4
4
– Nem is kell az újságban elolvasni az Andrássy Gyula betegeskedéséről szóló híreket, itt láthatjuk napról napra magunk előtt, hogy milyen állapotban van a nagy beteg – mond a vasúti restauráció elnöke, bizonyos Juhász Etele nevű úriember, aki kártyás természetű volt, s ilyenformán hajlamos volt a babonára. („Hallom, XI. Lajos, francia király még babonásabb volt, mint én” – mondogatta.)
És utánanézett Andrásinak, amikor az egy-egy szép csikó kedvéért elhagyta betegágyát, kocsizott a Práterben, azaz rossz talyigán zötyögtette magát a lóvásárba, változtatgatta doktorait, melyik tudna rajta leginkább segíteni (mint nagy névrokona), azaz felkereste a pócsi Szűz Máriát is, ahová már annyian elzarándokoltak a hitetlenek közül, amikor szükségük lett a hitre.
Később már csak egy pár kocsiba való csikóért kelt fel Andrási, mert a lovaglásról lemondott, aminthogy nem lehetett őt táncos hátasló nélkül elképzelni azelőtt. De betegsége előrehaladtával a kocsilovaknak adott előnyt.
– Pozsonyban voltam a legboldogabb, mert fiatalember voltam, és akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, Katinkával – mondta a kórházi ágyon, mint talán ugyanabban az időben szólott a valódi Andrássy Gyula.
– Pozsonyban voltam a legboldogabb, mert akkor ismerkedtem meg Katinkával.
És elkövetkezett a „mi Andrásinknál” is a halál napja, mint amaz igazi Andrássy Gyulánál.
Némelyek tudni vélték, hogy ugyanabban az órában, sőt percben haltak meg, „ami utóvégre minden különösebb babonaság nélkül megtörténhetik a világon” – mond Juhász Etele, és szőke bajszát lefelé csavarintva gondolt arra, hogy vajon kivel kell neki ugyanabban a percben meghalni?
– Ha még Reding Itel (a svájci kártyából) élne, tán vele egy napon – szólt egy tréfás úriember, aki a nagy Andrássy és a kis Andrási halála napján se veszítette el humorát.
És mikor ravatalra helyezték a „mi Andrásinkat”, feküdt elhalványult, megritkult szakállával és bajszával a koporsóban, itt hagyván maga után a vasúti restaurációkat, a mindennap másutt lévő kvártélyokat, a jó barátokat, a lóvásárokat és jól futó paripákat: éppen a215 „strimflik”, az öregségére megvetett, bolond szerelem, virág, fátyol, arcpirosító, pacsuli, frufru, szépségtapasz, míder, harisnyakötő világából jött el valaki utoljára az elhagyott koporsójához, hogy koszorút tegyen a fejére. Egy fekete ruhás asszony, aki aztán élte végéig gyászruhát hordott.
– Vajon megtörtént ez az igazi Andrássyval is? – kérdezgették a hazai önérzettől dagadozó hazafiak vidékünkön, amikor Andrási Gyuláról még itt-ott szó esett.
– De akárhogy volt, egy bizonyos, hogy egyik Andrási se bírta ki az országban szokásos semmittevést. Mindketten akartak és csináltak valamit, egyik birodalmakat, a másik jó vásárokat. Ki tudná végeredményben, hogy melyik ér többet a kettő közül?
(1932)216
