2 Szerelmi titkok egy régi házban
2
Szerelmi titkok egy régi házban
Szerelmi titkok egy régi házban
Persze, ez ebéd előtti idő alatt Szent Mihály is gondolkozgatott magában, mert nem lehet folyton barackpálinkát inni a kamrában; nem lehet az őszi kertet nézegetni, annak csodálatosságait jegyzékbe venni, unalmas volna minden őszi virágnak az elmúlását feljegyezni, mint ez Szent Mihály szokásai közé tartozott, amikor X.-ben a Sztáray hölgyeket szolgálta, díjnokságot vállalt az adóhivatalnál, de anyósa betegségének ürügye alatt a hivatalt nem látogatta. (Gönczi jó hivatalfőnök volt; némely vasárnapon még a cúgos cipőjét is letolta az asztal alatt, amikor Sztárayéknál, illetve Szent Mihálynál ebédelt.)
A „világszép mama”, a piócákkal a hátán, csendesen álomba mélyedt a fal felé fordulva, Szent Mihálynak nem lett volna egyéb dolga, mint a vérrel jóllakott piócákat lesózni (a sót nem szeretik ezek a titokzatos állatok), és őket a befőttesüvegekbe visszarakni, de Szent Mihály gondolkozott a szoba sarkában, a hosszúszárú szívogatása közben.
– Rózsinak – mondta (amint magában és négyszemközt özvegy294 Sztáraynét nevezte) – kitűnő szíve és szervezete van, majd csak kiállja ezt a betegséget, mint már annyi minden más bajt, amelybe némelyek belehalni szoktak. Rózsinak ma is olyan kemény izmai, ropogós derekai, térdei és combjai, gyomrai és veséi, inai és erei vannak, mint egy fiatal menyecskének. Vigyázott magára az öreg Sztáray úr mellett, és nem adta meg magát minden vándorlegénynek, aki lángoló pillantását rávetette. Az ő szív-Szinuszán a szelep még mindig úgy működik, mint egy fiatalasszonyén, az artéria rendben, daganat nincs a lábán, mint a korabeli asszonyokén, sőt, az epéje és veséje is kitűnően működik. Hogy a többi dolgokról ne is beszéljünk, amelyek valóban megérdemelnék, hogy egy magamfajta férfi csak térdeplő helyzetben emelhesse fel hozzá a fejét. Egy ősasszony szeretetében, vágyában, kínjában és örömében. Emésztésében és álmában. A fogai épek, az arcán alig néhány ránc, a szeme mindig csillog, és a gyomra a legnehezebb ételeket is oly könnyűszerrel emészti meg, mint akár a tejet, a bort, a húslevest vagy a könnyű csirkepaprikást. Ember a talpán. Tud vidámsági tüzet gyújtani, ha ehhez kedve kerekedik, még ebben a házban is, ahol már meggörbült a mestergerenda a sok fene bajtól, tud megnevettetni, hogy a nadrágszíj csaknem elpattan az emberen; tud alkonyattal mélabús magyar nótákat halkan énekelni, olyan csendesen, egyszerűen, mintha csak magának énekelne alt hangján… Tud éjszaka félálomba szenderegni, hogy egyetlen szóra felserkenjen, mint fészkén a madár; – tud egy szóval vigasztalni, megnyugtatni, lecsendesíteni, megajándékozni a borzasztó napokban, amikor az éj álmaitól már félig tébolyultan ébred az ember, s legszívesebben felkötni szeretné magát a nadrágszíjára, ahelyett hogy azt derekára csatolná.
– Csak rá kell nézni Rózsira egy tapasztalt férfiszemnek, hogy az orra és a szája környékén meglássa azokat a drágaságos vonalakat, amelyek a jó négylábú állatokat is jellemzik, a fejőstehenet, a szarvast, az őzet, a természetnek leghasznosabb és legbarátságosabb teremtményeit. Csak azt kell megnézni, amikor némely reggeleken felölti a lányával, nőmmel, Mathilde-dal közösen viselt, piros slafrokot, és kezébe veszi a háztartás gondjait. – Ti csak aludjatok még – mondja csendes, a szeretetnek melegét lehelő hangon, a szobának ama sarka felé, ahol Mathilde-dal alszunk. Csak nézni kell, hogyan guggol le a kályha elé tüzet gerjeszteni, az aprófa úgy engedelmeskedik neki, mintha boldog volna, hogy az ő kezébe került, a tűz295 szinte vakítóan lobban fel az egyetlen szál gyufa után, amelyet ő a tüzeléshez elhasznál takarékos asszony módjára. A meleg nemcsak a kályhából árad, hanem az éji nyugalomban kipirult testéből is, amint megforgatja a párnát fejünk alatt, egyformán megcsókolva leánya férjét, engemet.
