2
2
Őszi esték következtek, amikor még annak is lett valami tennivalója, aki a tücsök könnyelműségével átdudorászta a szabadban a nyarat, de ősz jöttével fedél alá kívánkozik, mert nem akar egyedül maradni.
A budai tücskök (ha ugyan akadtak ilyen magányos lények), a haloványzöldből mindinkább sárgába forduló, özvegy nappalok, a ködös reggelek elől (amikor a hegyek közül jövő kocsik, kalapok és villamosvasutak tetején szinte deres fehérséggel, szemmel láthatólag költözött befelé az ősz az utcákra), de főleg az elnyuladozó, mind250 tétlenebb esték elől… a budai tücskök a lövészegyletbe vagy szőlőfürttel megjelölt házakba, a tücsökzugolyokba vagy gyermekhangú, sohase unalmas családi otthonokba húzódtak. Összejöveteleket tartottak a törzsasztalok, ahol beszámolni kellett az elmaradt időkért. Felgyűrt szárú nadrágban és esernyőt tartva kezükben várakoztak az utcasarkon, a hídnál vagy a villamosmegállóknál a hölgyismerőssel rendelkezők. A vonósnégyes tagjai mind fontoskodóbb magatartással jártak a hangszerek tokjaival, miután közelgő koncertjeikre készülődtek. A kémények a ködbe bújtak az őket vizsga szemmel nézdelő kéményseprők elől. A legyek a szemekbe, a falevelek a kalapokra repültek. A boldogtalan költő, aki már szinte boldog volt elnyomatása miatt, új dalfüzérre hirdetett előfizetést, és az egész időjárásból, a budai ősznek a budai nyárral való mérkőzéséből ez az egy esemény érdekelte.
– Mindig gyanítottam, hogy a maga hülyeségében a legboldogabb emberek közé tartozik költőnk – mond keserűen Antal, miután magánál boldogtalanabb, magányosabb, megértetlenebb embert nem látott a budai estéken. – Én vagyok az utolsó tücsök, aki fedél nélkül maradt.
Még a kopasz ember is, akinek talán külön újságot nyomtattak, mert nagyobb figyelemmel sohase olvastak újságot, mint ő olvasott: a kopasz ember is leeresztette a függönyt.
Antal végleg egyedül maradt, ősszel és Budán és este…
