Előkészületek
Előkészületek
A Szegfűhöz címzett vendéglő a Józsefvárosban volt. A múlt század ötvenes évei óta mindig vendéglő volt azon a helyen, mégpedig hazafias vendéglő, ahol az ellenzéki honfiak találkoztak, terveket koholtak, a falon fiatal és öreg Kossuth Lajos képe és olyan borszag405 áradt a vendéglő ódon falaiból, mintha víz helyett bort kevertek volna a malterhez, amellyel építették. Hogy pedig a pádimentumnak, abrosznak, szalvétának, pohárnak elvitathatatlan borszaga volt: az csak természetes, miután itt még nem ittak csapról sört a vendégek, üveges sört is csak olyankor, amikor fájt a gyomruk az előző napi korhelykedéstől.
Péntek urat talán stílszerűen Szombat úrnak nevezték volna ezen a helyen, ha általában kimondták volna itt valakinek a vezetéknevét, de csak keresztnevek voltak forgalomban, miután a vendégek mind ismerték egymást. A mi vendégünknek „Pali bácsi” volt a neve, és sok felől volt része nyájas üdvözletben, kedélyes megszólításban, hamisítatlan, józsefvárosi köszöntésben, amikor tekintélyes termetén bő köpenyegében, rózsapaprika-színű arcával, rövidre vágott, fehér szakállával belépett, és elfoglalta helyét a maga „asztalánál”, amely ugyancsak sarokasztal volt, ami azt bizonyította, hogy a vendég itt ugyancsak teljes tekintélyt élvez. Csak éppen az volt az asztal baja, hogy gyakran kellett igazítani, mert nehezen találta el a maga helyét, különösen ma, amikor a Vendég még vendéget is várt, tehát mindennek rendben kellett lenni. A Vendég ugyanezért addig próbálgatta a billegő asztalt, amíg rájött, hogy az asztalnak az egyik lába alá kell tenni egy darab fácskát, „zsindelydarabot vagy effélét, mert a papiros enged a nyomásnak”. (A kacsafarkhajú borfiú el is végezte ezt a teendőt.)
„Pali bácsi” most a vendéglőst kérette volna, ha az nem állott volna amúgy is lesben. (Ő adta a zsindelydarabot a borfiúnak.)
– Nos, Svertetzky úr, mi van a magyar sólettel, vagy mint ön, régi törökbarát szokta nevezni, a „magyar piláffal”? – szólt Pali bácsi csak úgy hozzávetőleg, mintha nem is nagyon érdekelné a kérdésre adandó felelet, pedig talán ez volt a világon az egyetlen, ami ebben a percben minden figyelmét igénybe vette.
Svertetzky nagydarab ember volt, nagy kezű, nagy lábú és mint az igen erős emberek: szótalan. Maga eresztette le kötélen udvari pincéjébe a legnagyobb boroshordókat is. Az évszám vasajtaján 1848 és S. V. betűk, Svertetzky Vilmos volt. Csak éppen egy tollas kalapú háziszolga rakosgatta a hordó alá való fadarabokat. – De minden szófukarsága mellett Svertetzky több dalárdának volt tagja. Hetenkint az ő vendéglőjében is dalárestély volt, amelyen Svertetzky úgy fújta, mint egy vendég.406
– A „piláffal” rendben lesz minden, ahogy szokott lenni.
A borfiú ezalatt már hozta a fél liter fehér bort és megfelelő parádi vizet, mert ebben a vendéglőben a ház szokásaihoz alkalmazkodott „Pali bácsi”, már ebéd előtt bort ivott.
– Vidd vissza a bort, és hozzál egy liter bort. És ne ilyen csorba üvegben, hanem tisztességes, metszett üvegben. (Svertetzkynek híresek voltak szögletesre metszett üvegei, poharai; mind a múlt századból valók.)
A „Pali bácsi” megjegyzéséből mindenki megértette, hogy vendéget vár.
És már jött is Kraut úr, mégpedig fekete szalagos, szürke puhakalapban, szürke ruhában, kék nyakkendőben, amelybe egy aranypatkó volt betűzve. (A patkó belsejében Gróf H. S. neve, akinek életében „sok szívességet” tett Kraut úr, s ezért kapott tőle emléket.)
– Nos, Ede barátom, remélem, jó étvágyat hozott magával? – fogadta vendégét „Pali bácsi” kézdörzsölgetve.
– Ó – feleli Kraut –, az én koromban már nem lehet étvágyról beszélni.
– Hány esztendős, Ede barátom?
– Hál’ istennek, ötvenöt! – mond Kraut Ede könnyedén.
– A fiam lehetne. Én hatvanhárom vagyok!
– Az én apám ugyancsak Kraut Ede, főabrakmester volt a híres tatai gróf, Esterházy Miklós ménesében. Az ő gazdája alapította az Osztrák Jockey-Clubot, atyám lovagolt először a freudenaui pályán, hogy pontos jelentést tehessen arról Bessonnak, a gróf trénerének. Atyám sok lógyőzelemben „benne volt” életében, de mindenét a Carl-színház művésznőire költötte, mint akár a grófja.
Kraut Ede könnyedén, fesztelenül, természetesen és játékos humorral beszélt, ami korántsem volt szokása a Rózsacsokorban. Ebben a gavalléros, szürke ruhás úrban alig ismerhette fel volna valaki a Rózsacsokor merevre vasalt főpincérét.
– No, majd meglátjuk – felelt szórakozottan „Pali bácsi”, talán csak azért, hogy mondjon valamit, mert nem nagyon érdekelte őt a lóverseny, inkább az ételre gondolt, amely a konyha felől közelgett. Addig is azonban bort töltött (tisztán) a metszett poharakba, és így szólt:
– Úgy tudom, Ede barátom, hogy ön nem szokott bort inni, de remélem, a kedvemért „kivételez”.407
– Én csak az üzletben, ahol a kenyeremet keresem, nem szoktam bort inni – felelt Kraut Ede bizonyos komoly helyreigazítással. – De ez a bor aztán megteszi a magáét, mondta volna atyám barátja, May, az akadályzsoké, aki mindig egy liter magyar bort ivott meg verseny előtt. – Így szólt vidáman beletekintve üres poharába Kraut Ede, hogy minden félreértést eloszlasson hangulatáról. Valóban kellemes, barátságos hangulatban volt, és így szerette volna látni környezetét, a Vendéget is.
