4
4
Szent Mihály előadása szerint ezután fiákert hozatott a főtérről (mint önkéntes korában szokta), de a kőbányai fiáker igazán nem arra való, hogy az ember nappal parádézhasson vele Pest utcáin. Tehát csak a Gizella térig vitette magát a kőbányai fiákeressel, itten már Sájgliba szállott, mint Pesten a fiákert nevezik.
– Azt a kocsit megnézhette akárki, kifogásolnivalót azon nem lehetett találni. Rövid farkú almásszürkék, amelyek úgy a fiákeres szürke, gyöngyházgombos kabátjához és felpedert, vörös bajszához, valamint az én szürke bundámhoz illettek, vitték a cájgot. Természetesen, gumiabroncs volt a kerekeken, és a fiákeres megemelte keménykalapját frizurája felett, mikor tudomására adtam, hogy a pénzügyminiszterrel akarok beszélni. Az ilyen kocsisnagysággal való315 bánásmódot én már önkéntes koromból jól ismerem – mond Szent Mihály.
…A kocsis hajtása annyira megtetszett neki, hogy a kocsit a minisztérium előtt marasztalta. Volt ott más fiáker, magánfogat, sőt számozatlan egyfogatú is, amely tulajdonosaira várakozott. Szent Mihály fiákere úgy festett ebben a kocsisorban, mint valami különös tünemény; megelégedetten lehetett rá visszanézni, amikor a minisztérium portása aranyos sapkáját derékig leemelve, kinyitotta a fiáker ajtaját az érkezett uraság előtt.
Muki valóban fogalmazó lett azóta, mióta a pécsi hadgyakorlaton Szent Mihállyal találkozott. A legnagyobb nyájassággal ugrott fel a farkasbundájú uraság láttára, és élénken tudakozódott, hogy miben lehetne szolgálatára. Szent Mihály pár szóval érintette az ügyet, amely igazában Pestre hozta. De tapasztalt úriember lévén inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy az estét szeretné Mukival együtt tölteni valamely kedélyes helyen… ahol nem ártana kicsit elbeszélgetni a régi dolgokról. Mukiban erre nézve megvolt a legnagyobb hajlandóság.
– Ti nem hiszitek, hogy milyen kedvesek tudnak lenni ezek a miniszteriális urak, amikor egy magunkhoz hasonló úriemberrel találkoznak! – mond Szent Mihály nekimelegedve, mert ebbe az ügybe aztán valóban nem szólhatott bele Szoboszlai a szomszédasztaltól.
Szent Mihályt a fiáker a Pannóniába vitte, ahol ebédelni illik, ha már nem is lakik az ember a szállodában. Itt aztán csupa régi ember fogadta az egykori huszárönkéntest, aki kardjával valaha szétzúzott itt egy japáni vázát, miután olyan volt a kedve. (Az öreg Szent Mihály ötszáz forintot küldött postán a szállodásnak a japáni váza fejében.)
De itt voltak mind a régi pincérek, akik Szent Mihályt önkéntes korában kiszolgálták. A kövér főpincér bő frakkjában úgy hajolt meg, mint talán senki Magyarországon. Az ezüstfejű kiszolgáló pincér a régi bizalmas mosollyal üdvözölte a szálloda egykori vendégét. – Még Pelzmann, a hotelier is odajött egy szóra, pedig ez nem szokása – hangsúlyozta Szent Mihály, miután a fal melletti asztalnál foglalt helyet, amely mellett Podmaniczky Frigyes báró szokott bóbiskolni ebéd után. Csak a fal mellett, hogy az embert kevesen lássák, de ő mindenkit láthasson… Szent Mihály első rendelése az volt, hogy hívják be a szálloda portását. Valóban meg is jelent hosszú316 szárnyú kabátjában Brunyovszky. (Így hívják a portást.) Persze ő is felismerte nyomban a régi Szent Mihályt…
– Béla – mond Szent Mihály –, ma este az orfeumi előadást nézzük végig egy barátommal. Intézkedjen egy jó páholy iránt.
Béla már tudta, hogy milyen páholy kell – úgynevezett „inkognito páholy” kell, amelynek hátterében felterítik a vacsorázóasztalt, ezüsttel, mint Sompssynál. Talán még újabb vendégek is akadnak a hölgyvilágból.
Majd a fiákeresére nézve intézkedett Szent Mihály. A fiákeres menjen át ebédelni a Kerepesi út szemközti oldalára, a Miákicshoz címzett kisvendéglőbe, ahol emberemlékezet óta várakoznak a kocsisok uraságaikra. Ha majd szükség lesz rá, Béla sípjába fúj.
– Minden így lesz, nagyságos uram – felelt a portás.
– Na most nézzük meg a spájzcetlit – fordult Szent Mihály a szürke fejű pincérhez, aki oldalán állott.
– Ajánlanám azt a bécsi marhahúst, amelyből az öreg Szemere méltóságos úrnak küldtünk fel a szobájába.
Szent Mihály elgondolkozott a dolgon. Nem is lehet a legrosszabb marhahús, amelyet az öreg Szemere úrnak küldenek fel a konyháról, szokás szerint paradicsommártással.
– Lássuk azt a marhahúst, mit tud! – felelte volna Szent Mihály, de még ideje sem volt a megszólamláshoz, amikor levesében remegő hizlalt, csontos marhakoncot elébe helyezte a pincér. Kis tálban, melléje a paradicsommártást. Szent Mihály előbb két kanál levest evett és egy levesben úszkáló kalarábét, aztán sóval, paprikával nekilátott a marhakonc feldolgozásának. Persze, fiatal hagyma is volt mellékelve.
– Becsületemre még nem ettem ilyen finom húst – mondta a Rigóban, hogy a bizalmas barátok nyála megeredt.
– Aztán mit ivott hozzá? – kérdezte elsápadva Szoboszlai.
– A marhahúshoz természetesen egy füles pohárnyi sört. A későbbiekhez egy palack osztrák vörös bort, mert az osztráknak a veres bora élvezhető.
– Hazaáruló – mond Szoboszlai a fogai között, hogy ne hagyja megjegyzés nélkül a dolgot.
(Ellenben a bizalmas barátok, akiknek a fővárosi élményekkel Szent Mihály kedveskedni akart, ugyancsak elhallgattak az élvezetek elsorolására. Többnyire a kabátzsebben hozott, hideg véres hurkát317 karikára vágva szoktak ők itt vacsorázni, nem pedig bécsi marhahúst. A finnyásabbak puha sajtot is ettek, amelyet a kés fokán vettek szájukba. Beszélgetéseik többnyire a régebben élvezett [esetleg gyermekkorban ízlelt] ételek mineműségéről, a káposztalevesben főtt csíkról, a barlangjában kétszer megfogott rákról, a felvidékieknél a gyors folyókban ugrándozó pisztrángról vagy a kormos almáról mendegélt esténként… de bécsi marhahús egyiknek se volt az élettörténetében: ezért nagyon elgondolkoztak. Szent Mihálynak végül is így kellett szólni: – De tegyük el magunkat holnapra, hogy a történetet befejezzük.)
