1 Ebéd előtti megbeszélések
1
Ebéd előtti megbeszélések
Ebéd előtti megbeszélések
Régi ismeretséggel üdvözölte őt az üvegajtó (amely az udvarról nyílott, és csak bennfentesek ismerték titkát, hogy nem messzire esett innen a konyha), ugyanakkor, midőn az idős úriember benyitott, minden tennivalóját, köszöntgetéseit, járkálásait, udvarolgatásait, a lóversenyújság monoklin át való tanulmányozásait abbahagyta Kraut Ede (Eduárd, a tréfás vendégek szerint), és a vendég fogadására sietett
– Hogy állunk a potykával – kérdezte a benyomuló vendég („cirkve” százkilós súlyú és legalább száznyolcvan centiméter magasságú úriember), amikor Kraut Ede a prémes télikabátját lesegítette a sarokasztalnál, amelyre bűvös tábla volt téve, ezzel a felirattal „Elfoglalva” .
– Mint rendesen, nagyságos uram, meg lesz elégedve – felelt a vendég némi gyanakvással kiejtett kérdésére Kraut Ede (a „Rózsacsokor” főpincére), igen komoly, ünnepélyes arculattal, de testmozgásában azzal a halhatatlan alázattal, amely a régi vendéglői személyzetet jellemezte. (Cipője oly fényesre kefélve, mint a tükör. Nadrágja élesre vasalva, mintha egy perccel előbb hozta volna haza a szabó. Ragyogó ingét, gallérját, frissen borotvált arcát, öltözetének egyéb szertartásait, mintha csak a vendég tiszteletére szerezte volna be, valamint később, a fizetésre kerülő nagyobb bankjegyből visszaadandó ropogós, vadonatúj apróbb bankjegyeit, valamint villogó aprópénzeit. Kraut mindig kifogástalan volt, kabátján egyetlen folt sem, és ha a frissen csapolt söröshordó első poharát megkóstolta, persze, csak félig iván ki a pohár tartalmát, mint egy kísérletező vegyész vagy gyógyszerész, bátran el lehetett neki hinni következő kijelentését: „Ma nagyon jó a sörünk”.)
De ezen a napon úgy látszott, hogy ezek a külsőségek nem idézik elő a kellő hatást a megérkezett vendégre, mert az dülledt,394 szomorú szemével és ollóval nyírt, kissé elhanyagoltnak látszó, ősz szakállával, megérkezése után nyomban a gallérjába akasztott, lepedőnyire kisimított szalvétájával, valamint sóba és paprikába mártogatott, apró kenyérszeletkéivel, azt kérdezte:
– Mi van a potykával, Kraut úr? A többi mellékes.
Pénteki nap volt
Ekkor szokott a vendég (körülbelül tizenöt esztendő óta) a Rózsacsokorhoz címzett belvárosi vendéglőbe érkezni, körülbelül nyomban azután, hogy a Szervita tér harangjai figyelmeztették a környékbeli selyemkereskedőket, hogy erkölcsrontó üzleteikkel hagyjanak fel. A harangok elmondták a magukét, a jótékony Rózsacsokor vendéglőben elfoglalta a helyét a pénteki vendég, asztalkendőjét felkötötte, sózott, paprikázott, hosszú lábait terjedelmesen kinyújtotta az asztal alatt, megnézte a vendéglő ódon, faberakásos falait, egy megvető pillantást vetett a többi, távolabb ülő vendégre (mert hiszen magának élő ember volt), ismételve megkérdezte a legnagyobb szolgálatkészséggel mellette álló Kraut urat.
– Mi van a potykával?
– Azonnal szervírozzuk – felelt Kraut Eduárd, mint tizenöt esztendő óta minden pénteken, délben, harangozás után – De ma meg kell jegyeznem, hogy még a Rózsacsokor is alkalmazkodott az új társadalmi életmódhoz, a konyha nem mindennap tud elkészülni a pontosan kiszabott fél tizenkettős időre, amikor a leveseket be kell főzni, mert hiszen a levesek akkor teszik meg a maguk hivatását, amikor frissen forrott állapotukban kerülnek a vendég elé Nemde, nagyságos uram?
