Később egészen újfajta aggodalmai kerekedtek az Esperesnek, amelyeket csak Johannával közölt:
– A minap, hogy egészen ki ne menjek a gyakorlatból, megpróbáltam felhúzni a hat hét előtt levetett nadrágomat. Legnagyobb megrökönyödésemre, nem ment össze a nadrág a hasamon.
Az eddig előadott bajok közül Johanna nézete szerint ez volt a legkomolyabb. Mert hogyan menjen el a „Barátságos Ház”-ból az Esperes nadrág hiányában? Ilyen pohos ember részére nem is találni egykönnyen nadrágot a szomszédoknál, ismerősöknél. „Ha Bátitól kérem kölcsön a nadrágját, megöl, mert mégse egészen olyan kövér ember, mint az Esperes” – gondolkozott Johanna. Végigfuttatta emlékezetét összes kövér ember ismerősein, de az Espereshez hasonlót nem talált. „Nincs más megoldás, mint nadrágot kell varratni” – mond ki az utolsó szót Johanna, és Esperes végre így távozott a házból, hogy visszatérjen hivatásához, a lexikon szerkesztéséhez. A legközelebbi hajnalon hiába jöttek a kaszinótagok a szokásos látogatásra. Az Esperesnek nyoma veszett, és kalandja után sokáig nem mutatkozott. Mondják, a lecke megjavította, megnősült, és örökre lemondott a bohém életről. Távozásának évfordulóján Johanna hordár útján küldeményt kapott, amely nem volt más, mint az Esperes nadrágja, amelyet az előszobában a fogasra akasztott. Vajon kap-e a nadrághoz való embert valaha?)
Tehát ebben a „Barátságos Ház”-ban lakott Rezeda is, de természetesen egy másik szobában, ahová a kaszinói élet vihara akkor se hallatszott, amikor az a legzajosabb volt.
Rezeda úr, „a gazda” néven emlegetett úriember, titkolt vendége volt a háznak, Johannán kívül senki se léphetett a szobájába, hogy az álmából felserkenő urat igen zsírosan, kiadósan főzött húslevessel és benne főtt marhahússal megkínálja.
S lehet, hogy vannak ajánlatosabb ételek is a világon, mert a mindennapos marhahús, mérsékelt égövünk alatt, talán nem mindig teszi meg a magáét.
De Rezeda úr, akár érzelmességből, akár gyakorlatiasságból, úgy kezelte az itt töltött esztendőket, mint olyan esztendőket, amelyeket viharos ifjúsága után kiérdemelt magának, mint valami nyugdíjat. Bár még csak harmincöt esztendős volt, de néha úgy érezte, hogy annyit élt, mint tíz más, normális ember. Nagyon korán kezdte „a vitorlázást54 az élet vizein”, csaknem húsz esztendő viszontagságai álltak mögötte az ágy fejénél, amelynek lábánál Jánoska foglalt helyet mindig bizonyos elszántsággal, megvetéssel, lenéző mosollyal vagy komoly tekintettel, mert már kezdetben kitapasztalta, hogy ez a modor használ az úriembernek. A mások bátorsága erősíti a gyengéket, Jánoska véleménye szerint pedig Rezeda úr gyenge volt, mint a legtöbb férfi. (És az ágy fejénél, mint valami szentkép: Jókai Mór legszelídebb arcképe vigyázott, megnagyobbított fotográfia alakjában. Ebben a házban becsületük volt az íróknak.)
– Csak soha semmi szemrehányást ne tégy magadnak, hogy megint átlumpoltad vagy átkártyáztad az egész éjszakát. Semmirevaló ember az, aki megbán valamit – mond Jánoska, Hölgy cigarettáját szívogatva, de közben gondja volt rá, hogy a jobb falatokra felhívja a hálóingben ebédelő Rezeda figyelmét.
– Tudom, hogy aludni szeretnél, de abból semmi se lesz addig, amíg azt a velős koncot meg nem etted. Nézd, milyen falusi kenyeret szereztem neked. Éppen olyant, amilyent otthon, Szerencsen sütöttek a vén szűcs házánál. (Jánoska szerencsi születésű volt, és egy zsidó vallású magyar szűcs volt az apja. Erre a magyar szűcsre mindig büszke volt Jánoska; szerette volna, ha Rezeda is ködmönben jár néhanapján.)
Rezeda valóban úgy ette ebédjét, mint egy nyugdíjas.
A leves hosszú tésztáját olyan megértéssel, lassan hörpölgette, mintha a tészta hosszúságától függenének azoknak az éveknek hosszai, amelyeket a jól megérdemelt nyugalomban eltöltend.
