A Nemzeti Tanács amazonja
A Nemzeti Tanács amazonja
Kikericsy kisasszony minden ismerősét ezzel fogadta a Váci utcában:
– Tett már esküt a Nemzeti Tanácsnak? Siessen vele, hogy el ne mulassza, mert a következményekért egyedül csak magát okolhatja.
Így szólította meg Kikericsy kisasszony Pileszánovicsot és Wlassics Gyulát, Hadik János grófot és Hódy Lajost, a nagy szakállú Batthyány Tivadart és Muzsnay Gyulát, híres embereket és névteleneket.
– Ajánlom maguknak is, hogy esküt tegyenek – mond az agitátornő Kompoltinak és Felmer Károlynak, a Korona kávéház ismert „őrnagyának” a Régiposta utca sarkán, ahol a Váci utcai gavallérok ezekben az őszirózsás napokban is éppen úgy elfoglalták posztjukat, mint máskor az esztendőben.
Az „őrnagy” mindjárt készen volt a válasszal:
– Én a polgárőrségnél, amely Budapest rendjére vigyázott a háború alatt, amúgy is esküt tettem.
– Én pedig sohasem foglalkoztam politikával – felelt Kompolti, aki elvarázsoltságából szokás szerint magához tért a kisasszony megszólítására.
Az „őrnagyot” hagyta Kikericsy kisasszony, mert az volt a véleménye, hogy mindegy, ha egy őrnaggyal kevesebb lesz a világon, de nem úgy gondolkozott Kompoltiról, akivel való ismeretségét már tárgyalták ez emlékiratok. Kompoltit karon fogja a Váci utcában, mint ezt a többi amazonoktól is látta, akik ellepték a korzót eskütevésre alkalmas férfiak után. Ha már elmulasztották ezeket az urakat kellő időben a negyedik kerületi anyakönyvvezető előtt megesketni, most Hock Jánoshoz vitték őket esketés céljából. Az amazonok különböző kokárdákat, nemzetiszínű szalagokat, régi követválasztásokból maradt jelvényeket raktak fel hazafias és honleányi kötelesség teljesítése közben. Doktor Radóné, az ismert belvárosi dáma őszirózsát tűzött minden úriember kabátjára, akivel a Váci utcában találkozott. Fedák Sári automobilból szórta virágait. Ámde e megszokott hölgyek mellett a Nemzeti Tanácsért lelkesített még számos Váci utcai hölgy, akinek odáig nem volt más dolga a kirakatok nézegetésén kívül.
S ennélfogva nem keltett valamely különösebb feltűnést a Váci160 utcában, amidőn Kikericsy kisasszony karjánál fogva vezette Kompoltit, mint az egyetlen embert Pesten, aki még nem tett esküt a Nemzeti Tanácsnak.
– Ne ellenkezzen, mert nem tudom megvédelmezni a népharag elől – súgta Kikericsy kisasszony a megcsípett gavallér fülébe, pedig az bárányszelídséggel követte, mert esze ágában sem volt a hölggyel ellenkezni, mint ahogy „szalonspicces” dámákkal nem ellenkezik úriember. (Ha Andrássy Gyula gróf leánya, Károlyi Mihályné megengedhette magának, hogy becsípjen a politikától, hogyne ivott volna más dáma is ebből a népszabadsági pezsgőből?)
– Ne ellenkezzen, mert úgy jár, mint Pileszánovics! – ismételgette Kikericsy kisasszony, aki lobogó szemmel és lobogó hajjal köszöntgetett előre mindenféle hajós katonának, őrmestereknek és csupasz gallérú tiszteknek, akik kard nélkül sétálgattak karonfogódzva a matrózokkal. Csak egy percre eresztette el Kompolti karját, midőn gyanútlanul lépett ki egy Kígyó utcai boltból egy „leszerelt” kapitány, akinek gallérján még ott díszelgett a három aranycsillag. Kikericsy kisasszony kézimunkaollójával közelgett a kapitány felé, amint az a boltajtóban megjelent.
– Vitéz úr! – kezdte nyájasan Kikericsy kisasszony. – Nem hallotta ön a mai idők jelszavát? „Nem akarok katonát látni!” Ez a jelszó.
