5 Hát melyik bor volt a legjobb?
5
Hát melyik bor volt a legjobb?
Hát melyik bor volt a legjobb?
– Az ember sok mindenről beszélget életében, fűről, fáról, á-ról, b-ről, de megeshetik, hogy éppen a legfontosabb dolgokat felejti el – mond L. tanácsos úr, amikor megint lenyírta a felesége a szakállát, mert nem akart olyan „vénembernek” a felesége lenni, akire messziről mutogatnak az utcán. „Itt megy Matuzsálem!” – mondták volna L. tanácsos láttára, ha azzal a szakállal lépett volna ki a házából, amellyel reggel felébredt. Rendet kellett teremteni a szakállal, megfiatalodni, ugyanezért valami olyan jutott eszébe a tanácsosnak, amelyről eddig nem beszélt.
Ez pedig a somlói bor volt.
– Meg kell jegyezni, hogy nem volt semmiféle szakállam, amelyet ollóval metélni kellett volna, mert ez talán nem is lett volna lehetséges hosszú utazásaimban, amikor hetekig nem láttam a feleségemet, akivel úriember megnyírathatja a haját, szakállát… így bizony szakáll nélkül jártam el a miniszter küldetéseiben, hol Neszmélyen, a Bay-pincében, ahonnan bőséges jelentenivalóm akadt a neszmélyi borok színváltozásairól, amelyek a hajnalhasadáshoz hasonlatosak; hol Chérnel Gyurinál, aki két flaskó, amolyan hétdecis formájú, 1834-i somlói borral kedveskedett a bizottságnak; hol Egerben, a Gröbel-pincében, hol meg Hevesen, abban a nádtetős, akácfával alátámasztott, házi téglából emelt Pajzs-pincében, amelynek nem volt szabad lenni mélyebbnek másfél méternél, mert víz volt a talajban, az útja lehetett háromméteres, a magassága három és fél méteres is, mert ennek semmi akadálya nem volt. A miniszter kérdezte:
– No, és az akácfa megfelel a pince támasztékának?
– Az uradalom adta, mint akár a téglát. Bizony cserélgetni kell az akácot – fejezem be jelentésemet. És ekkor történt, hogy megbízatást kaptam az X-be való elutazáshoz, ahol egy bizonyos asszonyságnak, név szerint özvegy Ereszaljinénak a legjobb bora volna Magyarországon.
Ismétlem, sohase bíztam valami nagyon az asszonyok pincetudományában, káposztát meg répát ásnának a legkényesebb borral telt236 hordó alá is, mert csak a maguk veteményeivel törődnek, a bor tisztaságával, „buké”-jával jóformán semmit.
Ereszaljinénak még pincéje sem volt a házban. De, mint később kiderült, szőlőbirtoka se valamerre a határban. Már éppen útnak akartam indulni, hogy lóvá tettek a miniszteremmel együtt, amikor különös dolgot tapasztaltam.
Véletlenül ránéztem az asszonyra, és a következő percben úgy éreztem, hogy valami szokatlan bort ittam (pedig pincelátogatásra mindig józan fejjel szoktam járni. Már csak a helyes mérések miatt is.) Nem tudnám hirtelen megmondani, hogy harmincöt esztendős szolgálati időm alatt hivatalból is megkóstolt borok közül melyik jutott az eszembe? A pécsi vagy a budafoki állami pincénké? A mintapincéké vagy a király őfelsége ugyancsak kiváló szakértelemmel vezetett tarcali pincészetéé? Pedig csak afféle mindennapos barna asszony volt özvegy Ereszaljiné, amint sokat láthattam az életben, anélkül hogy a legjobb borok ízei jutottak volna eszembe. Barna volt, nem is terjedelmesebb, mint egy gönci hordó, létrán se kellett volna hozzá feljárni, nem ért magosabbra a szívem tájánál, embernyi erő, persze a borszállításhoz alkalmas borkutyával, azaz a gurításhoz való kétlábas korcsolyával: felrakhatta volna a kocsira. Talán hiányosság nem is mutatkozott volna benne, ha januárban, a borszállítás idején Kisőrs és Tomaj állomások között láthatatlan kis lyukat fúrnak belé a fuvarosok, hogy szalmaszálon át kiszívogassanak egy-két liter bort belőle, amikor az út a kisőrsi szőlőhegy alá kanyarodik. Nem volt semmi rendkívüli ezen az asszonyon, mégis úgy éreztem magam, mintha valamely láthatatlan kéz aszúboros üveget bontott volna meg, amely idáig sellakkal, spanyolviasszal volt lepecsételve, és a maga sorára várakozott a kőporos falú pincében, ahol a jó borok tulajdonképpen csak három hónap múlva veszik tudomásul, hogy milyen is az időjárás odakint… Így aztán ott maradtam a házban.
