3
3
De még mindig nem adta át magát az egyedülvalóságban lévő emberek szokásos korhelykedésének. A jó érzése visszatartotta, hogy bajszát sörbe, borba, pálinkába mártogassa, mert még ismert egy „felügyelő urat” (ugyancsak budai embert), akinek sorsát még alábbvalónak látta a magáénál is.
Ez a „felügyelő úr” a vasúttól húzta nyugdíját, és ezt egy asszonyságnak fizette, aki egyetlen napig, akkor is névlegesen volt a felesége, mert a nászéjszakán elszökött tőle, mint Monna Vanna, egy szál ingben, köpenyegben és a régi udvarlóval, aki a szomszéd szobában várta.
Ezzel a „felügyelő úrral” délben szokott találkozni Antal abban a251 kis vendéglőben, amely egyaránt híres volt olcsóságáról és tisztaságáról, valamint a „felügyelő úrról”, akit itt Monna férjének neveztek, és sokszor méltatlanul gúnyoltak.
„Monna Vanna férje” tipikus korhely volt a tiszta és olcsó kis vendéglőben, ahová inkább csak szánalomból eresztették be a rendes polgáremberek közé. Itt már délben áztatni kezdte cserbajszát pálinkával, borral, sörrel, persze minden rendszer nélkül, hogy a tisztességes embereket a korhelykedéstől elriassza. (Valóban ez lett volna a célja? Sohase tudódott ki teljes bizonyossággal.) Estére mindig eltűnt a „felügyelő úr”. Csak kivörösödött szemei mutatták másnap, hogy még boldogtalanabbul töltötte az estéjét Antalnál is.
És ezzel a lerongyosodott, szinte elzüllött emberrel, a felügyelő úrral is történt valami egyszer, mert egy őszi délben, mikor fogdosni lehetett a napsugarat, mint egy ritka küldeményt, az olcsó és tiszta kis vendéglőben, új fekete ruhában jelent meg, és így szólt Antalhoz:
– Nos, Antal úr, ezentúl lesz alkalma eltölteni az estéit. Mégpedig az én társaságomban.
A vadonatúj fekete ruha, a megnyírt, cserszínű bajusz és leborotvált szakáll nélkül bizony csak nevetni lehetett volna ezen az ajánlaton. De Antal nem nevetett, kérdőleg nézett „Monna Vanna férjére”.
– Úgy gondolnám, hogy mi, budaiak, tartsunk össze – folytatta a felügyelő. – Megházasodom, és családi otthonra teszek szert, ahol egy olyan jó barátnak, mint ön, feltétlenül lesz helye.
– Vajon kit választott, felügyelő úr?
– Kit választhattam volna mást, mint Monna Vannát, aki mindent megbánt, kész visszatérni hozzám, hogy elejtett házasságfonalát felvegye. Nem lehet egy egész életen át haragot tartani.
– Ennek valóban nem sok értelme volna – felelt Antal, és szinte fájlalta, hogy a mindennapi látnivalói közül hiányozni fog „Monna Vanna férje”, a maga elriasztó korhelységével és még elriasztóbb boldogtalanságával.
– Most már egészen egyedül maradok! – mondta később Antal, amit úgy kell értelmezni, hogy nem lesz már előtte a „felügyelő úr” sem, akit lenézni lehetne.
– Nem marad egyedül, Antal úr – erősködött tovább „Monna Vanna férje”. – Velünk lesz harmadiknak, hogy vigasztaljuk, bátorítsuk252 egymást végig az egész életen, mert talán mondanom se kell, hisz úgyis kitalálhatta, hogy Monna Vanna hozzám való visszatérésének az a „fácitja”, hogy egyes-egyedül maradt ő is ezen a világon, a cselszövők, ármányosok, akik egykor tőlem elrabolták, galádul cserbenhagyták, megtanították sírni, panaszkodni, kétségbeesni, amire én sohase tanítottam volna meg – már csak tapasztalt koromnál fogva sem. De most spongyát rá, elmúlt, és elmúlt az idő, a hátralévőket kell éppen megmenteni úgy önnek, mint Monna Vannának, mint nekem is. Beleegyezik ebbe?
Antalnak még ideje se volt gondolkozni a dolgok új állása felett, amelyet más körülmények között bizonyára méltatlannak tartott volna magára nézve. Mi köze neki a „felügyelő úr” újra felvett házassági fonalához, az ismeretlen, sohase látott Monna Vannához és általában az ő boldogtalanságukhoz, amelyet most úgy akarnak elviselhetőbbé tenni, hogy egy harmadik boldogtalanságot fogadnak magukhoz, mint gyermektelen emberek egy árvagyermeket, akin majd rosszkedvüket, bajukat, szeszélyüket kitöltsék?… Mi köze neki a két ember életéhez, amely eddig is láthatatlanul folyt le?
Monna Vanna férje átlátott gondolatain.
– Ha mi Monna Vannával ketten egyedül maradnánk, nem soká húznánk ki. Különben is annyit beszéltem neki az én vendéglőbeli jó barátomról, hogy Monna Vanna az ön kedvéért tér vissza hozzám. De mi kijátsszuk, mert velemmel együtt ön is vigyázni fog, hogy újra meg ne szökhessen.
Az ilyen beszélgetés nem történhetik máshol, mint egy olcsó és tiszta kis vendéglőben, késő ősszel, Budán, mikor a tücskök már mind megtalálták a maguk házaikat, ahol majd a zord időket eltölthetik asszonyhangok, férfidörmögések mellett. Csak egy tücsök volt még szabadon, aki amúgy is a legboldogtalanabbnak érezte magát.
– Nem. Inkább korhely leszek – felelt magában Antal –, majd átveszem az ön helyét, felügyelő úr.
Ám ez volt az önérzet utolsó fellobbanása Antalban. Nem tudna korhely lenni.
Hangosan tehát azt kérdezte „Monna Vanna férjétől”:
– Mondja, felügyelő úr, nem túladunai ön vagy becses neje, mert ott szokták mondani „velemmel együtt”?
– Én és Monna Vanna budaiak vagyunk – felelt a felügyelő.253
– Akkor szüret – kiáltott fel Antal –, anyai ágon én is budai vagyok, de rokonaim tudomásom szerint meghaltak.
– Nem haltak meg, drága barátom – szólalt meg az egykori korhely a régi rezgős, meghatott, minden kocsmának és kocsmalátogatónak kegyét kereső hangján. – Az ön rokonai élnek. Én vagyok az és Monna Vannám. Kvázi, ezért is kötelessége hozzájárulni rokonai boldogságához.
– Isten veled, szabadság! – felelt Antal, mert már úgy látta magát, mint aki gyerekkocsit tologat abban a parkban, amely a Margit-híd budai oldalán fekszik, és a kiskorú budaiaknak csak idáig szabad elmenni, hogy innen Pestet nézzék. Odaát a cirkalommal kimért házak és utcák, de itt kis vonat halad át a kerten, amelynek ablakából esténként már falusi arcukat felöltött békásmegyeriek, szentendreiek utaznak, legalábbis olyan fáradtsággal, mintha Szent István-napot töltöttek volna a városban. Legalább egy év múlva (azaz másnap) jönnek vissza a fővárosba, de némelyek akkor se, mert jobb helyet találtak maguknak egy vidéki temetőben.
Antal életében azonban temetőről szó sem lehetett, mert a „felügyelő úr” most ünnepélyes állásba helyezkedett fekete kabátjában:
– Kedves rokon, van szerencsém meghívni holnap tartandó esküvőmre. Mert természetesen újra meg kell a házassági frigyet kötni Monna Vannával, miután az első nem sikerült.
