3 Az első hó és Szent Mihály feladata
3
Az első hó és Szent Mihály feladata
Az első hó és Szent Mihály feladata
Az idő még olyan korai volt, hogy a ködből, a dérből, az ecetfa virága színű, télpiros tájról még csak ekkor találtak ide a sárga és a kék mellénykés madárkák a szilvafákra, eperfákra. A ház előtt elvezető országúton hegyesen füttyentett az a madárka, amely a lovak és kocsik után szokott menni. A folyókon tán akkor ereszkedtek útnak a víz sodrával a vadkacsák… Igen korai reggel volt, de az ölés után mint felizgult ember: Kis Dániel nem vette rossz néven azt a két deci tartalmú poharat, amelyet savanyú vinkóval megtöltve a ház igazi úrnője, özvegy Sztárayné átnyújtott neki…
Egy bajuszszál (ez a fekete, kemény bajuszok sorsa) a pohárba pottyant a bor felhajtása közben.351
– Inkább a borba, mint a hurkába! – mond a hentes áhítatosan, amely szóval csak bizalmat kelthetett maga iránt.
Szalmazsúpok hevertek a közelben, deres, száraz, jó zsúpok, ezekből ágyazta meg Kis Dániel a halálba küldött disznó ravatalát. Milyen kedves volt az, hogy a sebesült nyak, általában a disznó feje körül kis boglyát, mint valami kis oltárocskát épített; de külön boglyát a disznó farkához is, mint ez régi falusi hentesek szokása, akik a disznó fülével és farkával akarnak legelőször kedveskedni a háziaknak.
Pirosat lobbant a szalma lángja a disznó körül, mint akár özvegy Sztárayné szeme fellobbant, amikor ezt a gyermekkorára emlékeztető szertartást nézte.
– Mennyire becsüli Kis úr a disznót? – kérdezte Szent Mihály, hogy ő is kedvében járjon a piszkafájára támaszkodó hentesnek, mint ő járt a háziak kedvében.
– Lesz egy mázsa az ártány. De inkább több, mint kevesebb – mond Kis Dániel elmerengve nézve a tűzbe, a szalmalángba, amilyent már annyiszor láthatott életében. De akárhányszor látja, mindig felmelegszik tőle a lelke közepéig, mert hiszen mégiscsak hentes volt.
És ekkor, hogy teljesen örömösen kezdődjön a nap, a borongó égből megindult az első hó ebben az esztendőben.
Mintha csak a disznóölés tüze csalogatta volna le a magasságból a hópelyheket, amelyek mind sűrűbben kezdtek hullani a tűzre, ahol halkan sisteregtek egyet, mielőtt kimúltak.
A haldoklót is megállítja tán másodpercekre kiszabott útjában az első hó megérkezése, amikor szinte váratlanul fehéredni kezd az udvar reménytelen barnasága, a háztető gyásza, a kerítés magánya; mintha egy mennybéli vendég jött volna a hosszú ősztől elszomorodott tárgyak megvigasztalására.
– Most már aztán nincs semmi baj – mond Kis Dániel, a süvegét megigazítva a fején.
És a szalmazsúp is talán vidámabban lángolt a disznó felett, mint idáig.
Özvegy Sztárayné térült-fordult a konyha, a kamra és a disznóölés színhelye körül, mindig jobban ropogtak lábnyomai a frissen esett hóban, terjedelmesebb lett a talp helye, mélyebb a saroké.
– Fordítsuk már hátára azt a disznót, mert még odasül – mondta a piszkafával komolyan őrködő Kis Dánielnek.352
A hentes engedelmeskedett.
– Hát legyen – mondta nevetve. – Gerincre, te koca!
A disznó négy lábát az ég felé mutatta.
– Jó négy sonkája van – dicsérte Kis Dániel a disznót, a hasa aljára szórva a szalmát, különösen a hátsó két lába közé, ahol pejpirosan lobbant fel a disznó szőrzete a kormosodó hóesésben. Még egy hitvány karódarabot is tett a szétfeszített két sonka közé, hogy az alaposan megpörkölődjék a tűzben.
– Ilyen az élet! – mondta nevetve Sztárayné, és már hordta is a forró vizet nagy kannában a konyhából, amire majd a disznó megberetválásánál lesz szükség. Kis Dániel a csizmaszárán fente a késeket, a nagy pelyhekben hulló hó lenyomta a füstöt, minden és mindenki fehér volt már az udvaron, leghamarabb a náderesz, aztán a szilvafák, eperfák, de még a piros gyümölcsű ecetfa is, csak a láng volt lángoló, amely a megfeketedett disznó teteme felett táncolt, mert valóban oka volt az örömre. A disznó hasa aljából olyan falatok kerülnek ki rövidesen, amelyektől elájulhat a veremben várakozó hordóskáposzta, de még a káposztafej is, amelyet négy részre vágva tettek el télire, hogy majd örömet okozzon a háznak.
– Csak majd a füstre vele! – mondta Kis Dániel, amikor a forró víz segítségével a sertés megborotválásához látott.