Nem kapkodott a levesben úszó zöldségek után. A fél kalarábénak vagy a tavaszi ízű sárgarépának, a gyengéd zellernek vagy a „Barátságos Ház”-ban szinte érthetetlen petrezselyemnek (amelyet az itt megforduló nők még sohasem árultak), a kanalára kellett kapaszkodni, ha azt akarta, hogy elfogyasztassék a kényelmes úriember által.
– Mondja, Jánoska, nem akadna egy kis zöldpaprika a levesbe, amilyent egyszer tavaly ettünk?
Jánoskának érzéketlen arcán valamely érdeklődés mutatkozott:
– Emlékszem. Kutyakomédia volt – szólt, és egy hasonló paprika feltalálására indult. Maga is szerette a paprikás, borsos, szóval férfias ételeket. Kis fejű, egy harapásra való vöröshagymáról például mindig gondoskodott a levesben főtt hús mellé, amely rendszerint félkövér és csontos volt, sóval volt meghintve.
A húslevesbe belefőzött egy-két krumplit és egy nyers káposztagerezdet55 is. De ehhez nem nyúlt Rezeda, akármilyen gusztusára lett volna. Ezek Johannát illették, mint ahogy a bőséges ebéd maradékaival az ágy lábánál ülő Johannát kínálta meg. (Akármilyen viszonyban volt Rezedával, ezt a helyét az ebédelés órájában elfoglalta. „Ült, mint egy kutya a gazdája lábainál.” „Ugyancsak harmincöt esztendős volt, és idáig megtanulta a rendet”, gondolta magában Rezeda, amikor a táltól megvált, és Johannának nyújtotta. Jánoska! – szólt hozzá ilyenkor szelíden.)
– Tudom, hogy nem vagyok a felesége. Annál több vagy kevesebb, mert feleség sohasem akarok lenni. Egy félóráig egy pincér volt a férjem, amíg megesküdtünk, aztán nyomban elváltunk. Elég volt a házaséletből. Tehát nem is tehetek szemrehányást az életmódja miatt, mert annak semmi értelme nem volna – mond Jánoska, a csontokat, igen, a csontokat, azokat a marhacsontokat megropogtatva fogaival, ami nagy testi erőről tett tanúbizonyságot. (Néha az ölében vitte Rezedát az ágyba, ha kissé többet ivott a kelleténél.) – De egyszer már megjöhetne az esze.
– Ha megjön az eszem, az mind a kettőnkre csak rossz lehet – felelt Rezeda a plafon felé fújdogálva a füstöt. – Most, hogy nem használom a rendes eszemet, nagyon jó ez az életmód. Estig aludni, legfeljebb félálomban hallani az életet, és azt komolyan nem venni, mint ahogy az ember nem veszi komolyan, ami álmában történik vele. Behunyt szemmel, holdkórosként, semmi veszedelemtől meg nem ijedve járogatni… A fal mellett menni… Éjfélkor a külső Andrássy úton sétálni, és a városligeti tó partjára egy padra letelepedni magával, Jánoska: ez legyen minden teendőm.
Az utóbbi mondat nem hangzott el ugyan minden hatás nélkül, de Jánoska mégis kemény arccal folytatta:
– Most már jó darab idő óta ismer, tudja, hogy a maga pénzével nem törődöm. Az asszonynak kell a férfi mellé állni. Mindig így gondoltam az együttélést. De ha egyszer hazajönne, és hozna egy szál virágot. .. Nesze, te asszony… Letörne a keze?
Rezeda nagyot fújt a plafon felé:
– Csak ilyen bolond udvariassági dolgokat ne kívánjon tőlem, Jánoska, mert akkor rövidesen ott leszek megint, ahol voltam, belezuhanok az életbe, ha formaságaihoz hozzányúlok. Én kimenekültem az életből, amikor ebbe a házba beköltöztem.56
– Én hívtam – mond Jánoska (nehogy tán ezért is életmegrövidítő szemrehányást tegyen magának az óvatos férfiú).
– Kimentem az életből, annak minden kedvezései és kedvezőtlenségei elől, mintha valaki otthagyja a játéktermet vagy a piacot, ahol az életért játszanak, alkudnak. Gondoltam, elég volt a szerencse forgandóságaiból, helyezkedjünk arra az álláspontra, hogy velem többé nem történhetik semmi, se szerelem, se bánat, se főnyeremény, se vagyoni elpusztulás. Ebből a kisszobából hallgatom délután a zongoraverklis játékát és énekét, elég ennyi a világból. Estére majd körülnézek a városban, mint egy idegen, aki most érkezett a vasúttól. Nem irigyelek senkit, mert senkit se ismerek. De gondolom, hogy tovább élek, mint az utcán mellettem elhaladó rohanók, vágtatók, felhevültek, akik mind valami cél után szaladnak. Elérik a célt, de jön bármely percben a halál. Mi érdeke volna velem a halálnak, mikor semmi célom nincs, senkinek nem vagyok útjában?
