Viszontlátásra, mához egy hétre!
Viszontlátásra, mához egy hétre!
Nyilván „Pali bácsi” is érezte, hogy megjegyzéseivel rossz fát tett a tűzre, rosszkedvet okozott vendégének, Kraut úrnak, ugyanezért kissé elszontyolodva ült helyén, míg Kraut a mennyezetre bámult.
Az ilyen rossz hangulatú percekben, negyedórákban csak a véletlen segíthet. És hála istennek, még mindig van véletlen az emberi életben, amely a „véletlen” nélkül bizony nagyon egyhangú lenne.
A vendéglő kapuján, az udvarra, zongoraverklit toltak be, hajporos, Pompadour-korabeli dámák képével díszített zongoraverklit, amilyen már csak a Józsefvárosban és Ferencvárosban (valamint Óbudán) végzi két kerekén a maga körútját.
Bizonyosan éppen olyan meghatározott „napjuk” volt a Svertetzky-féle vendéglőben, mint akár „Pali bácsinak”, mert az öregúr414 minden meglepetés nélkül, de bizonyos önérzettel kérdezte a verkli első hangjaira:
– Nos, mit szól ehhez, Ede barátom?
Nem mondta ki, de nyilvánvaló volt, hogy az udvaron az „ő verklise” forgatja a verklit, mert „Pali bácsi” az első hangoknál megszólalt:
– Ezt a polkát Strauss János írta, és Terefere a neve.
De Kraut Ede még mindig el volt mélyedve régi gondolataiba. Ugyanezért az öregúr újólag megszólalt:
– Ezt a keringőt ugyancsak Strauss János írta, és Kék Duna a neve.
Eközben pedig a verkli hangjai megtöltötték az udvart, az udvarra nyíló ablakokat, a konyhán valaki félig nyitva hagyta az ajtót, a verklisek (ketten voltak) megfelelő szüneteket tartottak a különböző zeneszámok között…
– Ez a Pizzicato polka! – kiáltott fel „Pali bácsi”.
Tagadhatatlan, hogy az étkezéséről és kapukulcsáról nevezetes, idős úrnak zenei ismeretei még más lelkiállapotú emberre is hatással lettek volna, mint amilyen lelkiállapotú Kraut Ede volt ezekben a negyedórákban.
– Sok keserves napot töltöttem Bécsben – kezdte, mint mindenki kezdené, aki váratlanul bécsi valcereket hall az udvarról. – Pláne, mikor a lovainkat, Tokiót, Patience-ot kísértük fel, és megtelt a buksza a jó osztrákok pénzével.
– Ez pedig mazurka, ugyancsak Strausstól! – mondta „Pali bácsi” az udvart betöltő hangokra figyelve, amelyek minden érdeklődését lekötötték.
Kraut úr is különös lelki változáson ment keresztül a zene hangjaira. Az éttermekben és szállodákban, ahol eddig szolgálatot teljesített, mindig a „legelőkelőbb” helyeken fordult meg, ahol természetszerűleg nem volt „mindennapi zene”, csak kivételes alkalmakkor. Bizonyos ünnepélyességhez volt szabva úgy a casinóbeli cigányozás, mint akár a Rózsacsokorban való zenélés. Talán ezért hatott Kraut Edére a zene melódiája!
A jó megfigyelő ellenben észrevehette volna, hogy más oka is volt a különben szenvedélytelennek látszó Kraut úrnak az udvarról hangzó verklihangokat méltányolni. Ugyanis a konyhából, ahová Svertetzkyné visszavonult, némely daloknál – így a Cigánybáró Saffi415 belépőjénél – női énekhangok hallatszottak. Ez ő, Adél – mondta magában Kraut Ede.