– Nem eszem levest, ha rác ponty van ebédre. Elég leveses az magában is, ha nem sajnálták hozzá a tejfelt – felelt a vendég, és vizsgálóbíró módjára szemügyre vette a kifogástalan Kraut urat, mintha az valami rosszban törné fejet.
– Nagyságos uram – felelt Kraut –, bár a Rózsacsokor a változó idők folyamán ugyancsak redukált személyzettel dolgozik, de a konyháról – a konyha belsőjéből, az odavaló tennivalókból, mondhatnánk így is „konyhai titkaink, szakácskönyveink, ételreceptjeink ismerőiből” nem bocsátottunk el senkit, mert nagyon végzetes körülménynek számítana a házra nézve, ha az ő ételreceptjeit más konyhákon is felhasználnák. Inkább egy segédcsapost kidobni (miután395 a sörfogyasztás amúgy is gyengébb), mint egy második szakácsot, aki azonban ugyanannyit tud, mint a „széf”, az első szakács.
– Nem tud annyit – felelt a vendég, bár erre semmi más oka nem volt, mint csupán az, hogy a rác ponty késlekedett.
– Igaz, hogy a főszakácsok legtöbbje „cezaromániában” szenved, ebben a hatalmi betegségben, amelyen még az sem tud változtatni, hogy az idők megváltoztak, divatba jöttek a kisadagok, a kismenük, amikor a szakácsnak is alkalmazkodni kellene a világ járásához. A szakács ellenben tör-zúz a konyhán, ha valami kívánsággal megy az ember elébe. „De Kraut! Régi vendégünkről van szó!” – mondom neki, amikor a porció kiszabásánál a vendég étvágyát ismertetem, mert hiszen azt csak én ismerem, nem pedig odakint a konyhán a szakács. „De Kraut, üzleti érdek, hogy a vendégnek nagy porciót adjunk akkor is, ha kis porciót kért!” – könyörgök neki néha a konyhaablakon át, mert „nämlich” Krautnak hívják őt is, a mi főszakácsunkat. Tetszik tudni, mit felel erre Kraut a konyhából, ahol már déli tizenkét órakor a másnapi lóversenyprogramot olvasgatja? Azt feleli, hogy ő az ebéddel kötelességszerűleg elkészült, az adagolást megcsinálta, ha az öreg Atyaúristen jön be ebédelni a Rózsacsokorba, se változtat a dolgon, és ugyanakkor, midőn ezt mondja, egy akkora konyhakést vesz a kezébe, amellyel egy ökröt le lehetne szúrni. Ki merészel ilyen szakáccsal tovább tárgyalni?
A vendég elkomolyodva hallgatta végig Kraut Eduárd főpincért – aki még csak rokonságban sem volt a konyhabeli Krauttal, aztán némi izgalommal így szólt:
– Én tizenöt éve járok az asztalomhoz, fogyasztom a rác pontyomat minden pénteken, elszívom a szivaromat ebéd után, kicsit néha elszundikálok… Mi közöm van nekem ezekhez a dolgokhoz? – mond a vendég. – Én kis porció rác pontyot fogok enni, mert a nagy porcióktól örökre eltiltott a háziorvosom; és ezt nem is bántam meg, könnyebben járok, lélegzek azóta.
– Nagyságos Péntek úr – felelt most a legünnepélyesebben Kraut Eduárd –, fogadja szerencsekívánataimat.
Kraut ezután elővette zsebóráját, összehasonlította annak állását a vendéglőhelyiségben lévő, szekrényes függőórának állásával, és hirtelen felvidámodással mondta:
– Azt hiszem, a rác ponty készen van, nem fog rám kést Kraut, ha kimegyek érte.396
