4 De mi lesz a diópálinkával?
4
De mi lesz a diópálinkával?
De mi lesz a diópálinkával?
Minden csak szakértelem dolga az életben A keleti nyelvekhez én értek, a konyha minőségéhez és bizonyosan a jogi ügyekhez is Képessy barátom ért – mondogatta magában Kanyurszky tanár úr, amikor az ügyvéd ígéretét lekötötte a legközelebbi vasárnapra („Gyuri bácsi” ugyanis akkoriban fogadott fel új háztartásvezetőnőt, egy távoli rokonát, akivel a hátralevő életéveit koszt dolgában vidáman rendben tartani óhajtotta. Ezért volt szükség elsősorban az idegen szakértőre, nem pedig valamely elfogult ismerősre).
Miután a tél folyamán megállott zsebóráját elvitte egy óráshoz a Dob utcába, akivel héber nyelven szokott beszélgetni, miután az órás azelőtt rabbinövendék volt, – miután elvégezte bevásárlásait a Váci utcai nagytrafikban a cigarettatöltéshez való háromféle dohánynemű közül, – miután Calderóninál megvizsgálta a legújabb424 találmányú időjósló készülékeket, de megfelelőt nem talált közöttük, – még egy gond maradt vissza, amely az új gazdasszony levizsgáztatásán kívül a fővárosi tartózkodása alatt állandóan mögötte ballagott.
Ez a gond pedig nem volt más, mint a diópálinka-szakértőnek a feltalálása.
„Gyuri bácsi” visegrádi kertjében ugyanis vén diófák ontották termésüket esztendőnkint, amely termésből természetesen diópálinka is lett azon kívül, amit az egerek megettek. „Gyuri bácsi” maga személyében nem volt pálinkaszakértő, bár szívesen koccintott a vendégeivel, mikor azok elfoglalták helyüket az ebédlőasztalnál, és étvágyjavítás szempontjából egy pohárka pálinkát ittak (amíg a párolgó leves a konyhából beérkezik). Nos, az elmúlt esztendőben is megfelelő mennyiségű diópálinkát rakott el Kanyurszky tanár úr, amely pálinkának majd az lesz a hivatása, hogy a tavasz és nyár folyamán érkező vendégeket elmulattassa – de nem volt még bizonyítványa a tavalyi pálinkának. Semmiféle szakértői bizonylata nem volt, mert nem is került felbontásra az első üveg. Még érni kellett neki…
Az órásnál, a trafikosnál, a műszerésznél ez a gond oly alattomossággal lappangott Kanyurszky tanár úr háta mögött, hogy néha és hirtelen verejtékezni kezdett a feje búbja.
– A kiskését! (Ez volt a legnagyobb indulatszava.) A diópálinkáról egészen megfeledkeztem.
Pedig a „dióhoz” igazán szakértő kellett, mert a kamrában volt belőle legalább kétszáz üveggel.
No, de ahol a legnagyobb a baj, ott van legközelebb a segítség. A segítővel Kanyurszky tanár úr a régi Báthory-féle kávéházban ismerkedett meg, amely Kálvin téri kávéházban körülbelül mindenki megfordult, akit az éjféli vagy éjfél utáni óra a Belvárosban ébren talált. Jó, nagy kávéház volt a Báthory, felvevő képességéről csak annyit mondhatunk, hogy éjfél utáni otthont adott mindazoknak, akik akár a szomszédos Elked-, akár a vámházkörúti Kis Szikszay és a Vásárcsarnok-féle vendéglőkben megunták a kocsmai életet, és kávéházi élet után vágyakoztak éjfélkor. Persze, jöttek a Báthoryba az egyéb vidékekről is, mert fokhagymás pirítósának és zöld borának hírneve messzire kiterjedt a városban. Az akkori ínyencek egy-egy „Báthory-pirítós” kedvéért szép utakat tettek meg. Kártyázni,425 biliárdozni, újságot olvasni, társalogni, politizálni mindig kényelmesen lehetett a kávéház nagy, kerek asztala körül álldogáló nádfotelekben, mert zenészek hál’ istennek nem jártak a kávéházba. (A szemközt levő Ringer kávéház volt a tanyájuk.)
Szóval, ezen a nobilis helyen, ahol Kanyurszky tanár úrra éppen úgy várakozott a sakkpartnere, mint más pesti kávéházakban, ahol a tanár úr pesti időzései alatt megfordult: itt a Báthoryban találta meg azt a szakértőt, aki majd diópálinkájáról véleményt fog mondani.
Éjfél után valóban lengedezve, könnyed, boldognak mondható léptekkel, mint egy mennyei küldönc lépdelt be a Báthoryba Kanyurszky György embere, akit a sakkozó tanár úr nyomban észrevett sarokasztala mellől. Puha, félrevágni való kalapja volt és olyan a cvikkere (szemüvegcsíptetője), mintha csak a vicc kedvéért viselte volna, hol alatta, hol felette nézdelődvén bizonytalan tekintetével, lemosolyogva a világot. Talán évek óta senki olyan hódolattal nem köszönt az idősecske kasszírnőnek, mint a zöld köpenyeges úriember, aki korára nézve közelebb lehetett az ötvenhez, mint a negyvenkilenchez. És köszönésében is volt valamely tréfás színezet. Pláne akkor tűnt ki tréfás kedélye, amikor megszólalt (az elősiető kövér főpincérhez intézvén szavait):
– A feketekávét rummal szeretem! – mondta olyan bájosan, mintha előre szerelmet vallott volna a távol lévő feketekávénak.
Egy hosszú, újságolvasáshoz való márványasztalnál helyezkedett el, de esze ágába se jutott újságot olvasni. Vidoran nézdelődött körül a kávéházban, mintha mindenkit ismert volna.
– Régen volt az, amikor jogász koromban verekedni jártam ide – mond Seemann Károlynak, a pókhasú főpincérnek, akinek a legnagyobb bugyellárisa volt Budapesten, telve számlacédulákkal, amelyeket évtizedeken át őrizgetett.
– Majd mindjárt megnézem az esztendőt és a napot, amikor utoljára szerencsénk volt doktor úrhoz!
– Bagatell! Spongyát rá, mint a színházban a hosszú Solymosi mondja. Itt van öt flóres, és kvittek vagyunk a régi biliárdszámlákért – felelt a vendég a legbarátságosabban, legnyájasabban, mintha évtizedek óta valóban csak jogász kori adósságára gondolt volna.426