A katona a tiszteknél szokásos udvariassággal figyelt a hölgy szavaira.
– Asszonyom, én egy órával előbb érkeztem csapatommal, katonáim még a pályaudvaron vannak. Ebbe a boltba egy harctéri bajtárs üzenetét hoztam. Az Isonzó mellől.
– Az ön érdekében, vitéz úr, meg kell kérnem, hogy távolítsa el csillagjait kabátjáról. Forradalom van a városban! – folytatta Kikericsy kisasszony, és kézimunkaollóját megcsattantotta a kapitány előtt.
A katona vastag, vörös bajusza alatt lebiggyesztette a száját:
– Az ön érdekében, uram. Ön járatlan a városban, veszedelemnek teszi ki magát, pórul járhat, mint már annyian a tisztek közül, akiken a legénység bosszút állt.
Miután a kapitány még mindig mozdulatlanul, szinte földbe gyökerezett lábbal állott a Kígyó utcában, Kikericsy kisasszony megint csak kiejtette a varázsszót:
– Úgy jár, mint Pileszánovics!161
– Igen, már magam is láttam disztinkció nélküli tiszteket a városban – felelt a varázsnév hallatára a harctérről érkezett hős. – Azt hittem, hogy csak a pesti fronton szolgáló tiszteket illeti meg ez a „kitüntetés”.
– Maradjon ön nyugodtan, majd megszabadítom veszedelmet hozó csillagjaitól! – mond végtelen jóakarattal Kikericsy kisasszony, mintha egy beteg katonát ápolna. A kézimunkaollócskával gyorsan levagdalta a tiszt aranycsillagjait, és azokat köpönyege zsebébe süllyesztette.
– Nem fogadok el köszönetet, ez kötelességem volt, miután harctéri katonákat ápoltam magam is – mond nagylelkűen Kikericsy kisasszony, és a csillagjaitól megfosztott katonatisztet az utcán hagyta.
– Hogy járt Pileszánovics? – kérdezte Kompolti, miután a hölgy ismét őt vette pártfogásába.
– Azt nem lehet megmondani – felelt Kikericsy, mintha valami titokzatos esetet kérdeznének tőle. S néhány perc múlva már a magából kivetkőzött, elidegenedett, másvilági Kossuth Lajos utcában tologatta Kompoltit karjánál fogva sorsa felé.
Az Astoria kapujában fegyveres matrózok őrködtek, kivörösödött arcú parancsnokok kiáltoztak egymásnak és a katonáknak mindenféle rendelkezéseket, amelyeket senki se értett. A parancsszavak az emeletre vivő lépcsőn is hangzottak. Mindenki hozott valamely parancsot, aki felülről jött, és azt már a lépcső felső fokán harsogni kezdte. Civilek jobban kiáltoztak, mint a katonák, mintha most mindazt el akarnák mondani, amit a négyéves háború alatt magukba fojtottak.
– Itt van a forradalom öreganyja! – kiáltotta egy monoklis, spicces hírlapíró Kikericsy kisasszony jöttére. – Helyet a forradalom öreganyjának!
Kikericsy elpirult a megtiszteltetéstől, mintha a legnagyobb bókot hallaná, amelyet eddig hallott. És felhevülten vetette le köpenyegét, amelyet a pultja mögül elősiető portásnak férfi módjára odadobott:
– Gyula, a szokott helyre!
S ebben a pillanatban valami változás történt Kikericsyvel. Nem a régi Kikericsy volt többé, hanem a forradalom öreganyja, amint őt a nagyszájú hírlapíró kitüntetésképpen megszólította. Papi162 reverendához vagy barátcsuhához hasonló, egybeszabott, zsákszerű női öltöny volt a testén, minden dísz nélküli barna anyagból, csak a szíve felett egy kis kokárda, mint valami titkos jelvény. Ez a ruha nyilván azt példázta, hogy a forradalom öreganyja lemondott nőiességéről, az úrinőket megillető megkülönböztető bánásmódról. Proletár lett, mint abban az időben a legnagyobb divat volt.