– Ti csak aludjatok még – rebegi, mikor a szolgálatot vasárnaponként magára veszi, a termetéhez szabott, piros slafrokban ropogósan járkál, mint akár odakünn, a fagyos, száraz, mind keményebb időjárás, amelybe „cinkét fog” Rózsi jó húsos orra, arca, amint néhányszor kiment a kamrába, konyhába és más helyekre, ahol dolga volt. Mindig frissebb és frissebb légáramlást, a korán kelő madarak és szomszédasszonyok hangjait hozza magával az éj fülledt szagaival megtelt szobába, már beszélt a boglyában álló fával, beszélt a házőrző kutyával, Renée-vel, a szomszéd ház nemzetes asszonyával, és mindenféle könyv nélkül megfejtette annak álmait. (A nemzetes asszony sokszor álmodik a szélben lobogó, kötélen száradó férfi alsóneműekkel, amely álmot könnyű megfejteni.)
– Már ivott is a barackból, miután ő ezt kávé előtt szereti, amikor a barackpálinka mindenféle más ételek íze nélkül kiadhatja a maga ízét, erejét, jóságát, a megtisztult gyomornak, a gyomorsavnak, az esetleg ott maradt, előtte való napról való ételfoszlányoknak. A baracklé úgy jár a gyomor és a szív tájékán, mint valami csendbiztos, aki összeszedi a másnapról való rossz ízeket, boldogtalan érzéseket, érthetetlen fájásokat a belső részekben. Rózsi tudja, hogyan kell magát kúrálni a mindnyájunk körül leskelődő betegségek ellen. És sohase látszik arcán egyéb, mint barátságos mosoly, még akkor is, amikor nőmet, Sztáray Mathilde-ot néha karjaimban tartom, mikor belép a szobába. Míg más anyós talán féltékenységében, megcsalatottságában, állati dühében, asszonyi kínjában tán felordítaná a házat… Nem, Rózsi belenyugszik, hogy a feleségemet szeretem, még nálánál is jobban szeretem ezt az elragadó asszonyt, aki közös ruhát visel anyjával, otthon piros slafrokot, a külvilágban gyászruhát az elhalt Sztáray úrért.
– Sohase volt olyan jó a kávé, mint vasárnaponként, amikor a mama, Rózsim, szolgálta fel az ágy mellé készített székre, és én az újságból anyósvicceket olvastam fel a drágának, az egyetlennek, az én drága feleségemnek…
…Így borongtak Szent Mihály gondolatai, amikor ott ült a sarokban,296 a hosszúszárúval szájában, a konyhából Mathilde dorombolása, néha fenyegető kiáltása hallatszott, amint a különböző indulatok meglátogatták a kolbászsütés közben, a piros hálóköntösben, piros, fekete pettyes kendővel bekötött, fésületlen hajával, tömött bokái alatt rongyos papucsban, nyugtalan szívével, érthetetlen féltékenységében, néha szinte olyan vadul, mint a tengeri madarak rohannak a világítótorony ablakának, hogy ott halálra zúzzák magukat. Még arra is féltékeny volt, hogy anyját súlyos betegségében Szent Mihály ápolja, hivatalát elhagyva, mint valami középkori lovag, aki valami csodából akar majd megélni, ha hivatalából elcsapták.
– Ebédelhetünk – mondta kint a konyhán alattvalóinak, a már ismert lábasoknak, fazekaknak; odabent a házban pedig Szent Mihálynak, aki azzal foglalkozott, hogy a vérrel megtelt piócákat leszedegesse a nagybeteg anyósa hátáról, amint csipetnyi sót hintett fejükre, és a jóllakott piócák befordultak a befőttesüvegbe az asszonyság hátáról, a tüdő tájékáról, ahol magukba szívták a megalvadt, megbetegedett vért, hogy szabad utat nyissanak a szív felől jövő, új, piros vérnek, amely bőven buzogott a kilencven és néhány kilónyi súlyú asszonyságban; néha úgy buzogott, hogy lekókadt a feje, mint valami betegé.
– Istenem, mikor öregszem meg? – kérdezte a maga asszonyi tudatlanságában még betegen is… És éjszaka kipödörte a veje, Szent Mihály bajuszát, aki lánya mellett aludt, mint afféle nagyon rendes ember, aki kilenc órakor már ágyban van, a feleségétől többet hízik, mint az ételneműektől, sokszor kell újítani az alsóruhát, az inggallérjai bőségét; ránéz egy marhapörköltre, és centiméterrel dagad a nyaka – mint a kevés dolgú vidéki férfiaké általában.
Ez a Szent Mihály még kuglizni se járt, mert mindig az asszonyok körül szeretett forgolódni.
