TIZENKETTEDIK FEJEZET • A szent asszony másvilági akarata
TIZENKETTEDIK FEJEZET • A szent asszony másvilági akarata
A „szent asszony meghódítása” fordulópontot jelentett Rezeda életében, mintha valóban birtokában lett volna Júlia ama másvilágias tulajdonságoknak, amelyeket külseje elárult.
Még ajkán az illatszeres csóknak íze (amely ízhez a szerelemben gyakorlatlan Júlia bizonyára különböző szájvizek használata révén jutott), még kezében érezte a Júlia fehérneműjének a tapintását, amely fehérnemű korántsem készült oly gondossággal, hogy azt még valaha szerelmi találkozón is használja tulajdonosnője (mint a többi korabeli asszonykák többnyire külön fehérneművel rendelkeztek a kedvesükkel töltött időre), még emlékben a könnyűszerrel elért, szinte ölébe pottyant kalandnak minden részlete: Rezeda máris úgy érezte magát, mint akit valamely közelgő bánat, betegség fenyeget. Nagy lelki és testi gyöngeség vett rajta erőt, amely érzés elől nincs menekvés se a magányban, se a társaságban. Mintha valamit elveszített volna – ami hiányzott –, de egyelőre maga sem tudta, hogy mit veszített el.
De néhány nap múlva ráeszmélt, hogy az életkedvét veszítette el.
Mintha egy billentyűt a szívéből (a flótájáról, amellyel eddig sípolt a világnak), mintha egy hangot az élet himnuszából (vagy verklijéből, amelyet nyakába akasztva könnyűkezű nők ajándékait gyűjtögette, házról házra járván), mintha az ördögtől eredett, de a boldog könnyelműséget jelentő szócskát (vagy egy hatékony kakaskukorékolást vagy kandúrdorombolást) veszített volna el, amikor a „szent asszonyt” is megérintette tisztátalan szájával, holott az ereklye volt, elefántcsontból, alabástromból, aranyból, amelyhez nem lett volna szabad nyúlnia. Egy kis templom volt, ahová a Rezedához hasonló embereknek nem lett volna szabad bemennie, mint ahogy az ördögöknek sincs jussuk bizonyos házakba belépni. Egy titokba avatkozott, amely titokhoz nem volt semmi köze… Megbántott egy szentet, megfertőzött egy kegyhelyet, megcsúfolt egy jóságot és ártatlanságot…151
És ezért bűnhődött Rezeda, amikor a szent asszonnyal való találkozást követő napokon nem találta helyét, mint akit a lelkiismeret furdal. Sohase érzett bágyadtság, életunalom és kedvtelenség ültette órákig a szobája sarkába, amikor gondolattalanul, üres lélekkel, szinte kiégett szívvel, letörten, fásultan, púposan valamely névtelen gondtól és megroggyanva egy sohase hallott lelkiismereti hangtól bámészkodott maga elé.
– Kár volt – ismételgette magában, de nem tudta volna megmondani, hogy miért volt kár a megtörténtekért.
– Jó kis katzenjammerre tett szert, öcsém – mond Gály Lajos, az éles szemű öreg kártyás a negyedik emeleti folyosón, ahol kihallgatásait rendezte, mintha a végrendelkezés után többé nem lett volna egyéb dolga, mint „kihallgatásokat” tartani.
– Az életművészek is letörnek néha, Paganini se tudott mindig játszani, és a technika csodájának, a monte-carlói („a monti”) banknak is vannak néha rossz napjai. Legjobb ilyenkor darab időre abbahagyni a játékot, legfeljebb sakkozni egy pénztelen orosz emigránssal. Fogadja meg tanácsomat, nincs üdvösebb, mint a sakkjáték az élet bajai ellen. Néha még az úgynevezett nyereségnél is többet ér egy játszma a sakkfigurákkal.
Rezeda bágyadozva hallgatta a vén kártyás tanácsait. Megint csak a magányt kereste, mint aki rossz fát tett a tűzre.
– Ha nem Júliáról volna szó, azt kellene hinnem, hogy ez az asszony ellopott tőlem valamit – mondogatta magában.
Mintha valami távoli útra indulna, vette nagy nehezen a kalapját és botesernyőjét (Fruzsina ajándékát), hogy a beteges úriembert felkeresse, akitől minden bizonnyal szomorú hangulatához szomorú dolgokat hallhat.
Mily nagy volt a meglepetése, amikor a Névtelen Jegyző szobránál egy igen vérmes arcú, gyászfeketére festett, csendőrbajszos, igen rövidre nyírt hajú úriembert pillantott meg a régi roskatagság helyett. „Úgy látszik, mindenki egészséges lett a városban, mióta én beteg vagyok”, gondolta magában önzően Rezeda úr.