– Eskessék meg ezt az urat – mond Kompoltira mutatva, mint valami sohase látott idegenre, és Kompoltit egy hosszú hajú, ferde szemű, csiptetős, krumpliorrú kis emberkére bízta, aki ceruzával füle mellett úgy járt-kelt az Astoria szűk folyosóján, mint egy könyvelő. Aki elkönyvelte mindazokat, akik az esküt letették.
És Kompoltit a kisember betolta egy szobába, ahol egy csomó úriember, mint a fogorvos előszobájában, már dagadt arccal, izgatottan várakozva üldögélt, vagy a sarokban állt, maga elé bámulva.
*
– Önnek, öreganyám, a lőszerkirályt kell felkeresni, hogy megtudja tőle, mi az álláspontja a Nemzeti Tanáccsal szemben – szólt az egyes szemüveget viselő hírlapíró olyan vidoran, mintha most hajtott volna fel valamely folyadékot, amely a legkellemesebb érzésekkel töltötte el testét és lelkét.
– Szép feladat! – felelt az öreganya megfontoltan, hosszút szippantva cigarettájából, amely hirtelen kezébe került, mintha füstölés nélkül nem is lehetne elképzelni egy hozzá hasonló hölgyet.
– Adjunk katonákat önhöz? – kérdezte a hírlapíró olyan odavetőleg, mintha ő rendelkezne a jelen percben az egész osztrák–magyar haderő felett.
– Elég katona vagyok én magamnak – felelt egykedvűen az öreganya, és a szállodai szobában arra látszott várni, hogy cigarettáját elszívja, mert sajnálta a félig fogyasztott dohánytekercset itt hagyni, ahol katonák jártak ki és be, és nagyokat szívtak az Astoria szobájának dohányfüstös levegőjéből. – Csak egy automobilra van szükségem.
– A hadtestparancsnokság hadi gépkocsija fogja önt a lőszerkirályhoz elszállítani! – mond pazarul a szerkesztő, és néhány ceruzasort vetett egy papírszeletre.
A forradalom öreganyja néhány perc múlva már egy csukaszürke páncélos automobilon robogott, amelynek olyan hangja volt, hogy163 keresztet vetettek magukra az emberek, akik éjjel hallották. „Negyven lóerős!” – mondotta a katonasapkás, búcsús módjára felpántlikázott sofőr, aki mellett a forradalom öreganyja helyet foglalt, mert csak azok ültek akkoriban az automobil belsejében, akiket valahová akaratukon kívül vittek.
A Mária Valéria utcában volt irodája a lőszerkirálynak, amely iroda előtt a sofőr néhányszor megszólaltatta a katonai gépkocsi kürtjét, hogy odabent erre a hangra megtudják, hányat ütött az óra; mert már napok óta tudta, hogy keresik azok a katonák, akik őt okolják a hosszú háborúért. Nagyon csodálkozott tehát, mikor egy nő lépett az irodájába, ahová a forradalom öreganyját minden várakoztatás nélkül bebocsátották.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte cvikkere mögül a kis termetű, ritkás szakállú, bankár külsejű, bágyadt magatartású, lassú beszédű lőszergyáros, amikor a forradalom öreganyja a kipárnázott ajtajú, kis terjedelmű kabinetbe berobbant, ahol éjjel-nappal égett a villamos lámpa, az ablak felső részében ventillátor forgott, az íróasztalra teregetett, fekete betűs papirosok éppen olyanok voltak, mint a lőszergyáros arca, amely annyi esztendőn át föléjük hajolt.
– A Nemzeti Tanács megbízásából… – kezdte a forradalom öreganyja azon a hangon, amelyet mindenki eltanult ebben az időben, akinek a Nemzeti Tanácshoz köze volt. Nem kellett különösebben hangsúlyozni a szavakat, mondanivalókat, többet jelentett e napokban a kiejtett szó, mint az az ítélet, amelyet nemrégen a törvényszékeken „őfelsége, a király nevében” kezdtek felolvasni. A Nemzeti Tanács láthatatlan, ismeretlen, megfoghatatlan, titokszerű intézmény volt, senki sem tudta, hol kezdődik, hol végződik hatalma. Tagjai ismeretlenek, mint az inkvizícióbeliek hajdanán. Senki se tudta, mit akar a Nemzeti Tanács, mint ahogy az isteni akaratot nem ismerhetni előre.