– Van ám egy kis innivalóm, odakészítettem a vendégszobába, az éjjeliszekrényére – mond vacsora után Ereszaljiné, amikor a bortalan vendégeskedésnek vége szakadt, mert az özvegyasszony házánál nem kerül bor az asztalra.
Mint mérnökember nyomban láthattam, hogy a butélia nem lehet több hét decinél, amilyenben általában a jó borokat eltenni szokták: felül keskenyedik a sugár palack, hogy a dugó jó mélyen férjen237 a nyakába. Kell ez ahhoz, hogy a bornak az aromája ne veszítsen. Olajsárga színe volt, és amint megállapítottam, semmiféle bornak az ízére, amelyet eddig ittam, nem emlékeztetett.
– Hm – mondtam magamban –, borászati főmérnök volnál?… Hát még a bornak a minőségét se tudod megállapítani? Mit mondasz a miniszterednek?
Csak annyit tudtam, hogy az asszony bora nagyon ízlett, miután napközben jól összeismerkedtünk, ahogyan az ilyen vándorló minisztériumi kiküldöttek szoktak a háziakkal, ahol nem érzik magukat a legrosszabbul.
Tegyük az asszony borát a bakator mellé, mert az se volt különb – gondoltam még félálomban.
Másnap úgy virradt az idő, mint szeptember vége felé szokott a bortermő vidékeken, édes szőlőillata volt a reggelnek, amelynél kellemesebb nem lehet az ébredés.
Könnyű, szüret táján szokásos köd ült az alig sárgálló fatetőkre, amely ködöcske a szőlőfürtöket is érlelni szokta, a tavalyi bornak a fogyasztásához pláne ingert okoz, mert ködbe borult hegyoldali pincéből hozzuk ki a bort.
Ilyen volt a reggel, pedig ismétlem, hogy a házban nem volt pince, a házhoz nem tartozott szőlőbirtok, valamely varázslat folytán mégis érezni lehetett ezeket a hangulatokat.
Én azzal töltöttem időmet, hogy kis rajzot szerkesztettem a ház vendégkönyvébe, miután ceruzáim mindig velem voltak.
Mit rajzolt L. tanácsos úr?
Kis kacsákat, százszámra, miután kacsákat tudott a legjobban rajzolni. Egy sarokba írta a nevét a lapra a későbbi vendégek okulására. Az asszony nem minden érzés nélkül nézte, hogyan totyog elő az egyik kacsa a másik után a főmérnök ónja alól.
Estére megint csak helyén volt a butélia, bár senki se kapott bort az asztalnál, és a borszakértő megkóstolván, gondolkozott magában, hogy nem lehetne a bort egy aranyvonalba venni a szerednyeivel?
– Nem tudom, melyik ízlett jobban – folytatta előadását a tanácsos.
És harmadnap, hogy, hogy nem, amint akár a mesemondásban, egy hosszú megbeszélésekkel telt nap után, miközben mindketten elmondtuk élettörténetünket, és ráeszméltünk, hogy odáig nem ismertük238 meg a boldogságot: valódi somlói borral kedveskedett a kedves az esti elalváshoz.
Ez egy szerdai napon történt. Ez a bor volt a legjobb.