Csak közelebbi vizsgálat után lehetett megállapítani, hogy a beteges úriember kifestettségében inkább hasonlít egy holt emberhez, aki még a koporsóban is szép akar lenni, mint egy eleven beteghez. Nem „halott pápa” volt többé, hanem vén magyar svihák, aki hollószínűre festett bajszával valamely huncutságot akarna elkövetni, mielőtt meghalna. Talán éppen egy gazdag házasságot forgat a fejében… Ugyanezért vasaltatta ki szürke gavallérruháját, amely elegánsabbnak látszott most az elhanyagolt152 Rezedáénál. Borostyán szivarszipkából trabukó szivart szívott, és olyan zavaros volt a szeme, mintha kissé ivott volna.
(A máskor vöröslő bajszú ápoló egy törpe, kopasz öregember lett mellette.)
– Még egy-két nap, és búcsút mondok a „Pesti Erdő”-höz címzett kéjlaknak, Varga doktor úr foghat magának új klienseket, akikre ráerőszakolhatja az őrültek kényszerzubbonyát! – kiáltotta már messziről a beteges úriember. – Kiadó a szobám, az ágyam, az ápolóm. Tessék csak nyugodtan jelentkezni, mindenkire ráfér egy kis pihenés a „Pesti Erdő”-ben.
(Rezeda úrnak eszébe jutott egy régi gondolata, amely most újra előtérbe tolakodott, amely gondolat azt mondotta, hogy egykor majd ő üldögél a szívbajos és tán gerincsorvadásos öreg életbolond helyén. És mikor körülnézett: megdöbbenésére azt vette észre, hogy a „beteges úriember” helyén ül, ahol az régebben üldögélni szokott. Az úriember ugyanis koromfekete bajszával kitelepedett a másik padra, közelebb a sétaúthoz.)
– Már voltam bátor említeni, hogy az elmúlt időkben úgy éreztem magam, mint aki mindenért, ami hibát követett el az életben: megszenvedett a földi purgatóriumban, azaz a „Pesti Erdő” szanatóriumban. Hatalmas büntetés volt, egy ázsiai isten, mondjuk, Buddha se találhat ki különbet a hívei részére. Majdnem annyit kellett vándorolnom, mint a tibeti kolostorfőnöknek, akiről Rudyard Kipling regényében olvastam. Voltak mindenféle nőies természetű dolgok az életemben, amelyek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a betegségemet megszereztem. Most már bevallhatom, hogy legtöbbször azért akartam a fejemet a falon szétzúzni, mert mindenféle emlékek jutottak eszembe. Én magamon tapasztaltam, hogy a költőknek bizonyos tekintetben igazuk van, amikor műveikben azt bizonygatják, hogy vannak bizonyos, meghatározhatatlan, életünkben talán nem is a legnagyobb szerepet játszó nőknek, egy rövid ismeretségnek, egy elröppent élménynek, egy női varázslatnak olyan következményei, amelyek esztendők múltával bukkannak fel, mint a szirtek a tengerben. Én magamon tapasztaltam, hogy vannak igézetek, amelyeknek évek lefolyása után jön meg a foganatjuk, mégpedig rendszerint borzasztó kínok alakjában. Vannak nőies percek, amelyek oly mély nyomot vágnak a lelkünk márványában, mint az ördög lábnyoma bizonyos hegytetőkön. Vannak nőies természetű sebesülések, amelyek tíz év múltával kezdenek fájni igazán, mint a puskagolyó, amelyet a fejében hord valaki, és amely egyszer csuszamlásában eléri az agyvelőt.153 Én magamon tapasztaltam, hogy vannak titkok, amelyek belefúródnak az idegrendszerbe, és évek múltával kergetnék öngyilkosságba az embert… Pedig a legnagyobb rabszolgaság egy emlék miatt meghalni! – kiáltott fel a vérmes arcú és zavaros szemű úriember, amely kiáltása kissé hasonlított a régi „gondolatszünetekre” előadásában.
– Ha megharagszom, még meg is házasodom, annyira megtisztultam a Jordán vizében. Azaz a szenvedésekben. Utóvégre nem élhetek mindvégig együtt Köpeczki úrral!
A rókafejű ápoló olyan csüggedten bámult maga elé, mint aki javában megunta már az életét a beteges úriember mellett. Úgy látszik, az a ritka eset történt, hogy a beteg „ette meg” az ápolót, nem pedig megfordítva.
– Ha megharagszom, haza se megyek éjszakára; van nekem hová menni Pesten! Most már mindenütt szívesen látnának, mert tudják az emberek, hogy minden adósságomat megfizettem, amelyért az életnek tartoztam. Köpeczki egy aranyszárú pipát kap a torkába, amelyet magam verek bele.
