4 További megbeszélések az élet folytatásáról
4
További megbeszélések az élet folytatásáról
További megbeszélések az élet folytatásáról
Péntek úr természetesen elfogyasztotta az ilyenkor szokásos túrós csuszát is, de bővebb mondanivalója nem volt a dologról, miután csak kis porciót rendelt belőle (igaz, hogy bőven túróval és tepertővel), amely az előbbi komoly eledel után csak nyomaték volt a gyomorban. Néhány villahajtásnyira el is tűnt a tányérkáról. Az a darab kenyér (a „sercnyi”), amely a túrós csusza után még apróbb, kézzel töredezett darabkákban lemendegélt az ebéd utáni hangulatban, hogy a gyomor teltsége komplett legyen – az a darab kenyér már csak a holnapi ebédre figyelmeztette Péntek urat.
– Jó kenyér igazán Svertetzky barátunknál, a Szegfűnél van, aki hajdanában pék volt, mielőtt vendéglős lett volna. Holnap, szombaton, ott ebédelek, mert nála szombaton van a napom.
– Vajon, mi lesz ebédre? – kérdezte Kraut Eduárd, aki szakmabéli férfiú létére azt tartotta, hogy az ember sohase tanult eleget, még ha valaha a Nemzeti Casinóban szolgált volna is.
– Nem találja el, Eduárd, becsületszavamra nem találja el – mond kedélyes ebéd utáni hangulatban a vendég.
– Az ember szeretné eltalálni, hogy mi is azt főzethessünk, ha a nagyságos úr esetleg szombati napon megszerencséltetne bennünket nagybecsű látogatásával.
– Az nem lehet, Kraut barátom, mert tíz év óta minden szombatom a Szegfű vendéglőé, ahol asztalom van és tisztességes kiszolgálásom – felelt legyintve Péntek úr, mintha az idevaló kiszolgálással nem volna megelégedve.
Ugyanezért Kraut Ede kissé elpirulva kérdezte ismét a nagyságos urat arról az ételről, amely tíz esztendeje a Szegfűbe vonzza.
Péntek úrnak keskeny óralánca volt mellényén kifeszítve, és az is megrakva mindenféle zsuzsukkal, hogy az óra maga talán nem is402 volt fontos a mellényzsebben. Voltak ezen az óraláncon szerencsemalacok, kis aranypoharak, ezüstszívek, zsokésapkák, keresztecskék, szobrocskák és sok mindenféle mások, amelyek egy idősebb korú úrnál összegyülekeznek az élet folyamán. Péntek úr most a szerencsemalacot morzsolgatta vastag ujjaival, mielőtt Kraut Edének felelt volna:
– Hát csak paszuly lesz! – kiáltott fel, és gyomrából, hogy mellénye is megrázkódott bele, felkacagott.
– Nálunk pénteken van babfőzelék – felelt Kraut gyanakodva. Péntek úr pazar kézmozdulatot tett kezével:
– Ugyan kérem, hogyan hasonlíthatják a maguk babfőzelékét a Szegfű paszulyához? Ott csupa válogatott szemekből készül a paszuly, némelyik akkora, mint a kisujjam!
(Péntek úr mutatta a kisujját, amely valóban elég tekintélyes jelenség volt.)
– Boldogult feleségem (mindig így emlegette bizonyos tiszteletteljességgel a megszökött menyecskét, amíg tán a végén maga is elhitte, hogy az valóban meghalt), anyai ágon előkelő zsidó családból származott. Sok ismert nevű pesti famíliával állott rokoni összeköttetésben, Ziofantiékkal, Dáriusékkal, Lancelottiékkal és más nevezetességekkel – még a pesti Mendelssohnokkal is –, akik azonban minden európai kultúrájuk, arany-spanyol múltjuk, lengyel nemességük mellett sem tudtak arról leszokni, hogy hetenként bizonyos zsidó táplálékot ne vegyenek magukhoz. Ez pedig nem volt más, mint a „sólet”, amelyet különösen az asszonyok kedveltek az édeskésen kocsonyázott halak mellett – mond Péntek úr elmerengve, ebéd utáni, megbocsátó hangulatban. – Bizony, sok „sóletet” megettem „boldogult feleségem” mellett, habár ő maga a ferenciek templomába járt, idevaló volt a társaságba, de szombaton, valamely ősi hagyományként, „sóletet” főzött magának is, nekem is. Akkor ismerkedtem meg a nagy szemű paszulyokkal s azoknak különös ízeivel.
Péntek úr merengett egyet a múlt időn (a fogpiszkálót megfordította fogai között), mint idősebb uraknak szokása, míg Kraut Ede valóban a legnagyobb fegyelmezettséggel hallgatta a pénteki vendég történetét.
– Boldogult nőm idejében ezek a speciális „sóletek”, amelyekhez mindig maga vásárolta meg a szükséges dolgokat, természetesen marhaszegyből készültek. Talán ezért is híztunk el mind a ketten idő403 előtt. Sőt néha „sóletben” főtt tojások is oly zsírtartalmúak voltak, hogy kettőnél, háromnál aligha tudott volna többet elfogyasztani az ember.
Kraut Eduárd tisztelettel meghajolt:
– Ismerem magam is ezt a különös ételt. Amikor a Casinóban végeztem szolgálatot: volt egy grófunk, akit „Liberális Gábornak” hívtak egymás között az urak. Kicsit furcsa ember volt! – mond Kraut Ede, olyan nyomatékkal, mintha az a körülmény, hogy ő valakit „furcsa ember”-nek nevez: mindent megmagyarázna. – „Liberális Gábor” úr őméltósága követelte néha, hogy neki ebédet a Duna-parti Braun-féle kóser vendéglőből hozzanak át, mert ő „sólet”-et akar enni.
– De én megreformáltam a „zsidó sólet”-ot – kiáltott most fel hirtelen Péntek úr. – Kitaláltam a „magyar sólet”-ot, amikor boldogult nőmtől elváltam.
Kraut ugyan tiszteletteljességén mit sem változtatott, de a szakmabeliek (minden régi főpincér egyben képzett szakács is) fölényével felelt:
– Új ételeket kitalálni majdnem lehetetlenség a francia és magyar szakácstudomány után.
– De én kitaláltam, Kraut úr! – felelt ujjaival malmozva és fejét kissé lehajtva a vendég, mintha még mindig a találmánytól volna elfáradva. – Nem akarok Komócsy Józseffel versenyezni, aki nem messzire innen, a Pipában, az úgynevezett Komócsy-vesepecsenyét találta ki. Wellingtonnal sem, aki ugyancsak a pecsenye terén hozott újításokat. Nem célom más, nagynevű feltalálókkal se mérkőzni, ugyanezért megelégedtem, amikor találmányomat csak egyszerűen „Magyar sólet” név alatt írta fel étlapjaira a Szegfű vendéglőse. Ezt ebédelem holnap.
(1933)404
