2 Mathilde öröme
2
Mathilde öröme
Mathilde öröme
Szent Mihály délután néhányszor megkergette az elkehesedett disznót az udvaron, mégpedig vasvillával.
A korán leereszkedett, késő őszi ködben szaladt a disznó sövénynek (nyírfából és fűzfából, valamint sásból volt), eperfának, szilvafának,348 a szivattyús kút mellett álldogáló szomorúfűznek, de Szent Mihály nem kegyelmezett „Jánosnak”, tudniillik a disznónak, amit egy potrohos termetű ellenségéről nevezett el, mert az rossz véleménnyel volt a huszártisztekről, akik a lóról leszállva az adóhivatalnál foglalnak állást.
– Mi lesz a világból, ha minden kicsapott tiszt az adóhivatalhoz kerül? – konspirált a nagy hasú János a Három Rózsa piros terítékes asztalánál, a szomszédos asztalnál, ahol Szent Mihály tartotta barátaival, az adóhivatalnokokkal a szokásos esti összejöveteleket.
– Most leszúrja őkelmét Kis Dániel, a csizmadia! – mond megelégedetten Szent Mihály, amikor véleménye szerint a disznót eléggé felfrissítette a másnapi kivégzéshez.
…Pedig maradt még abban élő, hogy másnap hajnalban, amikor „hál’ istennek” való időjárásra virradtunk – becsületesen fagyott az éjjel, a dér belepte a háztetőt, ködoszlop állt a kertben, a hajnali harangszó nagyon messziről hallatszott, mintha megsiketült volna az egész világ – másnap reggel, amikor a disznó megérezte vesztét, és óljából kiszabadulva körülfutamodta az udvart, úgy hányta le magáról a kis termetű, borostás állú, igen kemény bajszú és elég izmos csizmadiát, mint egy elefánt a tigrist.
Ez a hajnali harc az ölők és a disznó között határtalanul felizgatta a jelenlévőket. (Még Kis Dánielt is, aki pedig szokva lehetett az ilyen hajnali csatákhoz.)
Szent Mihály, az egykori huszártiszt a régi, hadgyakorlati lovasrohamoknak a lázát érezte tagjaiban, amint a disznó után iramodott. „Kard ki, kard!” – ismételgette tán magában a rajta-rajtáknál szokásos vezényszót, ahogy a fiatal tiszteket tanítgatják az öreg kapitányok, akik jobban szeretnek már bő ülepes, hosszú nadrágjaikban a gyakorlótér közepén állani és onnan vezényelni. De Szent Mihály fiatal ember volt, felizgatta még a disznóval vívott csata is. Rohant a disznó után, amíg az bolond fejjel keresztül-kasul száguldott a Sztáray ház udvarán, rohant: mintha most akarná meghódítani igazában feleségét (aki egy hosszú köpenyegben betegesen didergett az ambituson), vagy pedig anyósát, aki ismeretes piros posztó sláfrokjában, a vér felfogásához szükséges lábassal és fakanállal kezében álldogált az udvaron, menyecskésen bekötött fejjel, cinkét fogott, piros arcával, könyökig felgyürkőzve és ropogósan, amilyen a borpiros reggel volt, amelyet a hentes, özvegy Sztárayné és Szent Mihály már az349 udvarra lépés előtt egy-egy korty barackpálinkával nyitottak meg, míg Mathilde a maga adagját későbbre tartogatta.
A régi lovagok küzdöttek oly ambícióval hölgyeik előtt a tornatéren, mint Szent Mihály küzdött a disznóval felesége és anyósa előtt.
– Csak a fülét, tekintetes úr – kiáltotta a harcos nyomába futamodó Kis Dániel, mint afféle gyáva „csiszlik”, aki nem mer szembekerülni ellenfelével, a disznóval, de majd hajlandó lesz leterített áldozatának a kegyelemdöfést megadni.
Így futamodott el a disznó felhevült állapotában az udvaron özvegy Sztárayné (Rózsi) mellett is, aki a fakanállal úgy orron vágta, hogy a bolond állat meghökkent, és megállt, mintha megismerte volna azt a kezet, amely idáig finom, hízónak való eledelekkel etette. – Ebben a percben már nyakán volt Szent Mihály, megragadva a két fülét, majd Kis Dániel segítségével a földhöz teremtette a disznót, és ráült. S ugyancsak melléje huppant a maga kilencven és egynéhány kilójával özvegy Sztárayné is, míg Kis Dániel a csizmaszárból elővont hegyes, éles disznóölő késsel borotválni kezdte a disznó nyakán azt a helyet, ahol majd a szúrást megejti.
A disznó kimerülten hörgött a három ember súlya alatt. Mathilde tenyerével befogta a füleit, mint valami ágyúlövés előtt. Pedig most már oly gyorsan mentek az események, hogy azokat többé emberi hatalom meg nem állíthatta.
A disznó szakálla – bizony elég koszos volt – lehullott Kis Dániel kése alatt, és most jött a kezének az a mozdulata, amelyet csak gyakorlott disznóölők tudnak, amikor a hegyes kést nekifeszítette a disznó nyakának, mintha valami másvilági erő szállott volna a kis termetű ember karjába. Döfött, a kés alatt roppant az eleven test; félig visszahúzta a kést, újra döfött, majd megforgatta azt odabent, a disznó szívében… Cudar munka, Szent Mihály nem is vállalkozott volna rá, mert születni kell az ilyen műveletre.
Hogy a disznó mekkorát visított a szörnyű döfésre, azt tán el se lehet mondani. Ha nem ül özvegy Sztárayné (Rózsi) Szent Mihály mellett a disznó hátán, ő maga talán elengedte volna a disznót, késsel a torkában, mint ahogy némely disznóval, különösen az erős kannal már megtörtént.
– Ide a lábast! – kiáltotta Kis Dániel, mint egy hadvezér, amikor kellő megforgatás után visszahúzta a kést, és a vér olyan habosan,350 tajtékozva, buzogva kezdett omlani, a disznó minden küszködésére bővebben, patakban, szinte szikrázva, mint a vér szokott, ha kellő utat nyitnak neki a szabadba.
– Sót ide! – vezényelt még egy utolsót Kis Dániel. (Persze, kéznél volt a só.)
De ezzel az utolsó vezényszóval be is fejeződött a mokány képű, kemény, fekete bajuszú Kis Dánielnek vezető szerepe a mai napra.
A disznó még egyet hördült, aztán a vezényletet, mint az előrelátható volt, Szent Mihály anyósa vette át. Ő kavargatta és sózta a lábasokban felfogott vért, olyan szakértelemmel, mintha egész életében csak ezt csinálta volna.
– Hurka lesz belőle! – mondta örömteljesen, amikor egyik lábas a másik után megtelt vérrel.
Szent Mihály szinte érezte a véres hurka ízét már a fogai között, amikor az elnyúlt disznó teteme mellől a vérrel telt lábasok útnak indultak Mathilde kezébe, aki a megfelelő helyre rakta őket. Nem szívesen, nem kedvesen, nem rajongással, mint a többi jelenlévő végezte rábízott tennivalóját, mert mint született úrinő, megvetette a cselédi munkát, de engedett a kényszernek…
– Örülj, hogy nem veled szúrattuk le a disznót! – kiáltotta tréfásan Szent Mihály fanyalgó felesége után, mikor az a vérrel teli lábasokat az udvarról behordta a konyhába.
