1
1
Az államfogságban oly csendesen mendegéltek a napok, mint ez már a napoknak szokása, ha békességesen hagyják őket elmúlni; hősünk, Rezeda Kázmér elhagyatottabbnak és szerencsétlenebbnek érezte magát, mint bármely vénkisasszony; a reménytelenség és bánat fogházában csak a király közeledő születésnapja szolgált vigasztalásul, mert a börtönben természetszerűleg megünneplik a születésnapját annak, akinek nevében a bírák ítélkeztek. Jobb ebédre, több kedvezményre, a műhelyek munkaszünetére és templomi misemondásra van kilátás ezen a napon… Rezeda Kázmér a misére való menetelt vélte a nap legnagyobb ajándékának, és már korán reggel felkérte Marci bácsit, a fegyházból kivezényelt rablógyilkost, hogy borbélyi teendőit elvégezze. Marci bácsi az államfogoly urak mellett a hosszú esztendők folyamán körülbelül mindent megtanult, amire egy jó urasági inasnak szüksége lehet. A helyüket cserélgető államfogoly urak még a helyi borbélyüzletekben is megemlékeztek Marci bácsi finom kezéről, amellyel a beretvát kezelte.
Hárman ültek akkoriban a váci államfogházban, akik körül a király születésnapján Marci bácsinak borbélyi teendőket kellett végezni. Egy felvidéki telekkönyvvezető, aki egy szobránci majális alkalmából annyira feltűnt éneklésével és piros orrával, hogy megjegyzésekre adott alkalmat, a telekkönyvvezető nem viselhette el a megjegyzéseket, és most párviadal vétsége miatt büntetését az államfogházban tölti. A telekkönyvvezető, mint hatósági férfihoz illik: szalonkabátot húzott a király születésnapján, és oldalszakállát, bajszát pedergette. Megszokta, hogy templomba járjon ezen a napon. Ugyancsak megnyíratta dróthaját erre a napra Kovinyi, a néptanító, aki szabadlábon abból élt, hogy a Liptó megyei tótokat heccelte a magyar állam ellen, egyébként igen fidélis fickó volt, aki sokszor gúnyolódott a tót atyafiakon, akik legbüszkébbek arra, ha valahol447 magyarnak nevezik őket. „Nincs nekünk más bajunk, mint csak az, hogy nem születtünk magyarnak!” – mond Kovinyi, és nagy megtiszteltetésnek vette, hogy az alföldi születésű telekkönyvvezető, Roffy Pál úr nem szidta állandóan Szvatoplukot, általában a veres hajú tótokat, hanem káromkodásaiba az ország más vidékein lakó ismerőseit is belekeverte. „Mindenütt vannak rossz emberek!” – mondogatta biztatólag Kovinyi, mintha csak a maga tótjairól akarná elterelni a telekkönyvvezető figyelmét.
A szomszédos fegyintézetben megszólalt a harang, és Ebesi, a törzsfoglár ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy a szobájából előhozza a kérvényeket, amelyet a jelen lévő államfoglyok intéztek a fogház igazgatóságához:
– Az urak kérése kedvező elintézésben részesült. Elindulhatunk a szentmisére – szólt az őrmester, és fehér kesztyűt húzott a kiránduláshoz.
Valóban szükség is volt a fehér kesztyűre, mert számtalan bezárt ajtón kellett a szükséges kocogásokat elvégezni, amíg azok megnyíltak és ismét becsukódtak az államfoglyok triásza megett. Először a fegyház nagy vaskapuján támadt akkora rés, amelyen az államfogoly urak egyenkint belépegettek. Innen Ebesi vette át a vezetést, miután idáig a háttérben tartózkodott, és a fegyház belső területén amúgy sem kellett többé attól tartani, hogy az államfoglyok közül valamelyiknek kedve kerekedhetnék a városban való széttekintésre. Ebesi kopogott, és az ajtók sorban nyiladoztak a különböző folyosókon, a fegyveres őrök tisztelegtek, és az ajtók megint csörömpölve zárultak. Talán egytucatnyi ajtón is kellett kopogtatni addig, amíg a napvilágra jutottak. A fegyház közbelső udvarára, amelyen a templom állott, odabentről az örökmécses lángja világított, valamint nagy magasságból származó napfényes világosság, amely a templom belsejéből elérhetetlennek látszott. Néhány pad sorakozott a kápolna belsejében; a kardos, díszegyenruhás fegyházi tisztviselők hivatalos komolysággal foglalták e padokban helyüket. Míg a templom bejáratánál, ahol a „kinti” templomokban a koldusok szoktak állani, három színes bársonnyal bevont, kartalan, támaszték nélküli székecske puffadozott, mint gombácskák. Ebesi a három tábori székre mutatott, míg ő maga állva maradt az ajtóban.
