5
5
Különösen a Sztáray hölgyeknek.
Igaz, hogy látszólagosan nőies foglalkozással, öreg Sztáray úr részére kiszabott alsónadrágok varrogatásával töltötték az időt…
(Az öregúr nagyon régen a temetőbe költözött, de mikor a hölgyek férfi fehérneműt varrtak, mindig róla vették a mértéket, mint egyetlen férfiról, akit tetőtől talpig jól ismertek. Mindig az ő domború termetéhez igazodtak az alsónadrágok, pedig már régen nem töltögette bendőjébe a jó ennivalókat, a még jobb innivalókat. Így most is részére készültek az alsónadrágok, amelyeket rettentő mértékben pusztított.)
De közben előveszegettek mindenféle üvegeket is a hölgyek, anya és lánya, mégpedig a következő sorrendben:
Délelőtt egy-egy gyűszűnyi barackpálinka volt szokásban, amíg az ebéd rotyogott a lábasban, a kemény paradicsomokból, jéghideg paprikákból, kemény, faggyús húsokból, lelketlen krumplikból józan kalarábékból, a ház hátsó részét lakó egyéb gyökerekből pörkölt vagy gulyás készült, mert ha maguknak főztek, megelégedtek a kevés munkát kívánó ételekkel.
De voltak olyan napok (amikor nagyobb volt a gyűszű, vagy a barack lett érettebb), amikor a bors, paprika olyan adagolásban került az ételbe, mintha legalábbis egy obsitos katonát is várnának ebédre. Igen, volt olyan nap, mikor kevésnek bizonyult a kortynyi288 pálinka az élet megindulásához. A kutya ugatott tán az udvaron, vagy rossz hírt hozott a szomszédasszony? A barackszesznek dupla erejűnek kellett lenni, hogy a mindennapi munka elindulhasson. Hogy Sztáraynénak vagy leányának kedve kerekedjen a megszólaláshoz. Különösen Szent Mihály napja után, mikor mind borongósabb lett a nap, a gondolat, az élet.
Déltájban már sokszor ment az ablakhoz Sztárayné, hogy az idelátszó messzi toronyórán kémlelje a mutatók állását. Bor után vágyakozott, de egy régi fogadalom miatt délig sohase nyúlt borhoz. Még a napsugárra is haragudott, ha nem álltak kedve (és számítása) szerint az óramutatók.
– Ugyan kinek kell ez a késői nyár? Csak meghűléshez vezet az ilyen bolond időjárás! – kiáltotta, amikor a napsugarat elhessegette magától a hirtelen talpon termő legyekkel együtt az öreg Sztárayné.
Amíg a toronyóra a messziségből jelt adott, hogy elkövetkezett a bornak az ideje.
Dél lett, az alsónadrágok részben megvarrva, mint az október elsején berukkoló újoncok, vagy pedig félig elkészült állapotban, mint kezdődő ismeretségek: hevertek a varrógép körül.
A lábas is elhallgatott a kis kályhán, kipöfékelte a benne rejtező férfihangokat, a hús omlós lett, a paradicsom folyt, mint a könny, a hagyma szaga szétterjengett a házban, minden saroknak bejelentvén, hogy elkövetkezett az ebédelés ideje… És ugyanakkor zöld cserépkorsó, mintha a betyárvilágból maradt volna itt, két kis pohár kíséretében, az asztal közepén elfoglalta helyét.
Itt a bor.
Az új, még savanykás, de már javában inni való bor, amely az ebéd előtti törvényes „negyven csepp” alakjában, zöldesen, sárgán, félvadon, szőlőmagosan, úgynevezett „paraszti” formájában ízlik a Nyírben Szent Mihály napja után a hölgyeknek és férfiaknak egyaránt, különösen a zsíros, csontos, paprikás, borsos marhapörkölthöz, amelyet némely napon úgy főztek a Sztáray hölgyek, mintha hadgyakorlat volna a közelben, ahonnan betoppanhat minden percben pár katona… No, gyere, te áldott félbarna kenyér, gyere, te egészben főtt vöröshagyma, paradicsom, krumplifej, zöldpaprika… Szent Mihály elmúlt, ilyenkor van legjobb íze Magyarországon ételnek, italnak… Különösen a minden pohár után édesebbé váló vinkónak.289
A Sztáray hölgyek egymás között úgy ittak, ettek, mint valódi férfiak.
– Holnap új káposztát eszünk – mondták, amikor a másnapi programon méláztak.
– Szent Mihály után jó a káposzta! – kiáltott Béla, amikor az utolsó szavakra a szobába dobbant.
