Ebéd utáni megbeszélések
Ebéd utáni megbeszélések
– Ez a vendéglő valamikor híres antiszemitatanya volt, innen intézték a tiszaeszlári perrel kapcsolatos fővárosi mozgalmakat is, és akkor még a Fehér Szegfűhöz volt címezve, mert fehér szegfű volt az antiszemiták virága – kezdte volna „Pali bácsi” ebéd utáni visszaemlékezéseit.
– Ez még az öreg Svertetzky idejében lehetett így – felelt kurtán Svertetzkyné. – „Pali bácsi” is bizonyosan esti vendég volt abban az időben, mikor az asztaltársaságok még virágoztak.
– Bizony, fiam – felelt hosszant elnyújtott hangon „Pali bácsi”, és lelankadt szempillákkal nézett körül. – Esti vendég voltam én boldogult nőm idejében. Bezzeg most, özvegységemre ágyban vagyok minden este. De a kapukulcsom most is itt van a zsebemben, akkor maradok ki, amikor akarok.
Svertetzkyné, mintha a két dolog között összefüggés volna, most hirtelen azt kérdezte a szokott tiszteletteljességgel ülő Kraut úrtól (aki látszólag az öregúr előadására figyelt):
– Mondja, Kraut úr, miért nem önállósította magát annyi esztendő óta?
– Minek és kinek? – kérdezte Kraut Ede szabályosan, mint az egykori jockey, amikor megkérdezték tőle, mért nem nyert lovával? – Minek és kinek?
– Tehát nőtlen ember maradt?
– Nagyon természetesen.
– Lássa, én férjhez mentem.
– Egy nőnek más a helyzete – felelt Kraut még szabályosabban, mint mikor az örök igazságokat mondják ki.411
– Sajnos, gyermekünk nincs, az ember nem tudja, kire dolgozik. Pedig szép, derék ember az uram. Hiszen látta?
– Volt szerencsém láthatni, de csak most volt szerencsém láthatni Svertetzky urat…
Most „Pali bácsi” szól bele a társalgásba, mert bármilyen jóllakott, szeretett néha életjelt adni magáról:
– Vilmos nagy politikus. A török–magyar barátság megszilárdításán fáradozik – mond „Pali bácsi” egy bennfentes házibarát tudatosságával.
De Kraut Ede mozdulatlan arccal folytatta az asszonyhoz intézett szavait:
– Akkoriban még, amikor nagyságos asszony édesanyjának vendéglőjébe jártunk át Óbudára, mert ott mi, kaszinói személyzet, Kövesi, a főszakács, Landsknecht Mátyás, a főkomornyik, Pilcser János és a többiek szabadabban mulathattunk, mert elvégre a fővárosban ismertek minket, akkoriban még Svertetzky úr nem volt a láthatáron.
– Nem is lehetett, mert ő józsefvárosi volt, én pedig óbudai lány – felelt az asszony.
– Vili valóban igazi „józsefvárosi” – mond elismeréssel „Pali bácsi”, és ujjaival malmozott.
Kraut úr egy rövid, csodálkozó pillantást vetett „Pali bácsira”, mintha annak közbeszólásai nem illenének a tárgyhoz, majd így folytatta:
– Velünk járt Karslake, a jockey, akinek társaságáért hercegek versengtek, de ő inkább velünk jött Óbudára bort inni, dohányjövedéki szivart szívni, és néger táncokat táncolni. Persze a sógora, Hyams is velünk tartott.
– És az a nagy orrú ember, az a ragyás?
Kraut úr lenézőleg legyintett:
– Talán Bobbyt, azaz Huxtablet, a „püspököt” tetszik gondolni, akinek „Blizzard” gyanús lovaglása miatt Szemere Miklós törte ki a nyakát a bécsi Jockey-Clubban, mikor vizsgálatot kért ellene?
– Nem – felelt határozottan a vendéglősné. – A nagyorrú, aki az urak társaságával járt hozzánk: nem volt jockey.
– Akkor csak a Pardubitzer lehetett! – felelt Kraut Ede, s ezután kis előadást tartott Pardubitzerről.
