5
5
Gerzson, a takarékpénztár könyvelője, habár egy ilyen lábujjhegyen járó, félelmetes alázatosságú, kedves emberről alig tételezné fel valaki: tudta is a magáét, ott a cukrászda sarkában.
Azon kezdte, hogy nemcsak a városban, de más, távolabbi pontokon is mindenki tisztában van azzal, hogy Horizonty úr váltóaláírását használhatni csak tisztességes dolog lehet. Kevés olyan manupropia került még az ő (Gerzson) kezébe, amellyel nagyobb figyelemmel bánhatott volna. A takarékpénztárak ma csak örvendeznek a kitűnő összeköttetésnek, amellyel Horizonty úr a takarékpénztárat megtiszteli. Horizonty úrral üzleti barátságba kerülni: ez álma lehet mindenkinek, aki valaha pénzügyekkel foglalkozott.
– No és mi lesz a „gubával”? – kérdezte Horizonty úr olyan hangon, amely egyszeriben megértette a követségben járó könyvelővel, hogy itt az udvariaskodás mit sem használ, Horizonty úr elsősorban pénzt akar.
Gerzson tehát nem is sokat kerülgette tovább a dolgot. Tudomására hozta Horizonty úrnak, hogy a takarékpénztár hajlandó is az igényelt háromszáz forintos kölcsönöcskét folyósítani, de a váltón még hiányzik egy nagyon fontos aláírás. Ez az aláírás pedig éppen annak a nagyon tiszteletreméltó hölgynek, nagy reményű kisasszonynak az aláírása volna, akinek udvari bálban való megjelenéséhez kellő lelkesedéssel látnak hozzá a helybeli patrióták, akik a báli meghívó jelentőségével tisztában vannak.
– Szóval, a leányom is írja alá a váltót, a vexlit? – kérdezte foghegyről Horizonty úr.
A főkönyvelő tiszteletteljesen bólintott. – Ez volna legalázatosabb kérésünk…
– Terka! – kiáltotta Horizonty úr, a cukrászda előtt szokott helyén,437 a bricskán üldögélő kisasszonynak. – Gyere be. Váltót kell aláírni.
A kisasszony engedelmesen mosolyogva kilépett úti takarói és plédjei közül, egyetlen ugrással a cukrászdában termett, és teljes biztonsággal írta nevét a váltó kellő helyére:
– Elkészültünk mi már erre otthon – dörmögte Horizonty úr. – Terka, vigyáztál az ypszilonra?
A kolostorban tanult hegyes betűk olyan szabályszerűen díszítették a zöld váltópapirost, hogy Gerzson úr, aki az írásbeli munkálatokat mindig méltányolta, elragadtatva csettintett.
– Pompás aláírás! – szólt, és elhozta a háromszáz forintot a takarékpénztárból.
(1933)438