Nem mondhatni, hogy hirtelen elhatározásnak engedett, mert az eddigi történet folyamán jól megismerhettük Kraut Edét, úgy meggondoltságáról, mint ünnepélyességéről. Nem mondhatni, hogy ételtől vagy italtól megzavarodott agyvelővel intézkedett, mint mindig, most is mértékletes ember volt a testi örömöket oly mohón élvező „Pali bácsi” mellett. Mi történhetett tehát Kraut Edével, amikor felemelkedett az asztaltól, és az udvarra nyíló üvegajtóhoz ment? Kinyitotta az ajtót, és a következő parancsot adta az éppen szünetelő verkliseknek:
– Barátaim, jöjjenek be hangszerükkel a terembe!
Ezt a parancsot annál könnyebben kiadhatta, miután a késő délutáni órában az étteremben már senki se tartózkodott az ebédelő vendégek közül, csupán a söntésben üldögélt néhány fuvaros Svertetzky úr felügyelete alatt.
A verklisek nagy döccenéssel tolták be hangszerüket az étterembe, újult erővel fogtak hozzá a hangszer forgatásához. Mint kiderült: Kraut Ede csak egyetlen nótát tudott a nóták közül, ez pedig így szólt:
– Isten veled, te kedves borjúszelet!
Ezt a szöveget énekelte az összes dalokra, amelyek a zongoraverkliben rejtőztek.
Igaz, hogy eleinte csak tréfásan, úgynevezett kedélyességgel, mint fiatal korában, amikor ezt a dalt tanulta valahol… Inkább szellemessége bizonyítására, társaságának („Pali bácsinak”) mulattatására szánta a dalocskát, mint érzelmei kifejezésére. Kraut még a régi Kraut Ede (Eduárd) volt, aki valaha a legnagyobb uraktól tanulta azt, mikor kell szertartásosan vagy alkalomadtán kedélyesen viselkedni, hogy az ember eleget tegyen a társasági formáknak. Most ezt a dalocskát énekelte, mert a zongoraverkli szólt… a Józsefvárosban volt… egy nagy hasú öregúrral mulatozott… és a konyhából halk női éneket hallott. Máskor bizonyára más dalocskákat énekelt volna.
Sőt felemelkedett helyéről, és néhány tánclépést tett az ebédlőben, miközben (tánclépések közben) kitűnt, hogy Kraut úrnak jól szabott ruhája alatt csendes kis csacsihasa rejtőzik, közvetlen a mellény416 alatt, amit bizonyára kénytelen-kelletlen szedegetett fel magára, mert egész életében jó koszton élt.
– Adél! – mondta többször, mintha egy láthatatlan nővel táncolna, amikor egymagában végigpolkázott az ebédlőben, hogy „Pali bácsinak” megint csak kidülledt a szeme, mintha nem is ebédelt volna. – Adél! imádom önt! – folytatta Kraut Ede egy táncfordulatot téve, amellyel bebizonyította, hogy hajdanában a legjobb helyeken tanulta meg a polkát.
A tánc után újabb meglepetéssel szolgált a Rózsacsokor főpincére. Tiszteletteljesen járult pártfogója, vendéglátó ura, Péntek úr vagy az itteni „Pali bácsi” név alatt ismert, idős úriember elé:
– Engedje meg, nagyságos uram, hogy a mai lakománkat magam is megízesítsem néhány pohár borral.
Ezt a régi Kraut Ede mondta még, aki tudta, hogy mivel tartozik állásánál fogva a világnak.
„Pali bácsi” elnézőleg mosolygott:
– Valóban nem a legrosszabb ez a rizling! – mond engedékenyen.
Kraut Ede felkapta az üres üveget az asztalról, és egy pillanat alatt a söntésben termett az üveggel.
Körülbelül negyedóra telt el, amíg az üveg színültig megtöltve visszaérkezett helyére, és az öntés sorrendjét most már Kraut Ede vette át.
– Igaz, hogy a magyar borok nem vallanak szégyent a világon. A tokajin és szamorodnin kívül van sashegyink, neszmélyink, badacsonyink és a többiek. De a mai napon, nagyságod jóvoltából és társaságában, eszembe jutott fiatal koromnak egypár momentuma, amikor még valóban tudtam élvezni az életet. Ezért bátorkodtam francia bort állítani az asztalra.