– Nem akarom elkezdeni az életet, mert az lesz belőle, hogy gyermekkocsit tologatok a Városligetben, ha megint belemelegszem az életbe – mond Rezeda, és a fal felé fordult, ami minden nyelven azt jelenti, hogy a társalkodásnak vége van. Jánoska leeresztette a függönyt, és Rezeda úr lábához feküdt. Ilyenkor tudott aludni istenigazában ő is.
Vannak bizonyos dolgok, amelyeken nem szabad változtatni, bármily rossz szokáson alapuljanak. Rezeda már nem rávehető, hogy valaha virágot vigyen egy nőnek! – gondolta magában.
… Körülbelül így mondta el a „Barátságoz Ház” történetét Rezeda úr, amikor a Stefánián az életmódjáért felelősségre vonta őt Császár Fruzsina.
– Ezért volnék elveszett ember? Akin már nem lehet segíteni? Még mindig nagyon messze vagyok a rablógyilkosságtól!
Császár Fruzsina – bár elég mulatságos volt a történet, amelyet Rezeda a „Barátságos Ház”-ról előadott – egyetlen arcizmával se árult el különösebb érdeklődést. Rezeda megfigyelhette, hogy a nők, még a legmozgékonyabb arcúak is, milyen márványarcot tudnak ölteni, ha bizonyos dolgok a szívüket érintik. (Talán ugyanilyen arcot öltött volna Jánoska is, ha Császár Fruzsináról merészelt volna előtte szólani.)
Körülbelül a Műcsarnokig mentek ily szótlanul, amelyet nem érdemelt meg még a zúzmarás idő sem, „hiszen csak egyetlen esemény van57 az életben, ez pedig nem más, mint a halál”, de bármiként bátorította magát filozófus gondolatokkal Rezeda úr, nem kerülhette el, hogy Fruzsina nyomott hangulatából ne ereszkedjen az ő fejére is egy fekete szárny, amelynek hiába mondta volna: „Hess, te ostobaság!” Már sokkal jobban hatalmában volt ennek a párizsi szőke asszonynak, mintsem mentesíteni tudta volna magát az ő érzései alól.
A Műcsarnoknál átment a hídon Császár Fruzsina, és láthatólag a liget olyan részét kereste, amelyet kevésbé látogat a publikum.
A Névtelen Jegyző szobránál merev magatartással ült egy sápadt arcú, gyötrelmes tekintetű, önmaga érzéseibe merült öreges úriember. A szemközti padon rőt bajuszú ápolója. (Rezeda úr mintha saját magát látta volna, ha majd egyszer lelki beteg lesz ő is.)
A felügyelet alatt levő idősebb úr rosszalló tekintetet vetett Császár Fruzsinára, aki a liget elhagyott részei felé kereste az utat. Feldúlt idegeivel bizonyosan megérezte, hogy ez a nő valamiben töri a fejét, de nem így Rezeda úr, aki legubbasztott fővel ballagott a hölgy mellett.
– Azt mondta, estig alszik – mond hirtelen a hölgy, mintha az előtte levő fehér gyeptől kérdezte volna. – Hogy van az, hogy én mégis mindig nappal látom?
– Mert az illető nem tud aludni nyugodtan és szokott kábulatában estélig, mióta önt megismerte – felelt Rezeda úr ugyancsak tompa hangon. – Kezdi érdekelni az élet… A gyermekkocsi.
Császár Fruzsina most valóban a ligetnek olyan részébe vezette Rezedát, ahol alig láthatta őket valaki, az idegbeteg öregúr a távolban szokásos álmodozásába mélyedt.
Megállott egy fatörzsnél, amelynek nekivetette a hátát, mint valami bástyának, és így nézett fel tündöklő, csábító, még az elkárhozást is boldogan ígérő arcával, seprős szemeivel, megnedvesített ajkaival, elöl feszített mellével és foxterrier lábaival Rezedára (mert valóban, a nagyon finom cipőbe bújtatott lábak is néztek).
– Tehát mégis sikerült valamit elérnem, hogy változtassak az életeden, te, egyetlen szerelmem – mondta, mintha gyónna. – Most csókolj meg.
Talán még mondani akart valamit, de mohón kapott Rezeda lehajló szája felé.
