1 A régi Magyarország felé…
1
A régi Magyarország felé…
A régi Magyarország felé…
Egy kora őszi napon történt (nem is olyan régen, nem is messzire), a Keleti pályaudvar körüli vendéglők egyikében, ahová a vidékiek a vonatjuk indulása előtt egy-két órával beülnek, ahol elbúcsúznak a fővárostól, egy elég forgalmas, de régimódi vendéglőben, Kápolnait hipnotizálták. Ez pedig így történt.
Kápolnai a vendéglőben körülnézett. Felfedezett egy magányos asztalt, az ideális sarokasztalt, ahonnan mindent és mindenkit láthatott a vendéglőben, de egy ablakon át az eseményeket is. Kápolnai letelepedvén a pompás fekvésű asztal mellé, amelyet az Úristen is számára teremtett, kiadta a rendelkezést:
– Pohár sört kérek, de füles pohárban.
Az efféle kívánság ugyan napjainkban sem ritkaság, mert mindig vannak emberek, akik a karcsú derekú, keskeny alakú poharak idejében is ragaszkodnak ahhoz, hogy sörüket a tartalmasabbnak látszó, zömök termetű, a „krigli” édesöccsének látszó füles pohárból fogyasszák.
– Tessék a füles pohárban a sör – mondta a pincér, akit idáig nem sok figyelemre méltatott Kápolnai. De most, megszólalása után mégiscsak vetett rá egy pillantást, mielőtt a poharat a szájához emelte, hogy annak a „fül” felé eső részét érintse ajkával.
A pohárnak erről a kényelmetlen oldaláról ugyanis kevesen isznak, és akik ezt így szokták meg: azok többnyire azért teszik, mert félnek a különböző szájbetegségektől, a bajszok árnyékában rejtőző sebek ragályosságától. Kápolnai mindig így itta sörét; talán ennek is köszönhette, hogy ötvenesztendős koráig nem volt semmiféle szájbetegsége.
A pincér ezalatt a közelben tartózkodott, mintha neki is tetszene, hogy Kápolnai tudja a sörivásnak a módját.
Kápolnai, miután a sörivással végzett, az étlapot vette szemügyre.384
Nehéz volna elmondani, hogy valóban mit érez az ember, aki az étlapot tanulmányozza, mert sokszor egy egész élettörténetet kellene feldolgozni annak a megállapításához, hogy miért rendel egyik ember ebből az ételből, a másik ember egy másik ételből. Kis titkocskák ezek, amelyek együtt születnek az emberekkel, és együtt múlnak el. Az evés és az étvágy egy anyaméhből való a nők iránt táplált ellenszenvvel vagy gusztussal. Jellemző a világra, hogy az ételek közül a legtöbb híve a borjúpörköltnek van, valamint az egyszerű, mindennapi nőnek.
Kápolnai az étlap kellő tanulmányozása után a következőkkel fordult a közelében állongó pincérhez:
– Két dolgot látok az étlapon, amelyek között nem tudok választani. Egy kis töltött káposztát látok, ugyanakkor egy kis marhapörköltet is. Magára bízom a dolgot, barátom.
A pincér habozás nélkül így felelt:
– Nagyságos úr kis étű embernek látszik. Én a magam részéről egy kis borsos tokányt ajánlok, úgynevezett zónatokányt.
– Tokányt? – kérdezte meglepetten Kápolnai.
– A tokányt nálunk bélszínből főzik, úgynevezett „pacsni”-ból. Bő lével van feleresztve, garnírozni lehet krumplival vagy nokedlival. Én a nagyságos úrét nokedlival garníroztatom. Ezt még senki se bánta meg.
A pincér oly határozottan beszélt, hogy ha Kápolnainak lett volna kedve az ellentmondáshoz, akkor se ért volna rá e határozottsággal szemben.
A pincérnek hosszú és barnára festett bajsza és olyan nyílt, becsületes tekintete volt, mint egy kiszolgált katonának. Elég vállas ember volt, és mozdulatain semmi idegesség nem látszott. Megszokta a vendégekkel való bánásmódot. Komoly volt, mint aki hivatalos teendőt végez, mikor a vendégeiről gondoskodik.
– Tehát zónatokány! – mondta ki, mint valami határozatot, amelynek értelmében majd intézkedhetik a konyhán.
Ez az önbizalom határozottan imponált Kápolnainak, amint magára maradt, és elővette azokat a gondolatokat, amelyek a bélszín „pacsni”-jából való tokány körül forogtak. Évek óta nem evett tokányt, mert véletlenül sohase jutott el az étlap ama soráig, ahol a tokány neve olvasható, mint ahogy bizonyos dolgokhoz sohase jut el az ember a lexikonban, bármennyit forgatná is. Csak homályosan385 emlékezett, hogy hallott valaha tokányokról, amelyek néha birkából készültek, amelyekről bizonyos úriemberek nyelvcsettintéssel beszéltek. És hallotta azt is, hogy bizonyos helyzetekben, falusi tartózkodáskor, vadászatkor, követválasztáskor, tömeges hazafias összejöveteleken a tokány elmaradhatatlan.
– Lehet, hogy önkéntelenül valamely népünnepélybe keveredtem, ahol tokánnyal kínálnak – mondta magában, mikor az elkövetkezendő eseményhez kiválasztott egy karcsú sóskiflit, és azt maga elé helyezte. – Úgyis mindig tervem volt a régi Magyarországot bejárni és az akkori erkölcsöket még egyszer tapasztalni.