A lőszergyáros megadó mozdulattal mutatott helyet látogatójának az íróasztala melletti széken, ahol üzleti felei szoktak üldögélni, amíg a zöld lámpa ernyője alól arcukra világító fénynél a lőszergyáros azokat a mondanivalókat kémleli, amelyeket ki nem mondanak.
Most főleg a nemzetiszínű kokárdát nézte a lőszeres a N. T. megbízásából jelentkezett hölgy szíve felett. Sok ilyen szalagocskát látott már életében, különösen a háborús években, a katonasapkák mellett,164 amelyekhez ő adta a lőszereket, hogy azok elvonuljanak messzi-messzi, beláthatatlan háborúba.
A forradalom öreganyja észrevette a gyáros sötét szemének irányítását, s ezért nyomban így felelt a néma tekintetre.
– Ez a szalag egy halott katona melléről való, aki karjaimban halt meg, miután az ön dinamitja korábban robbant a megszabott időnél.
– Megtörténhetett, hogy nem győztünk elég gondot fordítani a szállítmányokra, miután nem készültünk ilyen hosszú háborúra – felelt váratlanul a lőszergyáros, és két kis puha, ráncos kezét összefonva, ölébe ejtette.
A forradalom öreganyja nem volt elkészülve erre a beismerésre, azért vizsgálóbiztosi magatartás helyett, amellyel belépett a kabinetbe, a hírlapírónő érdeklődő magatartását vette fel, mert a forradalom öreganyja természetesen hírlapírónő is volt e napokban, amikor mindenki úgy választotta meg foglalkozását, ahogyan éppen akarta. (Nem kellett semmiféle külön iparengedély ahhoz, hogy Virágos Katona címmel a frontról hazatért katonák részére nyomban hírlapvállalat alakuljon, amelynek hírszerzői pesti fiatalemberek voltak, akik sohasem szagoltak puskaport, de annál több verset írtak a háború ellen. „Szociális misszió” címmel rovatvezető volt a Virágos Katonánál a forradalom öreganyja is, főleg civil kalandokat gyűjtött a hadfiak részére.) Noteszkönyvet vett elő zsebéből, amelybe gyorsírással írni kezdte volna a lőszergyáros mondanivalóit, ha az hirtelen egy intésre el nem hallgat.
A lőszergyáros szájára az a körülmény „helyezett lakatot”, hogy a kabinetbe a forradalom öreganyja háta mögött belépett a gyáros sógora, egy bizonyos lovag, aki jobb keze, üzletvezetője volt a lőszergyárosnak, és hátulról integetni kezdett a bajban lévő cégfőnöknek, míg a forradalom öreganyja a kérdést fogalmazta:
– Érthető kíváncsiság fogja el a nagyközönséget, hogy mit szándékozik csinálni gyáraival és munkásai ezreivel ezentúl a gyáros úr, amidőn a háború romboló munkája be van fejezve?
– Magam is szeretném tudni, hogy mit teszek – felelte volna a lőszergyáros a Virágos Katona szerkesztőjének, de a sógor intett, s ezt mondta a gyáros helyett:
– A Nemzeti Tanács védelme alá helyezzük a gyárakat mint nemzeti vagyont.165
– Mint nemzeti vagyont? – kérdezte a gyáros, mintha valami tévedést sejtene a dologban. A lőszergyáros ugyanis egész életét munkában töltötte, és mind a mai napig azt hitte, hogy vagyonát magának gyűjti, nem pedig a nemzetnek.
– A Nemzeti Tanács védelme alá! – ismételte nyomatékkal a sógor, aki többet járt a pesti utcákon e napokban, mint a lőszergyáros, miután a „nép dühe” nem annyira a szegény alkalmazott sógor, mint a lőszergyáros ellen irányult. A sógor tehát szemtanúja volt, hogy a pesti kirakatokra, boltokra, irodákra vagy zöld, vagy piros, vagy éppen nemzetiszínű papírszalagot volt szokás ragasztani ezzel a mindenható felirattal: „A Nemzeti Tanács védelme alatt.” Varázsszó volt ez, amely lecsillapította a legdühösebbeket is. Egyetlen ablakot sem vertek be Budapesten, amelyre papírszalagot ragasztottak.
