1
1
A harangozónak valamely jelentést tettek, mert reggel a lélekharang megszólalt.
– Ugyan ki halt meg az éjszaka? – kérdezte Flór Aladár, mert tudta, hogy a lélekharangot nem húzzák meg ok nélkül, jelentősége van megszólalásának, mint valamennyi budai harang megszólaltatásának különböző okai vannak. Flór Aladárnak voltak olyan reggeli hangulatai, különösen azokban az években, amikor a csalódásokkal és betegségekkel kénytelen-kelletlen megismerkedett ő is, mint már előtte annyian, hogy nem bánta volna, ha a lélekharang éppen őmiatta szólal meg.
Kinyitotta az ecetfákkal, repkényekkel, leanderekkel megrakott, salétromos falú, udvarra nyíló ablakot, és bizonyos szabályszerűséggel, amelyről könyvben olvasott: teli tüdővel szippantott egymás után tizenkettőt az ablakon beáramló kora őszi levegőből. (Budán mindig ősz van, pirosak az ecetfák levelei, hervadoznak a leanderek, búsulnak a repkények.)
Az ecetfa, amely fanyar illatával, hideg leveleivel annyiszor csillapította felhevültségében Flór Aladárt, megkérdezte az udvarról:
– Talán beparfümözik francia illatszerrel Szívünk Piroskáját is, ha netán ő volna a holt, akiért a lélekharang szól a plébániai templom tornyában?
A zöld kőfalon kapaszkodó repkény így szólt:
– Most végre eljött az idő, hogy koszorú legyek magam is, annyi ostoba rózsa után a Szív-hölgy homlokán!
Még a fehér virágos leandernek is volt valami mondanivalója a vödréből:
– Azt hiszem, hogy örökre fehér marad az ő arca is, mint az én virágom! Holtfehér.
Mert Flór Aladár a lélekharang kongására elsősorban mindig azt266 gondolta, hogy éppen az a nő halt meg az éjszaka, aki egyedül érdekelte szívét Budán. Elmúlt, de visszatéregető, sokszor felejtett, de azért mindig tovább élő, ritkán látott, de bizonyosan meglévő szerelme. A Szív-Asszony, a szívarcú, a szívszemű és szívajkú asszonyság, akibe budai férfi módjára akkor is szerelmes volt, ha az élet másfelé szólította, más tájékokra vitte. Ugyancsak sokat gondolt ennek az asszonyságnak létezésére magányában. Lám, nyomban az ő drága élete jutott eszébe, amikor növényeivel – hozzátartozóival – beszélgetett e kora őszi reggelen, amikor a légben a lélekharang hangja szálldosott, és közelgő ősz, esőillat, hervadás szaga lengedezett.
– Inkább én haljak meg előbb! – kiáltotta oda a másodszor is megszólaló lélekharangnak, amely figyelmeztetőleg csendített be a házakba, sietve közölvén három versszakával, hogy Budán valaki meghalt, aki előzőleg eleget tett mindazoknak a követelményeknek, amelyek egy jó keresztény e világból való elmúlásához szükségesek, meggyónt, megáldozott, és magához vette az utolsó kenetet.
– Inkább én, mint ő! – ismételgette a lélekharang nyelvén Flór Aladár, mert bár sohase volt boldog szerelmében (mert az asszonyság nem volt az övé), mégis szívesen feláldozta volna életét érette.
Így szeretett Flór Aladár.
A csípős, befőttszagú és régi présházak atmoszférájára emlékeztető őszi levegő eközben megtöltötte Flór Aladár száját, tüdejét, amely pipaszagú volt az előző éjszaka elgondolkozva fújdogált füstjeitől, merengő csibukozásaitól, és megköhögtette a gavallért.
Budán még köhögni is másképpen szokás, mint Pesten. Van abban valami megnyugtató, hogy az ember a saját köhögését hallja visszhangozni ódon udvaron. A köhögésre felfigyel még a piros cserepes háztetőn álldogáló kémény is, az őszi felhő is, amely közelebb úszik a földhöz, mint a nyári felhő, és a nyitott, ritkán használt pince kedvet kap a köhögéshez, amint Flór Aladár beleköhint az ottani elcsendesedett lépcsőkre; tudniillik a pince visszhangot ad. És reggeli köhögéssel nyílik a kapu, amelyen öreg házmester lép be, aki elment körülnézni az utcába, hogy kinek kondították meg a lélekharangot, mert a budai házmesternek mindent kell tudni.
– Férfi vagy nő? – kérdez Flór Aladár, mintha kártyát gusztálna.
– Az öreg Heuthallernek fogták le a szemét! – felelt a házmester.267
Flór Aladár azt gondolja magában, hogy a világ igazságosan megy a maga útján, mert a rendszerinti, soron lévő öregemberek halnak meg, nem pedig a fiatalok.