Valahol, a magasban megszólalt a harmónium, és a gyenge zenei hangok első akkordjai még alig tehettek néhány bátortalan lépést a448 templom belsejében, amikor a homályba borult falak megrázkódtak, mintha mennydörgés rázta volna meg őket. Emberfeletti, földindulás hangjaihoz hasonlatos hangokat bocsátottak ki magukból a falak, amelyek háromemeletnyi magasságban sűrű vasrostélyokkal voltak borítva, amely rostély oknak a hézagain még egy rendes férfikéz se fért volna ki. A templom két oldalát a vasrostélyok mögött a fegyintézet három emeletének lakói töltötték meg. Ott szorongtak, tolongtak, furakodtak a templomi világosság felé mindazok a láthatatlan emberek, akik esztendőkre, néha életük fogytáig elzárattak a külső világtól, és akik most szinte önkívületben, félig eszüket veszítve tolongtak az emeletekre, hogy minél többet láthassanak, hallhassanak a szentmise ceremóniáiból. A misemondáshoz öltözött lelkésznek egy igen áhítatos, fekete ruhás úriemberforma egyén ministrált (akinek már csak néhány hete volt hátra büntetéséből, és jövendőbeli életét a hittérítésnek szándékozott szentelni). Talán minden szem a háromemeletnyi félhomályból ezt a rabot nézte, aki tegnap vagy tegnapelőtt talán még közöttük volt, és együtt fújta a rettenetes kardalt, amely dal úgy kezdődött, mint a szélvész, amely a bezárt lelkekből hirtelen kirobban, amely dal úgy végződött, mint az elevenen eltemetettek utolsó hörgése a föld alól. És közben jajgatott, sikoltozott, zokogott, kétségbeesetten vergődött a dal, mint éjféli vihar a Hallgatás-torony körül, amelyen el van zárva minden ablak. Még a bagoly is megszökött az elkárhozottak jajveszékelése elől.
Rezeda Kázmér, mikor először hallotta ezt a szenténekes pokolt, hirtelen a lábához pillantott: vajon nem nyílt-e meg a föld alatta? Aztán mintha mennykőcsapás sújtotta volna: megmerevedett mozdulatlansággal ült helyén, mert nem hitte, hogy e hallomás után, e másvilági látogatás után még egyszer visszamehet a világba, hogy esetleg árulója legyen a borzasztó dalnak, amely az életet a haláltól elválasztja.
Csak ült összekulcsolt kézzel, anélkül hogy a rögeszméje egy pillanatra elhagyta volna. Nem mehet többé ki az ajtón innen, miután ezt a titokzatos üvöltést hallotta, megleste, megtanulta, mintha a borzalmak forrását találta volna meg. A hangok egyre hevesebben csapkodták a rostélykas megől, mintha agyonverni, megsemmisíteni akarnák a hangkalapácsok, a hanggöröngyök, miután hívatlanul közéjük keveredett, amint az ördög se ereszti el azt a halandót, aki449 színről színre megláthatta őt. Mintha valamennyi bunkó, amellyel az éneklők valaha valakit az erdőben leütöttek: most mind szárnyra kelne, hogy újult erővel csapódjon Rezeda Kázmér fejéhez. Kések repültek felé a hangokkal, haramjaátkok fojtogatták, a rostélyok megől jövő kimondhatatlan lélegzetek állták körül, mintha végezni akarnának vele, mielőtt a széken megmozdulna. Egy mindent felülmúló rikácsoló hang vádolva követelte az életét, és a hangok homokzsákjai a mellét, a vállát borították már el. Nem érzett magában egy másodpercnyi életet ebben a hangorkánban, amely talán nyomban összedönti a templomot is.
A fegyencek éneke után Rezeda Kázmérnak az volt az első mozdulata, hogy a plüsbársony széket megtapogatta, vajon nem lett-e véres? Ebesi, az őrmester gavallérosan vágott bajusza alatt hiába dörmögte a m. kir. államfoglyok akkoriban szokásos jelszavát: „Hidegvér és tiszta gallér!” – Rezeda úr csak belekapaszkodott az őrmester karjába, és egész testében remegve várta, amíg a templombóli távozásra sor kerül.
A vasrostélyok megől kemény parancsszavak hallatszottak, amint az őrök ürítgették az emeleteket ájtatoskodóiktól, és eközben történt, hogy a templomi éneklés után új dal hangzott fel odafent a magosban. Eleinte csak két-három hang kapta el a dallamot, amelyet bizonyosan a másvilágról sugalmaztak a rabok fülébe:
Gyere be, rózsám, gyere be,
Csak magam vagyok idebe'…
Csak magam vagyok idebe'…
Aztán másodpercenként erősödött a nóta hangja, amint az emberek topogó, dobogó lépései felhangzottak, és az ajtók csikorgása, a börtönőrök vezényszava nem tudták túlkiáltani a betyáros nótát, amelyet a négyszáz fegyenc a templomi zsoltárok után üvöltve fújt, mintha megbánta volna eddigi szózatát, kétségbeesett panaszát.
Három cigánylegény hegedül,
Csak magam járom, egyedül.
Csak magam járom, egyedül.
A négyszáz fegyencet nem tudták addig a templom karzatáról kitologatni a szuronyos fegyőrök, amíg végig nem énekelték a nótát. Kovinyi tanító megjegyezte:450
– Lám, még a rabok is magyarul énekelnek… Nem lehet a magyarokkal bírni még a börtönben sem.
A telekkönyvvezető, akinek piros orra világított az elérzékenyüléstől, oldalba taszította a tanítót.
– Majd meghalljuk, mit mond otthon, Tótországban az úr a magyarokról. Itt most hiába hízelkedik.