Ám a hírlapíróvá változott forradalmi öregasszony nem nyugodott meg egyhamar a sógor ötletében, bármily szerencsésnek vélte is azt a magával megelégedett sógor. Tovább is nyálazta ceruzája hegyét, és pontocskákat rakott azzal noteszkönyvébe.
– Nem is igen lehetne egyebet tenni az ágyúgyárakkal, a puskapormalmokkal, a dinamitkotyvasztókkal, a bombakonyhákkal és a halál összes műhelyeivel, mint a Nemzeti Tanács védelme alá helyezni, hiszen ez időben a Nemzeti Tanács élet és halál ura az országban – mond könnyed fejbiccentéssel a hírlapírónő. – De ezzel még nem szabadulhatni minden tehertételtől, minden felelősségtől, hogy úgy mondjam, a felelősség lehetősége elől. Vajon ki most igazgatója a lőszergyáraknak?
A sógor, aki odáig szerette magát „igazgatónak” nevezni, mint ahogy az is volt, a hírlapírónő szavaira kissé meghökkent, és a gyáros háta mögé állt.
– Az igazgatóság voltaképpen a hadvezetőség parancsát teljesítette – mondta.
A hírlapíró váratlan jóakaratot színlelt:
– Igen, mert főbe lőtték volna… Tudjuk mindnyájan, hogy háború volt, és a háború kitörésének a pillanatától kezdve többé senki se volt a maga ura. A háború nem ismeri a szabadságot, tennünk kellett a köz érdekében mindent, még meggyőződésünk ellen is. Elég parancsot teljesítettem magam is a kórházban és kötözőhelyeken.166 Az önök nagy háborús üzeménél szigorúbban vehették a parancsokat, mint más helyen. Itt mindenki az életével játszott…
– Nem is éltünk – szólt megkönnyebbülve a sógor.
– És most is az életével játszik mindenki, akinek a gyárvezetéshez köze van. Ki állna oda önök közül a katonák elé, ha felelősségre vonnák önöket a viselt dolgaikért?
– Én nem hiszem, hogy a Nemzeti Tanács ezt megengedi! – ismételte a sógor, de leginkább pedig azt hitte, hogy a Tisza István elintézése után, most majd a háború többi felelőseire, így a lőszergyárosokra is sor kerül. Sokat beszélgettek erről a halálszagú, temetői csendességűvé vált irodákban, amikor a látogatókat várták.
– Ki állna oda? – ismételte a hírlapírónő, és ceruzájával pontot tett noteszébe, amely pontra mind a két férfi felfigyelt.
– Megmondom önöknek! Én tudok egy leszerelt főhadnagyot, az az ördögtől sem fél, mert már százszor nézett vele farkasszemet.
Ez a főhadnagy volna a legalkalmasabb arra, hogy a gyárak vezetését átvegye, és szembeszálljon minden felelősségre vonással. Aki állná a sarat itt az irodában, odakünn a gyárban, azután a tömeg előtt, de még a Nemzeti Tanács előtt is. Egy angyalt hozok, aki az egész pokollal szembeszáll.
– Majd jegyzékbe vesszük – mond a lőszergyáros, mint ezt üzleti tárgyalásai folyamán megszokta.
– Itt nem sok idő van a jegyezgetésre! – mond most a forradalom öreganyja, és becsukta noteszét. – Pileszánovics jelentkezik, és önök átadják neki a kulcsokat, az asztalokat, az irodákat, a gyárakat, és ő hű alkalmazottjuk lesz önöknek. Benne a Nemzeti Tanács bizalma.
– Sohasem hallottam a szakmában Pileszánovics úr nevét – mondta óvatosan a lőszergyáros, mintha nem akarná bizalmatlanságával Pileszánovicsot megsérteni, de valahogy csak tudakozódni kell az illető úriemberről.
– Leszerelt tiszt, az ördögtől sem fél, Vaskorona-rendje van, a legjobb angénjátékos volt a nyáron Siófokon, az asszonyok megmondják, ha kérdik, milyen jó segítő volt a játszmákban.