Ki tudja, meddig kérkedett volna a „beteges úriember”, ha az úton fel nem tűnik Fruzsina fekete ruhás alakja, nagyon elfehéredett arca és bánatot jelentő, két elszomorodott szeme.
A „beteges úriember” Fruzsina láttára a régi „szegény beteg” lett, mintha szégyellte volna megfestett bajszát a hölgy előtt, akinek annyi jóságában volt része (tudniillik „kibeszélhette” nyavalyáit előtte).
– Nem… kérem… nem teszek semmi bolondot, ha már eddig kibírtam. Megmaradok tovább is csendes, az élettől elvonult emberként, mert vajon mi értelme volna annak, hogy oda visszatérnék, ahonnét elmenekültem? Mit találnék, mivel töltenem az időmet, mi tudna még engem érdekelni, amikor semmi sem érdekel már?…
A magasságba nézett, a földre nézett, csak Fruzsina kisírt tekintetét kerülte. Megszeppent, mikor egy valóságos asszony került elébe.
De ugyanilyen szepegő hangulatban követte Rezeda is Fruzsinát a városligeti úton. Olyan rettenetes fáradtnak érezte magát a „beteges úriemberrel” való beszélgetés után, mintha ő lett volna ápolója…
Fruzsina megigazította a fátyolt arcán. Ez elfödte ugyan könnyező szemét, de nem csillapította zokogását.
– Hát meghalt, szegény… Két-három napig szenvedett szótlanul, mint egy vértanú. Senkinek se panaszkodott, az orvosok sem tudták baját. Csak elmúlott erről a világról, ma reggel a fasori szanatóriumban, amint Szamári bácsiról megálmodta.154
– Júlia? – kérdezte Rezeda, mintha nem is csodálkozott volna különös lelkiállapotában a megrendítő híren.
– Ahogyan megálmodta… Ott voltunk valamennyien, rokonok és barátnők a betegszoba előtt, de ő egyetlenegyszer se nyitotta fel a szemét. „Hagyjatok…” mondta csendesen, és szégyenkezve elfordult a fal felé. „Hagyjál meghalni!” mondta az urának is.
– Kinek? – kérdezte Rezeda, mintha valami mélységes mélységben volna, ahonnan nem érti a földi eseményeket.
– Bartának mondta.
– Bartának hívták az urát, a szegény embert? – kérdezte Rezeda, és a mélység fenekére ért, ahonnan nincs többé visszatérés.
Fruzsina a könnyein át, elfojtott zokogásai közben néha Rezedára pillantott. De Rezeda váltig csak azt hangsúlyozta, hogy eddig nem is tudta, hogy Júliát voltaképpen Bartanénak hívták.
– Régi papírkereskedő cég a fővárosban – mond Fruzsina könnyei közepette.
Aztán még valamit kérdezett Rezeda úr, aminek értelmét csak nehezen értette meg a feldúlt lelkű Fruzsina.
– Igen, azt mondta, hogy „hagyjatok…”, mikor a fal felé fordult.
– Nem azt kérdeztem. Az nem jut eszembe, hogy Szamári bácsi mit mondott álmában. Mikor Szamári bácsi álmodott, vagy Bartané álmodott, vagy én álmodtam… Akkor.
– Szamári bácsi azt mondta, hogy: Ilyen az élet! – felelt Fruzsina kissé hűvösen, és a legközelebbi útfordulónál elvált Rezedától, míg az sóbálvánnyá meredve nézett utána.
Ilyen az élet, mondta Szamári bácsi – ismételgette magában, és csak nagy nehezen és vigyázatossággal tudta hazavinni magát, mint egy zsebkendőbe kötött madarat, amely az imént szökött meg kalitkájából. Az erkélyajtót, ahonnan az utcára lehetett volna kilépni a negyedik emeletről, nyomban bezárta kulccsal, és a kulcsot a folyosóra dobta.
A folyosón éppen az ismerős piros sapka állott a Johanna ebédküldeményével haptákban, mint egy katonaviselt emberhez illik.
– Mondd meg az asszonyodnak, hogy estére jöjjön értem, vissza akarok költözni: mert beteg vagyok.
A bérszolga szalutált. Mindig olyan „népek” körül végezte tennivalóit, akik szeretik a katonás, férfias magatartást. Ezen a délután, amelyet ágyban töltött Rezeda, még egy küldemény155 érkezett a „Meteor”-ba. Szeplős arcú virágárus leányka hozta a száz égő piros rózsát.
– „Hiszen tudod, hogy szeretlek…” – írta egy ismerős kéz a rózsák mellé.
Máskor tán a földre borult volna örömében Rezeda. Most a fal felé fordult.
– Hagyjatok… – idézett egy hangot, a szent asszony hangját.156