(Ez még mindig a régi Kraut Ede volt, aki poharát felemelve és egyben maga is felemelkedve felköszöntötte a tiszteletben álló, idősebb urat.)
– No – felelt az idősebb úriember –, holnap, vasárnap úgyis a nővéreméknél ebédelek, aki franciás konyhát vezet. Jó néha változtatni a koszton. Roueni kacsa szokott lenni vasárnap, mégpedig olyan kacsa, amelynek nem eresztik ki a vérét, hanem a nyakát kicsavarják, persze, eleven állapotban. Nővérem vörös borban párolja és libamájjal spékeli.
Kraut Ede kicsit meghökkent az öregúr válaszára. Valóban: az417 eledel, amelyről beszélt, nem volt éppen a legrosszabb, gyakran szerepelt finom ebédeken, a Casinóban. De most arról a borról volt szó, amellyel gavallérosan ő kínálja meg az öregurat… Nem is tudta magában türtőztetni az igazságot.
– Bár tudom, hogy „Pali bácsi” inkább az ételeket szereti, mint az italokat („Pali bácsi” bólintott), meg kell vallani, hogy ez a bor nem mindennapi.
– Nem – felelt „Pali bácsi”, és a pohárban lévő maradékot lelöttyentette mellénye alá.
– Ezt a bort, amíg üvegében van: addig Močt et Chandon Imperiálnak hívják, de persze senki se issza a kihívó és felcicomázott üvegjéből, hanem rendszerint átöntetik vizespalackba. Így tesz Esterházy és Szapáry Pali is.
– Nagyon jól tették – felelt beleegyezőleg az öregúr.
– Nem sok palack van belőle forgalomban, de a Nemzeti Casino pincéjében még van néhány palack e ritka italból. Onnan bátorkodtam hozatni ezt a palackot, mert mi régi casinói emberek még mindig kedvezményekben részesülünk.
– A bor valóban nem rossz – felelt ismét csendesen elismeréssel az öregúr. – A pulykamell se rossz „roueni” módra, amit ugyancsak a nővéreméknél szoktak vasárnaponkint tálalni. Vajon mi lesz holnap? Kacsa vagy pulyka?
Kraut Ede ekkor félreérthetetlenül megvető tekintetet vetett az ábrándos úriemberre.
– Isten veled, te kedves borjúszelet! – énekelte fennhangon, miután a verklisek újra dolgozni kezdtek.
– A Wiener Wald… – mondta az idősebb úriember, pedig tán ugyanazt a polkát játszották a hangszerészek, amelyet eddig forgattak hangszerükön.
Kraut Ede felállott az asztaltól. Egy poharat megtöltött a francia bort tartalmazó vizesüvegből, karjára vetett egy szalvétát, és a konyhába vitte tányéron a gyöngyöző italt:
– Nagyságos asszony – mond a lehető legnagyobb tisztelettel a konyhán foglalatoskodó Svertetzkynének, aki egy pillanatra abbahagyta a munkáját. – A drága jó „Pali bácsi” kéri, hogy igya meg kedvéért, egészségéért ezt a poharat.
– Ó, a vén bolond! Mi jut eszébe! – felelt Svertetzkyné, és felhajtotta a pohár bort.418
– Mondja meg neki, Kraut úr, hogy jövő szombaton újra eljöhet ebédelni. Magának is viszontlátásra egy hét múlva – szólt Svertetzkyné (egykor Adél), mert már javában benne volt a vacsorafőzésben. Szombat volt – nagyobb társaság látogatja a vendéglőt.
*
No igen – gondolta magában Kraut Ede, mikor másnap a józsefvárosi kirándulást kipihenve, ismét elfoglalta helyét a Rózsacsokorban –, körülbelül huszonöt, harminc esztendő előtt volt aktuális az ügy. Mi a fenét is akartam azokkal a verklisekkel?
(1933)419
