2 Mi történt azután, miután megkedvesedtünk?
2
Mi történt azután, miután megkedvesedtünk?
Mi történt azután, miután megkedvesedtünk?
– Hát hol kezdődött a „megkedvesedés”? – kérdezte özvegy Sztárayné (Rózsi), aki anyós létére magára vállalta a nehéz feladatot, hogy leánya, Mathilde, Szent Mihályné helyett kivallatja a gyöngélkedő úriembert: hol járt két nap, két éjszaka, mert ilyesmire mindig kíváncsiak az asszonyok.
Persze a vallatáshoz megfelelő gyöngédségre, valamint egy jó tányér köménymagos rántott levesre (füstölt hús levével, csurgatott tésztával és tojássárgájával) volt szükség, mert ilyen háziasan készült levesben amúgy se lehetett része a kalandozó korhelynek (amíg például365 káposztalevest, amelyet különben is a korcsmárosnék tudnak főzni a legjobban: akárhol fogyaszthatott).
Azért csak betegnek való rántott leves kellett a vallatáshoz.
– Hát hol kezdődött a „megkedvesedés”? – kérdezte Sztárayné nyájasan, amíg Szent Mihály megfelelő nyögések közben a levest az utolsó cseppig elfogyasztotta.
Miután komolyan gyanakodni lehetett arra nézve, hogy Mathilde valahol, valamerre, kisírt szemével és piros orrával hallgatózik, Szent Mihály súgva felelt:
– A Rigóban…
– Tegnapelőtt este – bólintott Sztárayné. – Éjféltájban Istvánt, a hajdút, szokásunk ellen, érte küldtük, Szent Mihály, mert nyugtalankodtunk távolléte miatt, de István azzal tért vissza, hogy úgy az uraknak, mint a cigányoknak nyomuk veszett.
– Ez lehetséges, mert az órát senki se nézte közülünk – felelt Szent Mihály megfelelő bűntudattal, mert neki mint családos embernek mégiscsak meg kellett volna nézni az órát.
– Lehet, hogy az óra állott, mint ez régi szokása a Rigó korcsma órájának – segített Sztárayné a hazugságokban Szent Mihálynak, mert okos asszony létére igen jól tudta, hogy a férfiak amúgy is hazudnak bizonyos dolgokban.
– Lehetséges, hogy az óra állott, de különben is nagyon kedves társaság vetődött össze, amelytől nehéz lett volna elbúcsúzni a szokásos nyolcórai harangszóra. Itt volt Akáci, az állami tiszttartó, akivel dohánybeváltási ügyekben meglehetősen sokszor van személyes érintkezésem, mint tudja, Rózsi.
– Ismerem, a vén gazembert, még szilvafa korából, mindig cigányul beszél, ha lerészegedett – felelt Sztárayné.
– Ott volt Andrási, ugyancsak dohánybeváltó hivatali megbízott Bátorban, egyrangú velem, de ő kocsin jár, mert vidéken szolgál. Igaz, sok baja van a zsebtolvaj kocsisokkal. Soha annyi dohány nem termett Bátorban, mint az elmúlt évben, amelyet most szállítottak be a központba. Ezt is meg kellett ünnepelni.
– Igen – felelt ravaszkásan özvegy Sztárayné –, boldogult uramnak is az volt az elve, hogy az egyenrangú és egy életkorú urak egymás közötti barátkozása szükséges. Uraknak egymás között van a helyük.366
– És Laci bácsi nem volt a Rigóban? – kérdezte hirtelen Sztárayné a vallatás folyamán.
– Ó, igen – felelt szórakozott, elnyújtott hangon Szent Mihály, mintha nem tartaná fontosnak a dolgot. – Laci bácsi minden este a Rigóban szokott lenni; most csak azért volt jobb kedve, mert egyheti szabadságot kapott a közjegyzői irodában. Igaz, hogy az öreg egyébkor agyondolgozza magát, mindenben helyettesíteni kell a főnökét. Mi nem is tudjuk, hogy egy vidéki közjegyzőnek mennyi dolga van! Éjjel is elhívják, mint valami orvost, amikor végrendelkezni kell. Vigyáznia kell a végrendeleti tanúk megbízhatóságára, az aláírásokra, a végrendelkező szava akaratára, a megfelelő bélyegekre. Egy káptalan a feje.
– Van szerencsém ismerni az ipsét – mond az özvegy Sztárayné. – A Rigóból hová tette Laci bácsi a célt abban az elpusztíthatatlan bundájában és vadászkalapjában?
