3
3
Leonóra az erdőn áthaladt, mert mindig gyalog ment fel a Sváb-hegyre azon a romantikus úton, amely a Zugligetből a hegyre vitt, és útközben így szólt magában:
– Igaz, hogy a nyugdíjas emberek becsülik meg legjobban az életet, mert nekik nem egészen mindegy, hány esztendeig húzzák a megérdemelt nyugdíjat munkájuk után, hány esztendeig csodálkoznak jöttükre az adóhivatal pénztárosai, mikor nyugdíjukért jelentkeznek, hány esztendeig irigykednek a szomszédok, az ismerősök azon a kényelmes állapoton, amelyben a nyugdíjas elhelyezkedett, de azért mégse értem Czimerit, hogy minden idejét a légtornászatnak27 szenteli. Utóvégre a fáról is le lehet bukni, ha az ember mindig a fára mászik.
De amint beljebb hatolt az erdőbe: ugyanúgy mélyedt el gondolataiba is, amely gondolatok a szerelem útvesztőjébe vezették, ugyanezért megzavarodottan sóhajtott fel:
– Miért szeretem én ezt az embert? Miért hozta őt elém a sors, hogy nyugalmamat, kedvemet, boldogságomat egy pillanat alatt elveszítsem, mint egy bolond? Miért nem tudok másra gondolni, csak mindig Czimerire, holott még annyi jóravaló férfi volna rajta kívül a világon, olyan is, aki nem sétál úszónadrágban az erdőn?
Ez a gondolat rendszerint akkor kínozta Leonórát, amikor az erdőben elbújt a bokrok és a fák között, hogy meglesse Czimerit, aki itt testgyakorlatait végezte. Leonóra szégyellte magát, a leskelődéseit, de nem tudott másként cselekedni, mintha meg lett volna babonázva. Lesbe kellett állania, hogy láthassa az egykori bírót a fagallyakon hintázni. Megszakadt volna a szíve, ha nem láthatja, hogyan sétál mezítláb Czimeri a térdig érő fűben. Boldogtalan lett volna, ha nem lehet tanúja annak a jelenetnek, amikor Czimeri a gyepen hengergőzik, és olyan hangokat hallat, amelyeknek emberi értelmük nem volt, mégis kifejezték, hogy Czimeri a természettel társalog, mint ő mondá: a maguk nyelvén szólongatja meg a növényeket, mert az tudnivaló, hogy a növények a füle botjukat se mozdítják arra, amikor a természettudósok latin nyelven próbálnak velük értekezni.
– Istenem, ha egyszer megint felöltözne a kedvemért a bíró! – sóhajtotta a bokrok között az asszony. – Akkor volnék a legboldogabb, ha ismét Ferenc József-kabátban láthatnám őt, mint hajdanában.
Persze Czimerivel nem lehetett tréfálni, mert ha észrevette, hogy természetimádásában valaki lesi – elég volt csak egy női napernyőt is látni, futamodásra vette a dolgot, és csörtetve rohant vissza testvéreihez és Kneipp Nepomuki János „master”-hez, akik egy dróttal elkerített helyen tanyáztak, és ahonnan éppen a hívatlan látogatók miatt sohase mozdultak ki.
– Már megint az erdőben jár valaki a hívatlanok közül! – jelentette Czimeri a mesternek, mire a meztelen társaság a házba vonult, miközben mérgesen, felháborodva kiáltoztak.28
