3 A forró feketekávé
3
A forró feketekávé
A forró feketekávé
– Akár hiszi, akár nem, kedves nagyasszonyom, vannak bizonyos éjszakai idők, amikor az embernek egy jó forró feketekávét múlhatatlanul meg kell inni.
– Tudom, lelkem – felelt engesztelékeny hangon özvegy Sztárayné, mint aki már úgyis sokat látott az életben. – Betegségük ez a férfiaknak, különösen, ha megfelelő öreg huncutok kormányozzák a dolgok menetét. Laci bácsi még sohase feküdt le feketekávézás nélkül. Tehát csak mondja meg nyugodtan, hová mentek a Rigóból?
– Utólagos engedelmével bevallom, hogy a Betyár kávéházba mentünk, miután friss hó esett – igen jó szaga volt a levegőnek, Akáci úr, az állami tiszttartó, már néha cigányul beszélt a mögöttünk ballagó muzsikusokkal, és többnyire családi viszonyaik felől érdeklődött, amiről nagyon szeretnek a cigányok beszélni. Andrási barátom elmondta, hogy a Vörös Tehénnél áll a kocsija, lova, de nem akarja éjszaka a kocsist felkölteni, mert a hajnali vonattal amúgy is hamarább otthon van, a kocsi majd üresen megy utána.
– És Laci bácsi?
– Laci bácsi a levegőt szagolgatta, amelyről megállapította, hogy367 ez már amolyan télutói levegő, valahol délvidéken tavaszodik, és a vándormadarakhoz nemsokára szerencsénk lesz. „Itt lesz a gólya, a fecske! Jaj, be jó dolgunk lesz!” – mondogatta, mert talán az időjárást szereti a legjobban a világon.
– Szeret Laci bácsi egyebet is – mond könnyed kézlegyintéssel özvegy Sztárayné, miután igen jól ismerte a körülötte lévő férfigenerációt. – A Betyárba persze a hátulsó ajtón kerültek be?
– Amerre az úriembereknek szokása – felelt vállat vonva Szent Mihály, pedig nyilvánvalóan tudta, hogy a kérdés mögött egy másik kérdés rejtőzik. Mégpedig az, vajon az úgynevezett „szeparéba” vezette-e Laci bácsi a társaságot?
– No, most térjünk a tárgyra. Mely nótát kezdték muzsikálni a cigányok a Betyár különszobájában, amelyet a kasszírnő énekszóval kísért? – kérdezte hirtelen Sztárayné, mint aki ismeri a szokásokat.
– No, igen, a cigányok benyomakodtak az ajtón, bár senki se hívta őket, muzsikálni kezdtek, utólag a cimbalmot is meghozták, és a nagybőgős úgy bevette magát a sarokba, mintha örökké ott lakott volna. Sörösüvegeket kaptak, miután a Rigó bora után azt kívánták, de mi, urak, megmaradtunk a feketekávé mellett.
– Laci bácsi, persze rummal itta a feketekávét?
– Régi szokása ez már az öregúrnak, nem is kérdezik felőle a Betyárban. Csak a bátori intéző talált ki valamely új dolgot. Parádi vizet ivott, szódabikarbónátát szedett, égette a Rigó bora a belsőségét, sóhajtott, hogy neki jobb bora van otthon, mint a Rigósnak, mert abból a borból akár két literrel megihatik vacsora után, sohase kell kimenni, hogy a csillagokat megnézze az égboltozaton. „Kocsmabor csak kocsmabor marad!” – mondogatta.
– No, most már látom, hogy nagyon bőven ihatott a Rigóban, ha még a bátori dohánybeváltó intéző is beteg lett – mond özvegy Sztárayné a legcsendesebb hangon, mintha vejének, Szent Mihálynak tulajdonképpen a legkisebb köze se lenne a dolgokhoz. – De még mindig nem mondta meg, hogy milyen nótákat muzsikáltattak a Betyárban?
– Hát persze hogy betyáros nótákat. Van az így néha, hogy az ember szeretne elmenni világgá, felcsapni régimódi betyárnak, aki haragban van az egész világgal.
– Csak a kocsmalánnyal vagy kávéházi kasszírnővel nincs haragban – mond komoly megállapítással özvegy Sztárayné.368
Szent Mihály meghökkent a komoly hang hallatára, ezért nyomban védelmi pozícióba helyezkedett:
– Egyébként is csak Laci bácsi énekelte ott az ártatlan polgárság által is kultivált nótát, amely így kezdődik: „Fürdik a holdvilág, az éj tengerében…”