– Ez az a kopasz lengyel főhadnagy, akinek a legnagyobb keze volt a monarchiában – szólt a sógor magyarázólag.
– Nem az. Csak a legnagyobb feje van, mindig külön kellett tiszti sapkát rendelni, ha szabadságra jött.
– Pileszánovics – ismételgette a lőszergyáros magában a nevet,167 mintha valamit tanulgatna magában. – Pileszánovics! – mondta, mintha eddig azért élt volna, azért öntött tízezer ágyút, gyártott egymillió srapnelt, töltött tízmillió töltényt, hogy végül Pileszánovicsra feláldozza élete munkáját, Pileszánovics!
– Igen, Pileszánovics az egyetlen, akiről jótállok, aki úgy megmenti önöket, hogy egyetlen hajszáluk sem görbül – mondta szenvedélyesen a forradalom öreganyja, és már fel is állott ültéből.
A lőszergyáros egy hosszú-hosszú, régi ollót emelt fel az íróasztalról, amelyet azért tartogatott az utóbbi napokban, hogy annak felhasználásával a végső helyzetben megölje önmagát vagy mást, és az ollóval egy papírszeletet nyírt ketté, mintha elhatározná magát, hogy szakít eddigi üzleti szokásaival, és elfogadja a forradalom öreganyjának tanácsát.
– Csak küldje Pileszánovics urat, tiszteltetjük őt – mondta a sógor hirtelen és megkönnyebbülve, amikor a forradalom öreganyja elbájoló mosollyal arcán az ajtó felé sasszírozott, mint a francia négyes egyik figurájában szokták a táncosnők, amikor táncosaiktól elbúcsúznak.
*
A forradalom öreganyja a reverendához hasonló ruhájában, lapos sarkú, katonabakancshoz hasonló cipőiben, de majálisi testtartással lendült az ajtóig, ahol a fogason egy szürke férfikalapot vett észre, és azt nyomban leakasztotta helyéről.
– Jó lesz a szociális misszió javára ez az amúgy is elhasznált kalap – mondta kezében forgatva a kalapot. Aztán hirtelen mozdulattal, mint egy kalapos: tágított azon egyet. És a táguló kalap láttára elégedetten kiáltotta:
– Valódi nyúlszőr. Talán még Pileszánovicsnak is alkalmas lehet, akinek a legnagyobb feje van a monarchiában, külön sapkát kellett neki csinálni, amíg a hadseregben szolgált.
Valóban a lőszergyárosnak, aki a kalap tulajdonosa volt, meglehetősen nagy feje volt. Nem volt semmi akadálya annak, hogy a szürke kalapot a forradalom öreganyja a hóna alá vágja, és magával vigye, mert bizonyos dolgokban kicsinyes volt, mint minden nő.
A magára maradt két úriember, gyáros és sógora darab ideig némán nézett egymásra a kabinetben. Végül a lőszergyáros megsimogatta168 szakállát, amelyről észrevette, hogy nedves a reáhullott könnyektől. Ettől annyira megrendült a lőszergyáros, hogy nem bírt tovább uralkodni magán, két karjával és arcával ráborult az íróasztalára.
– Pileszánovics lettem – rebegte.
– Bár az lennél – felelt a sógor nagyot sóhajtva, mert bár kalapja megmaradt, őt is megviselte a hölgylátogatás.
Másnap vagy harmadnap, amikor az Astoria körül már csillapodott a méhkas zúgása, bejutottak a kaptárba mindazok a méhek, akiknek véleménye szerint joguk volt a mézhez; ugyanezért Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke idejét látta annak, hogy hivatalát áttegye az Országházba, ahol az elnökség nagy termében, most már senkitől sem zavarva, magányosan sétálhatott fel és alá, miután dolgát az Astoriában elvégezte. Másnap vagy harmadnap, vagy talán még később, a lőszergyáros felkereste itt a Nemzeti Tanács elnökét, hogy köszönetet mondjon Pileszánovicsért.
– A főhadnagy emberül megfelel hivatalának. Egy srófot nem vittek el jogtalanul a lőszergyáramból.
A kopott plébános elhárította magától a köszönetet.
