3 Jogosult volt a féltékenység?
3
Jogosult volt a féltékenység?
Jogosult volt a féltékenység?
A piócák, az imádság, a gondos ápolás valóban nem eredményezhettek mást, mint azt, ami mindnyájunk előtt nyilvánvaló volt az első perctől kezdve, amikor komoly, életből vett történetet hallgatunk:297 – özvegy Sztárayné felépült tüdőgyulladásos betegségéből. Még ugyan néhányszor álmodott zavaros dolgokat, de napról napra közelebb jött az idő, amikor ő veszi fel a piros slafrokot leánya helyett, egy reggelen, amíg az ágyban nyújtózkodik, sután, ábrándozva, tehetetlenül bámul maga elé, mindennel elégedetten, önmagával, urával, anyjával… mint sok fiatal nő, aki még nem járta ki az élet iskoláját. Egy nap így szólt Szent Mihályhoz:
– Ti úgy megértitek egymást anyámmal, tapasztalom napról napra, hogy én már szinte feleslegesnek érzem magam a ti harmóniátokban.
– Kedvesem, szűköcskén lakunk így télidőben, nemigen fűthetünk a jövedelemből többet egy szobánál. Sokkal jobb, ha békességben vagyunk, itt, az egyetlen kályha körül, mintha örökké civakodnánk – felelt bölcsen Szent Mihály, mert nem is felelhetett másképpen egy férfi, aki a feleségét szereti, mindenképpen, még a legnagyobb lemondás árán is békességet akar maga körül.
De Mathilde csak tovább nyögdécselt:
– Semmi kifogásom nem volna, ha egy festett képű kasszírnővel, egy szolgálóval vagy egy korcsmai kiszolgálóleánnyal csalna meg, mint ezen a vidéken emberemlékezet óta a férfiak megcsalni szokták a feleségüket. De azt nem tudom elviselni, hogy a saját édesanyámmal csal meg… Hogyan és mikor: nem tudom, csak érzem, hogy valami kimondhatatlan szerelem van maguk között, amelynek én útjában vagyok.
Így Mathilde: reggel az ágyban, amíg Szent Mihály egy pakfon inggombot keresett az ágy alatt és szerte a szobában, amely inggombra feltétlenül szüksége volt a gallér megerősítésénél. Ugyanezért többször négykézlábra ereszkedett, magában dörmögő hangokat hallatott, mert már itt volt a hivatalba indulás ideje… Odakünn borzongós, ködös, sárfagyasztó őszi nap, míg itt asszonyszagú meleg, a mestergerenda alatt. Ha választani lehetett volna, még Mathilde szerelemféltő nyögdicsélései is inkább elviselhetőbbek lennének itthon, a régi nádtetős házban, a kályha mellett, ahová özvegy Sztárayné a maga művészi tudományával, néhány régi szőlőtőke, száraz venyige segítségével olyan meleget durrantott, amilyen nem lehet sehol.
– No, ha ez a kívánsága, majd gondoskodom szeretőről is, hogy békességben maradjunk – felelt minden rosszindulat nélkül Szent298 Mihály, a nélkülözhetetlen inggombot keresgélve, Gönczire és tisztviselőtársaira gondolva, az adóhivatalban, ahonnan fizetését húzta.
Ebben a pillanatban lépett be az ajtón, a konyhából jövet özvegy Sztárayné (Rózsi), aki kék szalvétás tálcán a párolgó kávét hozta (ahogyan csak ő tudta elkészíteni), piros slafroka tán még pirosabb volt, mint máskor: a betegsége után. Még szőkésbarna haja is fényesebb lett, mintha megújult volna egészében, hajában, arcában, kedvességében a sok szenvedés után.
Útközben egy idegen tárgyra lépett meztelen lábára húzott papucsában.
– Itt van a vőmuram inggombja! – mondta egyet lendítve gyönyörű lábával.
– És itt van a tálcán a kávézás előtt dukáló téli csemege is, a tokaszalonna és a barackgyöngye, ami majd délig rendben tartja vőmuramat – így folytatta a nagyszerű asszonyság, mintha a jóság megelevenedetten beszélne a piros slafrokból.
Nem csoda, hogy Mathilde zokogva fordult az ágyban a fal felé, és egy zsebkendőt tépett szét, amíg könnyeivel végzett.
– Mint egy markotányosné! – súgta magában, amikor az asztal felől felhangzott Szent Mihály megelégedett csámcsogása. – Még pálinkával is kínálja! Mint Marcit Hevesen.
(1932)299