Olyan csók volt (úgy is volt szánva), amelyet sohasem lehet elfelejteni. Egy nő tette fel az életét ebben a csókban, akár a pokol, akár a mennyország következzen a jövő percben.58
A desztillált vágy csókja volt, amely már szinte elkerülhetetlenül következett be, mint a virág nyílása vagy a bomba robbanása.
Nem jött egy perccel sem korábban, se későbben. Két szerelmes ember kapta meg a pillanatot, amelyben megismerhetik egymást.
Nem is volt nagyon csodálkozni való, amikor Fruzsina megint rendbe szedte magát, karmantyújába nyúlt, és hitvesi hangon így szólt:
– Adok neked ezer koronát, hogy azzal a nővel szemben levő dolgaidat rendezzed. Még ma elköltözöl onnan. Legjobb volna, ha valamely szállodába mennél lakni, ahol a független úriemberek élnek. Most már ne beszéljünk erről a dologról többet. Csak azt engedd meg, hogy a karodba kapaszkodjam a hídig. Mégis, ha látott volna valamit valaki a fák között, gondolja, hogy férj és feleség vagy jegyespár vagyunk, én egyetlenem. Egy lovaggal kevesebb lesz a „Barátságos Ház”-ban.
Rezeda olyanformán viselkedett, mintha oda sem figyelt volna az asszony szavaira, az ezerkoronásra és a jövendő perspektívájára, mintha valóban olyan mély érzésű ember lett volna, akit bizonyos ábrándjaiból nehéz kizökkenteni a prózai szavakkal.
(Lehet, lehetséges, hogy csakugyan ilyen mély érzésű ember volt, akinek néha egy gondolattól is fizikailag fájni kezdett a szíve. Fájt, mint egy sérült szív… Vagy talán több adag szentimentalizmus szorult belé, mint kortársaiba.)
A csókon gondolkozott, és összevetette azt Császár Fruzsinának megismerkedésük napján mondott szavaival. (Szentimentalizmusra vall, hogy nem felejtett el mindjárt elröppent női szavakat.)
Akkor azt mondta Fruzsina, hogy egy Isten csókjára vágyakozik… Mondta ezt a forróságtól tikkadt ajakkal, szinte hervadozva a vágytól, mintha nem találta volna meg azt, akit igazán megcsókoljon. (A kétférjű asszony!)
És vajon olyan volt a csókja, amely az érzelmek (vagy érzékek) legmélyéről jön, hogy vadságukkal, mohóságukkal meglepjenek még egy olyan férfit is, aki már „próbált egyet-mást a világban”? (gondolta ugyancsak Rezeda).
És amint lehajtott fejjel bandukolt a mindinkább felélénkülő, sőt szenvedélyét alig fékező Fruzsina mellett, még egy gondolat előjött valahonnan az agyrendszeréből.59
– Vajon hogyan tudta meg Jánoskát oly pontosan Fruzsina, hogy már pénzzel felszerelve jött ellene?
Az asszony gyorsan felelt a kérdésre:
– Az uram állati vágyait kellett kielégíteni, aztán vallott, mint a karikacsapás. Ez az elmúlt éjszaka volt, és egész éjszaka nem aludtam. (Rezeda összeharapta az ajkát. Miféle vágyai lehettek annak a semmitmondó szőke embernek? Tán megkorbácsolta Fruzsint?) Reggel a bankba rohantam a pénzért, amely a maga megmentésére szükséges.
– Igen, emlékszem rá, a nagybecsű férje valamikor a kaszinó idejében ugyancsak megfordult a „Barátságos Ház”-nál, mint a legtöbb éjjeli bagoly. Azonban ez házasságkötése előtt volt.
– Reménylem… Nem szerettem volna, ha attól a hölgytől hozzám látogat.
Rezeda úrnak már a szája nyílott, már a nyelvén volt a szó, amellyel örökre elveszítette volna ezt a nőt. Azt akarta mondani:
– Királynő, azt hiszi, hogy pénzért kapható az a nő, aki engem öt esztendeig szeretett? Könnyebb egy kőbe faragott szent asszonyt megvesztegetni az ujjáról levont gyémántgyűrűjével, mint ezt a nőt, aki a lábamat mosta, az ölében hordott, farkaskutyaként vigyázott az álmomra … és amikor félálomban kinyitottam a szemem, körülbelül olyannak láttam a rajtam függő tekintetét, mint Nagyboldogasszony reggelét. Ez a nő gazdagabb mindkettőnknél, mert olyan szíve és lelke van, amely árulásra sohase volna képes. Mi pedig itt ketten valakiket elárulunk.
„Múlt századbeli beszéd, amelynek már a karzaton se volna hatása a »Szegény ifjú történeté«-ben, mond magában Rezeda, midőn később bennrekedt beszédére visszagondolt.”60
