TIZENHARMADIK FEJEZET • ,,Éljen a háború!”
TIZENHARMADIK FEJEZET • ,,Éljen a háború!”
– No, mit tanult odakint az életben, ahová elszaladt tőlem? – kérdezte egy csillagsugáros nyári éjszakán Jánoska (Johanna) Rezeda urat a városligeti tó partján, ahol hosszabb séta után letelepedtek egy padra, hogy napokig tartó hallgatás után beszélgessenek is egymással. – Érdemes volt gyerekkocsit tologatni?
Júliusi éj volt, a tó aludni küldte már az összes facér mesterlegényeket és egyéb pesti gavallérjait, akik hölgyeik társaságában mulatozni szoktak tükrén, amikor a nagyhíd és a kishidak alatt oly érzelmekkel eveznek, mint akár a velencei nászutasok. A városligeti tónak voltak rajongói, álmodozói, sőt hősei, mint akár a Balatonnak vagy egyéb tavaknak. Lám, Johanna is, aki annyi mindent látott a világon, álmodozva sétálni az ifjúkori városligeti tó partjára tért vissza. És ha itt megtelepedhetett: nem adta volna helyét egy orfeumi páholyért, pedig az orfeumi páholyban ülni se volt utolsó mulatság.
De csillaghullást vagy holdvilágot mégiscsak a városligeti tó partjáról szeretett nézni. Külön elméletei voltak mindkettőről; a csillaghullást a rossz emberek, érdemtelen nők pusztulásának képzelte; mindig egy ellenségével lett kevesebbje, amikor a csillag az égről lefutott. A holdvilágba pedig szerelmes volt, mint minden szentimentális nő, aki csak a holdfénynél szeretne élni…
– Megkergették, mint egy városba tévedt falusi kutyát, amely ott hagyta a szekerét! – mond Jánoska, miután nem kapott mindjárt választ Rezedától, aki különben se nagyon szeretett se a sikereiről, se a kudarcairól beszélgetni Jánoskának. Ezzel bizonyos mértékben imponált a sok férfihencegést és legalábbis ugyanannyi férfikönnyet látott asszonynak. Se a „hősszájú”, se a „mosogatóronggyá válott” férfiakra nem adott sokat. Mert az öreg Weisznak, a szerencsi magyar szűcsnek volt a leánya, akit a legnagyobb embernek tartott a világon. Pedig bizonyosan volt nála nagyobb ember is. De Rezedának nem volt kedve vitatkozni emberi157 nagyságon és kicsinységen. Nagyon egyedül érezte magát sok új ismerőse között, mintha egy idegen szigetre került volna, amelynek sem nyelvét, sem szokásait nem értette…
– Ha én tudtam volna, hogy mit kell csinálni odakünn a világban, bizonyosan nem kergettek volna – felelt darab idő múlva Rezeda a tóparton, a csillagok sugarai alatt, mintha valami nagyon messzi világrészből tért volna vissza, és még mindig nem tért magához az ottani látnivalóktól. (Egy hétig feküdt kalandjai után az ágyban, és úgy viselkedett, mint egy beteg, hogy Johanna jóindulatát megnyerje.)
Johanna tán oda sem hallgatott Rezeda szavaira. Folyton csak a tavat nézte, mintha ott kereste volna a gondolatokat, amelyeket ki kell mondani:
– Pedig magának mégiscsak vissza kell menni a világba, bármennyire nem is érti annak dolgait – kezdte Johanna, mintha sokkal nehezebben ejtené ki a szavakat ezen az éjszakán, mint máskor.
Rezeda ijedt mozdulatot tett.
– Mindenki ellenem szövetkezett. Maga is? Hát nem érti, hogy nem tudom annak a titkát, hogyan kell viselkedni? Mit kell mondani? Hogyan kell boldogulni? Ráeszméltem, hogy annyit se értek az élethez, mint egy gyerek. Értsen meg, Jánoska, én nem születtem se nagy utazásokra, se harcokra, még csak nagyobb erőfeszítésekre sem. Egy kórházban vagy egy kertben kellene ülnöm, mint ismerősömnek, a „beteges úriembernek”, és csak tervezni, mindig csak tervezni. Mert amint cselekedetekre kerül a sor: elhibázom a dolgot. Mellé ütök a szegnek.
Johannának volt olyan hajlandósága hogy az ilyenféle hasonlatokat nyomban megértse.
– Mire újra visszamegy a világba, nem üt mellé a szegnek. Eltalálja a dolgokat, mert maga ügyes, kedves, értelmes ember, akinek boldogulni sokkal könnyebb lesz, mint a legtöbb embernek. Maga életrevalónak született, és még áldani fog, hogy ezt megmondtam magának.
