3 A hal elúszott
3
A hal elúszott
A hal elúszott
Ezalatt a vendég a Rózsacsokorban, a már többször említett Péntek úr: ugyancsak a maga tennivalóját folytatta a rác ponty társaságában, amely tennivaló (talán csak a vendég szempontjából) felért azokkal a tennivalókkal, amelyeket Dorner úr folytatott a sörfogyasztás megfigyelésénél – sok pohár és kancsó sört vittek a Rózsacsokorból a környéken lévő női divatüzletekbe, ahol a szabászok, szabónők, varrónők, „próbakisasszonyok” ebédelési szünidőt tartottak, de helyüket mégsem hagyhatták el a szeszélyes dámák miatt, akiknek korzózás vagy egyéb mindennapi útjaikon jut eszükbe egy új kalap megvásárlása, vagy egy-egy új ruhamodell megtekintése. (Ilyenkor a söröskancsót a kalaposné az árusítóasztal alá dugja, a dáma próbálgatja a tükör előtt a párizsi kalapot, és nem tudja, hogy miért van annak pirított vöröshagyma szaga. Persze, mert nem látta a Rózsacsokor szaftos virslijét, a kalaposné ebédjét, amely belépésekor ugyancsak az elárusítóasztal alá vándorolt!)
De a vendég – Péntek úr – tennivalója (azt lehetne mondani: kiküldetése)399 bizonyára fontosabb volt Kraut Eduárd teendőjénél is, aki egy messzi, tavaszi lóverseny esetlegességeivel foglalkozott gondolataiban, mert a vendég a jelen pillanatban a valóságos, jóízű, példaadó életet s annak örömeit jelentette, miután tejfelesen, vajasan, hagymásan, citromosan, édesdeden csatlakozott egy pontyhal sorsához, amelyet Szentendre táján fogtak ki a halászok a nagy Dunából. A ponty terítékre került, miután a Rózsacsokor bevásárlója meggyőződött arról már odakint a halvásáron, hogy a potyka eleven állapotban van (kopoltyúi rózsaszínűek, szeme nem haldoklik, a bőre nem hámlik), de meggyőződött szagáról saját szaglalásával a vendég is, aki a világért se hagyta volna félrevezettetni magát a fűszerek illatától, amelyek a halat környékezik. Ő magát a halat szagolta meg, s ugyanezért kanállal fogyasztotta azt, a nagyobb csontokat és szálkákat bal keze két ujjával szedegetvén ki szájából, miután azokat is megfelelően leszopogatta.
Ne vágjunk elébe az eseményeknek, a halcsontok leszopogatása csak később következett, mert egyelőre a hal gusztálása, vajas széleinek kóstolgatása és levének meggondolt, levest helyettesítő ízlelgetése volt soron.
Igen – mondotta magában a vendég –, van benne babérlevél, de paradicsom és zöldpaprika is. Akármilyen gazember a szakács: ehhez ért.
Külsőleg ugyan éppen olyan mogorva, nyírott szakállas, embergyűlölő, zárkózott maradt a vendég, mint többnyire azok a férfiak, akik érzékeny életükben (főként a nőkben) csalódtak, de belülről már mindenféle örömöcskék, apró kis reménységek, a világ megjavítása iránt való bizalmocskák kezdtek aranyporként úszkálni vénájában és artériájában. A vendég ugyan bölcs ember lévén tisztában volt vérkeringésével, a piros és halovány vérsejtekkel; még a legjobb óráiban sem jutott eszébe, hogy vére tán kék volna, mint a grófoké, mert csak egyszerű erdésznek volt a gyermeke; arra se gondolt, hogy tán aranysárga volna, mint a „kaméliás” hölgyeké és a körülöttük forgolódó romlott uracsoké – de arra komolyan gondolt, hogy bizonyos kanalas ételek, amikor megfelelő körülmények között fogyasztják őket (mint például a rác pontyot), nyomban vérré válanak.
Amúgy is kevés a vérem – mondta magában Péntek, amikor a400 harmadik kanállal vett az ezüsttálból, mert természetesen nem követte el azt a szentségtörést, hogy a halat és a hozzátartozókat kivette volna a maga táljából. Nem. A tálból egyenesen a szájba kellett kerülni minden falatocskának, nem pedig előbb valami tányérra, ahol esetleg meghűlhet a drágalátos hal.
Hogy világosabban lássuk a helyzetet: el kell mondanunk azt is, hogy a haldarab, amely terítékre került, körülbelül középső részéből volt a pontynak, a gerince tájékáról, ahol a zsíros részek megfelelően váltakoznak a csontos részekkel. Itt mindegyik csont akkora, mint egy zsákvarrótű, az ember úgyse nyelheti le, ha csak nem részeg – az apró szálkáknak pedig oda se! Némelyiket, amelyik megakadt a nyelvén vagy a fogán: kiveszi ugyan az ember a szájából, de a legtöbbet csak csemcsegve lebocsátja, mert a hal apró szálkáiban is különös erők rejtőznek. A rác pontynak éppen arra való a leve (a „szaftja”), hogy a haldarabok nyugodtan csússzanak le a torkon, gégén és egyéb csöveken, amelyek az ember belsejébe viszik őket.
Evett-e kenyeret a vendég? – Nem annyit, mint más időben, mert a hallé elég sűrű volt, bőségesen megrakva krumplival, sőt egy-két-három karikában maradt vöröshagymával is (amelynek élvezetekor a feje búbja verejtékezik a fogyasztónak), de azért a vendég mégis evett kenyeret, mert a kenyérfogyasztás pauzákat jelentett a nagy mulatságban, mint színházban a szünetek.
Megette-e a barna halbőrt a vendég? – Megette, bár eleinte azzal a célzattal választotta le a húsról, hogy majd ott hagyja a tálban. De az utolsó kanalaknál, mikor a tálban már alig volt ennivaló, csak egy kis tejfeles, édeskés, savanykás kanálnyi lé: hirtelen a halbőrre került a sor. A tál üres lett, a vendég szalvétáját húzogatva megszólalt:
– Hát a sörrel mi lesz?
Kraut Ede nyomban abbahagyta a sportértesítő tanulmányozását, mert régen várta már ezt a kérdést. A vendégen múlott, hogy mikor teszi fel a kérdést, ő mint régi, nyugodt, higgadt „személyzet” nem zavarhatja felesleges kérdésekkel a vendéget, amikor annak amúgy is más foglalkozása van (mint például a halszálkák leszopogatása).
– Parancsára, nagyságos uram, ma kiválóan jó a sörünk.
– No, majd meglátjuk – felelt Péntek úr kissé fáradtan az előbbi élvezettől, mielőtt az új élvezeteknek adná át magát.
Kraut Ede személyesen hozta a füles pohárban még mindig mozgolódó401 (musszírozó) sört. A vendég a levegőbe emelte a poharat, maga előtt tartotta néhány másodpercig, és így szólt:
– A hal úszni akar.
Mint már őelőtte annyian mondták. És a pohár tartalmát leeresztette torkán.
