2
2
Miután a mindnyájunknak egyszer majd megszólaló lélekharangtól, más szóval a haláltól sikerült korán reggel kiimádkozni a Szív-dámát a budai gavallérnak, mi sem állt útjában annak a szándékának, hogy a hölgy udvarlására siessen, mert a nőket a férfiaktól igazában csak a megsemmisülés választhatja el, amíg a földi életben találkozhatnak: mindig van remény arra nézve, hogy egyszer csak megértik egymást. – Így Flór Aladár is megérheti, hogy egyszer csak meghallgatja őt a Szív-hölgy.
Flór Aladár macskanadrágot öltött a szerelmi kirándulásra, habár ez olyan kevéssé divat, mint a fátyol vagy turnűr a női ruházatban. De az igaz szerelem sem divat, legalábbis az emberek tagadják létezését, és a szerelmet is szeretnék ledegradálni megváltozott életmódjukhoz, elszegényedésükhöz, de az igaz szerelem örökké él. Flór Aladár macskanadrágjában azt a régi úriembert jelképezte, aki sohasem feledkezik meg a nők iránti tiszteletről, az udvariasságról, de a szerelem finomságáról és szertartásosságáról sem. Amint világosszürke macskanadrágjában végigment a budai utcákon: bízvást el lehetett mondani róla, hogy ő még az egyetlen férfi, akire a nők szeretetre méltó titkaikat rábízhatnák, sohase feledkezik meg arról, hogy mivel tartozik a nőnek, aki szavával, hangjával, sóhajtásával vagy kézszorításával megajándékozza.
Őszi nap volt, a Szív-hölggyel való találkozás tehát a budai temetőbe volt kitűzve, ahová merengeni lehet még járni, mert a város többi része amúgy is zajlik a hétköznapi élet vásárától.
De mielőtt a találkozóra ment volna Flór Aladár, több dolgot elintézett, hogy minden a kellő rendbe jöjjön.
Betért Leonórához, a szőke és ábrándosán molett virágárusleányhoz, aki éppen azért maradt meg hajadoni állapotban, mert nem ért rá szerelmesnek lenni. Mindig a mások boldogságának volt az előmozdítója, segítője, tanácsadója, ilyenformán elrepült élete, mint a fecskéé, amely mindig csak bejelenti a tavaszt, az őszt, de téli szenvedéseiről268 senki se tud. Leonóra a budai gavallér Flór Aladár szerelmének is gondnoka volt, és gondolkozott helyette, hogy milyen virágokkal kell meglepni a kedvest, mert virág nélkül nem lehet nővel találkozni. Úgy van az a regényekben, a festményeken (Margittay Tihamérén), hogy mindenekelőtt virágot nyújt át a férfi annak a nőnek, akihez később szavakat szándékozik intézni.
Leonóra egy cserép jácintra beszélte rá Flór Aladárt, erre a tavaszi virágra, amelyet valamely csoda folytán szerzett őszi időben.
– Ez mindig a tiszta szerelem virága volt és marad! – mond Leonóra, amikor selyempapirosba burkolta a cserép virágot, és úgy adta Flór Aladár kezébe, mint egy gyermekébe. – Csak mindig így tartsa, Flór úr, a virágnak nem történik semmi baja. Tudom, hogy megörül neki a kedves.
A virágárusboltból az órásüzlet felé vette lépteit Flór Aladár.
Az órásboltot már messziről lehetett látni, mert cégérébe egy nagy falióra volt pingálva, amely mindig fél tizenkettőt mutatott, hogy az emberek zavarba jöhettek az idő állásától.
Az órásboltban is nővel volt dolga Flóra Aladárnak, mégpedig azért, mert maga az órás korhely ember volt, aki a Buda környéki községek óráit javítgatta, és ezen a címen napokra elmaradt a háztól.
Az órásné tizenkét ketyegő óra között ült, mint udvarlók között, akik mutatóbajuszukkal, különböző hangjukkal az órásné mulattatására törekedtek távol levő férje helyett.
– Ó! – szólalt meg az órásné. – Uraságod bizonyosan a kis karkötőóráért jött, amelyet a múlt héten hozott be javítás végett! Az órácska készen van.
– Tehát már nem beteg? – kérdezte Flór Aladár, a kis karkötőórát kezébe véve, amelyet éppen a Szív-hölgy megbízásából helyezett az órásné gondjaiba. Mintha tudta volna ezt az órásné is, és rámosolygott Flór Aladárra.
– Biztosítom róla, hogy az óra ezentúl mindig úgy mutatja az időt, amint kívánja!
– Bár mindig nekem mutatná az időt! – sóhajtotta Flór Aladár. És ezzel az órásnéval is végzett, az órácskát szürke zsakettje hátsó zsebébe eresztette, mert nem merte fehér mellényébe tenni, ahonnan az órák elveszni szoktak.
Külön kegy illette meg a kis remontoárt.269
