2
2
– Nem hallott, m. kir. államfogoly úr valamely ismerős hangot a fegyencek hangja között? – kérdezte Ebesi, az őrmester, amikor az izgalmas nap alkonyatán szokás szerint meglátogatta Rezeda Kázmér urat, és csendes gyanakvással szemügyre vette a vaságyán heverő hírlapírót.
Rezeda úr már máskor is észrevette, hogy Ebesi titokzatos célzásokat szokott tenni valakire, aki „odaát” van a fegyház lakói között, de nem sokat törődött az őrmester furcsaságával. Ezek a vén fogházi tisztviselők gyanakodva kezelnek mindenkit, aki a kezükbe kerül. Mindenkiben nagyobb gonosztevőt sejtenek, mint az bevallotta.
– Nem hallotta például a karmester hangját, m. kir. államfogoly úr? – kérdezte az őrmester közelebb lépve. – A karmester, aki minden nótát vezetett, mint a búcsúsok vezére? Aki nem volt megelégedve a mise rövidségével és a végén a Gyere be rózsám-at kezdte mérgében énekelni?
– Kár, hogy nem figyeltem jobban – vélekedett a hírlapíró.
– Pedig azt a hangot könnyen megismerhette volna a m. kir. államfogoly úr. Az öreg Rezeda a fegyencek karmestere „odaát” – szólt az őrmester, és mocsárfekete, gyanakvással teli szemét a hírlapíróra függesztette.
– Nem is tudtam, hogy ilyen kiváló névrokonom él itt a közelemben – kiáltott fel Rezeda úr, és felült az ágyán.
– Csak tessék nyugodtan maradni, m. kir. államfogoly úr, megesik az ilyen másokkal is. Az ember soha nem tudhatja, hogy mely rokonával, atyafiával vagy testvérével találkozik Vácott. Sokan vannak itt mások is, akiknek úri famíliájuk van odakint a nagyvilágban, amely restelli őket… Az öreg Rezeda miatt nem kell nagyon szégyenkezni. Az éneklésen kívül mindig nagyon jól viseli magát,451 most már harmadszor van nálunk. Hisz ön tudja, m. kir. államfogoly úr! Az édesapja a legrégibb ismerősünk „odaát”.
Ebesi őrmester elmondván titokzatos szavait, hunyorított szemével, mintha jelezni akarná, hogy még többet is tudna mondani, ha akarna.
– Az én apám már meghalt – felelt Rezeda úr.
– Azt szokták mondani azokra, akik hozzánk kerültek. De az öregúr túl fog élni mind a kettőnket, mert olyan erős és egészséges, mint a makk. Négyen se bírnak vele, ha dühöngeni kezd, ami „odaát” nagyon ragadós betegség.
– Az én apám már régen meghalt.
– Én mindjárt észrevettem a nagy hasonlóságot, amikor m. kir. államfogoly urat először megláttam. Mint egyik tojás a másikhoz, mint fiú az apjához, mint egyik mákvirág a másikhoz: úgy hasonlítanak egymáshoz a tekintetes urak. Az öregebb Rezeda úrnak bütyök van a csuklóján, az ütőér mellett. Azt hiszem, hogy ez a bütyök másnak a kezén is feltalálható – mond Ebesi, és a régi börtönőrök gyakorlatával megfogta az államfogoly csuklóját. A bütyök, a csontdudor valóban a kellő helyen volt a Rezeda úr csuklóján.
– Látom, hogy minden hiába! – kiáltott fel nevetve Rezeda úr, mert még nem érezte a veszedelmét a különös játéknak. – Csak azt nem tudom teljes bizonyossággal, hogy mostanában miért van bekasztlizva az öreg.
– Amiért szokott. Bankócsinálásért. Az ilyen vén pénzhamisító nem tudja abbahagyni a mesterségét, akárhányszor rajtaveszt. De hát mit is csináljon egy ember, aki csak a bankóhamisításhoz ért egyedül? – mond Ebesi. – Szerencsétlen flótás, mindig meg hagyja magát csípni. Másnak szép vagyona lehetne az ő mestersége mellett. De lehet, hogy ami neki nem sikerült: majd másnak, tán a fiának sikerülni fog.