Johanna mind komolyabban beszélt, karjait összefonva mellén, mintha távol akarna tartani szívétől mindenféle elérzékenyedést.
– Sokat gondolkoztam én maga felett magános éjszakáimon, Rezeda, mert bár elhagyott, egy napig sem tudtam haragudni. Mindig tudtam, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, mert nem azok közül a férfiak közül való, akik életük végéig megelégednek egy kis szobával, egy jószívű, de műveletlen asszonnyal, egy ebéddel, egy heveréssel az ágyban. Ha ilyen158 férfi lett volna, tán nem is szerettem volna sohasem. Nem a nők barátjának, vagy magyarán mondva, nem stricinek született. Ez az, amit sohase felejtettem el, amit magának se szabad soha elfelejteni…
– Igaz, mindig dolgozni szerettem volna, mint valami elmeháborodott, már kora ifjúságomban örültem a garasnak, amit magam kerestem meg. De alapjában véve ez a legnagyobb ostobaság. Mert az élet nem munkára való – felelt Rezeda úr, mintha egy pillanatra magához tért volna, és ugyanazon a régi hangon akart beszélni Johannával, amely hangon hajdanában előadásokat tartott neki az éjjeli sétáknál.
– Azt maga csak valami éjjeli kávéházban vagy lump cimboráktól hallotta, hogy az élet nem munkára való – felelt Johanna. – Az én apám hetven esztendős, de még mindig ködmönt varr, mert a gyerekeitől nem fogad el semmit.
(Rezeda hallgatott. Az öreg szűcsmesterrel nem mert szembeszállni.) Johanna a tavat nézte megint, és talán apjára, talán egyébre való emlékezéssel foglalkozott, mert sokkal lágyabb hangon szólalt meg, mint eddig:
– Én nem vagyok az a nő, aki ne tudná a magáét. Én tudom, hogy nem köthetem magam önhöz, kedves Kázmér. Vannak bizonyos dolgok, amelyeket nem lehet jóvátenni, se elfelejteni. Én elpuskáztam az életemet, magának nem szabad ugyanebbe a hibába esni. Vissza kell térni az életbe, és másképpen megfogni a boldogulást, mint eddig… Az úgynevezett nőket éppen megelégelhette.
Rezeda csak vállat vont, mintha valami nagyon közömbös dologról hallana.
– Én nem hinném…
– Én hiszem, hogy még nagyon sokan akadnak útjába, mintha véletlenül történne, mert a férfiak ennek ki vannak szolgáltatva – folytatta Johanna. – De nem féltem magát, mert énhozzám amúgy is mindig visszatéreget, mert az már így szokott lenni. A legkülönfélébb nők mellett se felejtse el, hogy a nőknek maga tesz szívességet, amikor foglalkozik velük, nem pedig a nők ereszkednek le magához. Minden szerelemben a férfi az áldozat, mert rászakad minden bánata, baja a szerelemnek, még ha egy királynő hagyná el trónusát érte. A férfi akkor is nagyobb áldozatot hoz.
Miután Rezeda még mindig lehajtott fejjel hallgatott, Johanna hirtelen a vállára tette a kezét:
– Ezek a kis kalandok, amelyekbe belebetegedett, kedves barátom,159 pedig nem számítanak semmit. Holnap nézzen körül a városban. Mintha senki se ismerné. Egy bizonyos asszonyság Olaszországba utazott, akitől félnivalód lehetett volna.
Johanna felemelkedett a városligeti tó partján. Megint csak a tavat nézte…
– Isten veled! Sohase lesz többé olyan kedvesem, akivel itt csónakázhatnék.
Lassan indultak a város felé, mintha éreznék, hogy sokáig nem találkoznak ilyen barátságos hangulatban. Egymás mellett mentek, a jól megtermett asszonyság, a hajlott fejű férfi, de útjaik mintha máris szétváltak volna. Rezeda próbálta megfogni Johanna karját, mint régente a „Lovasok részére” fenntartott árnyékos úton, az Andrássy úton. De pár lépés után úgy érezte, hogy ez nem egészen illik a helyzethez. „Vissza kell térni a világba.” Jánoska mondta, aki idáig mindig dugdosta a világ elől…
Még nem értek a Köröndhöz, amikor meghallották azt a tompa zúgást, földrengés morajlását, amely ezen az estén Budapestet talpra állította:
– Éljen a háború!
Bőgött az eggyéolvadt százezer hang a városból.
Július végén járt az idő.
– No, látod, úgyis visszamennél az életbe! – szólt Johanna megszorítva Rezeda karját.
– Háború! – ismételgette Rezeda.
– Háborúba kell menned, kisfiam! – kiáltotta Johanna. És úgy szájon csókolta örömében Rezedát, mint egy markotányosnő.
(1933)160
