1
1
Mikor még a hólyagos himlő mindennapos betegség volt, nem tudott vele elbánni a legkisebb körorvos is, elég gyakori volt Magyarországon a ragyás ember.
Isten tudná, miként – a ragyavert embernek bizonyos szerencséje volt az asszonyoknál, talán éppen a ritkasága miatt.
Voltak olyan ragyások, akiknek csak éppen a legfeltűnőbb helyeken maradt néhány foltocskájuk a gyermekkori betegségből. Itt egy gödröcske, ott egy gödröcske, mint a síkságon a nyúlfekvésnek a helye. Ezekről aztán még különböző nótákat is énekeltek.
Azért, hogy egy kicsit ragyás
Kend az én szeretőm, nem más.
Kend az én szeretőm, nem más.
Nagyon arra való nóta volt, hogy egy bolondságra amúgy is hajlamos férfinak a fülébe dúdolják.
Lehet, hogy az asszonyok könnyebben meghódíthatónak, hajlékonyabbnak, engedelmeskedőbbnek vélték a ragyás embert, mint a többit, mert szívesen mentek hozzá feleségül is.
Tetszik nekem rettenetes,
Hogy egy kicsit himlőhelyes.
Hogy egy kicsit himlőhelyes.
– tudta a nóta továbbá, a ragyás emberek nótája. Nem minden női száj szerette a sima arcokat. Mi lett volna a szakállasakkal. Vagy pláne a reszelős ragyásokkal?
Igaz, hogy különösen a cigányság között, a fal mellé dugdosott brácsások és kontrások között akadtak szörnyűséges ragyabunkók, akiket emberi társaságba nemigen lehetett bocsátani hegedű nélkül. Még a szemük is ragyás volt.210
De az az úriember, akiről ma beszélgetünk, véletlenül azok közé tartozott, akik a cigányos szemű, bodorított hajú, barnult arculatú, délceg termetű, sőt csinosnak mondható férfiak közé sorozhatók. Tán még férfiasabbnak is látszott, mint a többi férfi, éppen ama veszedelmes betegség miatt, amelyet ép bőrrel megúszott.
Mindig olyan táncos, majdnem perdülő, ringatózó léptekkel járt a világban, mintha örökké valami dalt dörmögne magában (nem pedig káromkodást, mint ez idő tájt szokás volt), no, most mindjárt kiereszti a hangját a vasúti teherpályaudvaron, ahol lovakat vagoníroztatott, vagy a vásárban, ahol a lócsiszárok között is mindig a legjobb kedve volt, pedig ezek sem rosszkedvű emberek!…
No, most mindjárt előkap egy elbámészkodott menyecskét vagy egy ott felejtett ráncos szoknyát, akit megtáncoltat…
Most nyomban felpattan lovára, hogy azt táncoltassa meg a gyaluforgácsos kisházak előtt, amelyekből mindig az útra kémlelt egy kancsi leányszem…
Betyáros ember volt.
Andrási Gyulának hívták, foglalkozására nézve azok közül a furcsa magyar urak közül való, akik először kezdtek ügynökösködni, az új élet szempontjait felismerve. Igazi otthonát senki se tudta, tán Tiszolcon vagy Kótajban lakott, ha otthon volt, de többnyire mindig utazott, lovak és urak, hervatag embereknek való életbiztosítások és asszonyok körül forgolódva.
– No, itt jön Andrássy Gyula tejtestvére – mondták a vasúti restaurációban sörözgető városi urak, amikor valamelyik vonattal megérkezett az úri kupec. (Persze, mindig az idősebb Andrássy Gyulára gondoltak, akinek valaha oly nagy szerepe volt a birodalomban, hogy a király a királyné megbékítését is rábízta, hogy háborúba keveredett a saját urával. Az volt ilyen cigányos képű, fodros-bodros hajú, hol merengő tekintetű, hol meg szilaj szemű, mint éppen ez az Andrási, aki a vásárokat járta, abból a célból, hogy mit lehetne olcsón venni és drágán továbbadni.)211