– Pardubitzer szegény „beamter-ember” volt egész életében, a412 nyugdíjacskáját élvezte, mert özvegyember is volt. Szóval olyan ember volt, aki orrfúvás után mindig szétnyitotta a zsebkendőjét, és megnézte annak tartalmát.
– Ez volt az illető! – mondta most Svertetzkyné.
– És néha a legjobb tippeket hozta a fogadóirodákból. Pontosan tudtuk, mely lovakon „fekszik” Szemere Miklós pénze, de Péchy Andoré is. Nekünk is bőven volt akkoriban pénzünk. A kaszinói főszakács Pardubitzer tippjei után nemegyszer fogott kettős és hármas „eventeket”.
– No, és ön is, Kraut úr!
– Tévedés – mond a lehető legkomolyabb hangon Kraut Ede. – A legnagyobb tévedés. Mert én akkoriban, amikor az óbudai Zamárdi utcába jártam, nagyságos asszony édesanyjának vendéglőjébe, fogadalmamhoz híven: nem játszottam a lóversenyen. Egyetlen krajcárral sem voltam érdekelve, mialatt Kövesi, a főszakács és a többiek, Pilcser János, Huxtable, Carlslake, Szemere Miklós, Péchy Andor, sőt még Pardubitzer és a kaszinó huszárja, Viktor is zsebelték a nyereségeket, mert éppen olyan idő járt a turfon, hogy a titkos tippek beváltak. De én tartottam nagyságos asszony édesanyjának tett fogadalmamat.
– Tudom, Kraut úr – felelt Svertetzkyné, és a távolba nézett, mialatt könnyes lett a szeme az egykori fiatal Krautra gondolván, aki ilyen áldozatot hozott valaha egy cél érdekében.
– Sajnos, „a dolog” nem sikerült – folytatta Kraut. – Én nőtlen ember maradtam. Elveim közé ma az tartozik, hogy bizonyos alaptőkén kívül, mondjuk, a főpincéri kaución kívül: a többi pénznek dolgozni kell. S így ismét játszom a versenyeken, persze korántsem olyan esélyekkel, amelyeket a régi összeköttetések révén nyerhettem volna. De a pénz dolgozik, és nem harisnyában hever.
– Az én uram még csak kártyázni se szokott – felelt Svertetzkyné, és a szeme még mindig könnyes volt.
– Valószínűleg megtartotta a fogadalmat, amit a Zamárdi utcában kivettek tőle.
– Igen, anyám szerette a fogadalmakat. Ne haragudjon, Kraut úr, az ön fogadalmában nem bízott, és ezért nem lehetett szó a tervezett házasságról.
– Mi más emberek vagyunk, mint a józsefvárosiak. Mi azt mondjuk,413 hogy a pénznek dolgozni kell. Mi is dolgozunk, reggeltől estig, a végén mégis meghalunk. Miért kell a pénznek élni?
Krautnak ez a furcsa kijelentése meglehetősen zavarba hozta Svertetzkynét, fel is állott az asztaltól, hogy régi kérőjének a mondásán a konyhán elgondolkozzon, csak „Pali bácsi”, ez az angyali vendég adott igazat Kraut úrnak:
– Igaza van, Ede barátom, magam is csak addig nyújtózkodom, ameddig a takaróm ér.
De Krautban most már régi emlékek zsibongtak, mind elgondolkozottabb lett az arca, és hosszasan nézett az asztalterítőre. Végre váratlanul és remegő hangon megszólalt:
– Nem bánok semmit a múlt időből, mindig volt valahogy, így vagy amúgy. De azt az esztendőt, ameddig a fogadalmamat tartottam, még csak tájékára se mentem a gyepnek, a másik oldalra kerültem a fogadóirodák előtt, bedugtam a fülemet, amikor arról hallottam, hogy barátaim, ismerőseim, kollégáim mennyit nyernek „Tokió” győzelmein, azt az esztendőt, uram, komolyan sajnálom.
– Nem kell sajnálni semmit, ami elmúlt – felelt „Pali bácsi” lappadó szemhéjai mögül.
Kraut Ede olyan megvető pillantást vetett az öreg vendégre, amelyet az megérdemelt. Nyilván azt gondolta magában, hogy nem lehet vén szamarakkal vitatkozni.