Rezeda úr még mindig habozott: vajon vállalja-e az atyafiságot a vén bankóhamisítóval? Utóvégre különb rokonai is lehetnének, mint egy vén fegyenc a váci intézetben! De az őrmester megnyugtatta:
– Az öregúr nálunk előzékeny elbánásban részesül. A harmadik emeleten van, csupa úriemberek között. Igaz, hogy nem imponál neki a környezete, mert sok közöttük a sikkasztó, hamisító, váltóíró, csaló, de jobb társasággal nem szolgálhattunk neki. Beletelik abba452 még egy-két esztendő, hogy az öregúr a fegyházi irodába kerülhessen, ahová teljes szívével vágyakozik. De hát ez a világ sorja, lassan mennek az előléptetések. Nem üzen valamit az öregúrnak, m. kir. államfogoly úr?
Rezeda úr nem lett volna méltó még erre a képzeletbeli atyafiságra se, ha nyomban észre nem veszi a kelepcét, amit a törzsfoglár felállított. Ezért nagyon komolyan válaszolt:
– Azt üzenem az öregnek, hogy ha megint nótázáshoz jön kedve, azt a nótát énekelje el nekem a templomban, amelyet Ráday Gedeonra csináltak az úri betyárok kisasszonyai:
Vidékünknek legszebb grófja,
Kegyed az én szívem srófja…
Kegyed az én szívem srófja…
– Ha még emlékszik erre a nótára az öreg, akkor nincs elveszve semmi.
*
Ám jött az éj a maga bakacsinos, temetős, nyomorúságos sötétségével, és a m. kir. államfogolynak ugyancsak megváltozott tréfálkozó kedve.
Az államfogoly vaságyán hevert, és átkozta a hűvösödő, kora őszi éjszakát. Átkozta a szelet, amely a kémény lyukára ragasztott újságpapíron mindenféle olyan nótákat dobolt, amelyek a régebbi kivégzések regényeit juttatták az államfogoly eszébe. Átkozta tréfás kedvét, csínytevő üzenetét, amellyel esetleg kellemetlenséget okozhat egy bezárt öregembernek, aki neki semmit se vétett. Átkozta a vallató, csapdázó, gonosztevők nyomozásában eszelőssé vált vén őrmestert, aki lámpásával éjfélkor a folyosón végigment, mint valami lélek, amely a rabok lelkiismeretét gyötri. Az őrmester mezítelen lábán csattant a vargapapucs, vászoningét, gatyáját, lámpáját meglobogtatta a szél, krákogó köhögése visszhangzott a boltozat alatt, mint a régmúlt idők vallatóié, akik a legszívesebben akasztófára juttattak mindenkit, aki kezük ügyébe került, mintha a maguk bűneit csak más, ártatlanok halálával tudnák kiengesztelni. A börtönéjszaka minden rémes látománya odatelepedett az államfogoly ágyára, és a lelki mardosás, a szabadulás vágya, a magára hagyatottság szörnyű453 érzete véres könnyeket sajtolt szeméből. Börtön! üvöltés börtöne…
A szomszéd szobában most megreccsent a fal, mintha agyvelejét loccsantotta volna ki egyetlen ütéssel a piros orrú telekkönyvvezető… De a halálhörgés helyett vad éneklés üvöltött fel az éjben, mintha álmában ordított volna valaki:
Gyere be, rózsám, gyere be,
Csak magam vagyok idebe’ …
Csak magam vagyok idebe’ …
Az üvöltés elhangzása után az államfogház egy távolabbi szobájában ugrott talpra Kovinyi, a tót néptanító, és most már ő énekelte el ugyanezt a szörnyű dalt. Rezeda úr azon kapta magát, hogy teli tüdőből segít a tanítónak az éjszakai dalolásban.
S az éj rengett a föld felett, mintha soha többé nem jutna eszébe a világosságnak a foglyok ablakain való kopogtatás.
Mindig így szokott lenni, amikor az urak a miséről hazajöttek! – szólt az őrmester, amikor kulcskarikájával kopogtatott a börtönajtókon, hogy az üvöltőket valamiképpen megnyugtassa. – Példát vehetnének az urak a fegyencektől, akik megfogadták, hogy három hónapig semmiféle nótát nem énekelnek – büntetésből a tegnapi nótázásért.
(posztumusz)454
