1
1
„Lippert L.” – ha emlékeznek a Teli Vilmos-szakállú és zöld kalapja mellett zergeszakállt viselő pesti vendéglősre – maga is vadászember volt, több vadásztársaság tagja, úgy a főváros környékén, mint a távolabbi vidéken: – ugyanezért nagyatyám, amikor az 1848/49-es honvédek ügyeiben a fővárosba utazott, ebédjét gyakran költötte el „Lippert L.” vendéglőjében, ahol véleménye szerint különb íze (mint ő monda: „vadasabb íze”) volt a feltálalásra került nyulaknak, őzeknek, fácánoknak és vadmadaraknak, mert ezeket „Lippert L.” maga lövöldözte össze, vagy legalábbis valamely vadásztársaságbeli megbízható pajtása, aki valóban ólomsörétet küldött a nyúlgerincbe, nem pedig csapdával fogdosta meg, mint a vadorzók. A vadpecsenye ízéhez feltétlenül szüksége volt nagyatyámnak arra a tudatra, hogy úriember durrantotta le a vadat, nem pedig valami kocavadász, akinek megdobban a szíve, ha a fogolycsapat peregve röppen fel lába előtt az őszi tarlón, vagy elveszti a lélekjelenlétét, ha vaddisznóval találkozik, jobbra-balra durrogtat, csak a vadra nem – végre is fára kapaszkodik a vaddisznó elől, mint ez „Lippert L.” vendéglői helyiségeiben képeken (többnyire régi olaj nyomatokon) látható is volt.
– Nem, kedves barátom, előbb tudni akarom, hogy honnan származik a vadpecsenye, vajon nem vadkereskedőtől? – felelt nagyapám a kísérletező, fiatal pincérnek, aki minden előzetes bevezetés nélkül próbálta őt, „Lippert L.” vendéglőjében rábeszélni például a nyúlcomb fogyasztására. (Holott titkon ezzel a szándékkal érkezett, de volt magához való esze, hogy el ne árulja tervét.)
A fiatal pincér nem is boldogult az öregúrral, mert annak mindenféle kifogásai voltak.
Kifogásolta azt, hogy a városban való körülnézése alatt talán legelsőnek egy rőt bajuszú vadkereskedőt pillantott meg, aki olyan zsinórra258 kötött szemüveget (cvikkert) viselt az orrán, mint egy professzor. – Pedig ha valaki ismeri az ipsét: én ismerem. Naptárszerkesztő volt valamikor. Szalon Naptárt adott ki. Hogy lett belőle vadkereskedő egyszerre? – faggatta nagyatyám a fiatal pincért, aki természetesen nem tudott kellő választ adni.
– Mindenféle „zsuzsutériák” voltak rajta. Hercegi korona a nyakkendője tűjén, grófi korona az inggombján, természetesen a mandzsettánál. És a bolgár király koronás címere az aranyóráján. Ezektől vette ugyanis a vadat Aranyosi a nagy hajtóvadászatok után, amikor egy-egy uradalom hetekre ellátja a pesti piacot vaddal. Természetesen a nagyurak néha megajándékozták a kereskedőjüket apró emléktárgyakkal, de éntőlem ne várja Aranyosi, hogy felcsapjak vevőjének, mert nekem más nézeteim vannak a vadászatról. Én hajtóvadászatot sohase rendeznék, csak dúvadra, farkasra, medvére, hiúzra, no meg a rókára. De a szegény nyulat, őzet, szarvast, fácánt igazán nem mészárolnám százával! – Ezért haragszom a vadkereskedőre, aki a nagyurak hajlamait elősegíti.
Így, vagy hasonlókat beszélt nagyatyám, amíg a sűrűn teleírt étlapot „Lippert L.” vendéglőjében a kezében tartotta, és az volt öreg szíve kívánsága, hogy valaki rábeszélje őt a vadpecsenye fogyasztására, mert hiszen igazában azért jött Pestre, estétől reggelig utazván, mint valami régi szerető után, hogy kedvére jóllakjon vadpecsenyével, amit hallatlanul szeretett…
A fiatal pincér ügyetlen volt, nem tudott az Aranyosi vadkereskedő „zsuzsujairól”, se a nagybirtokosok hajtóvadászatairól (ő csak azt tudta, hogy a konyhán nyúlpecsenye van gombóccal, amelyet nyugodt lélekkel ajánlhat elfogyasztásra egy olyan tiszteletreméltó külsejű, piros képű, kipödrött fehér bajszú úriembernek, mint nagyatyám volt. Ennyit tudott, de a nyúlpecsenyéhez tartozó különböző körülményekről fogalma nem volt).
Nagyatyám megcsóválta a fejét, és valamivel lankadtabban folytatta annak megbeszélését, hogy a konyhában lévő nyúlpecsenye nem lehet jó.259