– Majd előbb a szükséges orvosságokat – felelt özvegy Sztárayné, amikor a gangra mutatott, ahol a fedett helyen egy papírzacskó-hadsereget pillantott meg Szent Mihály, aki ábrándos ember létére nem is gondolt arra, hogy mennyi minden kell a disznóöléshez. Nemcsak a hentes meg a kése, hanem talán minden fűszerszám, amit a boltban árulnak.
– Orjaleves lesz ebédre, és természetesen karmenádli – figyelmeztette Kis Dánielt özvegy Sztárayné, amikor a fehérre vakart, sokszor leforrázott disznó felbontására került a sor.
De a hentes régi ember volt, tudta a módját a dolgoknak… Ugyanezért egy darabot levágott a farkából, egy darabot a füléből a megpörkölt disznónak, és a darabokat tenyerén a háziak felé nyújtotta. Szent Mihály, mint akár gyermekkorában, a fülét választotta, amelyet ő fogott az eleven disznón.
– Hol van a fiatal tekintetes asszony? – kérdezte Kis Dániel, körülnézve Mathilde után.
A fiatal tekintetes asszony nem mutatkozott sehol, mert bánatára353 a konyhán a különböző, ilyenkor nagyon is sürgős teendőket kellett végeznie. Holtszomorú volt, mert sejtelme se volt a disznóölés ceremóniáiról, nem tanulta meg idejében a szertartásokat, amelyeket a későbbi életkorban nem lehet megtanulni. Így tehát leginkább csak arra ügyelt, hogy legyen elegendő forró víz kéznél.
– Ó, istenem, milyen szerencsétlen vagyok, a mama megint elhódítja darab időre Szent Mihályt! – mondogatta a tűz mellett üldögélve, és a nagy fazekakra felügyelve, amelyeknek rendeltetését nem tudta. Mert természetesen minden edény, amely a házban található volt, glédában állott a disznóölés napján, özvegy Sztárayné rendelkezéséből.
– Rózsi, maga egy nagyszerű asszony! – mond Szent Mihály, a papírba burkolt fűszerszámok seregét megpillantva.
– Régen készülődöm a mai napra – felelt özvegy Sztárayné. – De most lássuk, hogy milyen belülről a disznó.
Így szólt, miután Kis Dániel ott állott, nagy késével a disznó hasa alját felhasítva, aztán felboncolva, minden részének kiszámítva a helyét, miután a disznó olyan állat, hogy minden porcikája jóízű.
– Várjunk, előbb egy pohár bort iszunk – mond az özvegy Sztárayné a jó asszonyok gondosságával, a vejének, a hentesnek és magának töltve az idei borból, nagy poharakba a zöld cserépkancsóból, hogy a bor csaknem kiloccsant a frissen esett hóra.
De mégse loccsant ki, mert Kis Dániel egyetlen hajtásra végzett vele sörtés bajsza alatt, csak krákogása mutatta, hogy a bor céljába talált.
A toronyban reggeli miséhez harangoztak, szél jött a fürdőház felől a hóeséssel, amely már kavargatni kezdte az addig egyenletesen hulló havat. Megkergette a szélesen elterpeszkedve érkező hópelyheket, mielőtt azok elfoglalták volna helyeiket a faboglyán, a kis faházikón, amely az udvar sarkában állott félrecsapott, bolondos deszkatetőjével (mert az ilyen építményeknek nem szabnak örök életet az emberek, pedig mindennap van rá szükségük), a kertben véges-végig, amerre a régen elszerencsétlenedett ribizli- és pöszmétebokrok nyúltak: viharosan fehér lett a mindenség.
– No, most benne vagyunk az igazi disznóöléshez való időjárásban – mond Szent Mihály, jó nagyot szippantva az időből.
Mellette állott anyósa, özvegy Sztárayné, fél kézzel vállára támaszkodva, mert majdnem egy magasságú volt Szent Mihállyal,354 amikor Kis Dániel a disznó felbontásához fogott, természetesen vigyázva a belekre, a gyomorra, amelyek majd hurka és kolbász (és disznósajt) elkészítéséhez lesznek alkalmasak.
Özvegy Sztárayné, miután a párolgó disznó belsejébe pillantott volna, megelégedetten és reményteljesen, azon a drágalátos orgonázó hangján, amely úgy hangzott, mintha mindig valamely himnuszt mondott volna, így szólt Szent Mihályhoz:
– Miután személyzetünk nincs, és mi különben is mással leszünk elfoglalva: a belek alapos kimosását magára bízzuk, Mihály. Elvállalja?
– Nagyon szívesen, miután ma úgyse megyek hivatalba – felelt Szent Mihály, pedig tudta, hogy nem lesz könnyű dolga.
Kis Dániel hatalmasan dolgozott a disznón, míg a hó mind sűrűbben hullott.
Már fehér lett tőle Sztárayné menyecskésen bekötött feje is, pedig soha fiatalabbnak nem látszott, mint disznóöléskor.
(1933)355
