2
2
Czimerivel történt az első baleset a légtornászok völgyében – túl még azon az állomáson is, ameddig a lóvonatú járt valaha, négy lóval, mert az út a Vérmezőtől hegynek kanyarodott a Sváb-hegy felé.
Czimeri itt, a magányos erdőrészben, nyugalmazott törvényszéki bíró létére úgy örült az életének, mint egy csikó. Pályájától éppen azért vonult vissza, hogy a vádlottaktól és ügyvivőiktől megterhelt szobák levegőjétől szabaduljon. A fűben hentergett, a fagallyakra mászott, szabályos, hosszú sétákat tett mezítláb, mert még fiatalembernek érezte magát, akire valamely hivatás várakozik még az életben, ha erdei feladatát elvégezte. Órával kezében nézett szembe a felkelő nappal, tizenhárom komoly bukfencet vetett a fűben, amikor annak itt volt az ideje, kétszáz lélegzési gyakorlatot végzett, amikor az idő tiszta volt, állt fél lábon negyedórákig, feküdt a bal oldalán, hogy szívét szoktassa, de óvakodott minden felesleges mozdulattól, így attól is, hogy a Sváb-hegy irányába hosszasabban nézzen, holott a Sváb-hegyen lakott egy dáma, aki szőke és lila színekkel csalékony, folyamatos, szinte fáradságmentes társalgással, sohase alkalmatlan időben, nem untatta, nem elgondolkoztatva, de mindig mulatsággal foglalkoztatta Czimeri lelkiállapotát. Nagyon valószínű, hogy ez a sváb-hegyi dáma azon az idegszálon át lopózott Czimeri szívébe, amely idegszál a szemet a szívvel összeköti, mint ezt már Klug Nándor, a pesti egyetemi tanár megállapította. De Czimeri mégse nézett többször a Sváb-hegy irányába, mint azt a gyakorlat megkívánta, amikor az ember tekintetét lassan, komolyan, figyelmesen körülhordozza a tájon, amely őt körülveszi. E tájak közé tartozott a Sváb-hegy is, mint akár más hegyek.
Nagyot nézett volna a svábhegyi dáma, ha egyszer megtudja, hogy hiába tanul énekelni az olasz mesternél, hiába köti fel kalapjára többnyire azt a lila fátyolt, amellyel egyszer Czimeri elismerését kiérdemelte, hiába könyörög a felhőkhöz, hogy azok megfelelő esőt26 zúdítsanak arra a tájra, ahol Czimerinek mestere előírása szerint esőben sétálgatni kell: – még csak annyira se ment igyekvésével, hogy a sokszor véleményezett Czimeri huzamosabb ideig nézzen a Svábhegyre, ahol Leonóra nyaranta lakott.
Kneipp Nepomuki János nemhiába trenírozta növendékeit, azok valóban mindent felejteni látszottak az egészségükön kívül az elmúlt világból. Csak betartani a kúrát, csak szabadon, érzéstelenül, érdektelenül, szinte közömbösen gondolni az elmúlt életre, mintha az valaki mással történt volna meg, és a benne résztvevők csupán úgy gondolnak rá vissza, mint egy olvasmányra. Ez volt Kneipp Nepomuki János igazi célja. Mondják, hogy növendékei között volt egy úriember, aki hajdan varázslófövegben és szélhámosan szabott nadrágban, mint egy vívómester járt-kelt Pesten, és apró emléktárgyakat szedett össze a nőktől, akik rá hallgattak. Még ez a megrögzött gyűjtő is megváltozott a Mester iskolájában. Ellenállott a gyémántgyűrűnek, amelyet egy asszonyság azon célzatból mutatott neki, hogy kedvéért visszatérjen a világba.
– Tegye el a fényes tőrt! – kiáltott fel rémülten a női ékszerek egykori barátja, és elfordította a fejét fektében.
Mit akarhatott ebben a csodatevő iskolában Leonóra az ő hiú, csak szívdobogtató, lélegzet-visszafojtó szerelmével, ahol gyémántgyűrű se tudta elérni a kellő hatást? A növendékek sóskát gyűjtöttek, hogy önszorgalmukkal is hozzájáruljanak Kneipp Nepomuki János háztartásához.
