1 A krumplileves szerencséje
1
A krumplileves szerencséje
A krumplileves szerencséje
– Már látom, hogy megint rajtad van a háztartás napja, és nem a mamán! – szólt Szent Mihály feleségéhez, született Sztáray Mathilde-hoz, akit általában „Matyinak” neveztek, csak a nagyzoló, urasági életet még nem felejtett Szent Mihály szólította mindig Mathilde-nak. Mert úgy érezte, hogy respektust csak úgy gerjeszthet maga iránt az ember, ha a respektust mások iránt is megtartja.
A bevezető szavakat akkor mondta Szent Mihály, mikor a terített asztal mellé telepedett a hivatalából hazajövet.
– Vajon miből látja, hogy rajtam van a háztartás napja? – kérdezte Mathilde.
– Látom először az orrodon, amely megint olyan szerencsétlenséget mutat, mintha a disznó betegedett volna meg. Másodszor látom, hogy a só és a paprika hiányzik az asztalról, hogy majd a fene egyen meg engem, amikor az első kanál levest a számba veszem.
– Csak krumplileves van – felelt alattomosan Mathilde.
– Azt kell csak igazán tudni főzni! – kiáltotta Szent Mihály. – Húslevest, tyúklevest, orjalevest minden asszonyszemély tud főzni, ha megvannak hozzá a megfelelő húsok, csontok. De jó krumplilevest megfőzni, az az igazi tudomány. Tettél bele petrezselyemlevelet, egészben főtt vöröshagymát, egycseppnyi fokhagymát és főleg tejfelt? Tudom, hogy mindig máshol jár az eszed, valamit elfelejtettél.
– Semmit se felejtettem el. Hanem abban igaza van, hogy azért is szomorú vagyok, mert a disznó beteg, nem akar enni – felelt még alattomosabban Mathilde.
Szent Mihály, aki apró kenyérszeleteket vagdosott a félbarna cipóból, hogy azokat sóban, paprikában meghempergetve az ebéd előtti szertartást elvégezze, erre persze csak kirúgta a széket maga alól.347
– Tyű, a királejzumát! – horkant fel. – A disznó beteg, és nekem nem mondjátok?
– Nem mertük, mert tudjuk, milyen mérges ember.
– Hát hogy az istennyilába ne volnék mérges, amikor a disznó, amit Tamás napján akartunk leölni, már most nem akar enni?
Özvegy Sztárayné ekkor belépett a szobába, a régi regényes alakjában, mert ebédre mindig valamit vett magára, ha mást nem, mint egy újonnan vasalt zsebkendőt a kezébe. A hangja is úgy skálázott, mintha mindig szerelemről vagy más mennybéli érzelmekről beszélne.
– A disznó nem ismeri a kalendáriumot, előbb lakott jól ezzel a földi élettel a maga túlbuzgóságából, Szent Mihály, mint Tamás napjára. Most már nem tehetünk mást, mint hogy leöljük. Már üzentem is Kis Dánielnek, az alvégi csizmadiának, aki nálunk már boldogult férjem idejében ezeket a műveleteket intézte, hogy hajnalra itt legyen. Maga pedig legfeljebb korábban jön haza a Három Rózsából, mint egyébként szokott! – mond özvegy Sztárayné (Rózsi) azon az elbűvölő hangján, amelyen harminc esztendeig féken tartotta a nagy szakállú Sztáray (Sztari) urat, most pedig vagy két esztendeje a vejét.
Szent Mihály megrendült, mint mindig, mikor remek anyósát meglátta, és a régi huszártiszt figyelmességével hallgatta az asszonyság szavait, mintha hirtelen egy bálteremmé (talán éppen az agarászbál termévé) változott volna a métergerendás szoba, mint valami varázslatra, amikor a megfelelő igét kimondják:
– Tehát holnap disznóölés lesz nálunk? – kiáltott fel. – Akkor mind egy kutya, hogy milyen a mai ebéd, spórolunk holnapra!
(Így menekült meg a krumplileves és társai Szent Mihály szigorú bírálatától.)