– Dániel próféta megjövendölte ezt mind, amint a bibliamagyarázók a háború harmadik évében kiböngészték. Nem kell azon csodálkozni, hogy a próféta jövendőmondása bevált. Dánielnek igaza volt, mint ahogy a Bibliának van egyedül igaza a földön.
– Vajon hogyan fejezzem ki hálámat a Nemzeti Tanácsnak a nagyszerű Pileszánovicsért?
– Ha hozott valamit, tegye le a sarokba, innen úgyse viszi el senki, itt a próféta jóslásában megnyugodva élünk, a dolgokon úgysem lehet változtatni emberi akarattal. A jóslat beválik, mert a Biblia nem hazudik – felelt Hock János, és elmélyedt sétáját tovább folytatta, mintha soha hírét sem hallotta volna sem a lőszergyárosnak, sem Pileszánovicsnak. Ő már csak Dániellel akart beszélgetni abban az időben, amely életéből hátra van.
A lőszergyáros tehát eredménytelenül távozott, köszönetét nem fogadták el.
Ugyanebben az időben a Váci utcában a molett, fiatal, szőke asszonyoknak oly jól álló fekete gyászruhában, amellyel a jobb érzések hitvallói, az úrinők a háborúért, Ferenc Józsefért, a forradalomért169 vezekeltek, egy minden gyászruhás hölgynél elegánsabb hölgy vonta magára a figyelmet, amikor bakfishoz illő, félrövid ruhájában, középtermetével, magyarországi, de francia sarkú cipőjében és fehérrel is díszített fekete fejkötőjében a Váci utcában a kor divatos, hosszú lépéseivel végigment. Persze Kikericsy volt, aki megint szerelemről beszélt lovagjával.
– Ha nővérem volna, magához adnám férjhez. Ha leányom volna: jobb vőt nem kívánhatnék magamnak, mint ön. Ha zárdafejedelem-asszony volnék, a reám bízott virágszálak közül az aranyvirágot bíznám gondjaira. De én csak egy szegény lány vagyok, aki nem mehet férjhez ahhoz, akihez a szíve vonzaná. Én vagyok az a mesebeli szegény lány, aki végig az egész életen át szenvedni fog azért, hogy nem lehetett első és egyetlen ideáljáé, mert a nők még mindig konzervatívak, és ideált választanak maguknak a férfiak között. Maga marad halálom percéig az ideálom.
– Nem szabad ilyen szent dologgal tréfálkozni – felelt a lovag olyan érzelmes hangsúlyozással, amilyen a Váci utcai emberkertben csak kitellett tőle, hogy idegen meg ne hallhassa.
– Én nem tréfálkozom, de nem kívánhatja tőlem, hogy itt, a Váci utca kellős közepén, a kalaposné boltjával vizavi eljátsszuk Rómeó és Júlia jelenetét. Ámde ha kívánja, megesküszöm magának a barátok templomának mellékoltáránál, ahol az igazi fogadalmaikat teszik le a nők, hogy bárkihez megyek férjhez, örökké csak magát fogom tiszta szívemből szeretni. Megelégszik ezzel?
– Vajon válogathatnék a megoldási módozatok között, amikor nincs miben válogatni? – válaszolt a lovag. – Köszönettel kell vennem, ha szóba áll velem, miután a férfiak helyzete az elvesztett háború után nem mondható rózsásnak.
– A nőké még kevésbé. Elégedjünk meg tehát azzal, ami van. Szeressük egymást titkon és boldogan. Ne akarjunk mi a győztesek lenni, mikor mindenki vesztes körülöttünk – felelt Kikericsy.
– A szerelem is elveszett volna a háborúval? – kérdezte még a lovag.
– Az a régi polgári szerelem, amelyet nem lehetett elképzelni másként, mint csak úgy, hogy házassággal, gyermekáldással, nagyapósággal végződik – mondta a hölgy, és miután éppen a Ladyhez címzett divatárus műhely közelében voltak, szokás szerint nem ellenkezett,170 amikor a lovag a gyászfátyolon át úgy megcsókolta, hogy egy percig a fátyol ajkához tapadt.
– Apácacsók, de jó! – mondta Kikericsy azzal a gyöngéd lemondással, amely háború után jellemezte a nőket a sokat szenvedett férfiakkal szemben.
(1931–1932)171
